(Mint mondtam: élménybeszámoló is lesz, darabokban.)
Mielőtt még tegnapelőtt elindultunk volna Mucsa-Külső-Szentkáta felé, anyósom megkérdé, nem vinnénk-e el magunkkal egynémely leánygyermeknek való ruhákat, ha már úgyis leánygyermekek irányába megyünk. (A sógornőm két lánya tíz, valamint hatéves, mindkettőt igen csinos gardróbbal látják el a nagyszülők, a gyermekeknek meg az a szokása, hogy a ruhákat bezony kinövik.) Erre én azt mondám optimistán, hogy gyühet, mennyi van? Izé, két zsák.
Anyósom olyan, mint az igazmondó juhász, ha ő aszongya, hogy zsák, akkor tényleg zsák, de én ennek implikációit addig nem is teljesen fogtam fel a takonymanóktól elgyömöszölt fejemmel, amíg fel nem cűgölt nekem a teraszra kettő darab pukkadásig telt 120 literes nagy fekete zsákot, csurig gyermekruhával. Az egyiket bepasszíroztuk a csomagtartóba, a másikat meg eltettük egy derűsebb és rendezettebb jövőre. A húgomék ugyanis jelenleg lényegében a sátoros cigányok életét élik, merthogy átépítik-bővítik a lakást, addig meg a panzióban húzzák meg magukat. (Bonyolult ügy, na. A lényeg, hogy keblükön a kenyerük, hátukon a házuk, szatyrokból öltözködnek, és egy főzőlapon melengetik lábaskában a vacsorájuk.) Szóval elindultunk nagy derűvel, döngettünk a szerb határ felé, az autópályán meg egyszer csak azt írta ki előttünk a fényreklám, hog “Röszke – Stau! Torlódás! Traffic jam!”
A Repülő Kutató erre rögtön előadta a Gézengúz-féle hörgős-morgósat, miszerint varnyúk nézzék csecsebogyónak az autópályászok szömit, hát leesne-é a karikagyűrű az ujjukról, ha ennél informatívabbak lennének, mijazhogy Stau, mibe kerülne inkább azt kiírni, milyen hosszú a sor a határon, hány óra átjutni meg egyáltalán. Röszke pedig tartsa meg magának a Staut, mink elmegyünk a bokrok alatt Tiszaszigetre.
Tiszasziget és annak határátkelője a Repülő Kutató praxisában már előfordult egyszer, emlékeim szerint két évvel ezelőtt, amikor én éppen a bubákat pásztoroltam, ő meg jött utánam konferenciáról vagy mi a toszról, talán a szelterszfürdői társtud tábor volt, de erre nem vennék mérget. Mindenesetre éppen öltöny volt rajta, Emesén pedig (ő a kocsi) három varacskos disznóra elegendő dzsuva, és ezek kombinációjától a határőrök olyan kíváncsiak lettek, hogy kipakoltatták vele a komplett autót. Végül is logikus, egy öltönyös muki egy varacskos, de nyomokban még afféle könyvelő-kék színű Ford Fiestában biztos valami új és egzotikus csempészési trend kezdete lehet, és ezt jobb minél hamarabb megérteni, pontosan merrefelé fog eszkalálódni. Úgyhogy ott állt a határon, és több világnyelv használatával próbálta megmagyarázni, mit keres a csomagtartóban két kisüveg cider.
Mondanom sem kell, az “Irány Tiszasziget!” csatakiáltás elharsogásától kezdve mindketten különböző világ- és más nyelveken kezdtük fogalmazgatni magunkban, hogy mink nem lenni illegális gyermekruha-kereskedők, csak két leánygyermek irányából hozzuk két másik leánygyermek irányába az uraságoktól levetett holmit. És mondanom sem kell, hogy úgy mentünk át a határon, mint fos a libán. Egy hetvenévesnek látszó vámos ugyan kérdezett valamit tőlünk szerbül, mire a Repülő Kutató (=tanulmányok írása és konferencia-előadások tartása angolul és németül, szakirodalom-olvasás szlovák, százéves levéltári anyagok és jegyzőkönyvek kihüvelyezése román nyelven, plusz még valószínűleg vannak olyan rejtett tartalékai is, amelyeket én nem is ismerek), a legbambább magyar arckifejezésével azt mondá tagoltan, hogy “Nem értek szerbül”, mire a vámos megkérdé ékes és lényegretörő módon magyarul, hogy “Semmi?”, mire mi azt mondánk, “Semmi”, és már mehettünk is.
Ezek után megbeszéltük a Repülő Kutatóval, hogy most már illendő lenne megtanulnunk szerbül olyasféle rudimentáris dolgokat, hogy jó napot, köszönöm, viszontlátásra, nincs semmi elvámolnivalónk, két kiló ringlószilvát legyen szíves a szebbikbül, hajja maga garcon a Thermidor-módra készült homárhoz nem kérünk gribiche-szószt. Én a köszönési és megköszönési formulákat afféle pánszláv keveréknyelven (ezen belül is főként csehül) szoktam elmotyogni, és szendén mosolygok hozzá, mint egy szájonlőtt tigris, szóval tényleg ideje belehúznunk, mert ez így nem tartható, nekem elég félelmetes vigyoraim vannak.
Mielőtt viszont azt hinnétek, hogy ezzel végére értünk az apostoli (=nyelveken szólós) kalandoknak, egy nagy frászt. Mikor bedöngettünk húgomék háza (pontosabban házának romjai) elé, és leállítottuk Emesét, egy nagy fehér papírlap csattogott át előttünk, be a nádasba ahajt a Tisza mellett. Mint utólag kiderült, ez eredetileg a kapura volt rögzítve, és a húgom informált minket arról rajta német virágnyelven, metaforikus szerkezetek segítségével, hogy jöjjünk be nyugodtan, majd ő is előkerül, de éppen hasat megy a vécén. (Napok óta küzdött már egy vírusos borzalommal szegény feje.) A szöveg megfogalmazásába roppant energiákat feccölt bele, merthogy nem írhatta szerbül, azt mi nem értjük, nem írhatta magyarul, azt az egész utca érti, nem írhatta angolul se, mert három háznyira egy lakodalom van mindenféle nemzetközi népekkel, és eccerű németül se, mert azon meg a szomszédasszony ért. Nem tudom, hogy végül melyikünk bökte ki a jövőre nézve ideális megoldást (valószínűleg nem én, a takonymanóktól kevés hely jut a gondolatoknak), hogy ezentúl írja ki nyugodtan románul, hogy “bé lehet jönni, itthon vagyok, csak fosok”, mert azt mind a hárman értjük, az utca viszont remélhetőleg nem.
Hát így kezdődtek a mi peripeteiáink Mucsa-Külső-Szentkátán. Következőkor majd az építkezésről írok, különös tekintettel a kápolnára. (Ez, gondolom, eléggé felkíváncsította az olvasóközönséget a folytatáshoz. Meghajlás, taps.)

Ezek a rüheteg takonymanók amúgy továbbra sem óhajtanak távozni, pedig még mindig hosszú hétvége van, a városban odale sörmajális, a mai napon pedig még mindehhez Walpurgisnacht, a névnapom meg telihold is. Én viszont itt krákogok, mint egy kivénhedt moped, és műsoros papírzsepik szegélyezik az utamat. Mindehhez tessék hozzáképzelni káromkodásokat is, olyan nyelven, amelyen jólesik.