Ma sem vagyok egy matyóhímzés, de tegnap tényleg egészen irdatlanul el voltam butulva. Most már valószínűleg jövök kifelé belőle, bármi is volt ez, mert egyre nyűgösebb vagyok,
és egyébként is elfogyott a házból a teljes kiőrlésű búzaliszt, rozslisztet kellett helyette tennem a kenyérbe,
márpedig én ezt a receptet hosszú, gondos munkával optimalizáltam ilyenre, és minden változtatás újratervezést igényel, ami nekem tegnap nem volt erősségem. Ezt a veknit például öt perccel korábban kellett volna kivenni a sütőből.
Szóval, mindent összevéve, valószínűleg javulunk, de ez most egy átmeneti szakasz, és elvileg ennek is megvan a szépsége. Sajnos lövésem sincs, mi lenne az.
Rendeltünk Tortasuttogótól (most se fizet nekem a reklámért senki, csak mondom) egy úgynevezett Karácsonyi Klasszikusok sütipakkot a Bűnös verzióból, úgyhogy miután a Repülő Kutató tegnap hazafuvarozta a dobozt, ráültünk a kezünkre (meg a szánkra is), de nyilván nem bírtuk kivárni vele az estét, úgyhogy ma piacjárás után ezt reggeliztük:
Egy kis bejgli, egy kis flódni, egy kis zserbó. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy kezdtem megérteni, miért szeretik a népek a zserbót. Az viszont garantált, hogy ez volt a legjobb mákos bejgli, amit valaha ettem.
Most pedig táncos lábbal és beszénhidrátolva el, mert felfőtt a krumpli, ami majd a kalácsba megy. Ne rágjátok le a lábatokat izgalmatokban, még jelentkezem.
A szokásosnál kevesebb féle van most készleten, de ez éppen amiatt, hogy ráérek apránként sütögetni, nem pedig egyetlen reggeltől-estig sütőnapon próbálok felhalmozni mindenfélét.
Meg aztán úgyse az a legfontosabb, hogy minél többféle legyen, hanem hogy minél finomabbak. Ez itt most egy kivételesen jó kis hármas. Igaz, hogy a csokis repedtkék nem akartak megrepedni, a melaszos-gyömbérest és a cseresznyés-csokicseppest pedig most csináltam először, de ezeket a recepteket megtartom.
Minekutána tegnap elmentem Szilágyiékhoz, ugye nem gondoltátok, hogy úgy jövök haza, magunknak nem hozok semmit. Tessék, tekintsétek meg a téli bögréinket.
Szorgoscica meg lustacica,
fazék meg hóember,
és persze a karácsonyfa. Fák.
Lehet tippelni, melyik a Repülő Kutatóé, és melyik az enyém.
A gyivákjaim ma írnak onlány vizsgákat nálam, és én ugyan mindent megtettem annak érdekében, hogy jól süljön el a dolog, háromszor átnéztem a kérdéseket, ellenőriztem, teszteltem, lefuttattam – de azért izgulok annyira amiatt, nem csesződik-e el valami, hogy kiborítottam egy szatyor polárficnit.
Évekig ríttam, hogy a tancsitancsi meg a vizsgáztatás miatt sosincs időm rendesen rákészülni az adventre meg a karácsonyra – nos, ez megint az az eset, amikor akartad, akartad, jól megkaptad. Tegnap bekörmöltem a neptunba az összes aláírást és gyakorlati jegyet, ellenőriztem és élesítettem az online vizsgákhoz a dolgozatokat, most meg itt állok tanácstalanul-izgatottan-szomorúan-reménykedve. Szó se róla, nagyon tanulságos és érdekes experimentum ez is, de olyan plusz energiát igényel, amire nem volt szükség, amikor nem volt lehetőség arra a lelazulásra, ami óhatatlanul magával hozza a terveken túl a tépelődnivalókat is. Amikor egy normális félév normális végével küzdök, olyan automatizmusok működtetnek, amelyeket már jól ismerek. Mint egy elnyűtt, jó meleg kabát. Mindig azért morogsz, hogy szúr a gallérján a szövet, és túl hosszú az ujja, de már megtanultad, hogyan tekerd nyakad köré a sálad, és hogyan lendítsd a kezed, hogy ne zavarjon a túl hosszú kabátujj. Aztán egyszer csak ott találod magad egy új kabátban, ami máshogy kényelmetlen és másutt meleg, a kezedben pedig még nincs benne a mozdulat, amivel magad köré kanyaríthatod.
Ma dél után elaludtam a futonomon, mellettem egy kosárnyi horgolnivaló, az ablakpárkányon illatmécses, álmomban pedig Mama házában jártam, csomagolnom kellett, mert épp be akartak költözni az új lakók, akik csak ügyvéd jelenlétében voltak hajlandóak kommunikálni velem, belsőépítészekkel méregették a szobákat, oh, a padlásra épp jó lesz egy játékszoba Villőnek és Menyhértnek, én meg közben könyveket raktam kupacba, a hálószoba ablaka alatti diófát méregettem, vajon hogyan lehetne kiásni és azt is elvinni, közben pedig késéles tisztán láttam, hogy nem tudok elvinni mindent, mert a minden nem elvihető, de azért csak pakoltam ott kétségbeesetten, mint Bogdán az üres boltban.
A season for joy, a season for sorrow, ettől is több leszek a végére, de azért nehéz, nagyon nehéz.
Luca-napi kenyerünk. Meglepetésemre ezúttal nem volt velük semmi nagyobb gikszer, pedig azelőtt is gondosan lefotóztam őket, mielőtt bekerültek volna a sütőbe, ott bent ugyanis ordenáré nagy disznóságokat szoktak csinálni. Ezúttal viszont világ csudájára nem tették.
Az új (legújabb, mármint) fényképezőgépemen felfedeztem egy olyan opciót, hogy a csendéletekből artisztikusan behomályozott fotókat csinál, mintha minden egy babaházikóban lenne, és ehhez nekem csak egy gombot kell megnyomnom. Ha nem vagytok vele elégedettek, most szóljatok, mert ez most egy új játék, és az ilyesmit általában addig szoktam játszani, amíg rám nem szólnak.
Ma én voltam az utolsó tanár, aki elhagyta ennek a félévnek a során az épületet. Március elejéig vissza se megyek. Addig is itt egy keddi kép, a mai ugyanis szürke takonnyal volt bevonva. Ezt látom én az irodám ablakából.
Az advent egyik lényege a várakozás, stimmt? Nos, rám ezek várnak egészen holnap estig, mert megegyeztem magammal, hogy amíg a tanítást be nem fejezem, se praliné, se szőnyeg.
De majd holnap este, mikor hazajövök négykézláb, úgy fogok itt csomagokat bontogatni, mintha már dec. 24. lenne.
Ma rektori szünet van, tehát nemdógozó nap, így az a nagyívű tervem, hogy a nagytakarítás újabb elhanyagolt területeit támadom meg, és ez fontos ugyan, de kevéssé látványos. Hát érdekel titeket a hűtő kipucolása meg lakástextil-mosás több gépnyi mennyiségben? Ugye hogy nem.
Inkább beküldöm Pocit, aki épp azt demonstrálja, hogy a szőnyegpucolás is elég undi feladat, de a végeredmény igen tetszetős.
Minden nap más - mindennap más 