“Változnak az ééévszakok, jó idők, rossz napok…” Esetleg fordítva. Galéria!
március 2021 havi bejegyzések
8/212 – Ablakok
Kinéztem az ablakon a virágzó fosókaszilvára, aztán nem láttam semmit. Ebben nem volt semmi meglepő, mikor belegondoltam, hogy utoljára 2019-ben volt ebben a házban ablakpucolás. Másfél évvel ezelőtt. Úgyhogy tegnap nagy elszántsággal nekifeküdtem a feladatnak.
Az ablakokról sár jött le, nem viccelek. A tetőablakokról emellett extra mennyiségű rigószar is. A többiről meg belülről macskatakony. Az ablaktokokban döglött poloskák laktak meg nyírfazütymő. És menet közben elkezdett esni az eső is.
A végén viszont kinéztem a fosókaszilvára, és ezt láttam:
Aztán lenéztem a kezemre, és ott meg ezt:
(Igen, az ott mellettem a terasz padlóján rigószar. Ilyeneket pucoltam le az ablakokról. Blöe. Blöe.)
Ma reggel viszont nagy nekifenekedéssel levonultam a piacra,
és hoztam növények meg tojás.
Valamivel muszáj mímelni a normalitást, és én aztán ezúttal tényleg elszánt vagyok ezügyben.
8/211 – Halef
Vagynak nekünk igen szép tradícióink, például a hetibevásárlás meg az, hogy a Repülő Kutató időnként kap tőlem ajiba egy halefot a Fiskars nevű cégtől. Na ezt a kettőt kötöttük össze máma.
Tulajdonképpen névnapjára kapta, kissé megkésve, de annál nagyobb szeretettel. Höhö.
8/210 – Tengerimalac és fapapucs
Ma éjjel kétszer sikerült felébrednem: egyszer arra, hogy egy tengerimalac éppen megdöglik a táskámban, másodszor meg arra, hogy holland parasztok rohangálnak fapapucsban a folyosón.
Az első ezek közül a telefonom volt, ami azt közölte, hogy éppen lemerülőben van. Ki van ez találva, kérem, okos emberek dolgoznak a Nokiánál: ha egy döglődő kisállat végső sikolya nem azt a reflexet váltja ki belőled, hogy úristn, vajon hol lehet RöfikeRóbert, esetleg azt, hogy nehogymá összefossa halálában az a dög a luivitonyt, meg sem érdemled, hogy telefonod legyen. Én mindenesetre mindig bepánikolok, amikor meghallom, hogy a telefon elkezd hörögni a táskámban. Nem tudom, milyen és mennyire összetett kísérletek után döntöttek úgy a finn mérnökök, hogy ez a hang lesz a legjobb figyelemfelkeltő eszköz, de gratulálok. Mellékesen azt is kívánom nekik, hogy induljanak agresszív rénszarvasokkal bagzani, de rögtön, ez viszont mellékszál, szóra sem érdemes.
A lényeg, hogy felvakartam magam az ágyról, amikor persze azonnal kiderült, hogy eleve csak a rendelkezésemre álló terület töredékén aludtam, mintegy imbuszkulccsá hajtva. Hogy miért? Hát ezért.
Ez a Poci nevű rafinált kis rüfke, ahányszor úgy dönt, hogy velem alszik, úgy érkezik meg, mint egy pihe, észre sem veszem, aztán egyszer csak hoppá, máris elkobozta az ágyterület felét és a takaró kétharmadát. Ögyes, mondaná Kohn bácsi.
Na de minden hátráltató tényező ellenére sikerült lokalizálnom a telefont, lokalizálnom a töltőt, aztán összedugtam őket, tessék cumizni, és visszahernyóztam Poci mellé. Ekkor volt fél három. Következő ébredésemet már nem tudtam elhelyezni óraügyileg, mert a telefon a töltőn volt, két méterre tőlem, de ekkor történt az, hogy odaki a folyosón holland parasztok kezdtek rohangálni fel-alá, fapapucsban és kurjongatva. Mikor valamelyest magamhoz tértem álmomból (tulajdonképpen hálásnak kéne lennem, hogy felébresztettek, éppen a Kosztolányi Dezső téren voltam bezárva egy mélygarázsba, ahová azért kellett bemenekülnöm, mert hurrikán közelgett, és aztán valaki gondosan rámlakatolta a kócerájt, egy szál spagettipántos semmicske volt rajtam, és halvány fingom se, mikor enged ki onnan valaki, ha egyáltalán, a hangokból ítélve ugyanis éppen lebontotta a hurrikán fél Budapestet), kiderült, hogy nem hollandok és nem fapapucsban, hanem macskák és mezítláb, de az igaz volt, hogy kurjongatnak, és duhajmód nem hagynak engem aludni. Ezúttal viszont úgy döntöttem, hogy toll a fületekbe, cicukáim, fejemre húztam a takarót, és visszaájultam.
Hát így van az, hogy továbbra is nekem van a legizgalmasabban unalmas életem, de ennél több izgalmat nem is nagyon tudnék már elviselni, mert ez után az éjjel után úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger. Többször is.
Himmihummi 7. – Tornacipő
Egyszer meg fogom számolni, összesen hány tornacipőm van. Egyszer igen. (A jövő héten is venni akarok egyet, pinket, a leborult szivarvégit ennek a világnak.)
A tornacipők vásárlásával egyetlen szabályt szoktam követni, de azt igen hűségesen: nem költök rájuk tíz eurónál többet. Soha.
Na persze soha ne mondd, hogy soha.
Ez itt harmincöt euró volt, leárazva, de azt mondtam, na egyszer engedjünk meg magunknak ilyesmit, aztán akkor visszatérhetünk a kínaibóthoz. Nyilván azóta is szégyellem a pofámat miatta (egy icipicit), ráadásul a honlap azt javasolta, hogy vegyek egy számmal nagyobbat a méretemnél, és persze kiderült, hogy ez meg nagy, viszont már nem lett volna mire visszacserélni, a harmincnyolcasok ugyanis teljesen elfogytak.
Úgyhogy, Isten neki, fakereszt, évi egyszer vagy kétszer felveszem, és egyszer majd belenőnek az unokahugik. Jajj, szegények, mennyi mindent fogok a nyakukba sózni.
*
Most két hétre felfüggesztem a további himmihummi-posztokat, mert más dolgom van, utána pedig majd megkérdezem, igényelitek-e a továbbiakban. Addig meg más új merényletek várhatók, mert én úgyse nyugszom, mint sejthető.
8/209 – Óraát
Mint tudjuk, nekem lenni nagyon vicces fogyaték, az óraátállításokkal jellemzően nem tudok kezdeni semmit, mert amikor mások annak örülnek, hogy hurrá, egy órával többet alhatunk vagy hurrá, egy órával hamarabb lesz világos vagy hurrá, egy órával később lesz sötét, én csak nézek hülyén, aztán a biológiai órám úgyis felver zöld hajnalban, lefeküdni meg úgyis a tyúkokkal szoktam.
A helyzetet súlyosbítandó a macskáknak is van biológiai órája, ráadásul a gyomrukba meg a fülükbe van beépítve, ergo ha éhesek, felverik az embert, viszont ha meghallják, hogy felébred, rögtön éhesek lesznek. Na ez volt ma reggel ötkor. Nem, hatkor. Eh, whatever.
Fél órát még el lehetett szórakázni, de aztán mindenképpen táplálni kellett a dögöket, és még mindig korán volt ahhoz, hogy elkezdjek csörömpölni, mert a Repülő Kutató egy normális ember, és ha a macskák nem verik fel, akkor szépen elalszik legalább hétig, legkésőbb nyolcig. Úgyhogy a korai órára való tekintettel csörömpölés helyett felöltöztem,
aztán kisompolyogtam az ajtón, és elmentem sétálni.
Jelentem, tényleg beindult a tavasz, mindenfelé rügyek meg barkák meg fák meg virágok. Hollárihó.
Cserébe viszont most én is éhes vagyok, mint a farkas, és az én táplálásomról is magamnak kell gondoskodnom, úgyhogy uccuneki.
Utána pedig megnézzük, mire elég még a mai nap.
8/208 – Szöszmöte és matata
Már tíz is elmúlt, és én még mindig pizsiben ténfergek, pedig annyi tervem van, mint a nyű, de semmi energiám végrehajtani.
Ezek a pernahajderek sem emelik a munkakedvem,
pedig hát látjátok a környezetük tragikus állapottyát.
Lehet, mára tényleg csak a szöszmöte meg matata marad programként?
8/207 – Fájront
Már megin itt állok robbantott fejemmel, délutáni tanítás előtt, egy napnyira a tavaszi vakációmtól. Jól kinézek, jól kinézek.
Asszem a fájront mellé valami front is jön, mert közel vagyok ahhoz, hogy lerágjam a saját lábam.
8/206 – Pattan
Reggel annyira füstölt és süstörgött már az agyam, hogy összecumóztam magam,
aztán elmentem sétálni egyet a környéken.
Remek volt. Szerintem ezt bevezetem. És napokra vagyunk attól, hogy teljes hisztériájában kitörjön a tavasz.
Himmihummi 6. – A macskabigyók
Szinte már meg sem lepődöm, hogy leginkább azokra a dolgokra vagytok kíváncsiak, amik csak úgy itt vannak a lakásban, és nem is veszem fel őket a korpuszomra. Sebaj.
Mint tudjátok, nekem van egy Filoméla nevű unokahúgom, akinek sok-sok érdekes kreatív ötlete van, és boldog békeidőkben itt szokott héderezni nyaranta egy hetet. Három évvel ezelőtt is ez történt, és ez volt az az időszaka, amikor tényleg igen méla volt, kevés beszéddel meg sok húzódozással, én meg nemkicsit aggódtam, vajon jól érezte-e magát nálunk. Szerencsére ez volt az az év is, amikor megvettem neki a fotómasinát, és minden nap lődözhetett vele összevissza, úgyhogy gondoltam, ha nem is beszél sokat a gyerek, legalább regisztrálja a világot.
Filoméla rajzolni is szokott, elmélyülten és nagy kedvvel (és ezt is csendben), úgyhogy nem sokat zavartam, amikor éppen bent “a kék szobában” alkotott valamit. Éppen ezért volt annyira szívmelengető érzés a távozása után összepakolni a rengeteg ottmaradt himmihummit, mert így végre találtam mindenféle rajzokat, és köztük ezeket itt.
Nyilván azonnal rájöttem, hogy a medallionokban Celofán és Porcelán, alias Celó és Poci láthatók. Filoméla gondosan tanulmányozta a macskák színezését is (egyik világosabb, másik sötétebb), és úgy döntött, hogy a kisebbiknek lánynak, a nagyobbiknak meg fiúnak kell lennie, amit a háttérben és a farkukra kötött masniban jelenített meg. (Ebben speciel tévedett, mert mindkettő lány volt, ha pedig élőben is megpróbált volna a farkukra kötni valamit, nem lett volna a továbbiakban keze, amivel rajzolhat.) Azt is sikerült bemutatnia, hogy Pocit tartja a vérengzőbbik vadállatnak, lásd az egeret Pocika karmai között.
Szóval, miközben látszatra nem sokat foglalkozott a macskákkal, igenis gondosan megfigyelte, és megtalálta a módot is, amivel jól elkülöníthető módon megörökítheti őket. Amikor megtaláltam ezeket, afféle Montessori-derű öntött el, hogy talán mégis jól csináltam, amiért nem pisztergáltam állandóan a gyereket, ehelyett hagytam, hogy időnként csak úgy létezzen magának.
Pedig, higgyétek el, egy tűzdelt paidagógosz néni igen nehezen lesz magával elégedett, és még nehezebben tudja rávenni magát, hogy ne pisztergálja folyvást a keze közé került alanyt.
*
Ééésakkor most újítunk. A mai opciókhoz nem készítek új fotót, haddlám, mi lesz így ebből.
8/205 – Csön-csön
Olyan régóta voltak rajtam gyűrűk, hogy egészen hülyén érzem magam tőlük, de valamilyen formában muszáj mímelni a normalitást, hát uccuneki, amennyire csak lehetséges.
8/204 – Hét lityi festék
Plusz két eltérő szélességű maszkolószalg, egy akrilspray, három festékhenger, két kila glettgipsz és még… nem, csak ennyi volt összesen, bagatell.
Ezt hoztam haza széles hátamon az imént a Mogorvák Klánjától ahajt két sarokkal odébbról. Ez az a hely, ahol általában úgy néznek rám, mint a véres rongyra, még akkor is, amikor a legfestékfoltosabb gatyámban vagyok, hát gondoltam, minek strapáljam magam a kedvükért, toll a fülükbe.
Úgyhogy kicsíptem magam így,
és ellejtettem a hét lityi festék satöbbi irányába, mert eldöntöttem, hogy ha sikerül teljesítenem egy izémizé határidős melót (ez történt meg tegnap), akkor ez lesz a jutalmam: elverek egy királyi váltságdíjra való pízt olyan dolgokra, amiket aztán hazacűgölhetek a hátamon, és később meg heteken keresztül koszolhatom velük a lakást extra felfordulás közepette.
Ja, egyetértek, tényleg sajátos elképzeléseim vannak a jutalomról. Hé, sajátos elképzeléseim vannak a “katedrámról” is, mert az jelenleg például így fest:
(Megjegyzem, a Magyar Orvosi Kamara éppen tegnap könyörgött a népeknek, hogy ne menjenek plázázni a barkácsáruházakba, és volt is egy leheletnyi lelkifucim, hogy én most elmegyek plázázni a Mogorvák Klánjához, de lelkiismeretem megnyugtatására eltökéltem, hogy ha négy embernél több van bent, én bizony be nem megyek. Aztán ehhez képest az ajtón az a felirat fogadott (négy példányban), hogy maszk nélkül be ne merd dugni az orrod, valamint (három példányban) hogy egyidejűleg csak két vevő tartózkodhat odabent. Ez megnyugtatott. Egy icipicit.)
8/203 – Dara
Hajnaltól mostanáig gépeltem, mint a bolond, úgyhogy most már teljesen el vagyok butulva tőle. Ennek örömére valószínűleg összeszedem majd magam, és elmegyek sétálni, mielőtt leesik az égből a hó vagy dara vagy kisbalta vagy mi, amit ehhez a csodálatos világhoz hozzá óhajt górni máma a nagy anyatermészet.
Addig is nézegessetek ibolyákat a zsidó temetőből. Szombaton is ugyanígy el voltam butulva, és ugyanígy “ki az utcára, ki a térre” késztetésem volt, akkor lőttem.
Himmihummi 5. – Párnahuzat
Ez a drágaszág (tényleg az)
úgy került be a házba, hogy a Repülő Kutató, aki éppen a tengerentúlon lopta a napot turnézott Professzor Krtekkel, egyszer csak, derült égből gumibot, írt nekem egy üzenetet, valahogy ilyenformán:
“a metben vagyok
🙂
liliom vagy páva?”
Azt hiszem, valami igenigen embertelen időpont volt, amikor ezt megkaptam, úgyhogy válaszoltam rá nemtommit, aztán elfelejtettem az egészet. Mikor hazaért, nagy diadallal prezentálta nekem ezt a párnahuzatot, én meg pislogtam, hogy emmegmi. Mire ő, enyhén sértetten, hogy “hát a párnahuzat, amiről megkérdeztelek!”, mire én, hogy “ööö, szóval az párnahuzat volt… ööö, köszi”.
Most persze már tudom, hogy Louis C. Tiffany művéről, a Peacock Feather vázáról van szó, ami ott van a Metropolitan Museumban, és a világon mindenféle elképzelhető szuvenyírt gyártanak belőle, lásd itt,
de ez a párnahuzat itthon nálunk sose került fel semmilyen párnára, mégpedig egyszerűen azért nem, mert nem tetszik nekem. A sál tetszett volna, a toll tetszett volna, még az üvegnehezék is tetszett volna, de ezzel a párnahuzattal sose tudtam kibékülni. Hülyén szabdalták szét a tollakat, hogy beleférjen egy olyan koncepcióba, amire Lous C. Tiffany valószínűleg horkantott volna egyet, a színei meg afféle seízesebűze színek lettek az eredeti ragyogóakhoz képest.
Summa summárum, a RK hozott nekem egy 50×50 centis szövött-varrott patthelyzetet negyvenkettő dollárér. Továbbajándékozni nem bírom, mert végül is a férjem hozta haza nekem a Metből, mint túl nagy kutya a szájában túl messziről egy túl kicsi papucsot, de az összes többi párnahuzatomhoz úgy passzol, mint kujak a szemhez, és még ha passzolna is a többi párnahuzatomhoz, egyszerűen nem tetszik, no.
És most emelje fel a kezét az a megátalkodott mariekondo, akinek nincsenek efféle holmik a birtokában.
Következő ajánlatunk a szerdai himmihummi-poszthoz:
8/202 – Tappancs
Ma a Down-szindróma világnapja van, amihez felemás zoknikkal szoktak csatlakozni, és nálam ennek ugyan vajmi kevés a sportértéke az elmúlt években, de azért tessék.
Já, ez itt egy vadiúj pár felemás zokni, a múltkor rendeltem még néhányat magamnak ajiba, mert ez azért mégiscsak más kicsit, mint a sapkák, táskák és cipők, amiket elsősorban odakintre hord az ember, ezek itt bent is elketyegtethetők. Mindemellett rendeltem cipőt is, mert tényleg a remény hal meg utoljára.
Ezzel én (házi) tornacipőt húzok a tappancsaimra, majd balra el, mert két-három mosógépre való koszos holmi köszörüli a torkát az emeleten. Maci marad, és neki cipő se kell, a háztartási munkálatokban pedig jusse fog részt venni.
Bár lehet, hogy addig jó nekem.
Eská – Sapik tavaszra
Ezekre kábé annyi szükségem van, mint vámpírnak szemránckrémre, de továbbra is úgy tudok legjobban gondolkodni, ha mozog a kezem, hát pózolj szépen, Boldizsár.
8/201 – Gordiusz
Éppen konzultációt tartok a levelezős hallgatóknak,
mégpedig a szó azon hagyományos értelmében, hogy ott ülök egy szobában, és várom, hogy bejöjjön, akinek valamilyen kérdése van az anyaggal kapcsolatban.
A szoba persze virtuális, az “irodám” meg így fest, ni:
Kábelek, fülhallgató, tollak, telefon, füzet, végveszélyre egy kis csokis mazsola, a kosárban meg engesztelő ajándékok a szőrös családtagoknak, amennyiben bejönnének, hogy figyelmet kérincséljenek. Hálistennek nem nagyon szoktak, bár a múltkor egy szerda délutánon gyanús lett a hátam mögötti kaparászás, amiről kiderült, hogy a makkák feszült figyelemmel hallgatják, amint én a Winnetka-plant magyarázom, és mindkettőnek az van az arcára írva, hogy jójó, de hol a kaja.
Egy olyan multifunkciós likban, mint a Bűnök Barlangja, ami mostanság tanterem is az összes többi mellé, rettentő sok olyan cucc van, ami érdekelhet egy macskát, úgyhogy én ezt a kosarat az asztalon úgy használom, mint egyes helyeken a recepciós pultra tett tál cukorkát: ha már mindenáron el akar vinni valamit magával a kliens, legalább ne a tollak legyenek azok. Mivel a muszikák abszolúte önkiszolgálók ebből a szempontból, leginkább éjszaka szoktak felmászni az asztalra, hogy aztán reggel szivárványszín gubancokat találjak a szék alatt. A gordiuszi csomó kutyafasza ahhoz képest, amit el bírnak művelni, úgyhogy tanítás előtti reggeleimen afféle meditációs feladatként kezelem a gubancok szétbontogatását. Nyilván nem fogom olyan sokra vinni, mint Nagy Sándor, aki simán csak kettévágná azokat, de ő harminchárom évesen megkrepált egy komplett birodalommal a segge alatt, én meg negyvenöt vagyok, és még élek, terveim szerint pedig továbbra is ezt fogom csinálni még egy ideig.
Akkor ennek a tervnek az érdekében bröncsöljünk egy kis lágytojást minden földi jóval (medvehagyma!!!) meg a tegnapelőtt sütött ramadán kenyérrel.
8/200 – Süstörög
Tegnap délutánra olyan durrogós-süstörgős fejfájás kapott el, hogy alig láttam a szememmel tőle. Nekem ilyenem kábé évente egyszer szokott lenni, akkor is (tanár vagyok, hejj) valamilyen hétvégére vagy vakációra időzítve, de most pont a munkahetem közepibe sikerült bepuszilnia. Szép. Mink nemigen vagyunk gyógyszerevők, annyira nem, hogy hosszú évekig ez a minikomód volt a gyógyszeres szekrényünk, ni:
(Baloldalt a sarokban Béla látható. Szia, Béla. Régen dolgoztunk már együtt valami hülyeségen, hm.)
Most már a minikomód mellett lévő kosárban is vannak gyógyszerek, de hát nagyrészt olyanok, mint magnézium meg kálcium meg tőzegáfonya-kapszula, szóval olyasmik, amiket az ember szupermarketek polcairól szedeget le aztán hagyja, hogy kibontatlan állapotban lejárjon a szavatosságuk. Mindenesetre itt lakik az Ibubéta is, akinek én több mint hat éve esküdtem örök hűséget Jénában, amikor elmulasztotta a fogafáj állapotot. Azóta meg is ettem Ibubétát vagy húsz szemet, mert ilyenek a kékszemű lányok az én örök hűségeim, és továbbra is ennyire vagyok gyógyszerevő. Tegnap viszont már nem bírtam tovább, úgyhogy hamm, Ibubéta, azki eddig mindig fél órán belül hatott, ezúttal azonban további két órán át láttam még csillagokat a fejfájástól.
Összefoglalólag csak azt tudom mondani, hogy állapotunk továbbra is “pandemic fine”, apa mosdik, anya főz (vagy fordítva), együtt lenni überfasza. A macskák is köszönik, jól.
Csak a hírek ne lennének, ugye.
8/199 – Küldetés
Egy dilinyósan hajnali órán (volt vagy háromnegyed öt) úgy ültem fel az ágyban, mint akinek gongot ütöttek meg a füle mellett, és még fel sem ébredtem teljesen, de kimondtam egy regénycímet, amiről álmomban profetikusan megjövendölék nekem, hogy e regény megírása az én igazi nagy küldetésem, és nem felejthetem el.
Természetesen azonnal elfelejtettem. Mielőtt még akár a szememet kinyitottam volna. Vagy a levegőben elhalhatott volna a hang. Az enyém. Amivel kimondtam.
Bruhahaha.
Himmihummi 4. – Bagly
Úgy fest, a bagolyra vagytok a leginkább kíváncsiak, hát tessék, a bagly.
A baglyok.
Igen, kettő darab is van belőlük, és ha úgy adódik, lesz még több is, de ezt teljesen a szerencsére bízom, mert valami esélyt adni kell a zuniverzum titokzatos mocorgásainak és terveinek is, nemdebár.
Szentendrén élni talán leginkább azért szórakoztató, mert ez a patyomkin-falu véletlenül sem olyan, mint amilyennek az idelátogatók hiszik. Ez igen sok vicces apróságban megnyilvánul, például az adventi vásár (mármint boldogabb idők adventi vására, ezen a télen az se volt) látszatra a Dumtsa Jenő utcán zajlik, ahol tizenöt fabódéban árulnak forralt fehérbort, forralt vörösbort és forralt eperbort. Mindeközben viszont van a főtéren egy kapualj, ahol ha bekutyagol az ember, helyi iparművészek portékáit veheti meg. Hát itt nézett velem szembe egy asztalról a kis kék bagoly két vagy három évvel ezelőtt, én meg rögtön tudtam, hogy ő most hazajön velem.
Ilyen micurkákat akkor a legnagyobb öröm találni, amikor már tudod, hogy ki a művész, aki készítette, na meg azt is, hogy van már otthon egy testvérkéje.
A tesót a Repülő Kutató kapta valamikor ajándékba a nagynénjééktől, ezt meg én kaptam ajándékba saját magamtól, és mindkettőt igen nagy becsben tartjuk. Minden ok nélkül, mert azt úgy kell.
Következő alkalomra való plusz kínálatom ezúttal egy díszpárna-huzatot tartalmaz, amiben az a spéci, hogy ezt ti még sose láttátok, pedig évek óta megvan. Na vajon miért.
Vasárnap du. mesélek is.
Minden nap más - mindennap más 