Ma elő-alkalmassági vizsgára megyek, és ezt általában békés derűvel és csendes izgalommal szoktam abszolválni (Gombóc Artúr!), ezúttal viszont valamiért inkább nyűgöskének érzem magam.
Na de tudjátok, ki nem fogja ezt észrevenni? Úúúgy van, majd a hallgató-jelöltek.
Állítólag (az internetek azt mondják, oszt kik vagyunk mink, hogy ne higgyünk az interneteknek) ma van az év legesleginkább nyomasztó napja, január harmadik hétfője, úgy hívják, hogy Blue Monday, és ebben az évben már nem is lesz ennél rosszabb.
Ha az embernek úgymond normális élete van (értsd: nem lóg ki semmilyen szempontból, megfelel a társadalmi elvárásoknak, és megtartja a tradíció szentesítette szokásokat), teljesen logikus, ha éppen mára jut el oda, hogy “utálom az egész világot”. A tél már tart egy ideje, és nem is nagyon akarja abbahagyni. Mindenki feketében ácsorog a buszmegállókban, mint egy sereg varjú. A csizmán kiüt a só, a szép piros kesztyű fél párja elveszett, a kabátot meg rég el kellett volna vinni tisztíttatni. A karácsony izgalma és öröme már messze, de még megvan a hitelkártyán az ajándékvásárlásból maradt lyuk, és megvannak még a bejgli és az ötfogásos vacsora következményei, a röcögő hájacskák is. A szilveszteri fogadalmak jelentős részéről azóta kiderült, hogy nem lesz belőlük semmi, kiürültek a konditermek meg a salátabárok, már ráordítottunk a gyerekre, és stikában elszívtunk fél doboz cigit is, az a több zsák átabotában összehajigált bébiholmi pedig még mindig ott zsúfolódik az ágy alatt, pedig annyira elszántak voltunk, hogy legalább azokat rendszerezni fogjuk, ha már a lakás többi részét lehetetlen. Mindehhez ráadásul még hétfő is van, a hét első munkanapja.
Nekem nincs igazán normális életem, már legalábbis a társadalmi konvencióknak nemigen felel meg, a karácsonyt sem azok szerint tartom meg, a szilvesztert sem, és a Blue Monday-t sem, ami azt illeti. Ez csak egy nap a januárból, ködös meg deres ugyan, de csak egy januári nap, viszont tényleg megértem, ha mások ezt érzik a legnehezebb napnak belőle. Marha könnyű volna most arról prédikálni, hogy merj egyedi lenni! meg hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát, meg különben is, ki tartott pisztolyt a fejedhez, hogy háromszor is repetázz a töltött káposztából, és mindenáron megvedd azt a plazmatévét? Önelégültnek lenni olyan egyszerű, mint a pof. Bezzegén. Bezzegén ugyanannyit nyom, mint karácsony előtt, Bezzegén nem költötte rá a gatyáját is fölösleges ajándékokra, sőt, Bezzegénnek még munkanapja sincs január harmadik hétfőjén.
Csak hát, kéremszépen, énnekem igen kevés affinitásom van az egyszerű és maguktól értetődő dolgokhoz, ezzel pedig nem dicsekszem vagy panaszkodom, csupán elmondom, hogy ez van. Nálam a Blue Monday valószínűleg valamikor március vége felé üt be, téli depresszió helyett nyáron fogok nyígni, és egy csomó egyelőre előreláthatatlan időpontban fogok keservesen nyikorogni, nem január 21-én. Néha még szinte szeretném is, ha ilyen egyszerű lenne az egész: “csak a mai napot kell túlélni, és ennél rosszabb úgyse lesz sose az egész évben”, de hát nekem nem ezeket a kártyákat osztották ki a nagy zsugapartiban.
Ma éjjel kicsit keresztbe álltak a dolgok, merthogy újólag letarolt a preindusztriális korok bioritmusa (értsd: elaludtam kilenckor, felébredtem egykor, vissza se tudtam aludni fél ötig, aztán mégis, de bár ne tettem volna), ennélfogva most kábé úgy érzem magam, mintha mozsárban törögettek volna egész éjjel. Ez talán nem teljesen független attól, hogy álmatlanságomban nem volt jobb ötletem, mint bevonulni a Bűnök Barlangjába, és mélán horgolgatni egy ideig, miközben Poci édesen tehénkedett rajtam, és időnként megpróbálta elvenni tőlem a cuccot.
Végül, mint már mondtam, sikerült visszaaludnom (bár ne tettem volna, ezek a hajnali rémálmok tényleg szó szerint rémesek), aztán arra ébredtem, hogy odakint porka havak esedeznek, de nekünk muszáj elmennünk hetibevásárolni, most azonnal, mert csak most áll rendelkezésre egyidejűleg a RK, Emese meg én.
Na hát ezek után tessék bíráló szavakkal illetni, hogy éppen mi esett a fejemre a tízszertízes készletből.
Az ugyan bődületes hazugság lenne, hogy fitt vagyok, friss és üde, de harcrakész vagyok, az is valami. A konyhapulton kel a kenyér, a mosógépben bent forog egy töltésnyi ruha, én meg mindjárt elvágtatok a könyvtár felé, hogy vastag és okos (és sajnos túlnyomórészt unalmas) könyveket szerezzek a közelgő tavaszi félévhez.
Az első óráim ugyan február 12-én lesznek, az még majdnem egy hónap, de higgyétek el nékem prófétának, az a majdnem egy hónap úgy el fog telni, hogy csak suhuhuhú.
Hát, mókuskáim, ilyet még eddig nem köpött a zuniverzum, és valószínűleg nem is fog. Reggel kilenc és délután fél kettő között szinte folyamatosan szépítettek, előbb kozmetikus, aztán fodrász.
Szibarita váz. Csak ennyit mondhatok. Meg hogy muhaha.
Továbbra sem tudom, vajon miféle szürke pépet fújtak be az én fejembe akkor, amikor kiírtam a vizsgaidőpontokat. Ma reggel már nyolckor le kell pattannom itthonról, és este hétig vissza sem térek, mindezt huszonegy vizsgázóért, akik (nyilván) darabokra szakadt csoportokban szotyogva jönnek – nem is tudom, miért, hm. Ja, azért, mert úgy hirdettem meg a vizsgaidőpontokat. Tíztől tizenegyig négy, tizenegytől tizenkettőig négy, utána hosszú bálozás ülve, majd négytől ötig tizenöt. (Levelezős hallgatóknak délutáni vagy hétvégi időpontokat szoktam megadni, mert a munkából nem mindig eccerű elszabadulni egy komplett napra. Mint megtudtam, más tanároknak más intézményekben nincsenek efféle skrupulusai, az egyik ismerősöm férjének – szentendreiek – pénteken reggel nyolcra hirdettek vizsgát Szombathelyen. Nem is ment el az évfolyamból csak négy ember. Nem is ment át a vizsgán egy se.)
Mindehhez a mai szép napra Esztergomba mínusz hét és plusz egy fok közti hőmérsékletet, valamint havazást jövendöltek. Jó, persze, az irodámban meg a tanteremben nem fognak ordítani farkasok, de a négy óra hosszat tartó bálozást igazán jó lenne megszakítani azzal, hogy letotyogok a központba beszerezni pár dolgot.
Mindegy, pofám lapos, enyém a balhé, és magamnak csináltam.
Legalább jól leszek bónyálva, no.
Boá.
Valahol van a házban egy notesz, amiben van egy lap, amin van egy vázlat. Ez a notesz a házban szétszórt kábé péktucatnyi tök egyforma notesz egyike, a poén kedvéért azt sem tudom, pontosan mennyi van belőlük, és hogy melyikben van az a lap, amin van az a vázlat.
Na így fest most az életem. Én ehhez képest még egészen elviselhetően festek.
Megmondtam, hogy a legeslegöregebb nyafogóruhám, ami a januári készletbe bekerült, nem fogja megúszni az átalakítást.
Mint sokszor máskor, ezúttal is csak Hannibal Smith-t tudom idézni, aki imádja, ha egy terv összejön. Jó, ő nyilván nem áutfitekben gondolkodott, a legtöbbször (bármi meglepő) én se, de a mai konkrétan benne volt a fejemben, amikor összedobtam az e havi tízszertízet, szóval csuhajja.
Más szempontból nem annyira csuhajja a világ, kicsit én is úgy érzem magam, mintha egy lefelé zuhanó tankot akarnék irányítani (“Célra tart! Tűz!”). Már csak ma meg holnap tart a dolce far niente időszaka, és ami a farmerekkel való küzdelmet illeti, bizony úgy is érzem, hogy a legjobb lett volna ráülni a kezemre, és megvárni, amíg elmúlik a nyiszálhatnék. Valamiképpen igen látványosan gajrament a projekt, és ha nem harangoztam volna be, hogy én ezt most aztán tényleg, de mindenáron, akkor valószínűleg félre is tenném a baklövések közé, amíg nem jut eszembe egy nadselű ötlet arról, hogyan tudnám kijavítani, de így inkább összeszorítom a fogam, és megcsinálom, ahogy eredetileg terveztem, bármilyen kajla is lesz az eredmény.
Azért ne sajnáljatok nagyon, ma reggel már sütöttem egy tucat banános muffint, és a rozskenyér most tart a harmadik kelesztésnél (ja, ez olyan), viszont tényleg be kell fejeznem a megkezdett farmermerényletet, mert ha nem, akkor végképp nem lesz csuhajja.
Megyek is, bedurrantom Eriket.
Drága jó Blognak Népe, ti a jelek szerint éppen olyanok vagytok együttvéve, mint én tökegyedül. Feltettem tegnap a kérdést, hogy mit vágjak előbb szét, pulcsikat vagy farmernadrágokat, a válaszokból pedig kijött, hogy külön-külön el tudjátok ugyan dönteni, de összességében mégiscsak abban maradtatok, hogy döntetlen. (Azt mondtam, reggelig várok, kilenckor pedig még mindig döntetlen volt. Ez asszem már eléggé reggel ahhoz, hogy következtetéseket vonhassak le belőle.)
Na jó. Most átbillegek boltba, aztán visszajövetelem után feldobok egy pénzt, hogy melyikkel kezdjem. Hosszú (hosszabbacska*) távon amúgy is az lesz, hogy egy sima, egy nádli, vagyis váltogatni fogom a projekteket. Három pulcsi van ott és még annál is több farmernadrág. (Ó, meg farmerszoknya is. Azokat tegnap totál elfeledtem.)
* Még négy napom van rá, mielőtt visszafekszem abba a munkába, amiért valójában tartanak, úgyhogy amit ez alatt meg tudok csinálni, egyelőre annyival maradunk.
Berúgom én ezt a januárt, de mint egy öreg Mobrát, be én.
Na persze, mint erre szent fogadalmat tettem, nem foglalkozom semmivel, ami fontos lenne, ehelyett világi hívságokkal fogom átmulatni ezt a hetet.
Egyik vidám világi hívságom, mint tudjátok, hogy dógokat vágok szét és rakok össze. Mivel szétvágandó dógok vannak köröttem igen nagy mennyiségben (ez itt alant csak a felszín), kérem a nagyérdeműt, véleményezze: mivel kezdjem?
1. Három pulcsi, akiket én már meguntam, kiszelektáltam, felajánlottam a közönségnek blogon is, élőben is, nem kellettek senkinek. A januári 10×10-hez döbbenetesen passzoló színvilágot adnak össze ők hárman, csak szólok.
2. Egy kupac farmernadrág, amelyeknek kétharmada nem is volt rajtam sose, egyszer csak úgy a fejemre estek azzal, hogy “te olyan ügyes vagy, biztos fel tudod használni”. Ezeket is felajánlottam, nem kellettek, stb. Azokat még kiveszem a kupacból, amik olyannyira hordatlanok, hogy még a papírcímke is rajtuk van, mert azt még oda lehet adni jótékony célra, a többi megy a levesbe.
Szavazz, Blognak Népe! Holnap reggelig várom válaszaitokat, aztán nekiugrom a feladatnak, mint Stevie Wonder a zongorának.
Már bejelentettem, hogy az újonnan turkált kardigánom (nevezzük esetleg “pszichedelikus véraláfutásnak”) színeihez fogom passzintani a januári készletet, hát tessék. Én szóltam előre.
Az állvány tartalma (a kiegészítők meg a télikabátok továbbra sem a készlet részei):
Huhh, micsoda rémségek lesznek itt ebből.
Na ezzel is megvagyunk.
Tudja a penész, ezeknek a kihívásoknak mintha egyre alacsonyabb lenne a sportértéke.
Már egy egész hete lapítok itthon, és a szilvesztert is minden bizonnyal békés szundikálással fogom tölteni, ma este viszont partiba vagyok hivatalos, úgyám. Ennélfogva mára kettő áutfit is várható, mert mégsem ődönghetek délutánig pizsiben.
Kezdjük a délelőttöt könnyed, ámde igényes itthonmaszogó jelmezben, pipacsos zoknikkal,
aztán délutánra (folytköv.)
rádobok az egészre néhány plusz réteget, és elmegyek ereszdelahajamatra.
Azt hiszem, idei karácsonyisüti-gyártó tevékenységemre sem mondhatni, hogy panasz és égre hasító jajszó fogadta volna az eredményeket. 24-én expediáltam a szomszédba a családnak az ellátmányt, ezt itt, ni.
Ez egy szép nagy doboz. Dugig tele. Ehhez képest tegnap délután-este az unokaöcsi még kétszer fordult egy-egy púpos tányérnyi adaggal, bár némi paidagógoszi szigorúsággal rá kellett szólnom, ne csak a csokicsókból vigyen. Már ötödik éve zsinórban az a kedvence, úgyhogy a továbbiakban valószínűleg leegyszerűsítem magamnak a dolgokat, és következő izénapjára megsütök neki egy komplett nyolcvandarabos adagot, ajándékba pedig kap majd egy csinos dobozt, benne a gondosan kimért alapanyagokkal meg a recepttel. Nincs az elkészítésnek egyetlen olyan mozzanata sem, amivel ne tudna megbirkózni egy csokicsókra éhes tizenhárom éves ifjú legény, meg hát ugyebár a jövőre is gondolni kell, amikor majd muszáj lesz valamivel imponálnia a lányoknak. Arra igen kevéssé alkalmas a foci (legalábbis amíg nem jár vele egy Lamborghini slusszkulcsa), és még kevésbé alkalmas másik nagy szerelme, a horgászat. Nem vagyok ugyan biztos abban, hogy a modern ifjú hölgyeket érdeklik a férfiakban fellelhető házias erények, én még egy definitíve más generáció tagja vagyok, ergo lövésem sincs, mit találnak vonzónak a jelenlegi tinik, de a csokit valószínűleg ők is szeretik. Tippjeim szerint sokkal inkább, mint a sáros sportszárakat és büdösre izzadt focitrikókat meg a végeérhetetlen történeteket a fárasztásról meg a csaliról, de ez csak egy tipp.
Ami a házias erényeket illeti, én a mai reggelt (hajnal volt az, nyilván) is sütéssel kezdtem, de ezúttal végre nem valami édes izét csináltam, hanem a boule nevű kenyérnek gyürkőztem neki már másodjára. A nekigyürkőzés nem csak afféle szófordulat, ezt a nyavalyást három és fél órán át kell hajtogatni meg keleszteni, és istenbizony nem vagyok benne biztos, hogy megéri, de évi egyszer belefér. Na hát kérem ezúttal valami teljesen bizarr ördögi körbe futottam bele, merthogy én ugyan megcsináltam minden fázist (dagaszt-pihentet, sót belegyúr-újrapihentet, nyújt-keleszt-hajtogat-visszadobozol×3, készre formáz-kelesztőkosárba dug-pihentet), de az akciók között eldőltem a kanapén, és édesdeden aludtam egyet-egyet, színes-szagos-hülye álmokkal, ahogyan ezt kell. Természetesen ébresztő nélkül. Ezt úgy tessék elképzelni, hogy éppen elkaptak a Szaharában a kémelhárítók, miközben a faszimmal mindketten narancssárga kezeslábasban próbáltunk elbújni előlük összebilincselve, mire én felébredtem, hajtogattam egyet a tésztán, vissza rá a doboztetőt, engem meg vissza a kanapéra, snitt, és máris légtornásznő voltam valamilyen artisztikus cirkuszban, négy méter hosszú platinaszín varkocsok lógtak a fejemről kócból, és igazán boldog voltam addig, amíg a hintán lebegtem, mint egy táncoló felhőcske, de mikor leszálltam a földre, csak totyogni tudtam, ölemben több kiló kócot cipelve, na és akkor felébredtem, hajtogattam egyet a tésztán, vissza rá a doboztetőt, stb. stb. stb. Ennélfogva a) végre kellő alapossággal kialudtam magam, b) fantasztikus hülyeségeket álmodhattam össze, c) a boule nevű kenyér öt és fél órán át kelt három és fél helyett.
Attól még megesszük.
Tegnap este, míg a Repülő Kutató átlátogatott a szomszédba a családjához disznótorost zabálni meg alkoholneműeket inni, én a Bűnök Barlangjában szöszmötéltem a karácsonyra való tekintettel, aztán bealudtam a futonon. Ez utóbbit rendkívül sikeresen, legközelebb hajnali háromkor ébredtem arra, hogy úgy össze vagyok zsúfolva, mint egy tangóharmonika. Ebben eleve nem is volt semmi meglepő, a futon 140 centi széles, én meg 163 hosszú vagyok, úgyhogy amikor a futont összehajtogatom kanapévá (és általában ez van), én is csak hajtogatva férek el rajta. Meglepő az volt, hogy még abból a 140ből is csak kábé 120at használtam fel, a lábamnál ugyanis azonnal agnoszkáltam valakit, aki szőrös volt és horkolt, nédda, egy Poci. Mondanom sem kell, palotánk összes termeiben van minima kalkula hat ágy/kanapé és öt fotel, a székeket már nem is számolom össze. Ehhez képest úgy össze voltunk zsúfolva ott mink ketten, mint egy Grimm-mesében, ahol a hetedik gyermeknek már nem jut más hely aludni, mint a polcon a bokályok között.
Kihajtogattam magam Poci alól (ő nem zavartatta magát, aludt tovább), aztán behallgatóztam a hálószobába, ahol a hurkakolbász meg a borok békésen horkoltak a Repülő Kutatóból, majd lelátogattam a konyhába kávéért, ott pedig újabb idilli jelenet fogadott. Láttátok ti az Arabella című csehszlovák gyermekfilm-sorozatot? Na abban volt egy olyan felvonás, amikor a gonosz királylány varázslattal modernizáltatja a mesebirodalmat, és ennek eredményeként a kemencesutban szundikáló lusta atyafi (nemzetközi mesealak, mindenhol van belőle) arra ébred, hogy egy marha kényelmetlen gáztűzhelyen kuporog egy tipikus nyolcvanasévekbeli panelkonyhában. Nálunk ezúttal ezt Celofán alakította, aki a sütő előtt gubbasztott a padlón, holott, mint már mondtam, hat ágy/kanapé, öt fotel, és még mindig nem számoltam össze a székeket. (Jó, ez valójában elég logikus volt Celótól, mert éppen a sütő előtt indul a padlófűtés keringtető rendszere, tehát ott a legmelegebb a csempe. Na de akkor is, ágyak, kanapék, fotelek, székek?)
Minekutána úgyis úgy indult a reggelem, mint egy szájbavert mese, tápláltam a mindig éhes kis nyikorgót a sütő elől, aztán gondoltam, kihasználom az éjek évadját, és olyan dolgot fogok csinálni, amihez semmi kedvem. Úgyhogy restauráltam a fejemen a pipirost. És aztán visszaaludtam. Hurrá.
A múlt héten, mint esetleg emlékeztek, úgy vártam én ezt a szünetet, mint a mennybőlazangyalt, de mostanra már az oldalamban a lustálkodásból eredő bűntudat kicsi harapáskái láthatók (a hétféle süti meg ajándékbaglyok meg a vízszintes karácsonyfa valamiért nem számítanak). Muszáj lesz kitalálnom valami nagy akciót, amitől persze az Úr óvjon mindannyiunkat, mert eszem nincs túl sok, viszont ebben a hónapban a blogom olvasottsága a bányabéka fenekét nézegeti, a Bűnök Barlangjában van több köbméter anyag és átalakítanivaló, ráadásul az elmúlt hetekben turkáltam néhány új ruhadarabot, úgyhogy asse tudom, mivel kezdjem.
Mivel kezdjem?
Csak azt ne mondjátok, hogy egy könnyed kis aerobic-edzéssel.
A karácsonyi tradícióim fontos része, hogy a huszonötödike lusta kis itthonmaszogást jelent pizsiben vagy ennek valaminő megfelelőjében, ami ugyebár ezeken a tájakon igen kézenfekvően nyafogóruhát jelent.
Öregecske, de felfrissített nyafogóruhát.
Gondolom, nem nagyon kell magyarázni, mi történt vele. A nyakkivágásra keskeny polárcsíkból egy paszpól, az ujjára kicsit szélesebből egy-egy másik, végül pedig alul a “kuss, én így szállok le a bicikliről” szellemében egy toldás, hogy ezentúl bokáig érjen.
Valószínűleg amúgy még nem értünk a végére, hirtelenden elkezdtem álmodozni ugyanis arról, hogy egy későbbi percen kétrészessé varázsolom (pulcsi+szoknya), vagy pedig kantáros szoknya lesz belőle, esetleg kantáros szoknya és kardigán. Szerintetek?
Ma különösen szükségem van arra, hogy összeszorítsam a fogam, miközben némi hörgés-morgás közepette elvonszolom magam vizsgáztatni, mert ha nem szorítanám össze a fogam, nem hörgés-morgás lenne belőle, hanem nyivácskolás. Odakint továbbra is stabilan tartják magukat a mínuszok, Esztergomban ráadásul mindig hidegebb van. “Érzés szerint -7”, mondta derűsen az előrejelzés.
Vigasztalásomra magam elé húztam a vizsgajelentkezési statisztikákat, amelyek arról informáltak, hogy a vizsgázóim kétharmada ezen a héten akarja letudni a letudnivalókat, hiába áll rendelkezésükre a komplett január, tehát igenis jól döntöttem, hogy több napon át is látástól mikulásig kuksolok a háromszázakárhányas teremben ahelyett, hogy itthon kuksolnék a ficlijeimmel meg a macskáimmal. Heh. A statisztikák racionálisak. Én nem vagyok az. Én úgy gondolom, hogy nekem süteményeket kéne sütnöm meg plüssöket varrnom, nem pedig a munkahelyemen kuksolnom, amikor valójában nem is lenne muszáj, majd a 19:10-es busszal kúsznom haza a rittyegő hidegben, hónom alatt ötvenhat dolgozattal. (Bár egy részét mindenképpen kijavítom még ott, fene akar több tonna papírt hurcolászni.)
Úgyhogy igen, ma van annak a napja, amikor én nyafogóruhában vonulok el vizsgáztatni a hóesésben. Érzés szerint grrmrr.
A képen egyébként az a jelenet látható, amikor a RK majdnem belesétált a fotóba. Gondoltam, nem csinálok újat, ezen legalább úgy festek, mint aki talál némi vidulnivalót az életében.
Úgy várom én ezt a téli szünetet, mint a Messiást – nos, végül is, mindkettő megszületik jövő héten, addig viszont még lefolyik némi víz a Jordánon. A szamaragolók ott poroszkálnak a Betlehem felé vezető úton, és nem is sejtik, hogy ott már minden airbnb foglalt. Nekem persze így utolsó héten a fejemre esett a szokásos programon kívül is egy bog munkamunkamunka, pedig a szokásos program sem piskóta. Hétfőn döbbentem rá arra, hogy mindösszes felsőoktatási regnálásom alatt sose volt annyi eszem, hogy ne tegyek decemberre vizsgákat, holott az sehol és soha nem volt előírás, hogy még az ünnepek előtt le kell zavarni egy adagot. A mostani önmagam eléggé morcos a november eleji önmagamra, aki annyira rendeske volt, hogy nem tolta át az egész hepajt januárra. Az árgyélusát neki, nekem most kéne egy hét pihi meg adventi készülődés: sütik, mécsesek és teák, színes ficlik, tomték és angyalkák. Na hát nix pihi, nix adventi készülődés. Holnap is vizsgáztatni megyek, ma meg szakdolgozóval kell találkoznom ahajt bent a nagy székesfőfaluban, és mivel a szakdolgozó délután dolgozik, reggeli műszak lesz belőle, jövel hejehuja és tobzódás a 11-es főút dugójában.
Legalább tegnap megjelent palotánkban Atilláné, és kivakart minket a varacskból, szóval a helyzet nem olyan rossz, mint lehetne, de a karácsonyi hangulat még sehol, ott poroszkál Betlehem felé, és időnként megáll az út szélén bogáncsot legelni. Mindehhez ma hajnalban felébredtem kettőkor, mert mikor máskor, a macskák jutifalatot és simisimit kérincséltek, nekem meg ott volt a puttonyomban egy kupac kijavítatlan dolgozat, mert persze a hallgatók is úgy gondolták, hogy jobb lenne lezavarni a vizsgázást még decemberben, az ünnepek előtt. Úgyhogy a továbbiakban lesunytam a fejem, és beledugtam egy kupac papírba, aztán ki se szedtem onnan addig, amíg nem végeztem az összes dolgozattal. Ez legalább megvan, hurrá. A hallgatók persze továbbra is konzekvensen félreértik az instrukciókat: didaktikai feladat helyett a didaktikai játékról írnak nekem, a kért meghatározás helyett pedig inkább felsorolják a tiszta típusú tevékenységeket (pontatlan megnevezésekkel, persze), és helyenként világosan látszik, hogy szépen bemagoltak komplett mondatokat, de nem gondoltak bele az értelmükbe. Eh.
Na jó. A zenegépecke csutkára töltve, reményeim a Last Christmas elkerülésére még mindig nem haltak el, ti pedig kaptok most egy képet hétfőről, amikor a biztonság kedvéért csináltam mára is egy konzervet, mert nem tudtam, mennyire érek rá ma reggel. Attól tartok, a külvilág nemigen fogja látni, mert tovább kell rétegeznem magam Michelin gumibabának, mielőtt kikúszom a zegernyébe. Mínusz öt fok, éppen erre van szükségem most, grr.
Azt a fejér cérnaszálacskát amúgy azóta leszedtem a tunika aljáról. Csak mondom.
Hétkor indulok, egész nap dolgozom, és jó eséllyel este nyolcra érkezem haza, úgyhogy konzerv.
Igen, a vizsgaidőszak se jobb.
Nyilván erre jön még egy kabát. Egy jó nagy kabát.
 | Zsuzsi - 10/276 – Kapás |
 | mák - 10/276 – Kapás |
| Zsuzsi - 10/276 – Kapás |
| mák - 10/275 – Kedve |
| Kriszti - 10/275 – Kedve |
Minden nap más - mindennap más 