szeptember 2015 havi bejegyzések

Ez is egyike azoknak a dolgoknak, amelyekbe olyan szépen belejöttem, most már nem hagyom abba. Nem mintha bármi értelme is lenne, de hát nem is azért csinálom. Feltűnően látszik egyébként, hogy kiszabadultam a harmncdarabos marháskodásból, egész hónapban alig ismétlődött valami.

Az viszont nagy örömmel tölti el kicsi szívemet, hogy meglehetősen tarkabarka lett ez a hónap.

Jajdeszeretemén, amikor megállok a szekrény előtt, és fogalmam sincs, mit vegyek fel, aztán ilyesmi lesz a végeredmény.

Vadul közeledik az az időszak, amikor keddenként bemondásra kell elhinnetek nekem, hogy fel vagyok öltözve, mert indulás előtt és érkezés után is túl sötét lesz ahhoz, hogy lefotózhassam magam.

Ebben a félévben ez a hét legrosszabb napja, komolyan. Pedig keddenként reggel hétkor indulok, és fél ötig vannak óráim.

Ma rettentőmód vasárnap van, és én ezzel rettentőmód elégedett vagyok.

Ha esetleg bárkiben felmerült volna a kérdés, tulajdonképpen mekkora elszántsággal járok én szombatonként piacra.

Szép zsúfolt nap volt, reggel hattól este tízig nem voltam itthon. De azért fel voltam öltözve, mint ez a mellékelt ábrából kikövetkeztethető.

Nekem legalábbis ezen a héten szinte csupa nyári ruhát sikerült magamra kapnom, ahányszor elindultam tanítani.

Mindig izgalmasabbnak találtam a napéjegyenlőségeket a napfordulóknál; annál, amiről hangosan üvöltözik valaki, sokkal érdekesebb az, amiről halkan suttog.

Na nem mintha ez most egy igazán halkan suttogós áutfit lenne. (Lesz amúgy nálam táska meg dzseki is, de gondoltam, hadd mutatom be inkább teljes pipezöld bájában.)

Ah, ezek a félkómás reggelek. Gyanítom, nem egészen úgy festek, mint egy katolikus intézmény megbízható, negyvenes tanerője, de most már késő átöltözni, vár a bánya.

Mielőtt belevetném magam a ppt-gyártásba, elszaladtam péksütiért, ehhez pedig sikerült csupa olyan holmit rángatnom magamra, amelyek egyike se fiatalabb tízévesnél. És amelyektől valószínűleg már évekkel ezelőtt meg kellett volna szabadulnom.

A mai nappal definitíve beszökött az ősz, nem is tervezem, hogy elhagyjam a a lakást. Van mit csinálnom itthon bőven, csak győzzek válogatni. A kép persze nem csal, éppen ilyen aluszékonynak érzem magam, mint amilyennek látszom, de akkor sincs mese, muszáj valahogyan rendet vágni a sűrűjében.

Most már több mint egy hete leadtam azt a szájbavert kötetet, és így a kárfelmérésnek is eljött az ideje. Nos, innen visszatekintve az egész nyaram egyetlen nagy hisztérikus gépelésnek látszik, vakáció sehol, és mindent összevéve fáradtabban kezdtem bele az új tanévbe, mint ahogyan befejeztem az előzőt. A seggelős-gépelős hónapok eredményeként felszedtem két és fél kilót pluszban, a hátam alaposan kivan, a bőröm dettó, a lakás még mindig szalad, a varrógépemen pedig olyan vastagon áll a por, hogy szonetteket lehetne beleírni. Két hét tanítás után már azt is látom, körülbelül mikor mire lesz időm most ősszel – az az öt eddig sose oktatott tantárgy bizony becsületes felkészülést igényel, szóval kedden, szerdán meg csütörtökön tanítok (kedden és szerdán ráadásul reggeltől estig Esztergomban vagyok), hétfőn meg pénteken pedig készülök az óráimra, és közben valamikor a macskákra meg a férjemre is kell szakítanom időt. (Nem kötelezően ebben a sorrendben.) Magamra meg a lakásra meg egyéb szabadprogramokra itt marad a hétvége, mint mint minden rendes bérrabszinak. Na hát ebből kéne a lehető legtöbbet kihozni.

Azon vagyok, azon vagyok.

Csak a szokásos őszi szombat – rukola, koriander, füge, házisör, tojás, padlizsán, hatféle paradicsom. A nő, akitől a fügét vettem, aziránt érdeklődött, hogy ez a szuper hajam ugye igazi. Sajnálkozva közöltem vele, hogy a színe dobozból van, viszont teljesen magától áll égnek.

Aztán a pékségben (sajtos kifli meg belga csokitorta, két szelet) egy pasas rám meredt a pultnál, és megkrdezte, hogy Szentendrén lakom-e. Ööö, igen. Nem én tanítottam neki annak idején stilisztikát?

Nos, mi tagadás.

Ma, mint a mellékelt ábra is mutatja, itthoni szöszmögőnapot tartok.

(Gyanítom, sose lesz már belőlem igazi divatblogger.)

Egy egészen kicsikét túlöltöztem magam a mai időjáráshoz képest, de hát a fene se tudja eldönteni reggel hat órakor, mi lesz aznapra a sok vagy a kevés.

Amikor reggel hét előtt egy pár perccel ellőttem ezt a fotót, még nem sejtettem, hogy fél kilenc és fél tizenkettő között a pendrájvomat véglegesen megeszi a kék halál a mai nap 6×45 percének ppt-anyagával, közte azzal a tíz diával is, amit a buszon gyártottam le Sztendre és Egom, hét és fél kilenc között, hogy aztán fejből próbáljak reprodukálni mindent a magyar bölcsődések számától a spártai nevelés elveiig.
És azt már mondanom se kell, hogy az utolsó órámon volt kréta, de szivacs nem. A kardigánommal töröltem le a táblát, ami a kaposvári szisztémában legalább kétsujtásos taplóság (nem baj, ha ezt nem értitek), és csak azért nem három vagy négy, mert az én kardigánom volt, nem pedig valaki másé. (A négy volt az elérhető maximum, csak mondom.)

Hogy is mondják? Ami nem öl meg, erősebbé tesz. De legalábbis rohadtul fáradttá. Én mindenesetre mindjárt elmegyek aludni.

Merthogy 3.14. Értitek. (Huh, nincs rosszabb a viccnél, ami magyarázatra szorul.)

Vissza a dolgos hétköznapokba, ismét a gép előtt, ppt-ket gyártok a hét óráira, mert ezúttal még a rohadt hosszú buszutakat sem tudom kihasználni, mindegyik rendelkezésemre álló laptop egy tonnát nyom. Ja, meg egy recenziót is le kellett adnom máma, de az már reggel hétre kész volt, éljen soká az inszomnia.

A kép amúgy akkor készült, amikor felciheltem magam, és átlátogattam a szemközti husiboltba vacsora-alapanyagért, de persze menet közben az is kiderült, hogy nuku pipihús, a boltot bezárták, amíg én nem néztem oda. Hogy az a pipipipi.

Azt hiszem, kezdenem kéne valamit ezzel a remek pulcsival, másfél darab is beleférne belőlem, pedig én se vagyok pipipici. Ha esetleg lesz valamikor időm rá, érdekelne bárkit a folyamat, hogyan vágok szét, majd rakok össze egy pulóvert?

Mármint hogy ebben a csudálatosan elegáns áutfitben ma a lábam se fogom kitenni a házból, ehelyett az elmúlt hetek lemaradásait próbálom behozni háztartásügyileg.

Na jó, legalább egy részét.

A mai roppantul izgalmas nap lesz/van/volt, terveim szerint egész nap csak lustálkodni fogok, dixit. Kicsinkét másnapos is vagyok, mi tagadás, egészen fura érzés, szerintem idén még nem is történet velem ilyesmi.

Idén még olyan sem történt velem, hogy délelőtt tízkor keljek fel. Igaz, hétkor lekúsztam a konyhába és megreggeliztettem a macskákat, de utána úgy visszafeküdtem, mint a vöcsök. Poci persze fel volt háborodva az eljáráson, és reggeli után még egy félórán keresztül balettozott rajtam, hátha ettől felkelek, de nem, én továbbra is édes és kajla vigyorral feküdtem az ágyban, és azt mondogattam, hogy leadtam ezt a szart, leadtam ezt a szart.

A piacról persze lemaradtam, de azért péksütiért mégis eltotyogtam. Meg egy kis kefirért.

Most pedig elheverek, mint az alkonyi nap túl a nádas réten, és valami garantáltan agyzsibbasztó sorozatot fogok nézni, talán a MacGyvert.