november 2019 havi bejegyzések

Tegnap nyavalyásan hosszú és igen munkás napom volt, mire a végére értem, már csak a rövidáruboltot akartam, de az persze addigra bezárt, úgyhogy inkább búsan hazatotyogtam. A buszról viszont le kellett szállnom egy kilométerrel korábban, mert a Berci nevű mendikás macskának elfogyott a száraz papija, ha pedig az ember szerződést kötött egy macskával (“alulírott ezúton fogadja meg, hogy a továbbiakban Vörös Bertalan reggeli és esti etetéséről gondoskodik, melyért cserébe nem kap semmit”), azt tiszteletben kell tartani. Mindenesetre mire bezuhantam az ajtón, öreg este volt, Poci pedig természetesen ott állt az előszobában, mint egy egyszemélyes, szőrös, szemrehányó fogadóbizottság. Naná, hogy nem azt kérdezte meg, “Milyen napod volt, mami?”, hanem azt, hogy holakajám. Úgyhogy tápláltam őt is meg Bercit is, és végül magamra is gondoltam. Végül. Höhh. És oly bús voltam és elgyötört, hogy főztem magamnak egy kakaót is. Itt ezeken a tájakon sem kakaót, sem lágytojást nem szoktam magamnak főzni, azokat a Repülő Kutató prezentálja nekem, amikor nagyon le vagyok roggyanva, de ezúttal nincs Repülő Kutató, azazhogy van, de messze. A legutóbbi információm az volt róla, hogy éppen San Francisco tizennyolcadik legjobb kínai éttermében ül Professor Krtek és más kollégák társaságában. Grr.

Mindehhez ráadásul már megint kezdek kalapács és üllő közé kerülni. A harmadévesek meg a gyakorló óvodájuk, mint (szinte) mindig. Az ugyan megtisztelő, hogy mindenki nekem panaszkodik a másikra (egyrészt azért az, mert ezek szerint elhiszik rólam, hogy meg tudom oldani a problemmát, másrészt meg azért, mert szintén a jelek szerint megbíznak bennem annyira, hogy nekem nyiforogjanak, ne pedig a hátam mögött), az pedig bizonyos értelemben felemelő, hogy ha megkapargatjuk, valójában mind a két fél minőségi teljesítményre törekszik, de időnként igencsak kedvem lenne hagyni ezt a moderálási feladatot a francba, összeereszteni őket egy sötét sikátorban tanteremben, aztán deathmatch. Mindenesetre ma tancsitancsi után oviba látogatok, és próbálok nem rontani a helyzeten, van már most is bajuk éppen elég.

Amúgy engem már egy hete kerülget valami felső légúti kutykurutty, amiről eddig azért nem nyávogtam itt, mert gondoltam, majd csak abbahagyja, de még mindig nem, hogy ütné meg a ragya. Mindenféle recsegős baritonhangú köhögések és az orromból meg a torkomból távozó idegen zöld létformák között tengetem a napjaim. Egyéb bajom ugyan semmi, se láz, se ízületi fájdalom, se fáradékonyság (legalábbis nem több, mint amennyi így félév vége felé szokás), viszont a tegnapi 6×45 perc pofázás végére úgy berekedtem, mint a vöcsök. No de fel a fejjel, amíg van, ez a mostani egy különleges világhét, aminek négynapos hétvége van a semekében, és a Repülő Kutató is hazajön csütörtökön. Igaz, ez azt jelenti, hogy őt is táplálnom kell, úgyhogy megvettem az alapanyagokat egy thai csirkesalátához, és a mai hazatotyogás után össze is készítem neki.

A lakás legalább ragyog, mint Salamon töke (jelzem, ez is csak addig tart, amíg a RK hazatér a tengerentúlról, mert akkor majd megint széthagy mindent mindenhol), tegnap Atilláné végigredvázta az egészet. Vele is már csak távismeretségem van, akkor gyün, amikor én már, és akkor megy, amikor én még nem vagyok itthon, a szomszédból eresztik át a pincén keresztül, és ennek ezúttal igen izgalmas következményei lettek, mert anyósom éppen akkor ugrott el negyedórára valahová, amikor Atilláné távozni óhajtott volna, úgyhogy a szomszédban bálozott ülve a nappaliban, bezárva, mint Rapunzel, amíg anyósom meg nem érkezett és ki nem szabadította. Mindez nálam két nem fogadott hívás formájában jelent meg, amelyek természetesen akkor futottak be, amikor én a gyivákokat okítottam, a telefon meg az irodámban kuksolt, nem is láttam meg, csak másfél órával később, akkor meg persze heveny pánikrohamot kaptam, hogy vajon mi a baj. És még csak ezután jöttek a harmadévesek, a bezárt rövidárubolt meg az egy kilométeres séta az iccakában.

Szóval kérem, itt továbbra is zajlik a semmi, ma háromkor ébredtem, és most már tényleg rohadtul nagy igényem van erre a négynapos hétvégémre, úgyhogy nagyon ajánlom a zuniverzumnak, ne köpjön bele, mert attól igen kevéssé leszek lelkes, és ezzel most olyan finom voltam, mint egy velencei csipketerítő.

Őtözködősbloggeri vizekre evezve: ezek a fotók egyre sötétebbek, pedig még vakuzni és világosítani is próbálok, de hát hiába, reggel nyolc előtt nem lesz jobb úgyse. Amúgy meg ezzel a kabáttal extra bizonytalan vagyok, most vettem fel először amióta kiturkáltam tavasszal, mert rohadt nehéz megtalálni a neki való időjárást. Zsebe sincs (mínuszpont), és csak vékonyabb holmik fölött tudom tetszetősen összecipzárazni (újabb mínuszpont). Még teszek vele néhány próbát, de lehet, hogy végül lemondok róla…

Mindjárt november vége van. Azt nem tudom, másokkal mi a stájsz, de én már vágom a centit a szorgalmi időszak végéig. A diákok egyre fáradtabbak, én dettó, és ilyenkor ugyan mindig kapok egy rövidke bűntudat-rohamot, hogy pofám lapos, mások napi nyolc órát kapálnak egy futószalag mellett, de az efféle rohamok sem adnak plusz energiát, amikor éppen dolgozóba vonszolom magam.

Mindehhez egyre nyűgösebb vagyok attól, hogy milyen rühesen hosszú ideig döcög a buszom végig az egész Dunakanyaron. Oda másfél óra, vissza másfél, mire hazaérek, már szinte mindig este van, a reggeli induláskor meg egyre sötétebb. Ez a hét amúgy különösen súlyos lesz, pénteken és szombaton is hatkor indulok, technikailag még az éccakában, pénteken ráadásul egész nap ott kuksizok a házi konferenciánkon, és még le sem léphetek angolosan, ha éppen megunnám, mert szekciót kell elnökölnöm.

Pusztán a móka kedvéért épp pénteken lesz az is, hogy a Repülő Kutató távozik San Franciscóba, aztán egy hétig a színét sem látom. Igaz, amúgy se látom sok színét neki, olyan társasági életet él mostanság, mint egy bonviván: reggeli a francia nagykövetségen, vacsora a belga nagykövetségen, állófogadás a cseh nagykövetség szervezésében, istenbizony nem is tudom már, éppen hová megy és ott mivel etetik. Nyilván ehhez egy csomó seggelés is van bizottsági üléseken meg könyvtárakban meg az irodájában, recenziók meg levelek meg kitöltendő nyomtatványok, de én két falu között ingázom, és csak kis látcsövön keresztül látom az ő világát a 880-as buszon döcögtömben. Úgyhogy, mi tagadás, ezen a gukkeren át bizony úgy fest, hogy “uram, maga megnyerte Dél-Amerikát”, így néz ki egy tudományos kariőr csúcsa. A büdös bélgázok ráadásul kétféle kagylót is adtak a vacsijukon, és a pincérek többször is körbejártak sült krumplival. Na amikor ezt elmesélte, akkor speciel közöltem vele, hogy én most őtet utálom. Amúgy, komolyabbra fordítva a szót, nem irigylem tőle ezt a kariőrt, tényleg nem. Elég jól tudom, hogy mennyi szikkadt kenyércsücskön rágódás van a kutatói létben, milyen rengeteg belefeccölt idő meg energia, hány visszadobott tanulmány, mennyi sikertelen pályázat és milyen sok magányos kétség. Tulajdonképpen még azt se akarom, hogy magával hurcoljon ezekre az alkalmakra professzorfeleségnek, hogy aztán ott ácsorogjak decens biodíszletként (bár a kétféle kagylóval meg lehetne venni engem kilóra, pláne ha sültkrumplit is adnak mellé, és én ilyen alkalmakra igenis ki tudom csippenteni magam, ha muszáj, sőt, még úgynevezett inteligencs társalgásra is képes vagyok). Őszintén, a kisfaszom akar “és bé neje” lenni, én eddig is a magam erejéből lettem senki, és ezt a jó szokásomat továbbra sem szeretném levetkőzni. Épp csak kicsikét elegem van már abból, hogy gukkeren át nézzem, mi történik.

Viszont, mint tudjuk, mások napi nyolc órát kapálnak a futószalag mellett, úgyhogy pofám lapos, megyek tanítani.

Nyugi, erre veszek még kabátot meg efféléket. Azt még észben tudom tartani.

Enchilada-szószok, kenyerek és más szöszmöték közepette majdnem lemaradtam mára a blogbejegyzéssel, de mint a borravaló. Leginkább azért, mert csak most jutottam oda, hogy hajat mossak, az azelőtti állapot meg igazán nem volt mutogatnivaló.

Ugye?

Mivel viszont a világ árukapcsolások mentén működik, a szép új nyafogóruhámat csak a hajammal együtt lehet megtekinteni. Ez utóbbit pedig igenis mutogatni akarom. Majdnem olyan sárga, mint ma délben volt odaki a nyírfa az ablakom előtt,

Poci meg különösképpen szereti az anyagát.

Nyamnyam.