Ma bepótoltam a HT takaróbeli lemaradásaimat, úgyhogy tessék, itt a június.
Most pedig valami olyan következik, ami eddig nem volt, és további fél évig ne is számítsatok rá, mert amíg kirakosgatja az ember, megőszül.
No, egy kicsit más szögből is.
És most így van eltárolva.
Őszintén? Kezdek kicsit betojni tőle.
Mint ezt a viszonylag kései bejegyzésből, a csomag hiányából, valamint vidáman elhanyagolt állapotomból kikövetkeztethetitek, nem mentem én máma sehová. És egészen pontosan ezért vigyorgok most olyan angyali derűvel, mint egy szájonlőtt tigris.
Állítólag a modern ember egyik nagy félelme a FOMO, ami annak rövidítése, hogy Fear Of Missing Out, vagyis a félelem, hogy kimaradunk valamiből. Mindenhová el kell menni, mindent meg kell nézni, mindent ki kell próbálni. Meg kell kóstolni a casu marzut (csak akkor guglizzatok rá, ha éppen nem esztek), fel kell mászni a Csomolungmára meg szelfizni a pisai ferde toronnyal, és minderről természetesen azonnal felrakni öt képet az instára. Ott kell lenni, ahol történik valami, és erről azonnal hírt adni másoknak, akik nincsenek ott, de még azoknak is, akik ott vannak. Hát asszem én nem vagyok ehhez eléggé modern ember, mert mikor ma hajnalban négykor odakint elkezdtek üvölteni a madarak, odabent meg ez történt (vagyis nem történt),
úgy éreztem, hogy én most vagyok boldog ezzel itt, és ennél több épp most nem kell. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy azért csináljak nem-kötelező dolgokat akkor is, ha nincs igazán kedvem azokhoz, mert mások esetleg úgy gondolják, hogy az nekem jó lesz. Még ha az a “más” a Repülő Kutató, akkor is.
Úgyhogy sütöttem a csávónak meg az ő utazó cirkuszának egy tepsi welsh rarebit muffint, érzelmesen utána integettem, miközben kifordult az udvarról a tragikusan varacskos Emesében, aztán leültem a teraszon egy kávéval, és ábrándosan tervezgetni kezdtem a következő három napot, amikor nem történik majd semmi különös, de az annál nagyobb élvezettel.
A mérleg egyik cserpenyőjében ez található.
A másikban Ljubljana.
A tegnap este nagyjából az elvárható menetrendet követte: több-kevesebb késéssel bepotyogtunk a találkozónk helyszínére, menet közben konstatálva, hogy egyetlen szabad asztal sincs négy személyre* (ez később megoldódott). Megegyeztünk abban, hogy mindannyian dögfáradtak vagyunk, aztán alkoholizáltunk és kiborogattuk lelkeinket, amitől természetesen még fáradtabbak lettünk. Végre sikerült átadnom Kátyának a még hónapokkal ezelőtt ajándékba vett unikornisos világító tollat**, Hosszú meg elhozta az anutája által nekem küldött szövetficniket, egy egész nagy zacskóval. Én rögtön beledugtam a fejem a zacskóba, és elragadtatottan tipegni kezdtem a ficniken ujjaimmal, óóó, türkiz is van meg az a rozsdaszínű, amiből a múltkor csak egy icipici volt, de ez itt óóóóriási. (Négy tenyérnyi. Az a ficnik világában óóóóriási.) Kedves barátaim szerint épp úgy néztem ki mindeközben, mint Simon macskája.***
Hazafelé jövet az utolsó buszt kaptam el, és mikor felkepesztettem rá, megláttam egy pasast “Pálgium” feliratú pólóban, hümm, ezt mintha ismerném valahonnan. Istenbizony kellett vagy két másodperc ahhoz, hogy realizáljam, a Repülő Kutatót látom, aki tegnap úgyszintén társasági életet élt, akadémiai barátaival ivott és evett és siratták keserves sorsukat, szóval ugyanazt csinálta pepitában, mint én.
Ma persze azzal keltem, hogy a hajam fel van robbanva, és köhögök, és folyik az orrom, és nem akarok menni Ljubljanába. Ez nyilván némi magyarázatot igényel, úgyhogy nesztek.
A Repülő Kutató meg az ő utazó cirkusza (=a kutatócsoportja) vasárnap újabb turnéra indul (=konferenciázni), ezúttal Zágráb helyett Ljubljanába, de továbbra is Emesében.**** Na most amikor még a komplex vizsgára készülés hisztérikus állapotában voltam, megbeszéltem a Repülő Kutatóval, hogy ha ezt túlélem, én is felugrom a Kóbor Grimbuszra (=Emese) velük együtt, és elmegyek Ljubljanába professzorfeleségnek (=ott leszek, de nem csinálok semmit, és kizárólag turistáskodni fogok). Húsz éve voltam utoljára Ljubljanában, akkor is csak pár órára, és igazán én vagyok a környéken a legelvetemültebb kanapékrumpli, úgyhogy most már tényleg ki kéne mozdulnom valahová, ami nem Strigonium vagy Pex – nem hegyet mászni vagy triatlonozni vagy effélék, csak ülni valahol egy szép helyen, és nem csinálni semmi kötelezőt. Turistáskodni, no. Egyetlen dolgot nem kalkuláltunk bele dicső terveinkbe: azt, hogy mire eljön az indulás ideje, én leszek a környéken a legjobban ledarált barlangi morc, aki most tényleg csak feküdni akar az oldalán, mindehhez pedig maximum Pocit fésülgetni meg ficnik között ábrándozni. Különben is, már hónapok óta át kéne adnom egy hosszúlábú pipivel kipitykézett pólót, és elfogyott a mangó színű fonalam (Catania 0411), és már három órámban döglött meg az elem, a telefonomnak meg másfél hónapja törött a képernyője.***** Summa summárum, már tegnapelőtt óta azon nyafogok, hogy nem akarok menni sehová, mindenki más meg azon győzköd, hogy menjek.
Attól tartok, ezt hívják úgy, hogy first world problem.
* “Asztalt foglalni, csak az ment ki a fejünkből, persze.” “Meg hogy ma péntek van.” “Péntek van?” “Asszem, péntek van, nem? Vaszilisza, neked olyan igazi munkahelyed van, neked tudnod kéne.” “Dehogy tudom!” “Péntek kell hogy legyen, mert úgy emlékszem, Sanyiabagoly ma kiírta, hogy PrRRRééÉÉnntTTTeeeek.” “Aha. Akkor biztosan péntek van.”
** Ha van valami, amire büszke vagyok magamban, az a kiváló ízlés, amellyel drága és nélkülözhetetlen ajándékokat tudok válogatni a kínaibótban. Ez pl. 150 kemény forintokba fájt, és így fest.
*** Ő itt Simon macskája. (Miközben leellenőriztem a videót, Poci begaloppozott a Bűnök Barlangjába, és bőszen keresni kezdte A Másik Macskát, Akinek Ki Fogom Fakasztani A Bélit. Nagyon röhögtem.)
**** Emese szegénykém egyre varacskosabb és disznóólabb állapotban van, előbb-utóbb kénytelen leszek venni neki ajiba egy alapos takarítást valamelyik kocsimosóban.
***** Nyomógombos picike butatelefonnal mászkálni ebben a nagyképernyős okos világban még eladható azzal, hogy elvi okokból használok ilyet, de egy törött képernyős butatelefon már más. Az már igénytelenség.
Amikor Tori Amos nekilát énekelni a fejemben ezt, akkor köszönt be istenigazából a vakáció.
Ma reggel rá is zendített, ahogyan azt ilyenkor kell, úgyhogy én még megírtam egy utolsó munkahelyi levelet, aztán szélnek eresztettem a 2018/19-es tanévet diákként is, tanárként is. A disszertációs agyrágó bogarak persze így is aktivizálni fogják majd magukat, de az a majdban van, és a “majd” az nem “most”. Debts are off this year, dammit.
Akkor ezzel el is megyek szépen könyvtárba, mert a szakkönyveket tényleg vissza akarom vinni, színüket se lássam.
Délután amúgy a barátnőimmel lesz találkozóm, így valószínűleg arról is kaptok majd fotót, miben lejtek be zülleni a nagy székesfőfaluba. Ha jól érzem, milyen irányból rágicsálnak éppen a kreatív kukacaim, valami olyan lesz, ami még nincs is megvarrva, szóval várjatok türelemmel, talán lesz itt még folytköv is.
Du.
Höhh, lószart se varrtam máma, ehelyett kiszabtam egy fél kaftánt, aztán lendületes tevékenykedés helyett alukálás volt Pocival. Én, az a gyanúm, tényleg kellő alapossággal kivagyok.
No de azért elmegyek mulatni a csajokkal, abban nincs hiba. Igaz, maximum ennyit tudtam kihozni magamból.
(Ideje visszaszállni a ringlispílre, mert olyan régen leestem róla, hogy már asse tudom, hogyan hozom össze az idei év ötvenkét eská-posztját.)
Ma László napja volt, apósom speciel László, és már hónapokkal ezelőtt tudtam, mit akarok varrni neki ajiba, de persze ma láttam neki, mert az én életem hektikája tényleg mindent felülmúlt ezen a tavaszon-nyáron, és csak most kezdem összeszedni magam belőle.
Szóval eztet kapta, ni:
Ha nem ismernétek fel a képen, ez kérem egy kötény. A helyzet már tarthatatlan volt, a családi grillezéseken apósom általában fodros-virágos női kötényeket viselt meg kényszeredett arckifejezést hozzájuk. Na hát most varrtam neki egy strapabíró, férfias, praktikus grillezőkötényt.
Azért a móka kedvéért persze ilyen csajos kis csomagba összegöngyölítve nyújtottam át neki, szépen felmasnizva.
Ma délutánra hidegfrontot jövendöltek, úgyhogy nagy elszántsággal vártam, hogy nekiugorhassam a mai nap kimozdulós részének. Másodjára is lezuhanyozni, emberi állapotba pofozni magam, és ellejteni a könyvtárba visszavinni a rühes szakirodalmat. Addig minek ide bejegyzés, ugye, a klepetyusaimat már mind ismeritek.
Kedden reggel amúgy is az volt az első dolgom, hogy a komplex vizsgára készülés minden nyomát kipucoljam a Bűnök Barlangjából – jegyzeteket, tételeket, cetliket, szakirodalmat, mindent. Nyilván csak egy szobával odébb hurcoltam a cuccokat, de a szakkönyvektől definitíve meg akartam szabadulni. Viszont ha már elkúszom a könyvtáriig, nem jöhetek vissza üres kézzel – fogadkoztam -, úgy éljek, válogatott kézimunka-könyveket fogok kikölcsönözni, vesszen a tudomány. Végül is, most már tényleg vakációm van, és ma reggel tényleg azzal is ébredtem, hogy igen. Kölcsönidő meg kölcsönkönyv vagy sem, ez most az enyém, punktum.
És aztán a hidegfrontra várva elaludtam a futonon. Mire felébredtem, könyvtár már nem volt, hidegfront még nem volt, én meg úgy néztem ki, hogy jujujujuj. Kínomban főztem egy kávét, kitántorogtam a teraszra, ahol enyhe szellő fogadott, és a tuján megszólalt a kluttyogómadár, úgyhogy már azt is tudtam, itt van Berci, és valóban, meg is jelent rögtön, és azt mondta, nyüeeee, ide a vacsorámmal.
Mivel én tényleg úgy nézek ki, hogy ujujuj, hadd mutatom be Bercit. A harmadszomszéd macskája. Nálunk kosztol. Nálunk is.
Majd egyszer írok részletesebben is Berciről meg a kluttyogómadárról, de most eltántorgok még egy kávéért. Méghogy hidegfront, lófütty.
Az ígéret szép szó. Én például azt ígértem meg igen szép szavakkal (úgy emlékszem, olyan is volt benne, hogy “rohadt”), hogy ha átmegyek ezen a (szép szó) komplex vizsgán, kisorsolok itten az olvasók között egy kiváló, baltával ácsolt kaftánt, mint amilyet magamnak ütöttem össze a múltkorában. Nos, hétfőn átmentem a vizsgán, azóta meg csak naplopok és istentelenkedem (ne tessék rosszra gondolni, ez egy parafrázis a János Vitézből), úgyhogy rajta.
A művelet, legalábbis a jelentkezőknek, roppant eccerű: az alábbiakban látható az a háromféle anyag, amelyek közül valamelyikből majd megvarrom a cuccot. Nevezni kommentben kéretik, annak az anyagnak a sorszámával, amelyből baltával ácsolt kaftánt szeretnétek. Az “aki bújt, aki nem” július 3-áig tart, azután tudom ugyanis megvarrni a holmit. A sorsolást valószínűleg Poci fogja végezni, ha hajlandó ebben a dögmelegben közreműködni. Itt se tessék nagy extrákra gondolni: a jelentkezők neveit ráírom egy-egy cetlire, abból papírgombóckákat csinálok, aztán leszórom azokat Nagyseggű Maruszja elé, és az nyer, akinek a nevét elsőként végig akarja pofozni a lakáson. (Ez most nem hangzott olyan jól, mint szerettem volna, de értitek az idéát. Ilyet amúgy már csináltunk sorsoláskor, igaz viszont, hogy akkor nem volt hetven fok. Azt a macskák sem viselik jól, ez például folyton csak hever és pislog, az fogyasztja a legkevesebb energiát.)
Tehát: aki nevezni szeretne, annak itt vannak az alábbi anyagok, tessék választani. További részleteket majd a nyertessel egyeztetek, pl. hogy milyen hosszú meg széles legyen az izé.
1. Ezt az anyagot már ismeritek, ebből anno Filomélának lett egy ruhácska.
2. Ezt is ismeritek, ebből egy átlapolós szoknyát varrtam magamnak.
3. Ez eddig még nem lépett fel errefelé, egy szép nyári merénylethez tartogattam. Nyár van, merényletidő, uccuneki.
Mind a három anyag trikotázs, vagyis pólóanyag (ezt a “szabásmintát” nem érdemes másból megcsinálni), meglehetős pamuttartalommal rendelkeznek, de csak a kisvirágos tiszta pamut, a többiben van műszál is. Ja, és még valami: Pocit ismerve tuti, hogy, bármit is tennék ennek megakadályozására, lesz majd a kész darabon macskaszőr is. Úgyhogy ha macskaallergiás a nyertes, egybül mosással kezdheti birtokba venni a szép új kaftánját…
Nyilván nem én lennék én, ha nem lennék márismost kettészakadva agyban: az egyik felemet már tegnap délután elkezdte eszegetni a bűntudat amiatt, hogy lustálkodik, a másik meg ma is elégedetten csámcsogva akar heverészni házivarrott klepetyusokban, kicsike horgolgatás mellett szuperhős-filmeket nézve.
Ha nem lenne evidens, a második énnek drukkolok.
Még mindig szédelgek az elmúlt néhány héttől meg a tegnapi naptól. Az a gyanúm, ez egy igen hosszú regenerációs folyamat lesz.
Segédem mindenesetre van hozzá.
Így nézett ki a komplex vizsgára várakozás reggel.
Aztán jött hat óra ücsörgés meg írogatás meg felelés meg még mi nem. Mindenesetre átmentem. Nem nagy csinnadrattával, de átmentem.
Most pedig vakációzni fogok, de mindenekelőtt alszom.
Be kell vallanom, sose értettem azokat, akik az utolsó percen is tanulnak, és úgy ülnek feszes vigyázzban, kezükben papírokkal a vizsgaszoba ajtaja előtt, hogy közben még mindig a kidolgozott tételeket próbálják memorizálni némán mozgó szájjal. Mire az ember odáig eljut, már úgysincs esze semmire. Nem is éreznék tehát semmilyen meglepetést, ha holnap reggel jelentkezne a zsigeri ellenkezés a tanulással szemben, arra viszont, hogy már előző nap is így legyen… Ma hajnalban ugyanis, mihelyst már fókuszálni tudtam a szömömmel, mingyá az jutott eszembe, hogy “hm, most kéne még egyszer átnézni a jegyzeteimet, meg esetleg rápislogni a mások által kidolgozott tételekre”, viszont utána villámgyorsan és ösztönösen jött az a reakció, hogy blöeee, én ezt nehemahakarohoooom.
Már két vagy három hete kotlok a szakirodalom-listámon (közben volt még ez-az, például államvizsgáztatás) Az összesen hatvanhét elemből hatvannégyet sikerült elolvasnom/átlapoznom – a maradék hármat nem tudtam fellelni seholse, bár persze vannak némi fogalmaim arról, hogy mi van bennük. A sok olvasás eredményeként a fejem tele van mindenfélével, de leginkább, most legalábbis úgy érzem, afféle rendezetlen-kósza információfoszlányok lebegnek odabent, mint az ökörnyál, és időnként egymásnak fújja őket a szél.
Ezzel egészen vidáman el is voltam úgy fél tizenkettőig, aztán elkezdtem pánikolni. És azóta sem hagytam abba.
Legyen már holnap délután, a nyavalyába.
Már csak öt könyvet kell elolvasnom hétfőre, bagatell. Nem nagy meglepi amúgy, hogy épp ez az öt maradt így a végére, átkozottul nem látom semmi hasznukat nekijek, már legalábbis a komplex vizsgán túl, ahol majd a kurta farkú malac túr, és kéken kékell az óperenciás tenger.
Amíg viszont ez a nyavalyás komplex vizsga határozza meg a jövőmet túl az Óperencián, nincs mit tenni: jövel még egy utolsó futamodás a könyvtárba, mert az öt könyvből kettő a kölcsönözhetetlen kézikönyvtári szekcióban csücsül, és addig nyilván nem nyughatok, amíg legalább nem lapozom át őket.
Tegnap este a teraszonvacsora közben (grillsajt, valamint retek-, paradicsom-, füstöltsajt- és salátasaláta bodzás tokaji ecet és mákolaj öntetvel – azért tart az ember férjet, hogy az főzzön rá) kicsit felhúztam a zsilipeket, és siránkoztam egy sort a Repülő Kutatónak a vizsgáról meg a tudásomról, amiről hun úgy érzem, hogy van, hun meg úgy, hogy nincs. Ő megnyugtatott, hogy bőven elég lesz, ha nekilátok csacsogni a vizsgabizottságnak, máris nyert ügyem lesz. Csacsogni – mondtam erre én -, CSACSOGNI??!! hát ezért vagyunk alulreprezentálva az akadémiai szféra vezető szintjein mink nők, te neandertáli, te. Ne akarjad te aztat, hogy kitörjön belőlem a radikális feminista, tee, dupladoktor Bubó. Méghogy csacsog, fujj.
Mint látható, meglehetőst “tudod mit, medve, baszd meg a porszívódat” hangulatban vagyok, és csak reménykedni merek abban, hogy ez nem jön majd elő hétfőn a legrosszabb pillanatban. Például akkor, amikor amúgy a bizottság előtt kell ülnöm. Csacsogva.
Ez az izé, amiben máma szándékozom tengetni az életemet, az a tunika, amit emlegettem a legutóbbi turkálós posztban, hogy tüllből van, és éppen ott ül mosóban. Nyilván kellene venni hozzá alulra is valamit ahelyett, hogy itt ténferegjek egyszál ümögben, de most úgy gondoltam, a neveléstudomány nagy problémáihoz és paradigmaváltásaihoz így is jó leszek. Punktum.
Ma hajnal óta mégecceresen nagynéni vagyok vagy minekhíjuk, a Repülő Kutató unokatesójának ugyanis megszületett a kisfia. A fotóbizonyíték szerint igen aranyos gumitörpe kinézete van, mint minden friss babának, de csak mérsékelten gyűrött, úgyhogy valószínűleg császárral született. (Akiket a filmeken láttok éppen “megszületni”, általában több napos, leginkább egy hetes csecsemők, simák, mint egy szaténlepedő, és csak mutatóba kennek rájuk valami esztétikus-forma ragacskát, de gondolom, ezt eddig is tudtátok. A valóságban kilenc hónapig ülni víz alatt, majd átszuszakolódni egy szűk kijáraton nem a legjobb ránctalanító kezelés.)
Tegnap délután háromkor végeztem erre a tanévre tanári feladataimmal. Az is felért azzal, mintha kilenc hónapig ültem volna víz alatt, úgyhogy rám is rámférne egy vakáció nevű ránctalanító kezelés, de diákként még hétfő estig várnom kell ahhoz, hogy átszuszakolódjam a komplex vizsgának hívott szűk kijáraton. Be kell vallanom, e pillanatban igen nyájas ki-nem-szarja-le hangulatban vagyok: végül is, megvan a határa annak, mennyi mindent gyömöszölhet a fejébe az ember, és szerintem amúgy nagyobb szükség van arra, hogy valaki lássa az összefüggéseket, mint hogy pontosan tudja, mi a sorszáma a 2011-es nemzetiségi törvénynek. (CLXXIX, amúgy. Igen sűrű év volt az törvényileg, khm.) Azt persze továbbra sem sejtem, mennyire felel meg az én tudásról való elképzelésem a vizsgabizottság ugyanarról való elképzelésének, és az összefüggések is hun látszanak, hun meg nem, úgyhogy a következő néhány napban még bizton várható pár pánikroham. Mindezzel együtt még az a gondolat is megkísértett hajnalban, miközben a madarak üvöltöttek odakint, Poci pedig elragadtatottan tipegett a hasamon, hogy mára szabadnapot veszek ki a tanulásból, ott egye meg a fene az egészet.
Aztán persze ránéztem a még mindig olvasatlan szakirodalmak listájára, és egy nagy sóhajjal elindultam kávét főzni.
Igen, éppolyan lelkes vagyok, mint amilyennek látszom.
Az olyan apróságoktól eltekintve, hogy ma is államvizsgáztatni megyek, már sose fogom kialudni magam, mostanra minden szakirodalom összekeveredett a fejemben, a tegnapi vizsgán az egyik legstrammabb leányzó bőgte el magát nyílt színen két tétel között, az időjárásjelentés pedig hazugok gyülekezete, mert mindig melegebb van annál, mint amit jövendölnek, valójában semmi bajom. Tegnap hazafelé jövet, miközben pénzt vételeztem a bankból, hogy egyáltalán ki tudjam fizetni a buszjegyet, mert már csak néhány picula cincogott a bukszámban, és a forróságban evickéltem a buszom felé, valaki elkezdett kiabálni a hátam mögött, hogy “tanárnő, tanárnőőőő”. Én persze megfordultam, mert ez már afféle feltételes reflex, én vagyok a tanárnőőő, és erre már álmomban is ugrom. Az államvizsgázóim voltak, éppen egy napernyő alatt ültek a főtéren, előttük nagy ibrikekben hűs, gyöngyöző limonádé citrom- meg narancskarikákkal, mentával, jéggel, a sikeres vizsgájukat ünnepelték, és arra invitáltak, hogy üljek közéjük.
Nekem meg haza kellett jönnöm, hogy tanuljak a vizsgámra.
Ezek az államvizsgák totál betesznek nekem, istenbizony van olyan fárasztó a buli, mintha mi magunk is vizsgáznánk, és hát végső soron ez nem is áll túl messze a valóságtól. Ilyenkor a hallgatók keserves makogásából vagyunk kénytelenek rájönni arra, valamit rém elrontottunk az anyag ismertetésekor, mert ha nem tettük volna, most nem hallanánk vissza olyan bődületes vaddisznóságokat, mint most is. Talán az egyetlen szívvidító dolog, hogy mindenféle érdekes szakdolgozatokkal is megismerkedik hirtelen az ember, azt például sose sejtettem, hogy Kesztölc és Piliscsév között olyan vad rivalizálás van, hogy ahányszor a megyei bajnokságon találkozott a két focicsapat, a vesztest mindig azzal ünnepelték a győztesek, hogy előhoztak egy koporsót, amit aztán énekelve végigvittek a pálya körül. (Ez, mint kiderült, értelemszerűen mindig ugyanaz a koporsó volt, tehát tekinthetjük afféle megyekettes vándorkoporsónak vagy minek.)
Mindemellett mire hazaértem, élőhúsnak kimérve se voltam már jó a lómészárszékben, és utána még elvánszorogtam masszázsra, ami a jelen helyzetben inkább rontott rajtam, mint javított, bár ez persze véleményes, mennyire tekinthető rontásnak, hogy utána szinte mingyá eldőltem, mint a zsák, és elaludtam. Épp csak arra volt még érkezésem, hogy váltsak néhány barátságos szót a Repülő Kutatóval, aki hazaért Zágrábból, aztán bumm. Ennek persze szokás szerint az volt a következménye, hogy éjfélkor fitten-frisszen-capkodószan dajngg, mintha már kialudtam volna magam. (Egy frászt aludtam ki magam, egy frászt.) Mielőtt visszabújtam volna, jobb híján elszedegettem a holmijaimat holnapra, aztán kilátogattam a finom hűvös teraszra, ahol loncillat volt meg telihód, a szemem sarkából pedig hirtelen megpillantottam valami kicsit és szürkét, amint épp eliramodik pici lábain, be a bokorba. Az idei év első sünije, remek.
Az élet ugyan tele van melóval meg stresszel, és én ezen az éjjelen még felébredtem vagy háromszor, úgyhogy olyan vagyok, mint a mosogatórongy, de az éjféli sünik mindig segítenek egy kicsit.
Egy igazán őtözködősbloggeri életben nyilván átpakoltam volna a táska tartalmát egy olyanba, ami jobban pásszol színben a mai áutfithez, de én most egyelőre örülök, hogy ebben már benne van a két tonna aprószar, amit magammal kell hurcolásznom, úgyhogy nem strapáltam magam vele. A hajamat viszont megfésültem. Na, azt nem kellett volna.
Mivel engem végül is nem azért tartanak, hogy klepetyusokban ténferengve üljek egy egyre kétségbeejtőbb olvasmánylistával, és keservesen rágicsáljam át magam az 1990 és 2010 közti oktatáspolitikai változásokon, különös tekintettel a NFT HEFOP és ÚMFT TÁMOP gyönyörűségeire, a következő három napban megpróbálom megszolgálni a zsoldom, és minden nap jámboran elvonulok államvizsgáztatni. Azt nem tudom garantálni, hogy az eszem eközben nem jár majd az ágak hegyin, és az oda-vissza úton meg itthon továbbra is szakirodalmakkal nyűglődöm, de azért ma megpróbáltam megbízható felsőoktatási kadávernek, nem pedig egy nyomorú, vizsgára készülő pacninak öltözni. Nem mondanám, hogy túl jól sikerült.
Állítólag amúgy ezen a három napon öt-hat fokkal lesz kevesebb, mint a múlt hét rettenetes hájolvasztó napjain, ez is valami.
Valamilyen, számomra sem egészen érthető okból, az emberek szeretik hallgatni, amikor én pofázok. (Nem a diákokra gondolok most, nekik muszáj, úgyhogy az nem számít.) Ez a mai napon radikálisan meg fog változni, merthogy az emberek, akik engem eddig hallgattak, még nem szembesültek azzal, milyen vagyok délben, szabadtéren, harmincplusz fokban, a dögmelegtől és a két hete tartó intenzív szakirodalom-olvasástól kifőtt aggyal. Mindegy, no, már elvállaltam, hát nincs mit tenni, bemegyek a székesfőfaluba, elhelyezem korpuszomat egy széken, és megpróbálok részt venni a beszélgetésben.
Természetesen a krimikről lesz szó, és természetesen a legnagyobb gondom az volt, mi a budiajtót vegyek fel ehhez az egészhez. Végül Poci erős hátráltatása közben összeütöttem baltával egy kaftánt, úgyhogy most olvadt, tejszínes eperfagyinak öltözve vonulok okosnénit játszani.
Vagy, hogy stílszerűbb legyek, nem olvadt eperfagyi ez, hanem linóleumpadlón mosogatóronggyal összemázolt vértócsa, na bumm.
A csüngü, az aranycipő meg a kalap leginkább azért kellett, hogy ne teljesen úgy fessek, mint aki hálóingben van, de őszintén, már ez is tökmindegy. Még el sem hagytam a lakást, de már rosszul vagyok a hőségtől, és muszáj a kilences busszal elmennem, mert másként nem érek be tizenegyre. Esett volna rám a plafon, amikor ezt elvállaltam.
 | mák - 10/269 – Eper és lo… |
 | Zsuzsi - Eská 10/28 – Féléve… |
| Zsuzsi - 10/269 – Eper és lo… |
| mák - 10/267 – Haj, hajaj |
| Zsuzsi - 10/267 – Haj, hajaj |
Minden nap más - mindennap más 