Minden nap más – mindennap más

Tegnap kábé fél órával az után, hogy élesítettem a jeremiádjaimat tartalmazó blogbejegyzést, a Repülő Kutató fellátogatott hozzám, ki még mindig ott kuksoltam a futonon céklás zoknikban és igen intenzív önsajnálatban, majd megkérdezte, miért látszom ilyen nyomottnak. Hát, ha már megkérdezte, elmondtam neki. Elég hosszan és kellő részletességgel.

A Repülő Kutató ugyan olvassa a blogomat, de ennél a látogatásnál még nem volt belőle éppen aptudét, szóval teljes súlyával érte az én ezer bajom és bánatom. Gyanítom, kissé drámaibb voltam a kelleténél, mert egy órával később már ott ültünk Emesében, és az Ikea felé tartottunk. Az élet, mint ezt a tegnap is példázza, sose egyenletes mozgással halad előre, hanem tötymörgések után bakugrások, aztán megint tötymörgés, s megintelölről. A tegnap éppen bakugrásokból állt, merthogy miután hazajöttünk, én vad elszántsággal neki is ugrottam összerakni a megvett dógokat, csuhaj. Már nem vagyok olyan gyors, mint régen, de egy óra öt perc alatt összekalapáltam két Kallax polcot. Not bad, not bad.

Na most az a két Kallax polc a Bűnök Barlangjába megy. Igen, abba a szobába, ami jelenleg is dugig van. Lehet röhögni.  És nem csak a Kallaxok mennek oda be, hanem további cuccok is. Lényegében minden oda megy be, amit tegnap vettem, kivéve két serpenyőt. Természetesen be is mutatom majd az “ilyen volt – ilyen lett” állapotokat. Mihelyst lesznek “ilyen lett” állapotok, mert még a falra is fel kell fúrni pár izét. Jópár izét.

Életünk egyébiránt a szokott mederben folydogál. Schrödinger macskája este ismét harcosan kukra köpte az Epato krémet és végigkarmolt mindkettőnket, én ezek után bealudtam a kanapén, hajnali kettőkor meg arra ébredtem, hogy Poci éppen kiszorítja a lábamból a vérkeringést, és megpróbálja elvenni a kanapémat. A zajra való tekintettel Celofán is megjelent, enni kért, és én félkómás állapotban csirkemáj-darabkákat adogattam neki. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy “mi nem haldoklunk, mi így élünk”, de speciel Celofánra ez most nem áll, bár egyelőre nem nagyon zavarja.

Igen, továbbra is jó napjaink lesznek, mert azt akarjuk, hogy jó napjaink legyenek, slussz. Aztán majd egyszer nyilván nem lesznek jó napjaink, de addig nem foglalkozunk a dologgal, és valószínűleg ez a legjobb választásunk.

Mint igényesen kiválasztott áutfitemből látható (csak egy ácsplajbász hiányzik a fülem mellől, a kezemből meg egy Kőbányai), tényleg nekiugrom a Bűnök Barlangjának. A fejleményekről persze majd beszámolok.

Tegnap végre megkaptam a doktori órarendemet, és nekiláttam összefésülni a dolgozós órarendemmel (plusz még más fontos aprószarokkal, mingyá részletezem). Mire eljutottam március végéig, be akartam gurulni egy puha és komfortos pöcegödörbe (mint például a Bűnök Barlangja), aztán magamra húzni a kanálisfedőt, és ott maradni. Ez a félévem, hogy gyors summázatát adjam, egy tömegkarambolra hajaz leginkább.

Hogy jobban megértsétek, mi bajom: a tanszéki ügyintézőnk egy angyal, és az eddigi tapasztalatok alapján úgy kalkuláltunk, hogy a pécsi doktori órákat szerdákra meg szombatokra szokják pakolni, úgyhogy irgalmatlan kemény logisztika árán sikerült úgy összeraknia a tavaszi félév órarendjét, hogy se szerdán, se szombaton ne legyen órám. Eddig érthető, ugye?

Február 27-én, szerdán, tényleg lesz is óra a doktorin, ámde nem csak egy tárgyból, hanem kettőből. Úgyhogy ezúttal tényleg reggeltől estig nyomjuk az ipart valamelyik csúnya kis teremben, és lövésem sincs, hogyan jutok el oda, minekutána előző nap későig tanítok Esztergomban, majd hogyan jutok vissza. (Ne mondjátok, hogy a Repülő Kutató majd elszállít, én ebben már nem bízom. Több mint két hónapja jelentettem be azt a kívánságomat, hogy vigyél el el az Ikeába, léciléci, sofőrre van szükségem meg kocsira. Pont annyira vitt el engem is, mint titeket. Egy hét múlva elkezdődik a félév, úgyhogy azután már nem is lesz rá időm. Pápá bútorkák, majd. Egyszer. Talán.) Másnap reggel, 28-án, ismét Esztergomban vannak óráim, majd villámgaloppban távoznom kell Budapest irányába, mert ott meg Szakértőt kell majd játszanom délután. Nagy megtiszteltetés, de ebben a szituációban bazi nagy hátipúp is.

No de sebaj, a február 26.-március 1. közötti bolondokházát (igen, azon a héten pénteken is tanítok) mégiscsak végig lehet majd tekerni valahogy, legfeljebb a végén a fülemen habzik ki a koffein, és a komplett hétvégét ágyban heverészve töltöm. Több is veszett Mohácsnál. Pl. a király. Őt csak később találták meg a patakban, de már meg volt hólva. Na de nem ez a fő gond.

A fő gond március 22., péntek. Aznap tanítok. Aznap Pécsett is vannak óráim. A tanár nem fogja megérteni, ez a tanár biztosan nem. Vannak ilyen alakok. Nála már volt egy vizsgám, ami voltaképpen annyiból állt volna, hogy a határidőre beadott, két részből álló, tényleg komoly befektetett munkát igénylő dolgozatomról kellett volna elcsevegni vele. Mivel nem tudtam elmenni a vizsgára (éppen akkor feküdtem harákolva és lázasan), kegyesen adott egy hármast, és érzékeltette, hogy érezzem magam megtisztelve. Én ettől az illetőtől ezek után akkor se kérnék szívességet, ha amúgy adna. A baj az, hogy azok az órák, amelyeket nekem kell tartanom azon a pénteken, egy olyan órarendi sávban vannak, amelyet egy kollégámmal osztok meg – magyarán, ha én elcserélem valakivel az óráimat, neki is el kell cserélnie a sajátjait, plusz még keresnünk kell valakit, aki hajlandó ebben harmadik partner lenni. E pillanatban annyi esélyt látok erre, mint amennyi arra van, hogy a Repülő Kutató még a tavaszi vakáció előtt elvigyen az Ikeába.

Mindehhez ráadásul úgy érzem, hogy lényegében az egész januárt kidobtam az ablakon, annyi mindent csinálhattam volna, ehhez képest meg nagyrészt a napot loptam mindvégig, mintha megtehettem volna. Nem kedvelem ebben a pillanatban különösebben az életemet, ha eddig nem lett volna nyilvánvaló.

Hát akkor lássuk, Uramisten, mire megyünk mi ketten.

Bolyhoska (aka a Sátán Macskája) ezúttal nem járt itt éjjel, legalábbis nem volt semmiféle óbégatás, amiből ezt a következtetést le lehetne vonni. Mondjuk nem is nagyon volt miért itt hesszelnie, tegnap éjjel még annál is jobban kibulizta magát, mint sejtettük: a mi teraszunkon belenyalt a zsírba, anyósomékén pedig megette az apósomnak bepácolt pipihusit. Nem csoda, hogy akkora, mint egy bornyú, ha azzal tölti éjszakáit, hogy körbekosztolja a környéket.

A mi macskáink ugyanúgy vannak, mint tegnap meg tegnapelőtt, és tudja a fene, hogy ez jó-e vagy rossz, de ez van, úgyhogy ezt kell szeretni. Az időjárás viszont elnyomorodott némiképp, éjjel hó, reggel dara, most meg az a borús takony, amitől az embernek felkelni sincs kedve, nemhogy kimenni a házból. Nyafogóruha, hajrá.

Az új hónap kezdetére való tekintettel most kéne bemutatnom a februári tízszertízet, de midőn szavazásra bocsátottam a kérdést, hogy csináljam-é tovább vagy sem, nem mutatkozott valami hajdenagy ingerencia a válaszadásra, ami önmagában is elég beszédes. Még ennél is beszédesebb, hogy öten azt mondták, folytassam, heten meg azt, hogy ne. Hát akkor nem. Zsír.

Tízszertíz hiányában azzal foglak majd mulattatni hónapkezdetekkor, hogy bemutatom az előző havi termést a H(őmérséklet) T(akaró)ból, és ez meg is fog történni még a mai napon, de előbb befejezem és elküldöm a tantárgyleírást, amivel már napok óta veszkődöm. Tessék várni türelemmel.

A Repülő Kutatónak igen jó alvókát adott az Úr, másként ő is úgy ébredt volna fel háromnegyed éjfélkor, mint akinek gongot ütöttek meg a füle mellett. A földszintről olyan üvöltés hallatszott, mint amikor éppen nyúznak egy macskát, és figyelembe véve, hogy volt ott lent egy olyan példány is, aki halik megfele, én úgy pucoltam lefelé, hogy lábam se érte a lépcsőt.

Először persze nyilván Celofánt kerestem. Ott ült egy párnázott széken, enyhe érdeklődéssel forgatta a fejét, mint vénkisasszony egy képtárban, és egészen nyilvánvalóan nem ő vonyított. Az üvöltésért Poci volt felelős, aki széles terpeszben kushadt a konyha melletti üvegajtó előtt, úgy festett, mint egy pitypangfújóka, és olyan hangok jöttek ki belőle, mint még eddig sose. Kinéztem, hogy mitől rikácsol úgy Nagyseggű Maruszja, mint egy kövér bojárasszony, amikor az intéző fia kilőtte csúzlival a majdnem velencei tükröt, amit a nizsnyij-novgorodi hetivásárban vettek sok alkudozás után – hát odakint egy akkora basz nagy fekete macska ült az ajtó előtt, amekkorát még sose láttam. Jó, ő is pitypangfújóka üzemmódban volt, bár messze nem tűnt olyan izgatottnak, mint Poci, viszont felfújódás előtt is legalább másfélszer akkora volt, mint Nagyseggű Maruszja, aki nem egy kicsiny példány. Kiszóltam az üvegajtón neki, hogy “Sipirc innét, Belzebúb vagy Behemót vagy hogyhíjnak” (nyilvánvalóan nem így hívják, hanem például Bolyhoskának, mint Hagrid háromfejű kutyáját, az emberek megbízhatóan dilinyósak), mire ő lassan és méltóságteljesen távozott. Aztán persze visszajött, tíz perccel később ugyanis Poci újra elkezdett ajvékolni, már megint itt a muzsik, Aljonka, aki gyenge nyakamat akarja elvágni, hozzad már azt a muskétát. Én megint le a lépcsőn, megint sipirc, itt még nincs üresedés, és neked valószínűleg nem is lesz, amíg úgy vonyítanak miattad, mint mikor Galuska Galagonyovics elvette azt a rüfkét. És csak háromkor tudtam visszaaludni.

Istenbizony én egy kiszámítható, nyugodt, kreatív és békés életet szeretnék magamnak, de ez egyre kevésbé látszik megvalósíthatónak, pláne ebben a vircsaftban. Az egyetlen, ami maradt, a humorérzék, és anélkül igen kevésre mennék, de most már azzal együtt is kábé ott vagyok, ahol a part szakad. Most viszont azért csíptem ki magam ilyen pípesen, mert belejtek a székesfőfaluba megbeszélésekre, és ehhez mégse nézhetek ki úgy, mint aki éjfélkor Behemótokat rekcumolt. Mondjuk fene tudja, amikor ezt összeraktam, még viccesnek és egyedinek éreztem, de most úgy látom, inkább slampos meg erőltetett. Eh.

Ha nagyon nekikeseredem, még turkálni is fogok, rosseb Bolyhoskáékba.

Hétfőn reggel kimenni az ónos esőbe, hogy aztán egész nap a munkahelyén üljön az ember, fülig államvizsgában meg tanszéki értekezletekben meg adminisztrációs feladatokban, miközben otthon lassan elfogy az élet a macskából – nem, egészen biztosan nem erre szerződtem a zuniverzummal.

De muszáj haladni előre, mert ez viszont benne volt a szerződésben.