Nekem sorsom van, úgyhogy a hét legbonyolultabb és legmívesebb átalakításáról lévén szó, ez a minimum: súlyos balfékságból kifolyólag úgy kitöröltem a fényképezőgépemből az első néhány fázisfotót, mint a sicc.
Még a szoknyát aminek nekiestem is csak így tudom megmutatni eredeti állapotában, ni:

Hosszú volt, egyenes szabású, csámpás, és combmagasságban két nagy oldalzsebbel járult hozzá ahhoz, hogy ne nézzen ki rajtam jóformán sehogy. A fotóarchívum tanúsága szerint nem is volt rajtam egyszer se, amióta megvan a blog, szóval még ezt se tudom bemutatni.
Azt persze már régen tudtam, hogy egyszer majd táska lesz belőle, de ti már csak a közepén tudtok bekapcsolódni a folyamatba. Akkorra már kivágtam egy alkalmatos méretű anyagdarabbal együtt az oldalzsebet, és a szoknya alsó részéből egy olyan darabot, amit csővé varrtam össze. (Volt hátul rajta egy szintén csámpás felsliccelés, ami megakadályozta, hogy simán csak a szoknya alját használjam, ott is vágni és varrni kellett, vagyis a cső kerülete kábé tizenöt centivel kevesebb, mint a szoknyáé volt.)
Ezt a két darabot – a zsebet meg a csövet – szándékoztam egymásra applikálni, és az meg is történt. (Innentől már van dokumentáció minden fázisról.)

A projekt persze a röhej kedvéért ezen a ponton is úgy működött, mintha el lenne átkozva, mivelhogy cipzárt és bélést is akartam bele gyártani, az pedig sokkal könnyebben megoldható, ha alul nyitva hagyom egy ideig a táska testét képező csövet, és csak később zárom le. Nos, nem így történt, ezen a ponton ábrándosan összevarrtam az alját.
Ha már így alakult, legalább megmutatom, hogyan lehet egyszerűen és fájdalommentesen elérni azt, hogy a táska alja valóban táskáéra hasonlítson, ne pedig szatyoréra.
Amikor már a visszájáról összevarrtad az alját, el kell fordítani így, és levarrni keresztben rajta egy kis háromszöget,

ami oldalnézetből így fest majd,

a táskát visszafordítva a színére pedig így:

Ezt nyilván mind a két sarkával meg kell cselekedni, és máris táskaformája lesz:

A fenti képen már látható a cipzár meg a táskapánt, amit ehhez a projekthez szántam: a cipzár végtelen készleteimből származott, a táskapántot pedig régesrégen operáltam le egy elhalálozott táskáról azzal, hogy egyszer kelljen, s jó, ha van. Hát most kellett.
Lemértem, milyen hosszúságban lesz nekem jó ehhez a táskához a pánt, levágtam róla a fölösleget, aztán a karika nélküli felét belevarrtam a táska azon pontjára, ami hordás közben a hátulsó felemet nézi:

Az elülső felemet néző részre került a karika – ennek a rögzítéséhez a szoknya gomboláspántjáról leoperált bújtatókat használtam:

Ezután végre kivágtam egyetlen darabból a bélést (ha már úgyis felülről kellett beleügyeskedni, nem volt sok értelme két darabból csinálni), varrtam rá egy csomó szívemnek kedves zsebet,

aztán összevarrtam az oldalait, és ennek is levarrtam az alján a táska külső rétegével megegyező háromszögeket, lásd mint fent.
Belehúztam a bélést a táskába, és sűrű szitkozódások közepette összevarrtam a rétegeket úgy, hogy a bélés meg a külső réteg közé bevarrtam a cipzárt is. Ez így ebben a formában nem hangzik nagy melónak, de párhuzamosan kellett három dologra figyelnem, a bélésre, a cipzárra meg a külső részére is, hogy mindhárom használható legyen majd és kevéssé ronda, ezek közül pedig a cipzár és a bélés folyton el akart mászni valahová. Ezenfelül kétféle cérnával dolgoztam: a bélés felőli oldalán mindközönséges sima szürke poliésztercérnával, a külső rétegnél meg a farmervarráshoz inkább megfelelő vastagabb kékkel. Azt hiszem, jól látható, mi a kettő közötti különbség.

Ez természetesen azzal járt, hogy az öltés szorosságát is muszáj volt korrigálnom időnként, nehogy eltépje a gép a szürkét. Summa summárum, monstre szopás volt az egész, de végül sikerült összevarrnom a kenyeret, haját, bélit, háromfélit.

Ezenfelül a cipzár kilógó végét be kellett ügyeskednem a bélés meg a külső réteg közé, és ezt csak kézzel tudtam megoldani. Nem lett egy nívódíjas munka, de meglett:

Ééés kész.

Na, dobjunk még rá valami dekorációt, például egy tallért:
