július 2015 havi bejegyzések

Ritka sok nyávogás meg rugdosás meg sértődés volt eddig a mai nap programja, most pedig ráadásul mit sem sejtő emberek közé visszük az ifjúságot, ó, te szegény. ártatlan világ. A rokonaink biztos nem ezt érdemelték.

Az ifjú hölgyek továbbra is nagy elszántsággal sztájlisztjai önmaguknak, és csak azt hajlandók felvenni, amit maguk választanak ki. Inkább hagyom. Jobb a béke, mondok. (Na jó, azt le se tagadhatnám, hogy a nagyobbik ruháját én varrtam, de a színre, hosszra és dekorációra olyan pontos instrukciókat kaptam, hogy ihaj.)

(

Én ugyan nem megyek ma élményszámba, de gyerekkel és kisállattal még mosóport is el lehet adni, úgyhogy feltehetőleg mosónőt is. Tessék, csoportfotó. (“Csináljunk kéépet Nammamának, gyere Tünde!” Meglett.) Mint látható, a gyerekek még megvannak , és így festünk ma reggel, mielőtt még nem darál le minket teljesen a hosszú, esős nap. A kölkök viszonylag tiszták (most még), viszonylag jólöltözöttek (köszönet a szomszédból érkezett meleg holmis segélycsomagoknak és a kínai bótnak), ráadásul viszonylag jóllakottak is (nem rajtam múlik). A kisebbik továbbra is önállósodási és nemalvási stratégiákon töri a fejét, a nagyobbikat pedig valahol tönkrecsípték a szúnyogok, fogalmam sincs, hol, a szobájukban van szúnyogriasztó izéke.

Utóirat: A sógornőm kislányai most jelentek meg három igazi élő nyuszival, az Úr legyen hozzánk irgalmas.

Ma olyan piszok hideg volt, hogy bedobtam a harminc darabon túli őtözéket, finom, meleg, réteges, öregeknek ez való, nyamnyam. Ami viszont a fiatalokat illeti, négy kilométer futkorászással sikerült szereznem a kölyköknek meleg zoknit meg gumicsizmákat, ez utóbbiakat olyan irgalmatlan pink színben, hogy egészen biztosan nem veszítjük el őket a kertben. (A kert akkora, mint egy babasál.)

Mivel a kisebbik alapélelmezését jelentő instant zabkása vészesen fogy, próbáltam azt is szerezni, de nem volt más, csak valami bio gabonakása amaránttal meg más kutyfüttyökkel. Na de azért megvettem, legfeljebb majd itthon belerakom a glutént. Zabpehely van a házban.

Mint a képen is látható, ernyőt vinni bezzeg elfelejtettem, a szemerke meg alaposan bedauerolt.

Vagy mozsárban megtörve, nem is tudom – szép dolog ez a gyereknevelés, de piszok fárasztó, pláne amikor az egyik szünet nélkül konfabulál, a másik meg állandóan akar valamit, de azonnal. A legfőbb gond, hogy nem értek bébiül, pláne cumi mellőli zokogós bébiül nem. Tegnap tíz idegtépő percbe került rájönni, hogy a bőgés eláll, ha én is lefekszem, ugyanabba a szobába, mint ő, a szomszéd ágyra. (Hiba volt. Majdnem elaludtam magam is, pedig a nagyobbiknak még hajat kellett mosnom.)

Ma reggel persze fél hétkor kezdett csiripelni, én meg nem tehettem úgy, mint aki nem hallja egy méter távolból. A nap innentől csak romlott, én végül méltóságom és pedagógiai mittoménmim utolsó roncsaiba kapaszkodva sütöttem az ifjúságnak egy adag sárgabarackos-csokis kekszet, majd kicsaptam őket az udvarra. Ah, béke. A kisebb torka szakadtából énekelte a Boszi boszi taaakát a hintán, a nagyobb meg a kerítésen keresztül mesélte a szomszéd kislánynak a tegnapi sellős rajzfilmet. Istennek legyen hála, a szomszéd kislány is látta. “És Mirandának akkor LÁBA nőtt.” “Igen, és cipője is lett hozzá! PIROS!”

Aztán persze a kisebb hanyatt feküdt a teraszon, felmártogatván rózsaszín-fehér csíkos gatyácskájával az összes koszt, amit korábban gondosan felhordott oda, és ordítani kezdett, mint a nádibika. Mire is én felkaptam, felvittem az emeletre, és bedugtam az ágyába. Két perc alatt elaludt.

Nemtom, jól csinálom-e a dolgokat, de egyelőre még egészben vannak. Én, na az már más tészta.

Ma reggel kellemes, őszies időre ébredtünk, pedig a kisebbik kölcsöngyerek ma is szívesen folytatta volna a sárban pacsálást, tegnap végül úgy nézett ki, mint egy kis varacskos disznó. Szerencsére benti programra is van lehetőség, az érkezésük előtt gondosan betáraztam rajzlapból meg viaszkrétából, sőt még olyan filctollat is sikerült szereznem, ami gond nélkül lemosható bármilyen felületről, inkluzíve a gyerekről is. És ma este nagy dicsőséggel hajat mosok mind a kettőnek.

Most hogy ezt a képet elnézem, magamnak is.

Ezt adtam ma ebédre a kölköknek, rossz pótanya-e vagyok.

Az éneklős cseh játékbabában lassan lemerül az elem, de addig még sokszor meghallgatjuk a dalt a krumplipüréről. Egyébként mindannyian a meleg súlya alatt nyögünk, délelőtt még strandolás is volt a teraszon egy babakád közreműködésével.

Ez továbbra is a kedvenc évszakom.

Ez a trikó a harmincadik darab erre a hónapra, szóval a következő egy hétre nem várható semmi új, mármint öltözködési szempontból nem. Másként viszont, hajaj. Ma pottyantja le nálam a húgom a gyerekeket, és a hírek szerint Tünde tegnap folyamatosan eresztett, alul is, felül is. Még nagyobb baj, hogy ez a meleg fokozatosan főzi kifelé a fejemből az agyat, úgyhogy még bevásárlólisták írásához se vagyok jó – egyelőre csak annyit tudtam összerakni, hogy gyümölcsjoghurt meg macskaalom.

Ne várjunk lehetetlent, no, mára (meg általában így nyárra) ez a maximum, amit ki tudok hozni magamból.

Ma a szokásosnál is dekoratívabb vagyok, sőt még a kendőt és a cipőt is a külvilág tiszteletére vettem fel, míg átrontok a boltba némi alapanyagért a mai vacsorához, hajmosatlan vagyok és loncsos, mint egy elhanyagolt háziasszony. Tragikusan leharcolt állapotom viszont messze nem vetekedik a lakáséval, melyet tegnap bejárván azzal tértem vissza a nappaliba, hadd nézem meg újra a macskákat, van-e még ezeken egyáltalán szőr, vagy mindet elhagyták a padlón, ahol az majd porrokonaikká alakulhat, az én roppant örömemre.

Asszem jobb is, ha ma inkább a lakást adjusztálom a kötet helyett, mert már napok óta százéves-forma fordításokat olvasok, és ezek rettentő kártékonyan hatnak a mondatfűzésemre, ach.

Ma utazom haza, ennélfogva mintegy magától értetődő, hogy éppen tegnap sikerült végre elérnem azt a fajta áttörést, amitől egy irodalomtörténész izgatottan csapkod a karjával, és még a szemközti építkezés szekuritis emberével is a kutatásáról kezd beszélgetni. (Sokat tapasztalt férfi lehet, mert szeme se rebbent. Amúgy már napok óta csevegünk egy kicsit reggelenként zöld hajnalban, amikor ő még dolgozik, én meg már igen, úgyhogy nem érhette túl nagy meglepetés.)

Mivel a héten rám zuhanó babapesztrálási feladatok miatt nem maradhatok itt, hogy tovább folytassam alkotói remeteségemet, gondoltam egy merészet és nagyot, és bejelentkeztem augusztusra is egy újabb alkotószabadságra, melyet ugyanitt fogok tölteni, csak valószínűleg egy másik szobában. El se tudjátok képzelni, mennyire dekadens érzés, hogy valaki fizeti a kutatásom, mégpedig előre, ilyen még tulajdonképpen nem is történt velem sose. És ha már az NKA hajlandó volt megfinanszírozni nekem ezt a munkát, arra is fogom költeni a pénzt, amire adták.

Most viszont irány csomagolni.

Tegnap fellázadtam egy kicsit saját magam ellen, amiért annyit bizonytalankodok – komolyan, lassabban készül ez a nyavalyás kötet, mint Luca széke -, úgyhogy (váratlan fordulat következik) a könyvtárból jövet bementem egy turkálóba, ott egye meg a fene az egészet.

Ez lett belőle. Nyilvánvalóan cefetül előnyös darab, de tudjátok mit, nem érdekel. Ha ebben az évszakban valami kellemesen szellős, annak már nyert ügye van nálam.

Most pedig melózok tovább, mert holnap már hazautazóban leszek. Amúgy nem a saját töketlenkedésem mentegetésére mondom (dehogynem azért mondom!), de a mai az első nap az ideérkezésem óta, hogy szünetel a munka az ablakommal szemközti építkezésen. Óh, áldott csend.

Gondoltam, gyorsan lövök magamról egy fotót, mielőtt teljesen szétcsúszom a melegtől. Pedig itt még esett is az éjjel.

…kérdem, hogy a lófüttybe lehet dolgozni ilyen melegben? Nekem mindenesetre igen nehezen megy.

De azért pofám lapos. Kapálni biztosan még ennél is nehezebb lenne.

Remélem, innen felfelé lesz, ma kétségbeesetten írtamtöröltem, írtamtöröltem, eh. És még a nap is annyira sütött, hogy nem volt jobb ötletem, mint elbújni az agathachristie-k közé a könyvtárba.

Kezdek lassan meggárgyulni, ma több mint fél órán keresztül kerestem a könyvtárban egy idézetet, amit persze végül nem találtam meg, nyeh. Most már abban sem vagyok biztos, létezett-e valaha, vagy csak én magam találtam ki tíz évvel ezelőtt.

Na mindegy, uccu neki, aztán csak a fejét, hogy ne sántuljon.

Izgalmas időjárás van errefelé is, reggel még kis piszkos hideg eső esett, mostanra viszont visszatért a rekkenő meleg. Ez konkrétan úgy nézett ki az én esetemben, hogy bementem reggel a városi könyvtárba jegyzetelgetni, aztán mikor négy órával később kijöttem, mintha nem is ugyanabba a városba, de legalábbis nem ugyanabba az évszakba érkeztem volna, csak kapkodtam a levegőt.

Egyébként még formában vagyok, kilátok a fejemből, és nem felejtek el enni-inni. Erre viszont még visszatérünk pár nap múlva, lámsza, mennyire hülyülök el annyi idő alatt.

Elmentem Kőszegre egy egész hétre, juhé.

Piac, mint minden szombaton.

(A képen éppen a kamera látóterén kívül bohóckodó macskán vigyorgok. Amúgy igen mérsékelt vigyoroghatnékom van, irgalmatlanul fáj a hasam – természetesen minden megfejthető ok nélkül, mert az így szép.)