június 2014 havi bejegyzések

A mai nap sok szép mulatságot tartogat, de mindezeket fékevesztett rohangálással egybekötve, úgyhogy alulírott Imelda Marcos ismét cipőmizériába került: ami jól néz ki és passzol ehhez a ruhához, az vagy megdöglött az elmúlt hónapok alatt, vagy nem bírnám végigszáguldani benne a napot, vagy pedig nem bírna ki egy alapos zuhét. Marad a kis fekete nemszeretemkülönösebben.

A hajamat viszont tegnap befestettem “félre az útból, mert jövök!” színűre, úgyhogy elütni biztos nem fognak.

(SK: csak a hajpánt. A ruhát valaki más varrta házilag, hogy aztán majd én később kiturkálhassam, és rácsodálkozzak, milyen jól megy a hajpántomhoz.)

Reggel sem voltam kevésbé vicces látvány, de a délelőtti szundiszundi előtt az egyéves még megfésült egy kissé, ez pedig végképp feltette a pontot az ááááára.

Bevallom emberül, nem én vagyok a legnyugisabb méripoppinsz, de legalább nem is szállok el majd a széllel. Pozitívum, hogy eddig nem hányt le senki, a gyerekek még egészben vannak, és nagyjából én is. A mai éjszaka viszont infernális volt, merthogy mindenki aludt, csak én jártam végig nagyjából másfél óránként az összes alvót, szuszognak-e még.

Természetesen szuszogtak, miért ne szuszogtak volna. Aztán a legkisebb úgy fél hatkor csicseregni is kezdett. Hajaj.

(SK: a ruha.)

Három napig nálunk lesz a húgom két kislánya, addig én vagyok a hatkarú nagynéni, aki mindig ugrásra készen áll.

Ezen a képen is épp azt figyeltem, nem hallok-e éppen gyereksírást.

(SK: a ruha meg a kis nyári kardigán, aki valaha póló volt.)

Ritka módon megtévesztő képet sikerült lőnöm ma magamról, merthogy valójában nem méla vagyok és derűs, hanem fázékony és nyamvadt. Úgyhogy előhívtam a madárkákat nyári álmukból, de az sem segített, grr.

A sk ruha meg az átalakított póló már volt rajtam együtt, de nem ilyen cipővel-zoknival. Tessék itt egy közeli, hátha titeket jobb kedvre derít, ha már engem nem sikerült.

Igen, csizma. Nem tudom, miért. Reggel még jó ötletnek látszott. Melegem mondjuk nincs, de hát akkor is, június vége.

MIndegy, ezt a kombinációt már rég fel akartam venni, hát akkor meg miért ne éppen most.

Vagy tán egészen az.

Egyrészt többé-kevésbé reménytelen kísérletet tettem arra, hogy beszárítsam a hajamat. Másrészt meg itt van ez a remek bakancs a “hol volt nekem a normális eszem, amikor megvettem” kategóriából. Piszok nehéz a megfelelő időjárási körülményeket megtalálni hozzá, de persze próbálkozom vele, úgyhogy eddig már kétszer is szerepelt ezen a blogon, itt meg itt.

A szoknyának viszont most egy ideig ez az utolsó fellépése, holnap végre valami mással szórakoztatom a nagyérdeműt.

(A kép természetesen még azelőtt készült, mielőtt telepakoltam volna a táskámat.)

Úgy tűnik, ehhez a szoknyához jóformán gondolkodás nélkül párosítok csónaknyakú, szürke, virágmintás topokat. Van belőlük egy-kettő, az igaz. Ez a mai darab legalább kilenc éve megvan, de lehet, hogy több is.

(Nem szoktam gyakran nyafogni erről, de most, hát komolyan, olyan öregnek nézek ki ezen a képen, mint az országút.)

Persze minden viszonylagos, az elmúlt négy nap (fura módon nem szándékos) fekete-fehér-szürkéje után ez is éppen elég színes. Eredetileg viszont még sokkal tarkább holmikat vettem elő, merthogy ma valószínűleg úgyse hagyom el a házat, loncsos és tetyekvetyek vasárnapra készülök, akár felvehetnék lila cipőt is zöld zoknival, nem mindegy…? – de aztán eszembe jutott, hogy a macska még mindig el-elbújik a fotel mögé, ha meglát, ne adjunk rá plusz okot.

Igaz, aztán eszembe jutott az is, hogy a macskák másként látják a színeket, de most már ez marad.

Ne nézzetek rémülten a naptárra, szombat van. Éppen csak ma se tanítani, sem piacra nem mentem, hát akkor meg mitől lenne szombat a szombat.

A mai öltözékből a blúzot anyámtól kaptam ajándékba (ezúton is boldog szülinapot neki!), a papucsot meg rettttentő régen turkáltam ki vadonatújan, aztán felvettem egyszer. Egyszer. Elbillegtem benne fél kilométert, majd megfordultam, és sok rohadt spanyolcsizmagyártók mit gondoltok miből van a nők lába azbesztből? káromkodás után leápoltam a bibiket a lábamon. Most, hogy (különösen cipőügyben) ismét rámjött a szekrénypurgálási roham, kap még egy esélyt. Ha káromkodás nélkül el tudok menni benne a boltig meg vissza (600 méter összvissz), akkor marad. Ha nem, repül.

(Húsz perccel később)

Az árgyélus kismadár építsen a fejetekre guanóból kalapot ti rohadékok. Azt hiszem, a kérdés eldőlt. Pápá, papucs.

De ha azt mondjátok, hogy “teljesen szedett-vedett”, én arra is jámboran rábólintok.

(SK: a póló. Majd egyszer teljes pompájában és kabát nélkül is elő fog kerülni, addig tessék beérni azzal, hogy pipacsok vannak rajta. Feketék.)

Annyi cipőm van, mint Imelda Marcosnak, de csak egyetlen pár szandálom. Ez itt.

A kesztyű túlzás lett volna vizsgáztatáshoz, a kalapot meg otthon felejtettem. Valószínűleg megúszom nélküle is, irgalmatlanul vastag rétegben kentem magamra a naptejet.

Az Úr egyébként minden bizonnyal azért teremtette meg a cipőszámozást, mint az Arrakist: hogy próbára tegye az igazhitűeket. Ez itt rajtam 4,5-es, szemben a tegnapi 5-össel, ami kiluggatta a lábamat. Héjjahó, ragtapaszok szezonja.

Vagyis nem csak. Ez a cipő kérem tanulság is. Ha neten vesztek Clarks cipőt, mindig egy fél számmal nagyobbat rendeljetek, mert a cég némiképp alulszámozza a topogóit.

Szerencsére csak a Vaterán vettem, és belefért a számomra olyannyira fontos tízeurós lélektani határba, így nem volt túl drága tanulság. Ezzel együtt is csak ücsörgőnapokra merem felvenni. Kizárólag ez az oka annak, hogy már három éve megvan, és még mindig nem szakadt le a lábamról.

A mai éppen egy ücsörgőnap értekezlettel, úgyhogy gyerünk, cipők, nézzük meg, milyen a világ odakint.

(SK: a ruha.)

Kieg., újabb tanulság. Az ücsörgőnap nem mindig csak ücsörgőnap, a fél számmal kisebb cipő meg nem a barátunk.

Pápá, cipő, megválunk egymástól.

Újabb mozgalmas nap, ingajárat a számító- és a mosógép között, borsófejtés, recenzióírás és cseresznyés clafoutis, nem is tudom, hogyan fogok elbírni ennyi izgalmat.

Ezt a szoknyát már jó ideje tologatom a szekrényben – amióta kiturkáltam pár száz forintért, tán egyszer volt rajtam, és akkor is megállapítottam, hogy hú, de előnytelen, hol volt az én eszem. Most viszont felvettem, hogy leellenőrizzem, nem tévedtem-e.

Sajnos nem. Oké, megy a szabaduljunk-meg-tőle kupacba.

Valamikor tavaly ősszel megpróbáltam elmagyarázni egy ismerősömnek, hogy miről is szól ez a blog tulajdonképpen, de bárhogyan is próbáltam, mindig azt a következtetést vonta le, hogy akkor ez egy divatblog. (Nagyon okos ember amúgy. Az egyik legokosabb, akit ismerek.) Úgyhogy végül ráhagytam, jó, ez egy divatblog.

Feltehetőleg ez a kép sem tántorítaná el ettől a megállapítástól. Pedig, hajaj.

De ha már divatblog, legyen divatblog. Most még megpucolom a cseresznyét, amit leszedtem, aztán átöltözöm.

Folyt. köv.

És milyen jó, hogy átöltözöm, mert minden előjel nélkül ránk szakad nemsokára egy családi zabálás.

Nna.

Azért van egy kis zavar az Erőben.

Azt hiszem, ezt a ruhát ideje nyugdíjaznom. 2007-ben varrtam magamnak, azóta meg némileg terjedelmesebb lettem széltében. Leginkább, mint a mellékelt ábrán is látható, mellben. (Ööö, khm, a szóvicc nem volt szándékos, de most már benne hagyom.)

Úgyhogy most két út áll előttünk. Az egyik, hogy szétvágom, és lesz belőle szoknya. A másik, hogy odaadom valakinek.

Jelentkező, esetleg? Keveset hordott darab, hozzávetőleg 38-40-es méretű, puha, kevertszálas trikotázs, nagyrészt pamut.

Ma kivételesen nem fogok szövegeket pucolgatni, viszont a lakást igen. Csak tudnám, hogyan jutok bármire is, a porszívótól még az a macska is félt, aki a kutyát pofozta, nemhogy ez a kis beszari, aki a legtöbbször még előlem is elfut.

De előbb piac.

Sajnos ennek a cipőnek most már tényleg kampec. Hazafelé jövet felvált a talpa. Még megpróbálom megragasztani, de az csak átmeneti megoldásnak jó. Hüpp.

Ma hajnali kettőkor keltem fel dolgzni, és a zuhanyzást meg a kávékat leszámítva mostanáig fel sem álltam a gép elől. De most pont.

Pont úgy is nézek ki.

(SK: a ruha.)

Vannak ezek a napok (rossz esetben hetek), amikor akár estig is ellébecolhatnék pizsiben, a számítógépnek olyan mindegy – de ha én sem törődöm magammal, akkor ugyan miért tenné meg más.