Ez igen pocsék hónap volt. Nem baj,a február még ennél is rosszabb lesz, höhh. Galéria!
január 2019 havi bejegyzések
6/153 – Bolyhoska
A Repülő Kutatónak igen jó alvókát adott az Úr, másként ő is úgy ébredt volna fel háromnegyed éjfélkor, mint akinek gongot ütöttek meg a füle mellett. A földszintről olyan üvöltés hallatszott, mint amikor éppen nyúznak egy macskát, és figyelembe véve, hogy volt ott lent egy olyan példány is, aki halik megfele, én úgy pucoltam lefelé, hogy lábam se érte a lépcsőt.
Először persze nyilván Celofánt kerestem. Ott ült egy párnázott széken, enyhe érdeklődéssel forgatta a fejét, mint vénkisasszony egy képtárban, és egészen nyilvánvalóan nem ő vonyított. Az üvöltésért Poci volt felelős, aki széles terpeszben kushadt a konyha melletti üvegajtó előtt, úgy festett, mint egy pitypangfújóka, és olyan hangok jöttek ki belőle, mint még eddig sose. Kinéztem, hogy mitől rikácsol úgy Nagyseggű Maruszja, mint egy kövér bojárasszony, amikor az intéző fia kilőtte csúzlival a majdnem velencei tükröt, amit a nizsnyij-novgorodi hetivásárban vettek sok alkudozás után – hát odakint egy akkora basz nagy fekete macska ült az ajtó előtt, amekkorát még sose láttam. Jó, ő is pitypangfújóka üzemmódban volt, bár messze nem tűnt olyan izgatottnak, mint Poci, viszont felfújódás előtt is legalább másfélszer akkora volt, mint Nagyseggű Maruszja, aki nem egy kicsiny példány. Kiszóltam az üvegajtón neki, hogy “Sipirc innét, Belzebúb vagy Behemót vagy hogyhíjnak” (nyilvánvalóan nem így hívják, hanem például Bolyhoskának, mint Hagrid háromfejű kutyáját, az emberek megbízhatóan dilinyósak), mire ő lassan és méltóságteljesen távozott. Aztán persze visszajött, tíz perccel később ugyanis Poci újra elkezdett ajvékolni, már megint itt a muzsik, Aljonka, aki gyenge nyakamat akarja elvágni, hozzad már azt a muskétát. Én megint le a lépcsőn, megint sipirc, itt még nincs üresedés, és neked valószínűleg nem is lesz, amíg úgy vonyítanak miattad, mint mikor Galuska Galagonyovics elvette azt a rüfkét. És csak háromkor tudtam visszaaludni.
Istenbizony én egy kiszámítható, nyugodt, kreatív és békés életet szeretnék magamnak, de ez egyre kevésbé látszik megvalósíthatónak, pláne ebben a vircsaftban. Az egyetlen, ami maradt, a humorérzék, és anélkül igen kevésre mennék, de most már azzal együtt is kábé ott vagyok, ahol a part szakad. Most viszont azért csíptem ki magam ilyen pípesen, mert belejtek a székesfőfaluba megbeszélésekre, és ehhez mégse nézhetek ki úgy, mint aki éjfélkor Behemótokat rekcumolt. Mondjuk fene tudja, amikor ezt összeraktam, még viccesnek és egyedinek éreztem, de most úgy látom, inkább slampos meg erőltetett. Eh.
Ha nagyon nekikeseredem, még turkálni is fogok, rosseb Bolyhoskáékba.
6/152 – Nyomott
Nyomott idő, nyomott hangulat, hiába próbálnám feldobni bármilyen tarkabarkával. Fotózkodni sincs kedvem, úgyhogy akkor most ez kimarad.
Még megvagyunk mind, és nagyjából ennyit tudok mondani a mai napról. Vagy legalábbis a 11:22-ig tartó részéről.
6/151 – Mértani
Ma reggel is éjjel ébredtem (van ennek értelme egyáltalán? amikor elkezdtem leírni, még volt), mégpedig konkrétan fél négykor. Ezúttal még csak nem is elsősorban a preindusztriális korok bioritmusa volt a ludas, hanem egy Poci nevű anarchista, aki (lövésem sincs, hogyan csinálta) az ágyam mértani középpontján terpeszkedett éppen. Figyelembe véve, hogy én is benne voltam abban az ágyban, ez még macskától is szép teljesítmény volt.
Ami a cicceket illeti, Celofán most leginkább Schrödinger elhíresült macskájához hasonlít leginkább, aki ugyebár egyidejűleg élő és halott, amíg ki nem nyitod a dobozt. Celofán ugyanezt doboz nélkül csinálja: őt már elparentálták, mi megsirattuk, a Repülő Kutató végiggondolta azt is, hogy a francba fogja majd felcsákányozni a kertben a fagyott rögöket, hogy eltemethessük a mackát – aztán éltünk tovább mindannyian. Mi néha bőgünk egy kicsit, ő nem. Lassú és lerobbant, de mindeközben kajáért nyivákol, eszik, iszik, vécézik, élezi a körmét, simogattatja magát, és megpróbálja levakarni rólunk a glazúrt, amikor belenyomjuk az Epato pasztát. Jaj de nagyon könnyű lenne most abban reménykedni, hogy a kis büdös meg fogja csúfolni a komplett állatorvos-tudományt, de legyünk realisták, és örüljünk annak, amíg jól érzi magát. Pár nap haladék is számít, amíg azok jó napok, és ha a jó napokhoz az kell, hogy háromnegyed hatkor körömnyi csirkemáj-darabokat szervírozzak egyenként, na bumm.
A “túrjuk ki helyéről a gazdit” projektet amúgy ő is egész jól nyomja, nédda.
Úgyhogy, mivel minden csak eltökéltség kérdése, most jó napjaink lesznek, én pedig a macskaszittelés mellett mindenféle egyébbel is mulattatni fogom magam, például továbbra is készülök a tavaszi félévre, brr. A helyzet tényleg rettenetes, már az egyetemi jegyzeteimet is csatasorba állítottam – úgy értem, azokat a jegyzeteket, amelyeket egyetemistaként produkáltam, amikor engem kínoztak ezzel a tárggyal, amellyel most nekem kell kínoznom másokat. És, aujnye, engem 1996-ban kínoztak vele. Istencsudája, hogy egyáltalán még megvannak. A jegyzetek.
Emellett végre nekidurálom magam, és hozzálátok, hogy összeállítsam Filoméla takaróját, mert legutóbb még csak ott tartottunk, hogy lenni nekem száznegyvennégy nagyinégyzet, de ugyebár engem nem abból a fából faragtak, hogy csak úgy összehorgoljam ezeket egyetlen nagy takaróvá, óóó, nem, nekem további kacsmargok is kellenek. Majd meglátjátok.
Most viszont ellejtek a könyvtárba bábkészítésről szóló könyveket keresni, és hiszitek vagy sem, de ez munkaügyben kell nekem, hehe. A futonomat úgyis elfoglalták. Igen, most már Poci is rajta van, és mindketten úgy néznek rám, ahányszor bemegyek a szobába, hogy “hát te meg mi az anyádat keresel itt?”.
Oké, oké, már itt sem vagyok.
6/150 – Halad
Hétfőn reggel kimenni az ónos esőbe, hogy aztán egész nap a munkahelyén üljön az ember, fülig államvizsgában meg tanszéki értekezletekben meg adminisztrációs feladatokban, miközben otthon lassan elfogy az élet a macskából – nem, egészen biztosan nem erre szerződtem a zuniverzummal.
De muszáj haladni előre, mert ez viszont benne volt a szerződésben.
6/149 – Még mindig az optimizmusról
Nem tagadom, igencsak szűkében vagyok. A cicc bágyadt, és lógatja a fejét, és nem nagyon akar enni. Diktáltunk bele csirkemájat kis cafatkákban, de nem evett sokat. A kanült viszont kiszedte magából valamikor hajnalban (amikor fél négykor ránéztem, még benne volt, azután tehette). Ráadásul ma délután bűnrossz cicagazdik leszünk, én legalábbis annak érzem magam – bevisszük a kórházba, hogy megkapja a mai infúzió-adagját, és ott is hagyjuk éjszakára, mert holnap ő ismét infúziót kap, nekünk viszont mind a kettőnknek reggeltől estig és látástól mikulásig dolga van. Nem is tudjuk hazahozni csak este.
Csak az a kurva tehetetlenség, csak az ne lenne.
6/148 – Az optimizmusról
Miközben tegnap én időnkénti aggódórohamokkal, de azért nagyrészt felhőtlenül züllőztem a barátnőimmel, a Repülő Kutató belediktálta Celofánba az egész zacskónyi drága gyógypapit, és most kicsit aktívabbnak meg kevésbé elesettnek látszik (Celofán, nem a Repülő Kutató), de azért megint bedugjuk a dobozba és visszük újabb infúzióra. Tegnap többen is kérdezték, hogy mik a kilátások, én meg mindenkinek csak azt tudtam mondani, hogy egyelőre nem temetjük a cicát, de nem is biztatnak sok jóval. Tele van folyadékkal a hasürege, és nem lehet pontosan megmondani, hogy ott bent mi a pontos helyzet, de a májával van baj, és elég nagy baj.
Akárhogyan is alakul, annyi biztos, hogy megpróbálunk mindent, ami állatorvosilag elérhető és javítja az életminőségét, mindaddig, amíg van minősége az életének. Most, amikor ezt írtam, itt ült mellettem a párnán, és halkan dorombolt, miközben simogattam, és én igazán nem vagyok optimista úgy általában, de most nagyon szeretnék az lenni.
Így fest szegény kicsi kornyadt Celofán a lábában a kanüllel,
és így festek ma én.
A zöld a remény színe meg a libafosé, ezt ne felejtsük.
6/147 – Kismókus, nagymókus
Nem állnak túl jól a dolgok, feleim, Celofánt ma elvittük orvoshoz, mert finnyálkodik az ételre, és fogy, és általánosan nyamvadtabb, mint általában. Vérvétel, ultrahang, röntgen, belenyomtak egy infúziót, holnap is visszavisszük meg holnapután is, és nincs rendben a mája szegénykémnek, és egyáltalán, oáá.
Ha nincs más álamügyetek fojóba, drukkoljatok kicsit a hülye kiscicánknak, akinek ugyan közepesen barátságtalan természete van, és nem hízelgős és nem is túl kedves, de családtag, és az ilyesmit mindig elnézzük a családtagoknak, különösen azoknak, akiknek csak négydekás agya van.
Én mindeközben tényleg megvarrtam magamnak egy új ruhát (nagyrészt azért, hogy eltereljem a saját figyelmemet, amíg arra vártunk, hogy bedugjuk a macskát a hordozóba, és elvigyük a dokihoz), és most mingyá elmegyek a barátnőimmel találkozni, és istenbizony bűntudatom van miatta.
6/146 – Elővigyázatosság
A tegnapi kriminális reggel után, mikor mínusz négy fokban és szinte vízszintesen eső hóban szobroztam végtelen ideig a buszmegállóban, az lett a legfőbb prioritásom, hogy ne üssön le valaminő takonykór. Jövő héten vizsgáztatok (elvileg három napon is, de ha nem akar javítani a jegyén senki, megúszom eggyel), pénteken (holnap) pedig találkozóm van a barátnőimmel. Ez utóbbit már háromszor helyeztük át újabb és újabb időpontokra, mert valaki mindig a) fel volt fordulva, b) fülig állt a határidőkben, c) mindkettő. Na hát ezúttal nem én szeretnék lenni ez a valaki.
A fentiek szellemében, ha nem jön közbe semmi, ma itthon kuksolom át a napot több kanna tea, valamint pokrócok és mackák meghitt társaságában. Nagyon ajánlom, hogy ne jöjjön közbe semmi.
Igen, ma is ugyanaz a ruha van rajtam, mint tegnap, őtözködős bloggerek szégyene aki stb. stb. Nem baj, holnapra varrok újat. És most ezzel csak félig-meddig vicceltem.
6/145 – Hóhelyzet
Reggel 6:55-kor kivonultam a buszmegállóba. 7:48-kor el is vitt végre egy busz.
Köszönöm, csak ennyit óhajtottam közölni mára.
6/144 – Szögletes csokoládé
Ma elő-alkalmassági vizsgára megyek, és ezt általában békés derűvel és csendes izgalommal szoktam abszolválni (Gombóc Artúr!), ezúttal viszont valamiért inkább nyűgöskének érzem magam.
Na de tudjátok, ki nem fogja ezt észrevenni? Úúúgy van, majd a hallgató-jelöltek.
6/143 – Blue Monday
Állítólag (az internetek azt mondják, oszt kik vagyunk mink, hogy ne higgyünk az interneteknek) ma van az év legesleginkább nyomasztó napja, január harmadik hétfője, úgy hívják, hogy Blue Monday, és ebben az évben már nem is lesz ennél rosszabb.
Ha az embernek úgymond normális élete van (értsd: nem lóg ki semmilyen szempontból, megfelel a társadalmi elvárásoknak, és megtartja a tradíció szentesítette szokásokat), teljesen logikus, ha éppen mára jut el oda, hogy “utálom az egész világot”. A tél már tart egy ideje, és nem is nagyon akarja abbahagyni. Mindenki feketében ácsorog a buszmegállókban, mint egy sereg varjú. A csizmán kiüt a só, a szép piros kesztyű fél párja elveszett, a kabátot meg rég el kellett volna vinni tisztíttatni. A karácsony izgalma és öröme már messze, de még megvan a hitelkártyán az ajándékvásárlásból maradt lyuk, és megvannak még a bejgli és az ötfogásos vacsora következményei, a röcögő hájacskák is. A szilveszteri fogadalmak jelentős részéről azóta kiderült, hogy nem lesz belőlük semmi, kiürültek a konditermek meg a salátabárok, már ráordítottunk a gyerekre, és stikában elszívtunk fél doboz cigit is, az a több zsák átabotában összehajigált bébiholmi pedig még mindig ott zsúfolódik az ágy alatt, pedig annyira elszántak voltunk, hogy legalább azokat rendszerezni fogjuk, ha már a lakás többi részét lehetetlen. Mindehhez ráadásul még hétfő is van, a hét első munkanapja.
Nekem nincs igazán normális életem, már legalábbis a társadalmi konvencióknak nemigen felel meg, a karácsonyt sem azok szerint tartom meg, a szilvesztert sem, és a Blue Monday-t sem, ami azt illeti. Ez csak egy nap a januárból, ködös meg deres ugyan, de csak egy januári nap, viszont tényleg megértem, ha mások ezt érzik a legnehezebb napnak belőle. Marha könnyű volna most arról prédikálni, hogy merj egyedi lenni! meg hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát, meg különben is, ki tartott pisztolyt a fejedhez, hogy háromszor is repetázz a töltött káposztából, és mindenáron megvedd azt a plazmatévét? Önelégültnek lenni olyan egyszerű, mint a pof. Bezzegén. Bezzegén ugyanannyit nyom, mint karácsony előtt, Bezzegén nem költötte rá a gatyáját is fölösleges ajándékokra, sőt, Bezzegénnek még munkanapja sincs január harmadik hétfőjén.
Csak hát, kéremszépen, énnekem igen kevés affinitásom van az egyszerű és maguktól értetődő dolgokhoz, ezzel pedig nem dicsekszem vagy panaszkodom, csupán elmondom, hogy ez van. Nálam a Blue Monday valószínűleg valamikor március vége felé üt be, téli depresszió helyett nyáron fogok nyígni, és egy csomó egyelőre előreláthatatlan időpontban fogok keservesen nyikorogni, nem január 21-én. Néha még szinte szeretném is, ha ilyen egyszerű lenne az egész: “csak a mai napot kell túlélni, és ennél rosszabb úgyse lesz sose az egész évben”, de hát nekem nem ezeket a kártyákat osztották ki a nagy zsugapartiban.
Eská 6/22 – Sárkány ellen sárkányfű
Gyerekruhával már sok mókás merényletet elkövettem, de ilyet még nem, szóval így tessék fogadni.
Van nekem egy volt munkatársam, hívjuk Kamillának, mert így hívják a blogján is. Kamillának van egy lánya, akit hívjunk Zuzinak, mert mindenki így hívja, és Zuzi a jövő héttől lesz bölcsis. Eddig megvan? Oké.
Tavaly nyáron elcsetelgettünk Kamillával gyerekruhákról meg effélékről, többek között arról is, hogy a gyerek szórakoztatására mindenféle dolgokat is kell rajzolnia, ami a maga módján valóban szórakoztató, a gyerek nem kérdez olyasmiket, hogy mi ez a lábas hal, hanem simán elfogadja, hogy az a fóka. Át is küldött néhány rajzot azok közül, amelyekkel Zuzit mulattatta, többek között ezt:
Én pedig megkérdeztem vidáman, nem szeretne-e esetleg Zuzinak egy olyan ruhácskát, amin anyu rajzai vannak, Kamilla pedig azt mondta, ó, dehogynem.
És akkor ennyiben maradtunk.
Ugorjunk fél évet előre, amikorra már tényleg lesülőben volt a pofámról a bűr, hogy még mindig sehol semmit nem csináltam. Most viszont, hogy Zuzit kiteszik a kortárs csoportnak és az intézményi szocializáció legelső állomásának, ideje volt tényleg nekilátni.
Neki is láttam:
Na most ugyebár van nekem egy sokat kisbencézett szabásmintám, amiből igen ifjú hölgyeknek szoktam gyártani ruhácskákat, és van egy olyan meggyőződésem, hogy amíg egy ifjú hölgy nem közli azt, hogy “kedvenszem a józsaszí!!”, addig érdemes olyan holmikban járatni őket, amik nem habosak-babosak, ámde jól tűrik a koszt, vidám-tarka dekorációval. El is döntöttem, hogy a ruha márpedig zöld lesz, a sárkány meg, hm, miért ne lehetne narancssárga?
Az is lett.
A továbbiakat fedje a feledés kegyes fátyla, én legalábbis nem akarok visszagondolni arra, milyen szavakkal illettem Eriket, aki ezúttal nem volt hajlandó együttműködni. Ez egy igen rugalmas anyag, a paszpólokat meg egy még ennél is rugalmasabb anyagból gyártottam rá, szóval iszonyú sokat bontogattam a varrásokat, amikor Erik éppen megkutyálta magát, és nem és nem akart trikotázst varrni, de végül meglett. Én ugyan továbbra is némiképp búsan meredek rá, mert látom, hogy hol vannak a gikszerek, és kézimunkázónak kifogásolható minőségű holmit nyújtani át igen nagy szégyen, de kész van. A kvetkező jobb lesz. A következők mindig jobbak, ez az alapelv.
Ilyen lett hátul a gombolása:
és ilyen lett maga a komplett ruha:
Most ugyan rengeteg kétségem van (Zuzinak tetszik-e majd vajon a ruha? ki lesz az első, aki azt mondja, hogy “de hát ez egy kislááány, miért engeditek, hogy ilyen rémségeket varrjanak neki”? a Fülesmackó csoportból ki szorul majd elsőként terápiára – dadusok, többi gyerek, szülők? stb, stb), de a puding próbája az evés, úgyhogy letisztogatom a cuccról a Bűnök Barlangjában óhatatlanul is rákerülő macskaszőrt, aztán megpróbálom kitalálni, hogyan és mikor tudom célba juttatni.
6/142 – Porka
Ma éjjel kicsit keresztbe álltak a dolgok, merthogy újólag letarolt a preindusztriális korok bioritmusa (értsd: elaludtam kilenckor, felébredtem egykor, vissza se tudtam aludni fél ötig, aztán mégis, de bár ne tettem volna), ennélfogva most kábé úgy érzem magam, mintha mozsárban törögettek volna egész éjjel. Ez talán nem teljesen független attól, hogy álmatlanságomban nem volt jobb ötletem, mint bevonulni a Bűnök Barlangjába, és mélán horgolgatni egy ideig, miközben Poci édesen tehénkedett rajtam, és időnként megpróbálta elvenni tőlem a cuccot.
Végül, mint már mondtam, sikerült visszaaludnom (bár ne tettem volna, ezek a hajnali rémálmok tényleg szó szerint rémesek), aztán arra ébredtem, hogy odakint porka havak esedeznek, de nekünk muszáj elmennünk hetibevásárolni, most azonnal, mert csak most áll rendelkezésre egyidejűleg a RK, Emese meg én.
Na hát ezek után tessék bíráló szavakkal illetni, hogy éppen mi esett a fejemre a tízszertízes készletből.
6/141 – Same old, same old
Hm, ezek a januári hétvégék kezdenek egészen repetitívvé és kiszámíthatóvá válni.
Igen, most is kencék vannak a pofámon, és éppen szárad a hajam. Meg a többi.
Eská 6/21b – Farmerből táska – a leírás
Hosszú és képnehéz bejegyzés lesz, készítsétek be a teát/kakaót.
Szabásminták és receptek az én kezem alatt igen gyorsan át szoktak alakulni: ami egyszerű volt, az bonyolult lesz és fordítva, de leginkább fordítva. Most is, amikor táska-szabásmintát kerestem a farmernadrág szétnyírásához és újra összerakásához, biztos voltam abban, hogy itt-ott elszalad velem a ló, és véletlenül sem azt csinálom, amit a recept mond.
Pedig ez egy igen jó és alapos recept. (Én csökkent értelmű persze elsőre azon kezdtem nyafogni, hogy minden hüvelykben van, most számolhatom át centire, de aztán persze rájöttem, hogy a mérőszalagom túloldalán hüvelykbeosztás van. Uuuupszi.) Mivel ez tényleg jó és alapos recept, nem is fogok leírni mindent, amit csináltam, csak amit változtattam rajta.
Mindenekelőtt kezelhető méretű lapokká nyírtam szét a farmert, aztán összehordtam a szokásos kincsecskéket, amiket fel akartam használni hozzá.
Egy kis hulladék bútorszövet-csík (jó lesz majd a pánthoz), maradék trikotázs meg egy öreg turkált lepedő, amit már vagy tíz éve nyírogatok szét mindenféle projektekbe, de még mindig van belőle. Ja, és horgolt tallérok, mert azokból irgalmatlan sokat gyártottam a buszútjaimon, és valamibe el kell suvasztani egyet-egyet, neszpá.
Mindenekelőtt összevarr-szétvág-trükközik módszerrel megteremtettem farmerből a táska elejét-hátulját meg a két zsebét.
Mint észrevehetitek, arra törekedtem, hogy a kész táskán ne legyen látható varrásvonal, a zsebek majd szépen takarják egymást. A képen látható állapotban már fel van vasalva a darabokra a közbélés, ami szintén a nálam szokásos vicces és változatos módon jött össze.
Nagyon régóta nem használok közbélést (nem nagyon varrok olyasmit, amibe kéne, vagy ha kéne, nagyúrian kihagyom), de ezúttal úgy gondoltam, szófogadó leszek. Tudtam, hogy van egy cipősdobozban mindenféle rávasalható maradék közbélés, de amikor azt olvastam, hogy rávasalható flízes melegítő közbélés is kéne, azt mondtam, muhaha, na azt aztán biztos nem találok.
Találtam.
Komolyan, ami ebben a kupiban nincs, az nem is létezik. Visszagondolva, kábé hatezer éve használhattam valami falvédőhöz, mert egy igen vicces formájú darabot találtam belőle, egy tizenöt centi széles, több méter hosszú csíkot.
Höhh, tudjátok, mikor szoktak engem zavarni az efféle apróságok. Ha csíkok, hát csíkok.
Igen, így festett a végére, mikor felvasaltam.
Az eredeti recept kifordítom-befordítom módszerrel csinálta volna a zsebeket, de ott ugyanabból a pamutvászonból van a bélés is, mint a külső oldal, nálam ez úgy festett volna két jelentősen eltérő vastagságú anyaggal, mint az ökörhugyozás. Így hát inkább csak rácikcakkoltam a zsebek bélését a farmeranyagra,
és a pólóanyagból kivágott csíkokkal csináltam rájuk paszpólt.
A továbbiakban az eredeti recept szerint jártam el, de mielőtt még felvarrtam volna a legalsó zsebet, kézzel ráöltögettem a horgolt tallérkát.
Az eleje-hátulja összevarrásakor a táska alját megerősítettem pár sor cikcakkal, hogy szép laposan kifeküdjön.
Na innentől kezdődött el a kisbencézés, merthogy nyilvánvaló volt, a táska bélését is paszpóllal fogom majd elszegni, és ezért úgy gondoltam, előbb felvarrom a hurokgombolást meg a szíjat, csak utána jöhet a bélés.
A szíjat a bútorszövet-csíkból csináltam, flíz közbélés rávasalva, viszont a belső részét a béléspamutból kivágott és formára vasalt hosszú csíkkal fedtem le, tecciklátni.
Sem ennek a felvarrásáról, sem a hurokgombolás elkészültéről nem csináltam fázisfotót, de a végeredmény ilyen lett, ni:
Meg ilyen, ni:
A recept félkarikákat meg karabinereket is kér a szíj rögzítéséhez, de én úgy gondoltam, ezt most kihagyom.
A bélésnél már erőt vett rajtam a türelmetlenség, úgyhogy semmi “másfél hüvelyk élű négyzetet kivágni a sarkából”, nix. Egyetlen darabból vágtam ki elejét-hátulját, és a szokásos módszerrel képeztem benne öblöt:
Nyilván még mielőtt összevarrtam volna a bélést, kialakítottam benne a zsebeket,
és a zseb sarkára felbiggyesztettem egy picike karabinert.
Szinte minden általam varrott táskában van ilyen, áldásos módon megakadályozza a kulcstartót, hogy lesüllyedjen valahová a táska aljára a jurába vagy krétába vagy valami ennél is mélyebb földtörténeti korba.
Ezután már csak a bélés bevarrása következett. Eredetileg kicsit hosszabbra szabtam, mint a táskát, így mikor belehúztam, elegyengettem, és összegombostűztem a két réteget,
biztos lehettem benne, hogy legalább olyan mély lesz a bélés is, mint maga a táska.
Végigcikcakkoltam a kettőn, levágtam a fölösleget, aztán erre is rárittyentettem a pólóanyag paszpólt, és végül felvarrtam a hurokgomboláshoz a gombot.
Táska, rutyutyu.
Most én erre meglehetősen büszke vagyok, de (bizarr, tudom) nem látom magam előtt, amint ezzel lődörgök bele a világba. Egyelőre megpróbálom rátukmálni a húgomra, de ha neki nem kell – nos, akkor majd meglátjuk, mi lesz vele.
Eská 6/21a – Farmerből táska
Ilyen volt:
Ilyen lett:
Remélem, megértitek, ha most egyelőre hanyagolom a komplett folyamat leírását, ehelyett inkább csak egy Tuborgot szeretnék. Dicséreteket viszont addig is szerényen, ámde öntudattal fogadok.
6/140 – Tyehnyika
Mivel két passzív félév után megint belecsapok a lecsóba doktori tanulmányaimmal, ma reggel nagy dérrel-dúrral nekiláttam befizetni a tavaszi félév tandíját. Egészben, hogy csak egyszer fájjon. Elvileg három részletben kell bepengetni, de akkor három határidőt kéne fejben tartani, nem csak egyet, ráadásul ezek az átutalások mindig akkora macerával járnak, hát gondoltam, essünk túl rajtuk egyetlen kupacban, egye meg a fene.
Mint tudjuk, én olyan optimista vagyok, hogy a fal adja a másikat, ezért felkészültem, hogy órákon át fogok szórakozni a procedúrával, miközben a Neptun folyvást kivág a csába. (Nem tudom, a hallgatói Neptun mindenütt kidobja-e az embert tíz perc után, a PTE Neptunja speciel ezt teszi. Jó, nyilván csak akkor dob ki, ha nem nyúlsz hozzá tíz percig, de már jó néhányszor megesett, hogy türelmetlen ember nézi körbeforgó karika, aztán egyszer csak a rendszer derűsen közli, hogy lejárt az idő, vissza az első rajtkockára.) Na hát ezúttal igen kedves meglepetés ért, a két passzív félévem alatt valamikor a befizetés módszere is nekilátott lépést tartani az infotechnológiai robbanással, megjelent a bankkártyás befizetés opciója. Tíz perc, két esemes, és máris kevesebb lettem százezer forinttal meg egy plusz nyűggel.
Azt az időt, amit nyertem a réven, nyilván bölcsen kellene elvernem a vámon, de juszt se fogom azt csinálni, erre a hétre elég volt a nagy és okos és komoly dolgokkal foglalkozásból. Na nem mintha eddig túlzásba vittem volna, aprócska és morgolódós lépésekben haladok mostanság mindennel, és általánosan nyűgös vagyok a feladataimtól. Mondhatni, a jól ismert januári menetrend érvényesül most is a szokásos huzavonákkal meg siránkozásokkal, de azért valamiképpen eddig mindent sikerült teljesítenem határidőre, és ez a továbbiakban is sikerülni fog, mert hajh, a kötelességtudat meg hajh, a lelkiismeret.
Most viszont, mint látható, felvettem a farmervarró jelmezemet, úgyhogy sejthetitek, hol és mivel fogom elpazérolni a mai napot. Desőt, mindaddig abba sem hagyom, amíg nincs valaminő felmutatható végeredmény.
6/139 – Közeleg
Az ugyan bődületes hazugság lenne, hogy fitt vagyok, friss és üde, de harcrakész vagyok, az is valami. A konyhapulton kel a kenyér, a mosógépben bent forog egy töltésnyi ruha, én meg mindjárt elvágtatok a könyvtár felé, hogy vastag és okos (és sajnos túlnyomórészt unalmas) könyveket szerezzek a közelgő tavaszi félévhez.
Az első óráim ugyan február 12-én lesznek, az még majdnem egy hónap, de higgyétek el nékem prófétának, az a majdnem egy hónap úgy el fog telni, hogy csak suhuhuhú.
Minden nap más - mindennap más 