április 2018 havi bejegyzések

(Mint mondtam: élménybeszámoló is lesz, darabokban.)

Mielőtt még tegnapelőtt elindultunk volna Mucsa-Külső-Szentkáta felé, anyósom megkérdé, nem vinnénk-e el magunkkal egynémely leánygyermeknek való ruhákat, ha már úgyis leánygyermekek irányába megyünk. (A sógornőm két lánya tíz, valamint hatéves, mindkettőt igen csinos gardróbbal látják el a nagyszülők, a gyermekeknek meg az a szokása, hogy a ruhákat bezony kinövik.) Erre én azt mondám optimistán, hogy gyühet, mennyi van? Izé, két zsák.

Anyósom olyan, mint az igazmondó juhász, ha ő aszongya, hogy zsák, akkor tényleg zsák, de én ennek implikációit addig nem is teljesen fogtam fel a takonymanóktól elgyömöszölt fejemmel, amíg fel nem cűgölt nekem a teraszra kettő darab pukkadásig telt 120 literes nagy fekete zsákot, csurig gyermekruhával. Az egyiket bepasszíroztuk a csomagtartóba, a másikat meg eltettük egy derűsebb és rendezettebb jövőre. A húgomék ugyanis jelenleg lényegében a sátoros cigányok életét élik, merthogy átépítik-bővítik a lakást, addig meg a panzióban húzzák meg magukat. (Bonyolult ügy, na. A lényeg, hogy keblükön a kenyerük, hátukon a házuk, szatyrokból öltözködnek, és egy főzőlapon melengetik lábaskában a vacsorájuk.) Szóval elindultunk nagy derűvel, döngettünk a szerb határ felé, az autópályán meg egyszer csak azt írta ki előttünk a fényreklám, hog “Röszke – Stau! Torlódás! Traffic jam!”

A Repülő Kutató erre rögtön előadta a Gézengúz-féle hörgős-morgósat, miszerint varnyúk nézzék csecsebogyónak az autópályászok szömit, hát leesne-é a karikagyűrű az ujjukról, ha ennél informatívabbak lennének, mijazhogy Stau, mibe kerülne inkább azt kiírni, milyen hosszú a sor a határon, hány óra átjutni meg egyáltalán. Röszke pedig tartsa meg magának a Staut, mink elmegyünk a bokrok alatt Tiszaszigetre.

Tiszasziget és annak határátkelője a Repülő Kutató praxisában már előfordult egyszer, emlékeim szerint két évvel ezelőtt, amikor én éppen a bubákat pásztoroltam, ő meg jött utánam konferenciáról vagy mi a toszról, talán a szelterszfürdői társtud tábor volt, de erre nem vennék mérget. Mindenesetre éppen öltöny volt rajta, Emesén pedig (ő a kocsi) három varacskos disznóra elegendő dzsuva, és ezek kombinációjától a határőrök olyan kíváncsiak lettek, hogy kipakoltatták vele a komplett autót. Végül is logikus, egy öltönyös muki egy varacskos, de nyomokban még afféle könyvelő-kék színű Ford Fiestában biztos valami új és egzotikus csempészési trend kezdete lehet, és ezt jobb minél hamarabb megérteni, pontosan merrefelé fog eszkalálódni. Úgyhogy ott állt a határon, és több világnyelv használatával próbálta megmagyarázni, mit keres a csomagtartóban két kisüveg cider.

Mondanom sem kell, az “Irány Tiszasziget!” csatakiáltás elharsogásától kezdve mindketten különböző világ- és más nyelveken kezdtük fogalmazgatni magunkban, hogy mink nem lenni illegális gyermekruha-kereskedők, csak két leánygyermek irányából hozzuk két másik leánygyermek irányába az uraságoktól levetett holmit. És mondanom sem kell, hogy úgy mentünk át a határon, mint fos a libán. Egy hetvenévesnek látszó vámos ugyan kérdezett valamit tőlünk szerbül, mire a Repülő Kutató (=tanulmányok írása és konferencia-előadások tartása angolul és németül, szakirodalom-olvasás szlovák, százéves levéltári anyagok és jegyzőkönyvek kihüvelyezése román nyelven, plusz még valószínűleg vannak olyan rejtett tartalékai is, amelyeket én nem is ismerek), a legbambább magyar arckifejezésével azt mondá tagoltan, hogy “Nem értek szerbül”, mire a vámos megkérdé ékes és lényegretörő módon magyarul, hogy “Semmi?”, mire mi azt mondánk, “Semmi”, és már mehettünk is.

Ezek után megbeszéltük a Repülő Kutatóval, hogy most már illendő lenne megtanulnunk szerbül olyasféle rudimentáris dolgokat, hogy jó napot, köszönöm, viszontlátásra, nincs semmi elvámolnivalónk, két kiló ringlószilvát legyen szíves a szebbikbül, hajja maga garcon a Thermidor-módra készült homárhoz nem kérünk gribiche-szószt. Én a köszönési és megköszönési formulákat afféle pánszláv keveréknyelven (ezen belül is főként csehül) szoktam elmotyogni, és szendén mosolygok hozzá, mint egy szájonlőtt tigris, szóval tényleg ideje belehúznunk, mert ez így nem tartható, nekem elég félelmetes vigyoraim vannak.

Mielőtt viszont azt hinnétek, hogy ezzel végére értünk az  apostoli (=nyelveken szólós) kalandoknak, egy nagy frászt. Mikor bedöngettünk húgomék háza (pontosabban házának romjai) elé, és leállítottuk Emesét, egy nagy fehér papírlap csattogott át előttünk, be a nádasba ahajt a Tisza mellett. Mint utólag kiderült, ez eredetileg a kapura volt rögzítve, és a húgom informált minket arról rajta német virágnyelven, metaforikus szerkezetek segítségével, hogy jöjjünk be nyugodtan, majd ő is előkerül, de éppen hasat megy a vécén. (Napok óta küzdött már egy vírusos borzalommal szegény feje.) A szöveg megfogalmazásába roppant energiákat feccölt bele, merthogy nem írhatta szerbül, azt mi nem értjük, nem írhatta magyarul, azt az egész utca érti, nem írhatta angolul se, mert három háznyira egy lakodalom van mindenféle nemzetközi népekkel, és eccerű németül se, mert azon meg a szomszédasszony ért. Nem tudom, hogy végül melyikünk bökte ki a jövőre nézve ideális megoldást (valószínűleg nem én, a takonymanóktól kevés hely jut a gondolatoknak), hogy ezentúl írja ki nyugodtan románul, hogy “bé lehet jönni, itthon vagyok, csak fosok”, mert azt mind a hárman értjük, az utca viszont remélhetőleg nem.

Hát így kezdődtek a mi peripeteiáink Mucsa-Külső-Szentkátán. Következőkor majd az építkezésről írok, különös tekintettel a kápolnára. (Ez, gondolom, eléggé felkíváncsította az olvasóközönséget a folytatáshoz. Meghajlás, taps.)

Ezek a rüheteg takonymanók amúgy továbbra sem óhajtanak távozni, pedig még mindig hosszú hétvége van, a városban odale sörmajális, a mai napon pedig még mindehhez Walpurgisnacht, a névnapom meg telihold is. Én viszont itt krákogok, mint egy kivénhedt moped, és műsoros papírzsepik szegélyezik az utamat. Mindehhez tessék hozzáképzelni káromkodásokat is, olyan nyelven, amelyen jólesik.

Mint a mellékelt ábra mutatja.

Élménybeszámolók majd adagonként, egyelőre kiültem a teraszra egy sörrel, és élvezem a mennydörgést.

A húgommal való társalgásaink általában cseten zajlanak. Nekem telefonban rettentő súlyos hendikepem van, és ha felhívok esetleg valakit (és nem azt mondom, hogy “bocsi, a megbeszélthez képest öt percet kések, rohadt tömegközlekedés” vagy “hozzál péksüteményt, Buksi, mert most jöttem rá, hogy elfogyott, és már késő sütni”), akkor lehet tudni, hogy valami nem oké.

Most éppen vajmi kevéssé oké, de csak a takonymanók cseszegetnek, úgyhogy még kevésbé van telefonálhatnékom. Ergo ezúttal is cseten társalogtunk tegnap este, mikor Csőrike egyszer csak aszonta (betűhív átirat):

Én nyilván rögtön lefostam a bokámat, és kábé két tucat forgatókönyv villant át a fejemen, melyek közül másfél tucat bízvást indulhatott volna a Sundance Filmfesztivál depressziós szekciójában. A húgom általában rendkívül józan és praktikus nő, úgyhogy hajlamos vagyok elfeledkezni arról, micsoda derámai potenciál bujkál benne a józan praktikum alatt. (Most mit gondoltok, Toscának csak úgy a szél fújta be az ablakon az erős akaratot, szirénázó hangot és a vérmesebb Puccini-hősnőkre emlékeztető temperamentumot? Ugyan.)

Csőrike szerencsére folytatta is a világvége-előrejelző társalgást, imígyen:

Mindezzel kapcsolatban külön felhívnám a figyelmet a plébi és a kipa teljesen váratlan árukapcsolására, melytől rögvest röhögni kezdtem, és a Sundance-győztes forgatókönyvek nyom nélkül eltűntek a balfenéken. Micsoda egy valláskárosult népség vagyunk, bmeg, éppen az unokahúgom elsőáldozós báliruhájának pogányul kéklila változatával törekszem Mucsa-Külső-Szentkáta felé, de varrnom kell három sábeszdeklit is a kórusnak, másként ugyanis nincs miben elénekelniük vasárnap a temetőben a Hine Ma Tov-ot, amit a húgom átírt négy szólamra, mert mi az neki.

Hát így esett, hogy mikor ma reggel fél ötkor felvertek a takonymanók (“minden slejmek öreganyja, Muad’ Dib!”), rárepültem az internetekre kipa avagy yarmulke avagy sábeszdekli recepteket keresni. Mondanom se kell, ismételten egy olyan új bugyra nyílt meg előttem a világnak, amit eddigelé nem ismertem, a “milyen színű kipát vegyek fel” tanácsadástól kezdve (ez itt különösen tetszetős a rabbi-anekdotákra emlékeztető “így is lehet, úgy is lehet” mentalitásával) a Pinterest “hogyan horgoljunk szivárványszín/skótkockás/dávidcsillagos kipát” szekciójáig. Közben az is eszembe jutott, hogy ma a poén kedvéért sabbát van, amikor ugyebár még a bankba se lehet bemenni pisilni (lásd a fenti link), mert más esetleg azt gondolhatja, hogy pénzügyeket intézünk, nem a hólyagunkkal vagyunk elfoglalva, és ettől újult erővel kezdtem röhögni, ami a takonymanók robbanásszerű távozásával járt, én meg épphogy eljutottam a papírzsepikig, hogy ne legyen nagyobb baleset belőle. A röhögésre amúgy megjelentek a macskák is, ujjé, buli van, és elkezdték egymást üldözni a nappaliban, majd stílszerűen levertek a földre a komódról egy tálka húsvéti csokitojást, és beugrottak a sarokban a kelta whiskyk közé, sláinte! csak úgy csilingelt az egész miskulancia.

A Repülő Kutató persze lemaradt erről az egészről, úgyhogy csak akkor szembesült a dologgal, mikor felkelt, én meg rárivalltam, “mutasd a fejed, mekkora sábeszdekli kéne rá”. Na az is megért egy misét, mint Navarrai Henriknek.

Istenkém, Istenkém, micsoda egy mulatságos, bolond élet ez.

*

Természetesen ma reggel is piac, mit nekünk yarmulkék és utazások Mucsa-Külső-Szentkátára a Bazi Nagy Lila Tündérruha meg ötven gombostű és más szabókellékek társaságában. Plusz a takonymanókéban, mert természetesen a Repülő Kutató is többé-kevésbé fel van fordulva, de vagy most megyünk, vagy semmikor. Ha esetleg nem mondtam volna, szerdán megest elrepül, aztán egy hétig színét se látom.

Hogy a blog eredeti profiljának is adjunk neki: a csodás pöttyös zoknit a Repülő Kutató vette nekem Pozsonyban, a farmerdzsekit meg most túrtam kedden, de még nem volt érkezésem beblogolni, mert a Bazi Nagy Lila Tündérruha meg a takonymanók lefoglaltak minden szabad kapacitást. A robbantott hajat nem vettem sehol, az teljesen magától ilyen.

Az agyamat eltömítő takonymanók még mindig keserítik az életemet, de valamivel jobban keseríti ez az elsőáldozós bálhercegnő ruha, amit nagy optimizmussal elvállaltam, aztán most meg szívok, mint a torkosborz. (Elsőre torkosborsot írtam, és ezen csúfondárosan vihorásztak a takonymanók az eltömített agyamban. Kuss legyen, pokolfajzatok.)

Munkámat nehezítendő és a kész produktum minőségét emelendő elsőre nem a drága fehér anyagba vágtam bele nagy lendülettel, hanem az itthon lézengő szövetkék közül áldoztam be egynéhányat arra, hogy az első verziót előállítsam. Indiánnak lenni tapasztalat és előrelátás, Filomélát fél éve nem láttam, és hiába van meg az instrukszijo, hogy 140 centi magas, ez egy szabásminta alkalmazásában általában hajítófát sem ér. Még akkor se, ha a szabásminta kifejezetten 140 magas ifjú hölgyekre van inicializálva. Ennélfogva most csak egy próbadarabbal fogok belejteni hozzájuk, nem a végső termékkel, hogy a szükséges korrekciókat megejthessük, mielőtt megvívom a végső harcot a fehér organzával és düsesszel. A próbadarab, jelzem, egy olyan szemkifolyasztós sanzsántaft anyagból készül, ami királykék és orgonalila csíkokat tartalmaz, hozzá pedig orgonalila szemkifolyasztós sanzsán poliészterselyem dekorászijók járnak, szóval Csicsóné három lányának mindaddig megoldott a Lila Tündér farsangi jelmeze, amíg az inkriminált darab szét nem foszlik egy homokozóban. (Ismerem Toscát. Ő még a strandra is fel akarja majd venni.)

Attól a bagatelltől eltekintve, hogy a ruha tizenakárhány darabból áll (ha észrevettétek, magamnak se varrok ilyet), van rajta gomb és cipzár is (ha észrevettétek, magamnak se stb.), szóval egyelőre nem érzem azt a spirituális emelkedettséget, amit elvárnék magamtól, ha már az unokahúgom elsőáldozásáról van szó. Plusz még a takonymanók, ugye.

No sebaj, a nyafogóruhák és készakartan felemás zoknik mindig segítenek. Egy kicsit.

A Repülő Kutató szerint egyébként sokkal jobban vagyok, mint tegnap, mert már morgok, és nagyon határozottan teszem. Ez, azt hiszem, elég sokat elárul rólam, házasságunkról és egyes férfiemberek áldozatos munkájáról, amit egy házasságba képesek feccölni.

A mai nap tanulsága olyanformán fest, hogy sohasenem szabad elbizakodni, feleim, mert Fortuna gyün, mint a szélvész, aztán seggberúgja az embert. Éppen a hét elején gondoltam arra, hogy ujjé, idén még egyszer se kapott el a takonykór, és ez nyilvánvalóan hiba volt. Tegnap dél körül egyszer csak azt érzém, hogy ég a szemem, aztán szinte átmenet nélkül folyni kezdett az orrom és kaparni a torkom, két órával később pedig már lázam is volt és rojtos-recsegős köhögésem. Bevágtam egy gusztustalan Neocitránt, és eldőltem, mint a zsák, úgyhogy mostanra a láz elmúlt, de a köhögés meg a csatolt izék maradtak. A zöld csatolt izék. (Parodontitiszes fogápolási procedúráim egyik sarkalatos pontja a nyelvpucoló eszköz használata. Nem akarjátok tudni, mikkel találkoztam én tegnap este meg ma reggel.)

Mára hálistennek nem lett volna túl sok harci feladatom, ámde az éppen oviban, én meg ilyenkor attól rettegek leginkább, mi van, ha ez valami vírusos izé, és végigfertőzöm az összes Noelt meg Hannát. (Az ötéveseknél ezek a divatnevek, ha nem tudtátok volna. Minden csoportban van legalább egy-egy. Néha több is.) Jobb megoldást nem találván, bánatosan megírtam minden érintett félnek, hogy én most felfordultam, és nem tudom jelenlétem fényével emelni a partit. Pedig a hallgató a Zöld Pétert meséli el a gyerekeknek, és hozzá házilag gyártott memóriajátékkal, mágneses kirakóval és mondókakockával is készült.

Szóval, ha kéne nektek bármiféle magyarázat arra, miért festek úgy, ahogyan, hát ez az.

A mai napon ez speciel nem a laptop, a pendrájv, a jegyzetcetlik kupaca vagy a projektor, hanem a szabóolló. És mindjárt megmagyarázom.

Három hét múlva Filomélának elsőáldozása lesz, a hozzá tartozó hajcihővel egyetemben. Ezen, amikor elkezdődött a Nagy Szervezés, kissé elálmélkodtam, mert emlékeim szerint nekünk nem volt ezen alkalomhoz semmi extra. Jó, előtte oktatásra kellett járni meg diákmisére, a tiszi pedig mindig leszúrta azokat, akik késve érkeztek, de mint a pengős malacot, viszont tényleg nem emlékszem semmi nagy rutyutyura. (Az oktatásból is csak arra, hogy képzeljünk el egy fél kilométer magas vékonykerek tornyot, aminek a tetején akkora súly van, mint a Retyezát, és ez az egész miskulancia a földig is képes lehajolni és nem törik el és újra felemeli a fejét. És most lássuk szemhünkmel hogy ez egy búzaszál, ugye mekkorák az Úr csodái, halleluja. Bevallom, itt filmszakadás lett, mert én a továbbiakban a búzaszál csodáin gondolkoztam, és lövésem sincs, mi mindent mondott még a tiszi.)

Talán, hogyúgymondjam, nem volt eléggé rurális a környezet ahhoz, hogy az elsőáldozásnak akkora feneket kerítsünk, mint egy disznóól, bár az is többé-kevésbé Mucsa volt, ahol én felnőttem. A húgom viszont teljes pereputtyával a jelek szerint nemhogy Mucsára költözött, hanem Mucsa-Külső- Szentkátára. Tényleg nem akarnám lebecsülni a kicsiny mezővárosok bukolikus báját és fontos rituáléit, de a húgom a héten volt elsőáldozási szülőoktatáson, ahol megnyugtatták őket, hogy nem kötelező a porontyoknak sem a fehér kesztyű(!), sem a fehér rózsafüzér(!) ahhoz, hogy magukhoz vehessék az Úr testét, jöhetnek póriasan mezítkézzel is, és azzal a rózsafüzérrel, ami leghamarébb a mezítkezükbe akad. Viszont fehér ruha az köll, mégpedig olyan fehér ruha, hogy. (Itt most képzeljetek el mindent, ami eszetekbe jut Elza hercegnőtől a habcsókokig, és valószínűleg képben lesztek.)

Gondolom, most már értitek. Here comes hülye Kata néni meg az ő szabóollója. A mulatság kedvéért újabb olyan feladat, amilyennel nekem eddig még soha sehol semmikor, különösen ha belekalkuláljuk Mucsa-Külső-Szentkáta igényeit. Tavaly ugye megkaptam Giggüt dajkaságba, és az atyai nagyszülők rögtön problemmázni kezdtek azon, hogy nekem sehol egy gyerekem, ugyan mit fogok csinálni a drága kicsi kinccsel, biztos fejreejtem. Azt hiszem, csak akkor állt vissza a presztízsem, amikor visszaadtam egészben és felhizlalva. Vélhetőleg most jön a következő felvonás, merthogy ugye én nem vagyok igazi varrónő, biztos fejreejtem a ruhát is.

Úgyhogy harcra fel, reszkess, Mucsa-Külső-Szentkáta, gyüvök.

A mai napon kizárólag a lelkiismeretesség fog végigrobogtatni, mert ha nem lenne nekem olyan, nem tanítani mennék, hanem estig ott ülnék a teraszon háziklepetyusban, és írnék, mint a bolond. Nyilvánvalóan olyasmit, amit nem kér tőlem senki, aminek nincs határideje, és ami semmiféle szempontból nem lendítené előre a kariőrömet, hanem csak élvezetből csinálnám, mert az írás olyan drog, amiről ugyan elhitetheti magával az ember, hogy le tud jönni róla, de elég egy madárcsicsergős hajnal terasszal, kávéval és pár szikrázóan új ötlettel, miközben szirmokat havaz rád a cseresznyefa, aztán már megint ott vagy a szeren.

Ha volna két életem. De mivel nincs két életem, ebből az egyből próbálom kihozni a maximumot. Írni, varrni, tanítani, macskát simogatni, hajnalt fotózni, kenyeret sütni – mindent, ami belefér.

Ma “csak” tanítani megyek, az időjárás meg a sírósabbik orcáját mutatja, úgyhogy megint mianyavalyátvegyekfel állapotok vannak, az ilyesminek meg nálam általában igen érdekes következményei. Mára mondjuk csak ennyi tellett, de leszezmégígyse.

A szoknyát még télen kaptam kedves ismerőstől, de mostanra érett meg hozzá a hőmérsék.

Most jönnek azok a muris napok, amikor reggel hűvös van, délben forróság, és az embernek lövése sincs arról, mi a fenét vegyen fel mindehhez, különös tekintettel az oda-vissza majdhogynem három órás munkába vonulásra, ami meg kiváló lehetőséget nyújt ahhoz, hogy úgy fessek estére, mint akit kiskutya szájából húztak ki.

No sebaj, mindig kitalálok valamit, és nagy örömemre a következő hetek ovisokkal lesznek kipitykézve. Ma például jöhet a mese, vers tevékenység vizionálása a Mókus csoportban, alig várom. Tényleg.

Azt azért megjegyezném, hogy bátor vagyok, miként egy vaddisznó: ez a cipő még sohasenem járt a lábamon, ehhez képest ma másfél kilométert fogok kutyagolni vele az ovitól a munkázóig.