Szép zűrös hónap volt ez is, a képanyagát illetően pedig minden eddiginél inkább huhú. Galéria!
szeptember 2018 havi bejegyzések
6/30 – Lajhár
Mikor ma reggel óvatosan kitornáztam magam az ágyból Poci mázsás segge mellől (általában a Repülő Kutatón szokott tehénkedni, de az most nincs itthon, érettségi találkozóra ment – huszonöt, bmeg! de vének vagyunk! -, úgyhogy az opportunista állat ezúttal engem boldogított éjszakára), az volt az első benyomásom, hogy fázom. A második is. A harmadikat nem vártam meg, ehelyett felkerestem a lakás termosztátjait, és persze hogy azt mondták, hogy akár fázhatom is: a földszinten 18 fok van, az emeleten pedig 17,5. Mivel nem volt itt senki, akinek érdemben siránkozhattam volna a hidegről (a macskáknak aztán beszélhetek), felvettem a jó meleg nyafogóruhámat. A készakarva-felemás berkenyés zoknival.
Ne mondjátok azt, hogy bezzeg nyáron hogy örültem volna annak, ha ilyen a lakásban a hőmérsék, mert egyrészt én is tudom, másrészt viszont nem változtat azon, hogy most én brr. Na sebaj, majd lemozgom a dermedéket, mert továbbra is hétvége-üzemmódban sürgök-forgok és tatárdúlok, ha már tegnap ilyen szépen belekezdtem.
Nagyseggű Maruszja viszont egyelőre tökéletesen elégedett, dupla bundája van sok szőrrel, és tegnap kimostam az összes pokrócot a házból, így illatos hevergélőhelyei is vannak quantum satis, amiken csak Anasztázia Nagyhercegnővel kell osztoznia, de ez egy nagy lakás, és sok a pokróc. Nem is mozdult semmit azóta, hogy kimásztam mellőle. Pont mint a Fekete gyémántok bevezető fejezetében az őslajhár. Csak cukibb.
Bár hogy ezeket a lábakat miként tudja így összekeverni, az továbbra is talány.
Eská 6/2 – Ágytakaró, ha el nem…
Miután ilyen ügyesen és hosszútávúan belepistultam a nagyinégyzetekbe (nyár elején kezdődött, és az a gyanúm, még kitart egy ideig), nyilvánvalóan előbb-utóbb el kellett kezdenem azzal is kacérkodni, hogy hejj, de jó lenne horgolni egy ágytakarót.
Van rá néhány nyomósabbfajta okom is. Egyrészt, ha megcsinálom, ugyebár lenne egy ágytakaróm, vagy lenne egy ágytakarója bárki másnak, akit éppen valami nagy és jelentőségteljes ajándékkal akarok meglepni. Pillanatnyilag erre ideális jelöltem lenne Filoméla, aki jövő ősszel még az is lehet, hogy kollégiumba vonul, és jól jöhet neki valami, ami az otthon melegét meg dilinyós nagynénje törődését sugározza. (Ha nem vonul kollégiumba, akkor se árt.) Addig tán el is készül ez a dög (az ágytakaróra gondolok), plusz ha ez a kölyök tényleg annyira hasonlít rám, mint mondják, valószínűleg elmélyült és meditatív időszakokat fog azzal tölteni, hogy a kismillió nagyinégyzet közül a) egyformákat keressen, b) kedvenceket jelöljön ki, c) komplett meséket kerítsen aköré, hogy akkor a Sárgaszoknyás Négyzet elment vándorútra még azon is túl, ahol a Kurta Farkú Türkiz Bigyó túr. (Nem, én nem voltam normális. Nem, ő sem egészen az. Ez viszont nem feltétlenül hátrány, nédda, én is elvagyok valahogy. Csak azt az usque harminc évet kellett kibírni kezdetben, utána ment minden, mint a karikacsapás. Na jó, nagyjából. Rendszerint.)
Másrészt, ha már csináltam egy ágytakarót, talán akkorra már végre elegem lesz a nagyinégyzetekből. Egyelőre még csak ott tartok, hogy piszok addiktív a meló, viszont rettentőmód nyugtat, és a rohadt hosszú buszútjaimhoz nagyjából tényleg ez a tökéletes időtöltés. (Erre még visszatérünk.)
Harmadrészt… hát ne vicceljünk, ide nekem az oroszlánt is, naná hogy ha már elkezdtem horgolni, akkor legyen belőle ágytakaró! Nem ám incifinci terítőcskék meg párnahuzatok meg efféle, áááá, nem, én nagy vagyok és dicső és egyedül is fel tudom venni a pelenkámat, úgyhogy erisszük.
Úgyhogy nekikezdtem. Gondolom, a következő képekből tetszik érteni az általános idéát, de ha bármi kérdés van, én arra a szokások szerint igen szívesen.
Ez csak mutiba, mert ennél több van. Jóval több. És még sokkal több kell. De az én csudálatos buszútjaim pont annyi időbe fájnak, amennyi alatt elkészül két ilyen négyzet. Kettő oda, kettő vissza, az négy. Átlagosan heti háromszor. Plusz még amikor éppen nem tudok mit kezdeni a kezemmel itthon.
Egyszer valamikor ágytakaró lesz belőle, csakazértis.
6/29 – Tizenkét perc
Hannibal Smith mindig akkora örömmel dörögte a szivar mellől, hogy “Imádom, amikor egy terv összejön!”, egy Hamlet nevű dán nyomozó viszont ilyen esetben csak annyit tudott mondani, hogy “Ó, én próféta lelkem!”, és persze azt se felejtsük el, hogy bizonyos Cézár Gyula azt írta a Germánia című vidám útikönyvben, hogy “Aki nem reménykedik semmiben, az nem csalódhat soha”.
Én tegnap este nem voltam ilyen nagyívű és elokvens, én csak azt mondogattam, hogy kurvaélet, kurvaélet, és azt se hangosan, csak a fejemben benne. Természetesen elcsúsztunk a programmal, az első két fellépő után már húsz perccel, ami felment huszonötre, mire én színre léptem, és próbáltam menteni a menthetőt, pedig nekem már akkor minden mindegy volt, a buszom elment, maradt a várost az én lakom irányába elhagyó legeslegutolsó, ami 21:17-kor távozik. (Természetesen az előadók, akik korábban úgy nyújtották a szövegüket, mint tyúk a taknyot, addigra már rég távoztak, miért ne tették volna, ők már eldöngicsélték a maguk döngicséit.) Tizenkét perc (tizenkettő!) alatt sodortam le mindazt, ami már húszban is feszített tempót igényelt volna, és istenbizony a jövőben lobbizni fogok, hogy ilyen alkalmakkor azok kerüljenek a program végére, akik nem bírják betartani az időkeretet, hadd szopassák egymást, ha már annyira beszélhetnékjük van. Hogy a nyavalyába nem képes az akadémiai szféra népség-katonaságának fele sem arra, hogy adott időkeretben, közérthetően és koherens módon összefoglalja a mondandóját, fel nem foghatom. Bakker, ezek az emberek elvileg abból élnek, és nem csak tegnap óta, hogy ezt tegyék.
Na de mindenesetre az utolsó buszon már rajta voltam, a sofőr nemtommilyen megfontolásból leoltotta bent a vellanyt, úgyhogy nem volt más fény, csak a csorba hold fent kajlán az égen, körülöttünk pedig pittoreszk pislákolással a Dunakanyar, és mi döngettünk előre, mintha a sátán kutyái űzték volna a buszt, juhú. Úgyhogy ennek örömére kénytelen voltam beismerni, hogy én most már vakon is egészen jól horgolok nagyinégyzeteket, ay, mi madre, mi lesz még ebből. (Bejegyzés, az lesz. Már egy ideje dolgozom egy projekten, ideje bemutatni.)
Ma hétvégém van. És holnap is hétvégém van. És ezt a hétvégét én teljes svunggal és elszántsággal meg óhajtom tartani, mert aztán lesz egy valag olyan hétvégém, ami nem hétvége, hanem munkázás orrbaszájba. Úgyhogy most piac, aztán feldúlom a Bűnök Barlangját, és nyüzsögni fogok összevissza, és almavajat fogok csinálni, mert ki kell próbálni, mire jó az a CrockPot, amit a Repülő Kutatónak vettem ajiba. Igen, én néha ilyen nóbel úr vagyok.
Azt, ugye, nem gondoltátok, hogy esetleg melegítőben megyek a piacra?
6/28 – Óvóbácsik és más mulatságosságok
Ma kivételesen nem reggelrohanós, hanem esterohanós napom van, a Kutatók Éjszakája című rendezvényen kell produkálnom magam egy olyan időpontban, amikor már fű se nő, a tikok meg mind alszanak. Remélhetőleg nem lesz a programban semminő csúszás, mert ha igen, akkor lekésem az utolsó előtti buszt is, ami hazahurcolhat. Abba pedig, hányan lesznek kíváncsiak 19:40-től egy olyan előadásra, amelyben arról mesélek, vajon hogyan jutottunk oda, hogy a 19. században alig néhány évtized alatt férfimunkából nőimunka lett a kisdedóvás, nem is merek belegondolni. Annyi biztos, hogy nincs nekem semmiféle indulhatnékom, érkezhetnékem se, és ebből ugyan nem fog látni semmit az az előreláthatólag féltucat ember, aki jelen lesz ezen az előadáson, de most istenbizony szívesebben maradnék nyafogóruhában a kanapén.
Mindehhez ma reggel megegzamináltattam fejemet a Repülő Kutatóval (hálistennek nem belülről, még csak az hiányzott volna), és ketten együtt arra jutottunk, hogy igenigen ideje már renoválni a pipirost. Úgyhogy sóhajtva és dirmegdörmögve nekiláttam, ennélfogva legalább ez már megvan.
Gondolkoztam azon kicsinyt, hogy milyen rémületes áutfitben induljak útnak, de aztán úgy döntöttem, megnézem, mire jutunk akkor, ha igazándisi hótunalmas tanerőként festek, és csak édes bülbül szavaim tudják ébren tartani a kései óra közönségét. Hívjuk ezt igaz kutatói elszántsággal véghezvitt kísérletnek.
6/27 – Képes felem
Végre visszakaptam a fényzőgépem! A RK volt annyira cuki, hogy elment érte a javítóba, és hazahozta, mert ha nekem kellett volna szaladgálnom utána, talán csak jövő hétfőn lett volna belőle valami.
A rajzos felvonás meglehetősen tanulságos volt, nekem legalábbis mindenképpen az. Örvendezek ugyan annak, hogy még mindig van kedvem a rajzoláshoz (nagyon hosszú ideje nem gyakoroltam), nem is kellene teljesen abbahagynom, mert az embernek mindenre szüksége van, ami derűt hozhat magával. Ezzel szemben viszont, ha az ilyesmit muszájból kell csinálni, máris megette a fene az egészet, de legalábbis megcsócsálta és kiköpte. Az az átok idő, sosincs elég belőle semmire, arra meg pláne nem, hogy minden nap le tudjak ülni egy háborítatlan és lelkifurdástalan félórára, amikor csak én vagyok jelen, a papír meg a színes filctollak. Nyilván bennem a hiba, mindent akarok egyszerre (sőt, mindent is): írni meg tanítani meg nagyinégyzeteket meg pipiket meg párnahuzatokat meg időt a varrógéppel meg még valamit a tudományos pályán is, és ez így együtt nem nagyon megy. Pláne hogy nem akarok lemondani a pipikről meg párnahuzatokról meg a varrógépről meg most már a nagyinégyzetekről meg a rajzokról sem, ráadásul tanítani szeretek, a tudományos pálya pedig érdekes szlalomokat tartogat, és különben is, az utóbbi kettő nélkül felkopna az állam.
Úgyhogy most megyek is tanítani.
Sapkaidő meg csizmaidő van, plusz még “jaj-csak-ne-főjek-meg-délben” idő is, úgyhogy az őtözködésbeli kihívások továbbra sem nyugszanak, akár kell rajzolnom, akár nem.
9/26 – Határidő
Tegnap este volt egy konferencia-jelentkezésem határideje. Délután hazakódoctam az oktatásból északról, üdvözöltem a macskákat, üdvözöltem a Repülő Kutatót, aki meg egy nemzetközi konferenciáról kódocott haza Brüsszelből (hja, ahogy azt a Shadowrunban mondták anno, “ő is árnyvadász, de egy felsőbb ligában játszik”), táplálkoztam, majd kicsit eldűltem szundikálni a kanapén. Nem árt ilyesmi, mielőtt az ember felgyűri ingujját, lenyom még pár utolsó simítást az absztrakton, aztán elküldi az egészet. Ugye.
Ugye. Höhh. Háromnegyed kettőkor ébredtem fel a szundikálásból, technikailag már másnap, határidőn túl. Áááááá. Nyilván elküldtem a cuccot, mi mást tehettem volna, a remény hal meg utoljára, de most piszkosul szégyellem a pofámat. Én irreálisan büszke vagyok arra, hogy csak szökőévenként esik meg velem olyasmi, ne teljesítsek valamit határidőre, és most még szökőév sincs. Áááá. Mindenesetre innen már totál értelmetlen volt visszaaludni, amúgy is hatkor indulok az oviba, a hajamnak meg mosásra volt szüksége.
Azt azért le merném fogadni egy kisebb, de még szemmel látható összegbe, hogy ez után a kezdet után ma nem leszek különösképpen a topon. Rajzolni meg végképp nincs energiám. Képzeljetek ide azt, ami jólesik.
Szaporulat a szekrényben 6/2 – Összevissza, mert az úgy szép
Normális körülmények között én meglehetősen szisztematikusan járok turkálni meg miegymás, de az elmúlt néhány hétben egyszerűen csak jöttek a dógok szembe, én meg úgyis tudtam, hogy az évszakváltós szekrényrendezéssel egy csomó minden repülni fog, úgyhogy hagytam, jöjjenek a dógok szembe, ha olyanjuk van.
A szekrényrendezés amúgy valószínűleg keményebb és kegyetlenebb akció lesz, mint amit előre bekalkuláltam, ez itt még csak egy komódfiók átszortírozása utáni állapot, szóval lesz még belőle, de nagyon. Valószínűleg annyi holmit fogok kivágni a csába, amennyi másnak egy komplett ruhatár. Egyelőre viszont az alábbiak biztos, hogy tényleg repülnek:
Ami befelé jött, az igazi vegyesfelvágott lett, de hát ez van. Egy tunika:
egy jeggings
meg két ruha. Ezek egyike se fest valami extrán a vállfán, hiányzik belőlük az ún. “hanger appeal”, de majd úgyis látjátok őket felvéve, szóval majd csak akkor tessék véleményt formálni.
Az egyik egy melírozott szürke kötött ruha:
és én ugyan nem vagyok nagy híve a csipkés vállaknak, de ezt leellenőriztem, és elég decens ahhoz is, hogy akár tanítani is elmehessek benne. Nédda:
A másik egy igen jó tartású dzsörzé, amit valószínűleg fel sem vett még az előző tulaja, amúgy biztosan kivágta volna belőle az alant kifityegő címkét:
Ennek a vállában egy olyan miskuláncia van, amilyet én eddig még csak más őtözködős-turkálós blogokon láttam, személyesen sose találkoztam vele. Ti is tudjátok, mi ez?
Végül pedig, ez ugyan nem turkálóból van, de nekem kellett most őszre egy sárga táska, lehetőleg nem kiüti-a-szemem-annyira-sárga. A szent cél érdekében még fast fashion boltokba is bementem (én!), de sehol nem tartottak olyat, amilyet én szerettem volna. Most ősszel úgyis mindenhol elkezdtek burjánozni a bordó meg szürke meg fekete táskák, csak tudnám, miért, hát nem ilyenkor kéne inkább valami vidám, színes, tarka?… Nos, a jelek szerint nem. Az egyetlen hely, ahol láttam sárga táskát, az Orsay volt, de annak meg olyan volt a tapintása, hogy brr.
Úgyhogy végül a kínaibót maradt, szolgálatukra.
Vannak neki zsebei, belefér egy fél disznó, és nem kellett ráköltenem a gatyámat is. Ez az én világomban már elég jó találat.
Ha már végeztem a szekrényeimmel, természetesen referálok az eredményekről.
6/24 – Hol a boldogság mostanában?
A barátságos meleg szobák boldogságfaktora kétségkívül nagyot nőtt az elmúlt néhány napban, én nem is fogom ma elhagyni az enyémet, az hótziher. Eredetileg ugyan azt terveztem, hogy lekutyagolok az állateledel-boltig, mert a muszikák kajája fogyóban van, de a jelenlegi készlet még biztosan kitart péntekig, addigra meg hátha javul valamicskét a helyzet.
Vagy az öregedés miatt bírom nehezen, vagy a váltás volt nagyon gyors, de meglehetősen nyűgös vagyok ettől az időjárástól. Nekem az ősz a kedvenc évszakom, és nem csak a mézillatú-almapiros októberi ősz, amikor elmúltában csendesen visszamosolyog rád a természet, hanem a ködös-kopár novemberi ősz is, amikor szürke cseppek potyognak a fekete fákról, az ember pedig menedéket keres a szél elől. Az egyik nincs a másik nélkül, és mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak, de éppen emiatt valami átmenet mégse ártana, az árgyélusát neki. Szeptember végén a dombtetőre kell kiülni, meg onnan nézni szerteszét, nem pedig arról motyogni, hogy megölte valaki magát, az hozta ezt a rossz időt. (Egy zárójel erejéig: néha még mindig szinteszinte megdöbbenek azon, mekkora költő volt ez a nagyszájú kiskőrösi kölyök.)
Mindenesetre: a mai nem egy különösebben jó nap, nyűgös vagyok és tétova, tennivalók meg minekminekek kupacolódnak előttem, és megint itt a menetrendszerű bűntudat, hogy többet kéne, jobban, összeszedettebben, a fontos dolgokra koncentrálva, stb. És mikor végre felgyűrném az ingem ujját, hogy nekilássak, természetesen megjelenik Poci, aki ellentmondást nem tűrően rámtehénkedik, és azonnal elkezd dorombolni, doromboló macskát meg nem lök le az ember az öléből. Na persze tudom én azt, hogy én csak a backup vagyok, ha itt lenne a RK, az ő ölébe ülne fel eksztatikusan nyálzva, és ide-oda finteregve, a hasikámat is simogasd, a nyakamat is, igen, a fülem tövét se hagyd ki, mrRRrr. De a tennivalók még ráérnek egy negyedórácskát, és a puha doromboló macskák még a sietség idején is inkább segítenek, mint rontanak a helyzeten. Egy kicsit.
Meg a pöttyös zoknik.
6/23 – Pislog
A gugli szerint ma van az őszi napéjegyenlőség, és ehhez mellékelt egy olyan dudlit is, amin cuki sárga ginkgólevelek vannak, hintázó manócska meg egy izé, ami egy levélkupacból pislog kifelé. Kicsit én is úgy érzem magam, mint ez az izé, a mai nap kétszer kezdődött el eddig, és még ki tudja, mi lesz belőle. Setét hajnalban ébredtem, nekiláttam pörögni, tésztakelesztés, ruhamosás, aztán átmenetileg kiájultam, amikor éppen nem volt semmi álamügy fojóba, az egyik kelt, a másik mosódott, szundi. Ez alatt sok színes hülyeséget álmodtam össze: a kilencvenes években Párizsában voltam méripoppinsz, a kölök szobájában egy plafonig érő műanyag T-rex volt a fő dekoráció, a mancsikáit és megnyerő mosolyát a kiságy fölé lógatva, én meg hiába magyaráztam a szülőknek, hogy a kicsi még csak kétéves, és totál be van szarva ettől a dögtől. Úgyhogy bánatomban elmentem gintonikozni a lányszeretőmmel, aki szintén méripoppinsz volt egy hasonló módon agybeteg családnál, és berúgtunk, mint a csacsik, aztán az Au claire de la lune mon ami Pierrot-t énekelve támolyogtam haza, és természetesen felébresztettem szegény gyereket, aki azonnal bőgni kezdett, mint a nádibika, és hol rám nézett rémülten, hol a megnyerően mosolygó T-rexre. Ááááá. Időnként a saját fantáziám is összeesküdözik ellenem, nemhogy a világ. Ezúttal is úgy ébredtem fel, mintha tényleg megittam volna azokat a gintonikokat, alig bírtam kinyitni a szemem, és nem tudtam egyenesen járni, pedig még csak akkor volt háromnegyed hét. Kávé, aztán megint pörgés, zsemlesütés, ruhaszárítás. Huhh.
Mostanra már nagyjából csak a pislogás maradt, pedig még rohadt sok dolgom lenne. A lakás fut, a Bűnök Barlangja egy elhanyagolt disznóól, három lavoárnyi tiszta holmi várja, hogy elpakoljam, és a szekrényekben is ideje végignyomatnom a “hátulsó pár előre fuss”-ot, ha már az idő ilyen hirtelen elősziesedett. (Ne húzd alá, bmeg, te hejesíráselenörző. Igenis van ilyen szó. És ha eddig nem volt, most már van, na bumm.) Mindehhez a tudomány sem hagy békén, az óráimra készülés mellé keddre össze kell ácsolnom egy konferencia-absztraktot, és lövésem sincs, miről akarok majd előadni. Pénteken mégmindehhez Kutatók Éjszakája, és akkor ugyan tudom, miről akarok előadni, de arra is fel kell készülni. Oáá.
Közben meg a Repülő Kutató nevéhez híven még ma elrepül, ezúttal Brüsszelszbe, ahol a bélgázok laknak. A hosszú világgámeneteleknek ugyan lőttek 2023-ig (akkor fejezi be azt a projektet, ami miatt nem tud újabb féléves ösztöndíjakat megcsípni a sárteke túloldalára), de a rövid konferenciázgatások szezonja épp most köszöntött be, úgyhogy megint jöhet az a rész, amikor csak az előjegyzési naptáramból tudom kipuskázni, éppen hová megy.
Hej, szép az élet, ha zajlik. De azért azokat a gintonikokat nem kellett volna meginni, még mindig kómás vagyok.
A mellékelt ábra azt hivatott megjeleníteni, hogy némiképp morci vagyok, a hajam pedig fel van robbanva. Lábam ezúttal sincs, és most azért nem, mert a zoknim színéhez (sőt színeihez) nincs a házban filctoll. Max. ha megvettem volna nyár elején a neonszínű készletet is Filomélának, de akkor azt mondtam, valahol meg kell húzni a határt.
Úgyhogy inkább megmutatom, e. A zoknit.
Ezt a Repülő Kutatótól kaptam szülinapomra, és addig még van ugyan két hét, de ha a fejemre esik egy fél tégla vagy egy T-Rex, nem akarom, hogy az legyen az utolsó gondolatom, “bazz, itt degelek meg életem virágjában, és még a neonszínű macskás zoknimat sem vettem fel”.
Jahahahaj, definitíve nem kellett volna meginni azokat a gintonikokat.
6/22 – Lábatlan
Hát kérem, azt nem tudom ugyan, Párisba beszökött-e az ősz, de ide hozzánk igencsak azt tette. Nekem persze tanítani kell mennem, délután óráim lesznek a levelezősökkel, úgyhogy ehhez végig kell buszoznom ahajt a Dunakanyaron, aztán vissza. Ennek a jelentősége leginkább abban nyilvánul meg, hogy ebben az órjás szélben még a legelszántabbak is kétszer meggondolják, felmásszanak-e a Rám-szakadékba és meglátogassák-e Visegrádot, így remélhetőleg nem egy szardellakonzervben jövök majd haza.
Az időjárás változatosságának eredményeként viszont lövésem sincs, éppen milyen idő lesz, mire elindulok, pláne milyen akkor, amikor megérkezem, úgyhogy itt ezen a képen nem azért nincs lábam, mert levágták, hanem mert egyelőre a leghalványabb lila gőzöm sincs arról, milyen cipőt veszek majd fel.
De biztosan nem lilát.
6/21 – Nyivák
Tovább folytatódnak kalandjaink a rajzolt világban, én pedig ma kissé leharcolt is vagyok, mint a mellékelt ábra (muhaha) mutatja. Tegnap a legeslegutolsó busszal jöttünk haza, miután végigdumáltuk az estét a húgommal, és ittunk nemkevés sört, úgyhogy én ma tényleg nem vagyok a topon.
No sebaj, a mai napra csak hallgatói kérvényekkel és a saját órám anyagaival és más szövegekkel bajmolódás a program, plusz még találkozni egy szakdolgozóval, akit kellő alapossággal le kell szúrnom, amiért az évfolyamtársainak nyivákol a dolgozatírási problémáiról, nem nekem. A témavezetője vagyok, bakker, én vagyok kirendelve arra a célra, hogy a nyivákolását hallgassa, és a fejét simogassa, és biztató hangon mondogassa neki, hogy “meglesz ez, meglesz ez”.
Attól tartok, kezdek csúnyán eltyúkanyósodni, már a szakdolgozókra is elsősorban úgy tekintek, hogy “nézzük, melyiknek van szüksége leginkább fejsimire”.
Rajzolni még mindig elég vicces, bár igen nyilvánvaló hiányosságaim vannak benne, leginkább az anatómia terén. Legyünk realisták: nektek most valószínűleg úgyis mindegy, milyen hosszú a nyakam meg a karom, melyik a jobb meg a bal lábam, és van-e a bal vállamban csont. A ruhám meg a táskám legalább elég jól beazonosítható, hehe.
6/20 – Rajzolt való
Ilyen még eddig nem volt, és remélhetőleg nem is lesz sokáig, de fényzőgép híján ma rajzolt valómban teszem tiszteletem itten ni. Kéretik nem röhögni túl hangosan. Az egész marháskodásra amúgy azért akad időm, mert van nekünk az intézményben egy olyan izénk, hogy “tanítás nélküli egyetemi sportnap”, és az épp ma van. Az egyik szemem sír, a másik meg – hát, mondhatnám, hogy nevet, de inkább csak néz. 5×45 perc tanításom marad el máma, aminek az anyagát nyilván le kell adnom valamiképpen a félév folyamán, és az nem lesz sétagalopp. Mindemellett a “tanítás nélkül” azt is jelenti, hogy tanároknak fakultatív a jelenlét, és én ezúttal ki is hagyom az egészet úgy, ahogy van. Szép dolog a sport, de az én sportágam a maratoni pofázás, és abból nem indítottak mára versenyszámot, úgyhogy ehelyett tatarozási feladatokkal veszkődöm itthon, majd elmegyek a Repülő Kutatóval meg a húgommal vacsorázni a Kőlevesbe.
Ehhez meg az alábbi jelmezben óhajtok felvonulni, ni.
6/szeptemberi 10×10 – eredmény
Azt hiszem, ezt ilyenformán fogom csinálni ebben az évben: hó elején felteszem az adott hónapra előirányzott 10×10 készletet, mikor pedig már volt rajtam összesen tíz kombináció, írok egy külön bejegyzést arról, hogyan festettek ezek.
Nos, szeptemberben ez történt:
Mint már az elején jövendöltem, a 10×10 nem egy megvalósíthatatlan feladat, pláne ha az ember nem tíz egymást követő napon akarja összehozni. Nem is fogom azt csinálni, az hótziher. Azt még mindig nem látom magam előtt, hogy egyetlen ruhadarabért elindítsam a mosógépet, de azt sem, hogy ne tisztán vegyek fel mindenféle cuccokat, 2015 júniusa után pedig ahhoz sincs kedvem, hogy az időjárási körülményekhez nem passzoló készlet miatt nyafogjak itt napszámba.
Az eddigiek alapján levont tanulságom: a jövőben valószínűleg érdemes lesz különböző hosszúságú szoknyákkal és felsőkkel operálni. Én ugyan nagyon kedvelem a szellős tunikákat meg a sokfodros bokaseprő szoknyákat, de szép dolog a változatosság, neszpá.
Amúgy a kihíváson túli blogomvilágában is vannak további kihívások: a fényzőgépemről még se hír, se hang, és ugyan van végveszélyre a házban egy backup, de az alkalmatlan arra, hogy önfotókat csináljak vele. Két méter távolságig tökéletes képeket csinál, a közelképei különösen jók, de két méteren túl majdnem minden elmosódott maszattá válik. Úgyhogy tessék választani, mi történjen addig, amíg a főgépemet meg nem javítják.
A rajzolós opció esetében jelzem, hogy napi húsz percnél több időt semmiképpen sem tudok áldozni erre a feladatra, és azt is csak mérsékelten merem megígérni, hogy be tudjátok majd azonosítani az éppen illusztrált ruhadarabokat, de Filoméla látogatásakor vettem egy rakat színes ceruzát meg filctollat, úgyhogy legalább a papagájtarkaság garantált.
6/19 – Beszoktatás báránnyal
Mivel ma hatkor kell kilejtenem az ajtón, hogy idejében beérjek az oviba az elsősökkel, így is, úgy is konzervet kaptatok volna, szóval nincs ebben semmi meglepi. A fotót ugyan még hétfőn lőttem, de abban sincs semmi meglepi, hogy most is kábé ehhez hasonló arckifejezésem van. Kezd kicsit agyamra menni a “reggel megfagy, délben megég” időjárási mulatságok kitartó jelenléte, ráadásul a tantermeinknek igen barátságos délnyugati fekvése van, és a délutáni órákra kulminál a hejdenagyon nyárvanrutyutyu.
Ha már lúd, legyen döglött, legalább legyünk kényelmesek és tarkák, öreg, bejáratott holmikban. Pillanatnyilag én is öregnek és bejáratottnak érzem magam, úgyhogy ilyenkor kell valami változatosság az oktatásba, és ma igen érdekes kísérlettel próbálok (próbálunk) belecsapni a palaxintába: az egyik tavalyi szakdolgozóm jön be az elsősökhöz egy báránybábbal a kezén, hogy megmutassa nekik, milyen trükkjei vannak a kiscsoportosok beszoktatásának.
6/18 – Rövid meg hosszú
Ma szép hosszú tancsitancsi napom lesz, plusz tanszéki értekezlet plusz szakdolgozók. És továbbra is itt a “reggel hideg, délben meleg” dilemmája, mely természetesen egyúttal a “mi a francot vegyek fel” dilemmája is.
Nos, mára ezt dobta a szekrény. Nagyon szeretem ezt a kis bélelt rövid selyemruhát, de roppant nehéz megtalálni hozzá az éppen ideális időjárást, merthogy ujjatlan a lelkem. Idén viszont valószínűleg be fogom majd vetni vastag pulcsival meg színes harisnyával meg csizmával is egy későbbi időszakban. Kár lenne parlagon hevertetni.
A hajamat amúgy tegnap levágattam, de mivel a fotómasinát bent fogták a gépek kórházában, nem tudom bemutatni az új állapotot mindaddig, amíg ki nem pucolják a szöszmőket. Addig is konzerveket kaptok mutiba.
6/17 – Lesunyni
Itt az ősz, és már megint logisztikázás van ezerrel: ki mikor megy, mikor jön, ki vesz macskakaját, és mikor sül kenyér (az a kérdés persze fel sem merül, ki süti meg azt az inkriminált kenyeret), plusz még további mókák és mulatságok. A Repülő Kutató rendelkezésemre bocsátotta őszi konferencianaptárát, ami éppen úgy fest, mint általában megszoktuk. Brüsszel, Prága, Bécs, ez utóbbi természetesen akkor, amikor nekem éppen úgynevezett őszi vakációm van. Még az is lehet, hogy ráragadok, mint egy kullancs, és elmegyek vele professzorfeleségeskedni. Halottak Napja Bécsben, jobb híján befonom én is magamat valami díszes koszorúba.
A mai nap mintegy kvintesszenciája ezeknek az őszi logisztikázásoknak: már megetettem a kovászt, összedobtam az öregtésztát, estére kenyér is lesz. Addig viszont még megkísérlek hajat vágatni és fényzőgépet pucoltatni, mely utóbbi valószínűleg azzal jár, hogy gép nélkül maradok egypár napra, ergo fotókonzerveket is kellett gyártanom, ehhez meg kitalálni, mi a nyavalyát veszek majd fel holnap meg holnapután.
Készülnöm kell a holnapi óráimra is. Amit tavaly leadtam nyomorult elsősöknek, súlyosan megfeküdte a gyomrukat meg az agyukat, úgyhogy muszáj lesz lazítani és könnyíteni az anyagon, életközelibbé meg jobban emészthetővé tenni. Kevesebb tejszín, több hab, vagy hogyismondjuk. Mindehhez pedig ma egy szakdolgozóval is konzultálnom kell, mert teljesen összeomlott, és fel kell vakarnia valakinek a padlóról. Én már a második témavezetője vagyok, az elsővel nem jött össze a kommunikáció, úgyhogy elbukta az eredeti leadási lehetőséget, aztán jött a zélet, kapott munkát, elfogyott az idő, megjöttek a kétségek, most meg már a kapkod-fűhöz-fához fázisában van, és nem tudja úgy megcsinálni, ahogy eredetileg szerette volna. Le kell ülnöm vele, hogy elmagyarázzam, nincs veszve semmi, de ezt a dolgozatot muszáj lesz leadnia, három éve dolgozik a diplomáért, nem bukhatja el egy nyüves szakdolgozat miatt. Stratégia, tervezés, újratervezés, átalakítani a témát, átalakítani a megközelítést, lesunyni a fejét, és csak csinálni.
Melyhez hasonlókat magamnak is soxeretettel kívánok.
6/16 – Döndül
Hajnali négy húszkor egy döndülésre ébredtem, ami a konyhából hallatszott be, és valamilyen sajátos okból rögtön tudtam, mi puffant akkorát a padlón. A Celofán nevű anarchista emelte ki a tálból a konyhapulton a vacsorára sült bárány után maradt egykilós csontot (btw, a macska két és fél kiló), aztán ledobta a padlóra, hogy ott békén és háborítatlanul rágicsálhassa le róla a lefaragatlan húscafatkákat.
Melléfogtál, ciculi. Nem kellett volna felébreszteni engem.
A hajam mostanra igazán kriminális állapotba jutott, vágatni kéne. A fényképezőgép is elég csehül van, abban mindenféle maszatkák gyűltek fel a lencse mögött, ahonnan ki kéne pucoltatni valamiképpen, mert a fotóimon mindenféle sötét foltok tűnnek fel itt-ott, mint a Brezinán. Hajh, denehézazélet, s mennyi luxusprobléma vagyon benne.
Szaporulat a szekrényben 6/1 – Imelda reloaded
Ha már a mai napibejegyzés igen kurtára sikeredett, tessék, itt egy kis nézegetnivaló. Szégyen vagy sem, de én megint vettem új cipőket.
Ezt.
Meg ezt is. Ez lesz az én Perszephoné-cipőm, amit akkor veszek fel, ha nyakunkon a tavaszi meg őszi napéjegyenlőség és az évszakváltások.
Ez utóbbi a zöld fűzővel érkezett, de én azt túlzásnak tartottam, úgyhogy vettem a kínaibótban egy narancssárga fűzőt százhúszé. Egyúttal másként is fűztem be az egész hóbelevancot, mert ha már ilyen érdekesen vannak elhelyezve rajta a fűzőlikak, hadd látsszon. Majd még látni fogjátok.
És ha már bejött kettő, repül kettő, ezek itt ni. A farmercipő kiszolgálta már a kapitulációt, a másikat meg két éve fel sem vettem, és ez azért már gyanús.
Minden nap más - mindennap más 