Hú, micsoda zsúfolt hónap volt ez. Galéria!
november 2015 havi bejegyzések
3/91 – Szélfú
Bementem Budapestre ügyintézni, és csak most értem vissza, ezek a dolgok mindig több időt vesznek fel, mint amennyire előre számít az ember. Menet közben volt mindenféle időjárás tavaszias napsütéstől a borús égből csorgó takonyig, most viszont az az érzésem, a szél mindját lebontja a fejünk felül a tetőt.
Gyanítom, ennek a pulcsinak muszáj lesz megrövidítenem a derekát, egyszerűen semmivel se hajlandó jól állni.
3/90 – Paella
A mai nap olyan lesz, mint egy paella, ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi. Tetyekvetyek, mosás, varrogatás, ppt-k, zárthelyi-gyártás. Viszont a fejem már legalább nem fáj.
És ma látjátok utoljára ebben a formában a kötényruhát is, vegyünk tőle érzelmes búcsút, szipp. (A “nép dönt, én meg varrok” felhívásban utcahosszal vezet a kék, úgyhogy ha valaki más színű izéket akar látni rajta, most szóljon, november 30-ig adtam meg a határidőt.)
Valamit ezzel a kardigánnal is kezdenem kéne, az anyaga még egészen kiváló állapotú, de a gombjai elég csúnyácska és lehordott állapotban vannak.
3/89 – Nyafnyaf
Lehet, hogy volt már nyafnyaf bejegyzés, de tudjátok mit, én most ahhoz is nyafnyaf vagyok, hogy utánanézzek. Egészségtelenül korán ébredtem fel arra, hogy fáj a fejem. A korai óra azóta elmúlt, a fejfájás nem, pedig még ki is mentem a levegőre (könyvtárba meg kajáért). Látványosan nem vagyok csúcsformában, no.
Ha már legalább annyira unjátok ezt a kötényruhát, mint én, akkor tudjátok, mit kell tennetek. Holnap még felveszem egyszer, aztán elmegy a mosóba, és amikor lesz rá másfél órám, úgy szétverem, mint jég a vetést.
Újracucc(-féle) – Kamilla-sapka
Épp annyira volt szükségem egy újabb fekete sapkára, mint a halnak biciklire, de hát, hé, én egy olyan hal vagyok, aki szereti a bicikliket. Emellett olyan hal is vagyok, aki szereti a „csináld meg, ahogyan csak akarod!” felhívásokat, ez pedig épp ilyen, ráadásul régi kedves volt munkatárs blogjáról, szóval erisszed, lányom, varrjunk egy újabb fekete sapkát.
Varrjunk, persze. A felhívás ugyan elsősorban kötött vagy horgolt darabokra vonatkozik, és én tudok mindkettőül (úgy-ahogy), de sokkal szívesebben fordulok a varrógépemhez, mint kötő- vagy horgolótűkhöz. Kötőtű, asszem, tán nincs is a házban, a kötőtudásom örökre megmaradt az alapoknál, sima meg fordított, apasztás, bővítés, némi rudimentáris norvégminta, slussz. Horgolásban valamivel jobb vagyok, de aligéppen. Emellett ráadásul mind a kettő az én előadásomban lassú és szöszmötölős tevékenység, a szabás-varrás meg ripsz-ropsz megy. Meglehetősen türelmetlen vagyok az ilyesmikben, és szeretem a gyors eredményeket. A rátétmunka meg a patchwork más, ott direkt jólesik szöszmötölni, de a ruhadaraboknál rendszerint a könnyen kezelhető anyagok és szabásminták felé szoktam elcsábulni, nem vonz az aprólékos, finom szalonmunka.
Hát így esett, hogy előkotortam végtelen készleteimből egy valahai szoknyát – poláranyagból van, abból varrok talán a legszívesebben, sapkát meg pláne. Ha tudni akarjátok a szoknya előtörténetét, még 2008-ban varrtam egy decemberi párizsi hétvégére, és pont úgy festett, mint egy térdig érő lámpaernyő. Mindenesetre mostanra amúgy is csak a roncsai maradtak meg, a többit rég felhasználtam ilyen-olyan projektekhez.
Leszedegettem az anyagról a macskaszőrt, kiterítettem a padlón, félig-meddig levágtam az aljáról a fodrot, hogy könnyebben tudjam kezelni az egészet, aztán rárajzoltam egy sapka lehetséges szabásmintáját, csak úgy hasraütésszerűen. Mint látható (vagy ha még nem, majd látni fogjátok), a sapka alsó része a szoknya valamikori szélére került, ott eleve adott volt egy lehetséges gumiház a felhajtásból kifolyólag. Részben éppen emiatt a felhajtás miatt festett úgy szoknyakorában, mint egy lámpaernyő, túl szélesre méreteztem. Most viszont gumiháznak kiváló lesz.
(Tipp: amennyiben nem túl vékony vagy világos anyagokról van szó, amelyekhez érdemesebb illanófilcet használni, a szabásminták kirajzolásához a legeslegjobb egy vékonyra kopott szappan. Sokkal jobb a szabókrétánál: nem poroz, nem koszol fölöslegesen, és utólag nem kell azon tökölni, hogyan tüntessük el a vonalakat, eltűnnek maguktól is.)
(Intermezzó: a rengeteg eszemmel ott hagytam a padlón a már berajzolt-lefotózott, de még nem kiszabott sapkát, és elmentem kávét főzni. Mire visszatértem, az egyik macska ott tehénkedett az egész közepén. Ő ugyan végül magától lelépett, de a macskaszőr nem. Ha egyszer valamikor arra vetemedem, hogy ne csak magamnak meg válogatott keveseknek varrjak, minden darab mellé kénytelen leszek odatenni egy cetlit, hogy „macskaallergiások, vigyázat!” Azt ugyanis egyáltalán nem látom magam előtt, amint olyan munkakörnyezetet teremtek, ahová nem jutnak be a macskák meg a szőreik. Többes számban. Mindig többes számban.)
Akárcsak Szerjozsa, aki bárhogy próbált összerakni egy traktort, mindig kalasnyikov lett a vége – nálam az ilyen projekteknek általában egy két darabból álló, hozzávetőlegesen barett-szerű sapka szokott lenni a végeredménye, esetenként kozákkucsmai stichhel. Nem is törekszem a szabásnál különösebben arra, hogy az alsó rész felső peremének hossza megegyezzen a tető körkerületével; menet közben ilyen-olyan kis ráhajtásokkal szoktam segíteni a dolgon, hadd legyen a sapkában némi spíl. Most is így történt, amikor keskeny cikcakkal összevarrtam a géppel. Előbb az alsó rész felső peremét szoktam ráilleszteni a tetőre, rávarrom,
aztán behúzom a megfelelő hosszúságú gumit a gumiházba, végül pedig összevarrom hátul is az alsó részt. (Fotó, na az nincs erről. Megint elkapott a lendület.)
Ezzel már elvileg kész is a sapka, na de hát az ember nem azért varr egy ötödik (vagy hatodik?) fekete sapkát, hogy az itt maradjon feketén. A rengeteg rendelkezésre álló lehetőségből ezúttal a sárga és piros virágok mellett döntöttem, mert miért ne, és mindezt még némi feketével meg arannyal akartam feldobni.
Elő a kincsecskékkel.
Van itt minden, mint a búcsúban. Régebben készített, biztosítótűkkel ide-oda biggyeszthető pólóanyag- és polár- és szövetvirágok két fajtából is: egyszerűsített jojóformájúak meg olyanok is, amiket teljesen magamtól találtam ki, és nautilusoknak szoktam nevezni (ha van rá igény, azt is el tudom mondani, hogyan készülnek). Gombok, gyöngyök, hímzőcérna. Még készen vásárolt kis szaténrózsák is, amikből úgy tizenévvel ezelőtt vettem egy marékkal, mert egyszer kelljen, s jó, ha van. Mondom, mint a búcsúban. Csak a vattacukor hiányzik meg a szakállas nő. Na persze nem kerül rá minden, még csak az kéne, de jó az, ha van miből válogatni.
Mindenekelőtt a sapka eleje jobboldalára, ahol a hajtások is voltak, rátűzögettem a nekem tetsző kombinációban a virágokat,
kézzel rávarrtam, aztán elkezdtem kitöltögetni a köztük és körülöttük lévő üres részeket ezzel-azzal. Ez az a munkafázis, amikor menet közben döntök újabb és újabb bizbaszokról, és sose tudom, milyen lesz pontosan a végeredmény, csak pakolgatom egymás mellé, amíg úgy nem érzem, hogy elég.
Hát ezúttal elég hosszú ideig nem éreztem úgy, hogy elég. Csak varrtam, és gomboztam,
és felpakoltam rá a rózsákat is, meg további gombokat,
meg gyöngyöket,
aztán végül azt mondtam, hogy stop.
Amikor még külön varróblogot tartottam fenn, és szigorúan tartózkodtam a magamutogatástól, a sapkákat egy Boldizsár nevű medve segítségével mutattam be mindig, akinek épp akkora a fejkerülete, mint nekem. Nos, ezt a tradíciót ide is átmentem, mert nincs szebb az értelmetlen tradícióknál. Mosolyogj szépen, Boldi.
3/88 – Pisztácia és a pattintott kőkorszak
Hiszitek vagy sem, itt nálunk átmenetileg kitört a digitális kőkorszak, és nem volt internetem még mutatóba se a tegnapi hazaérkezéstől egészen mostanig. Kifejezetten mókás volt a maga módján, se hírek, se idegeskedés, csak nyugi meg szöszmöte.
Ma amúgy is itthoncsücsü napom volt, egy apró reggeli intermezzót leszámítva, amikor elmentem kozmetikushoz, és húsz percig báloztam ülve a fodrászat előtt, mint Prücsök nevű kolleganőm, míg végül hazajöttem az itthon felejtett mobilomért, amivel felhívhatom a kozmetikust, mégis milyen szopornyica vitte el. Nix szopornyica, éppen disznót vágott pár száz kilométerre innét, és elfelejtette, hogy beírt mára a naptárába. (Én fogom rá vetni az utolsó követ, szerdán merő bambaságból a férjem kulcsát vittem magammal munkába, és csak akkor jöttem rá, hogy hiba van a kréta körül, amikor ki akartam nyitni az irodám ajtaját, már fent, a harmadikon. Goto földszint, porta, aztán újrajátszás. Sebaj, a lépcsőzés jót tesz az ember seggének.)
Mindenesetre ezek után (mármint ma reggel, nem szerdán) vettem magamnak egy kistálca habos sütit (végül is épp eleget lépcsőztem szerdán, nemde), érzelmes búcsút intettem a Repülő Kutatónak, aki ezúttal Bécsbe távozott, és nekiláttam az internetmentes itthoncsücsü napnak. Álmodozva gyártottam némi ppt-t a jövő hétre, meg varrogattam is egy kicsit elég sokat, bejegyzések nemsokára várhatók, így, többes számban. Mindehhez ezúttal pisztáciazöld körítéssel vettem fel a barna kötényruhámat, rendkívül viccesen is éreztem magam tőle, főként mert két évvel ezelőtt még egy fia pisztáciazöld holmim sem volt, most meg teljes áutfiteket tudok felépíteni belőlük, hehehe.
Ezt a kardigánt ugyan, mikor kiturkáltam, rövidebbre szerettem volna szabni, én általában rövidebben szeretem a kardigánjaimat, de most úgy döntöttem, hadd maradjon, a vesém még megköszöni nekem ezt a döntést.
Most pedig visszamegyek az áldott nyugiba az anyagcafatkák közé, és tovább szöszmötélek.
3/87 – Kapcsolati tőke
Én ugyan azon dolgozom, hogy minél alaposabban beletömködjem a hallgatók fejébe az elméleti anyagot, de a gyakorlati oldalra is szükségük lesz, ahhoz meg én elégtelen vagyok, hogy például a sajátos nevelési igényű gyermekek nevelésének gyógypedagógiai dimenzióit is be tudjam mutatni.
Azt viszont igen szépen tudom demonstrálni a hallgatóknak, mit jelent a gyakorlatban a kapcsolati tőke. Ha az ember valamikori kollégiumi szobatársa a Bárczi Gusztávon tanít, akkor például Vendégelőadót.
És így sunyi módon én is tanulni fogok, mert az egész oktatásban az a legjobb, hogy a tanítás meg a tanulás együtt jár.
3/86 – Évszakhatáron
A mai nappal definitíve beköszöntött a tél, legalábbis amikor kinéztem az ablakon az imént, akkora ménkű nagy dérkupacokat láttam mindenütt, mintha reggel hét lenne, nem pedig délelőtt fél tizenegy. A munkahelyemen persze irgalmatlan meleg van, úgyhogy még a szokásosnál is nagyobb lendületet kap a “rétegződés haladóknak” nevű játék. Mondhatni, kénküves istennyilák kivételével minden időjárási viszonyra készen állok, mint a mellékelt ábrák mutatják. (Általában ennél jobban kell sietnem, de most gondoltam, lefotózom lehetséges megjelenési formáimat, voálá.)
Egyúttal felhívnám a figyelmet arra, hogy november 30-ig még mindig várom a tippeket arra, mivel dobjam fel ezt a kötényruhát. A feladat állandó, pedagógiai célzatú sulykolása érdekében pediglen hétfőig minden nap fel fogom venni valamilyen lehetséges kombinációban, hadd zavarjam össze vele teljesen a nagyérdeműt.
3/85 – Hápi
Azt ugyan nem tudom, hogyan sikerült ilyen kacsaszájat produkálnom, de talán jobb is. Elmentem Esztergomba, rohadt hosszú nap lesz a mai.
3/84 – Centi
Tántoríthatatlanul szeretek tanárni, nem nagyon bírok elképzelni más utat-módot az életemben, mint hogy szövegmagyarázó kisiparosként keressem a kenyerem, és még mindig feldob, amikor a hallgatók feje fölött látványosan kigyullad a villanykörte – de azért ez a félév kemény volt, mint Tarzan sarka. Gyakszik meg szünetek ide vagy oda, bizony már vágom a centit, hogy mikor lesz vége. Öt új, sose tanított tárgy egyszerre – ez bizony sok.
Viszont továbbra sincs más útja annak, hogy az ember rendes kis szövegmagyarázó kisiparos legyen, mint leülni a fenekemre, összeszorítani a fogamat, és legyártani azokat a ppt-ket. Az egy év múlvai önmagam persze mindennek roppantul örülni fog. Huh, de nyakon vágnám azt az önelégült libát.
Ráadásul holnap a nyílt napon kiselőadást is kell tartanom a gyakorlóóvodákról, úgyhogy kábé ötven fotót gyűjtöttem már össze, és még mindig van egy csomó, amit érdemes lenne megmutatni. Nem csoda, hogy ma erőteljesen itthoncsücsü napot tartok, bár persze azért péksütiért el kell szaladnom most is, a Repülő Kutató ma repül haza Philadelphiából, aztán nem tarthatom szikkadt kenyércsücskön.
Újracucc – Egy hosszú, egy rövid 1. A derékpánt meséje
Valamivel több mint tíz éve vettem magamnak két béleletlen, rugalmas kord szoknyát a Jeans Clubban – az egyik praktikus barna, a másik praktikus fekete, a leárazáson ezerötszáz forintba fájt darabja, ráadásul mind a kettőhöz járt öv is, rojttal meg pitykével, ahogy ezt köll. Hordtam is mind a kettőt eleget, sőt a szoknyáktól függetlenül az öveket is – igaz, főként a blog előtti időkben jutott nekik több rivaldafény, de azért így is össze tudtam vakarni egynéhány esetet. (Az utolsón persze csak a rojtos-pitykés fekete öv teszi tiszteletét.)
Amióta a szekrényemben laknak ezek a szoknyák, lefolyt némi víz a Dunán, a Jeans Club felszámolta magát és bezárt, a fekete példány most már inkább nagyon sötét szürke színű lett a sok mosásban, én meg derékban lettem szélesebb pár centivel (és legyünk realisták, ez már nem fog javulni számottevően így negyvenen felül), úgyhogy lassan mind a két szoknya felkerült az “egyszer kelljen, s jó ha van” polcra.
Az ember lányának nem csak a derékbősége változik az idők során, hanem az ízlése is. Egyrészt egyre kevésbé kedvelem a sötét-egyszínű darabokat, másrészt pedig (ez engem is meglepett, mikor rájöttem) mostanra kicsi szívem minden hidegével utálom az éppen-térd-alá-ér hosszúságú darabokat. Legyen hosszabb, legyen rövidebb, bámonisén, de az éppen térd alá érő holmik olyan durung lábat produkálnak optikailag, amilyet csak magas sarkú cipőkkel lehet úgy-ahogy korrigálni, márpedig nálam még mindig valamilyen sátoros ünnep kell ahhoz, hogy magas sarkú cipőt vegyek fel. (Szeretem a kényelmet, de azért hiú vagyok. Naná, hogy hiú vagyok. Ez itt egy őtözködős blog, ne felejtsük el.)
Mindenesetre előkotortam mind a kettőt, aztán nekik estem az ollóval meg a varrógéppel. Az első (és így is meglehetősen képnehéz) posztban azt mesélem el, milyen két alapvető módszert szoktam használni ahhoz, hogy cipzáras, béleletlen, lefelé bővülő szoknyákk túl szűk derekát hordhatóvá alakítsam. A többit majd később, de most többé-kevésbé tanári üzemmódban vagyok, és tippeket szeretnék adni, szívesen, máskor is.
Mindenekelőtt levágtam a szoknyák derekáról a túl szűk pántot.
Három dologra hívnám fel itt a figyelmet. Az egyik, hogy ez a nyomorult darab S-es méret (nem csoda, hogy szűk a dereka!), a másik meg az, hogy ha kordot akartok varrni, rögtön a nyisszantás után szegjétek el géppel cikcakkal, undormányosan morzsálódó anyag. (Kordanyag varrását mindig porszívózás előttre időzítem, fő a praktikum.) A harmadik a cipzáron a fényben megcsillanó kis pücőke közvetlenül a vágás mellett. Ez akadályozza meg, hogy a cipzár kocsija (vagyis a húzókás rész) lecsússzon. Ha nincs a cipzáron ilyen pücőke, akkor az első dolgom gyorsan rávarrni egy kicsit a gombvarró programmal, mert ha lecsúszik a kocsi, akkor a büdös életben nem gyömöszöli vissza az ember.
Biztos, ami biztos, most is rávarrtam kicsit.
Ezután következett az a pillanat, amikor egy, a készleten lévő rugalmas kordanyagból levágtam egy három centi széles csíkot, amivel a derékpántot akartam megoldani. (Azért rugalmasból, mert feltehetőleg már nem leszek soványabb, kövérebb viszont még bármikor lehetek.) Ráillesztettem a derékpántra, így ni (a kilógó rész fontos, majd meglátjátok):
aztán rávarrtam cikcakkal, míg végül ilyen lett a végeredmény:
Ezután a cipzáron túllógó részt szépen visszahajtottam, mintha leveles táskát hajtogatnék, a derékpántot pedig a másik oldalán is hozzávarrtam a szoknyához:
A végeredmény pedig ilyen lett, ni:
Ilyenkor persze még rá lehet varrni a derékpántra egy gombot meg egy gombhurkot, de a cipzár elég jó állapotban van ahhoz, hogy nagyvonalúan mellőzzem ezt a mozzanatot.
Egyik szoknya kész, nézzük a másikat. Ehhez nem akartam elütő színű derékpántot használni, hanem az eredeti derékpánt levágása, vágott szél elszegése után sima visszahajtásokkal oldottam meg a derék átalakítását. Mindenekelőtt felfejtettem a cipzárt kábé három centi hosszan
átmenetileg visszahajtottam és odagombostűztem önmagához a visszahajtott részt (hogy nehogy mélán végigvarrjak ezen is, amíg a visszahajtásokkal bűvészkedem), majd a szoknya derekán az anyagot is behajtottam nagyjából fél centi szélességben a visszájára, és végigvarrtam rajta cikcakkal, így ni:
A következő, ezúttal kábé másfél centis visszahajtás lett az, amivel becsületesen és foszlásmentesen elszegtem a szoknya derekát, és ezúttal belefogtam a cipzár kilógó részét is a varrásba.
Elvileg ezzel már kész lett volna (lásd alábbi fotó), de mivel így már vicces módon túl bő lett a szoknya dereka, belefűztem a derékpántba egy alkalmatos méretű gumit is (lásd szintén alábbi fotó.)
Az egész buli a két szoknyával fele annyi idő alatt megvolt, mint amennyi alatt ezt a posztot megírtam. (Igen, most jön az a rész, amikor kedvesen megnyugtattok, hogy igenis írjam csak ezeket a posztokat, mert van, aki elolvassa.) Mindenesetre most van két hordható szoknyám, aminek megfelelő méretű a dereka, de persze ha már elröpült a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg. Egyelőre csak annyit tudok garantálni, hogy a barna szoknya rövidebb lesz, mint eddig volt, a fekete meg hosszabb.
Ja, és egyik se marad egyszínű.
3/83 – Utánérzés
(Kicsit túlöltöztem máma a tervezett “programjaimhoz” képest – itthon kuksolok egész nap -, de hát adjuk meg az új ruhadarabnak a megfelelő körítést, ugye.)
Ha elég távolról és eléggé hunyorítva nézem a “szép új” pólómat, kétségkívül egy szelídebb fajta Desigual-koppintásnak, vagy mondjuk csak elegánsabban, -utánérzésnek látszik. Ezzel nem is vagyok különösebben elégedetlen, úgy tíz évvel ezelőtt fedeztem fel a Desigual-holmikat, és igen kellemeseket ábrándoztam azon, hogy majd ha elég gazdag leszek meg elég bátor, na akkor majd!… Aztán persze ebből se lett semmi, bátornak ugyan bátor vagyok már, mint egy vaddisznó, de még mindig nem elég gazdag, esetleg még mindig túl sóher. (Piszkosul túlárazott márkának érzem – még úgy is, hogy ebben a városban két olyan turkáló is akad, ahol külön állványon lógnak az uraságoktól levetett Desigual-cuccok.) Emellett valószínűleg sznob is vagyok, most már az én útvonalaimon minden ötödik nő Desigual-táskát hord, bár nyilván az én útvonalaimmal van a hiba.
Ebből a pólóból viszont egyetlenegy darab van a teljes univerzumban, most már éppen olyan hosszú, amilyennek szeretem a pólóimat, ráadásul összesen nettó másfél órányi munkát és aprócska pénzösszeget fektettem bele (ez utóbbit ha kétszáz forintra becsülöm, sokat mondok). Roppantul elégedett is vagyok vele, úgyhogy ezen felbuzdulva ma is odaülök a varrógépem elé. Holnap úgyis megint kezdődik a tudomány meg a ppt-gyártás.
(Ha esetleg figyeltek ilyesmikre, bevezettem egy új kategóriát a blogban. Egy időben híven referáltam arról, melyik rajtam lévő holmiban volt benne a mancsom/varrógépem, de aztán elaludt a dolog iránt az olvasói érdeklődés. Amennyiben újraébredne, a jövőbeli posztokban az “eská” kategóriával érdemes keresgélni.)
Újracucc – Pár centi plusz és nemcsak
Valamikor tavaly szeptember elején ütöttem össze ezt a pólót, és, mint a bejegyzésből látható, már akkor megjövendöltem, hogy bele fogok toldani az aljába egy plusz csíkot. Tavaly november végén, amikor felvettem alája egy piros ujjatlan topot, már azt is megállapítottam, hogy igen, egy piros csíkot fogok majd beletoldani. Ehhez képest mostanáig tolódott ez is, szégyen. Na de most!
Először is, terítsük ki mindenféle kincsecskéinket, amelyeket beleilleszthetünk a projektbe, mert ha már lúd, legyen döglött. (Mivel az átalakítások, legalábbis nálam, elég nagy hányadukban menet közben érkező ihletekre meg ötletekre épülnek, sem most, sem a jövőben nem tudom megígérni, hogy a “kezdjünk hozzá” kép tartalma meg a végeredmény nagy mértékben konvergálni fog egymáshoz. Huh, de szépen mondtam.)
Nézzük csak. A túl rövid póló. Egy spagettipántos piros izéke lenyisszantott alja. (Ezért lett lenyisszantva. Mondtam már, hogy semmit nem dobok ki ebben a kuplerájban?) Gombocskák. (Ezeket meg további százötven kis barátjukat egy tamperei turkálóban vetettem meg magamnak ajándékba a Repülő Kutatóval kevesebb mint négy euróért. Olcsó nő vagyok, százötven színes gombbal évekre boldoggá lehet tenni.) Ezenfelül pedig az ujjak kiszabásakor leeső anyagból kikanyargatott darabok, mert ugyebár semmit nem dobok ki ebben a kuplerájban.
Először is odagombostűztem a piros csíkot a póló dereka alá,
aztán cikcakköltéssel, direkte elütő színű cérnával rávarrtam a géppel.
Az ujj anyagából kivágott darabot ráillesztettem a pólóra alul-baloldalt a nekem leginkább szimpatikus helyen, odagombostűztem,
majd cikcakköltéssel rávarrtam ezt is a géppel. (Fotózni persze nem fotóztam, akkor éppen nagyon elkapott a lendület.)
Mivel túl aránytalannak éreztem volna, ha csak az egyik oldalán van bármiféle plimm-plimm, a póló jobb vállára rávarrtam szintén cikcakkal három, színben passzentos polárcsíkocskát. A belső pirosat persze még az utolsó pillanatban lecseréltem lilára – ugye emlékeztek arra, amit az imént mondtam a menet közbeni ihletekről meg ötletekről?
Mindenesetre ezeket is felcikcakkoztam a pólóra, aztán a felső részükre keresztben felvarrtam egy kis bordó polár-téglalapot, hogy takarja az egyenetlen csíkocska-végeket.
Végül pedig, mivel még mindig úgy éreztem, hogy ki kéne egyensúlyozni valamivel a bal oldali nagy darab rátétet, alul rávarrtam a rozsdabarna részre a jobb oldalon három kis piros gombot.
Most pedig tradíciót fogok gyártani, és ezentúl ahányszor megjelentetek egy újracucc-posztot, másnap fel is veszem a végeredményt. Viszlát holnap.
Újracucc – Barna + ?…
Jön a tél meg a hideg, én pedig továbbra is szeretném hordani az alábbi kötényruhát, de mostanra bizony meguntam egy kicsit. Tessék tanácsot adni, milyen színű díszítéssel dobjam fel. (Többfélét is lehet választani, ha nehéz a döntés.)
Válaszokat november 30-ig várok a kiadóba, a válaszadáshoz meg itt egy kis segítség: az elmúlt két év során többek között az alábbi kombinációkban hordtam az átalakítandót. (A képek kattintásra megnőnek).
3/82 – A világvége érdeklődés hiányában elmarad
Az idő ugyan messze nem annyira ronda, mint amilyennel riogattak, de azért örülök, hogy nem kell elhagynom a lakást, és pizsamánál épp csak egy hajszállal szalonképesebb holmikban tarthatok itthoni maszogónapot.
A múltkori nagy fürdőszobapucoláskor szigorú voltam, mint a herbartiánus pedagógia, és mindent, de mindent kidobtam, aminek az alján öt évesnél régebbi dátum volt. (Azokat a cuccokat meg pláne kidobtam, amiknek az alján már nem is látszott a dátum.) Mindebből kifolyólag rá kellett döbbennem, hogy nem érdemes alapozót tartanom a házban (a 80%-ig teli üveg alján 2006-os dátum volt – aujnye), szemhéjfestéket se nagyon (találtam egyet még egyetemista koromból), a rúzsaim száma pedig olyan drámaian megcsappant a nagy purgálás után, hogy muszáj volt vennem néhány újat, többek között ezt a “vérző szájú anyatigris” színűt. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy jó ötlet volt. Vélemény?
3/81 – Addig üsd a vasat, amíg nem jeges
Mivel mindenféle ítéletidőket jósolnak, gyorsan kirontok a boltba, hogy ellássam magam a teljes hétvégére, sőt még hétfőre is.
3/79 – Önmagunkkal kapcsolatos esztétikai tevékenység és annak közösségformáló jelentősége
(Szép dolog a neveléselmélet, neszpá.)
“Élvezze a novemberi tavaszt, hétvégére erős lehűlés jön”, informált az időjárás-jelentés. Oké, én benne vagyok.
Mai szezonon kívüli darabunk a múltkor turkált selyemtunika, szezonon belüli darabunk az utolsó pár vaterás csizma. A beleírt szám ellenére ugyan eggyel nagyobb a kelleténél, de erre találták ki okos emberek a talpbetétet. És télen jól belefér majd a dupla zokni.
3/78 – Felfrissítve
Átalakítani valamit azért érdemes, mert az ember lányának ettől hirtelen lesz egy új és hordható holmija, ráadásul nem is kell tovább tologatni azzal, hogy “majd megcsinálom, valamikor, nemsokára”. Csak ezt kell észben tartanom, és akkor szép lassan fogyatkozni fog az “ezzel is kéne kezdeni valamit” kupac – a továbbiakban megpróbálok legalább heti eggyel megbirkózni, hátha menni fog. Ezzel a mostanival amúgy még mindig nem vagyok teljesen elégedett; még az is lehet, hogy egyszer majd a továbbiakban egy hosszabb ruha lesz belőle (valahol még megvan az eredeti aljáról levágott darab, én jóformán semmit sem dobok ki, ami tenyérnyinél nagyobb anyag), esetleg blúz, ha úgy látom, annak venném nagyobb hasznát, de mindenesetre végre fel tudom venni, ez is valami.
Most viszont elkúszunk macskaeledelért, mert ma ugyan szabadok vagyunk, mint a madár, de holnap mindketten elvonulunk hazulról – én Esztergomba, a Repülő Kutató meg Philadelphiába. Ez így együtt, azt hiszem, elég sokat elmond rólunk.
Újracucc – Indián nyár
Nem hittem volna, hogy ilyen nehezen veszem rá magam erre, de hát így adódott: csak másfél hónappal azután ugrottam neki a melónak, miután bemutattam a rettenetes átalakítandók kupacát (akkor is két részletben, mint ez a képek világításából látható). Az időjárás átmeneti jóindulata miatt elsőre ezt ragadtam magamhoz, ez a legősziesebb darab – azt hiszem, nem is volt rajtam más évszakban, csak ilyenkor. Tavaly novemberben például háromszor is: egyszer kardigánnal, egyszer mellénnyel, a harmadik alkalomra pedig megelégeltem a hosszát, és nekiugrottam az ollóval.
Aztán meg jól félretettem, és nem vettem fel többet. Részben azért, mert a harmincdarabos marháskodás újabb hónapjába már nem fért bele, másrészt meg tényleg sikerült rettenetesen nekiugranom az ollóval, lényegében alig maradt belőle valami. Amit a kardigánok meg mellények miatt eddigelé sikerült eltitkolnom – sajna már eredetileg is el volt baszarintva rendesen. Túl nagyra méreteztem a nyakkivágását.
Szóval itt állunk egy olyan hosszúságú ruhaállattal, ami leginkább tunikának elég, állandóan kivillan alóla a melltartóm is, az ujjak meg, hát izé, azért mégis csak puffosabbak a kelleténél.
Ezeken a tájakon már megszokott jelenség, hogy ha én nekilátok átalakítani valamit, általában kötényruha lesz belőle. Na de most ellenálltam a kísértésnek, maradjon ruha, slussz. Első állomásként kegyelettel levágtam róla az ujjakat, viszont inkább fércbontóval szedtem le a barna paszpólt, marhára nem volt szükségem egy még szélesebb nyakkivágásra.
Nagy szerencsémre ez egy kötszövött anyag, semmi mással nem merném megcsinálni azt, amit a folytatásban: a nyakkivágás csökkentésére bevenni hátulról. (Ha az anyag nem rugalmas, irgalmatlanul aránytalan lesz a végeredmény, de a kötszövött anyagok kibírnak pár centi különbséget az elöl meg a hátul között.) Kifordítottam a ruhát, ék alakban végigvarrtam a géppel a háta közepén, eltisztáztam, levágtam, voálá.
Mivel ahhoz az időponthoz képest, amikor négy vagy öt évvel ezelőtt megvarrtam őkelmét, jelentősen megszaporodtak a ruhatáramban a narancssárga darabok, előkotortam néhány megmaradt narancs-rozsda színű pólóanyag-cafatot. Arra egyik darabka sem lett volna elég, hogy bármi önállóan is hordható holmit szerkintsek össze belőlük, de a jelenlegi céljaimra tökéletesen elég volt ez is. Egy öreg, jól bevált Burda-szabásminta alapján legyártottam belőle az új ruhaujjakat, aztán beillesztettem a helyükre.
Mivel a nyakkivágáson még mindig volt mit szűkíteni, ezt az eddiginél szélesebb ferdepánttal oldottam meg.
Az aljára rávarrtam egy öt centi széles csíkot a már jelzett narancs-rozsda anyagból, így még mindig mini maradt, de már nem a hordhatatlan fajtából.
Hurrá. Holnap fel is veszem.
Minden nap más - mindennap más 