Erre sem volt még példa az eddigi nyolc alatt, de valahol menet közben elvesztettem az évből egy napot. Mármint blogice. Augusztus 31. van, ergo ma kéne kijönnie a 365. bejegyzésnek, ehhez képest meg ez itt a 364. Szép. Mondjuk az is igaz, hogy amilyen év volt ez 2020 szeptemberétől 2021 szeptemberéig, örüljünk, hogy csak egyetlen napot vesztettem belőle. (Továbbra is blogice.)
A hülyeség és marhaság persze ma sem nyugszik, négykor ébredtem egy olyan álomból, amelyben sorozatgyilkosok után kellett nyomoznom, mert aki adós, fizessen. Nagyon szép komplex ügy volt, minden áldozat szénné tetoválva, és valahol a tetoválásaikban kellett bujkálnia a megfejtésnek, meg az sem volt mellékes, hogy éppen hány darab kábelkötöző szalag van a hullákon, mert azzal is volt valami számmisztikai idiotizmus. Az álom többi fele se volt jobb, olyan problémáim voltak, mint hogy pl. tésztanyújtást félbehagyva kimásztam a konyhaablakon, aztán nem találtam vissza a lakásomba, mert mindez épp valami tengerparti bungalótömegben történt, én pedig nem ismertem fel a saját ajtómat, a számát meg pláne nem jegyeztem meg a házikómnak. Gyanítom, valamilyen komplex módon ez is egy “aki adós, fizessen” projekt volt a tudatalattimban. Ezért majd még számolunk. (Értitek, számolunk, höhö.)
Úgyhogy ha már felvert négykor az alattas énem, gondoltam, adjunk egyet a fölöttesnek, és legyünk rém rendes kislányok. Ennélfogva, kapaszkodjatok meg, nekiláttam wontonokat töltögetni.
Istókbizi.
A szőrösök minderre teljesen belelkesedtek, ott keringéltek köröttem ordítva a konyhában, és azt kérdezgették, hát a mi reggelinkkel mi lesz. Ha eddig nem mondtam volna, vannak a világon verbális macskák, és vannak nonverbális macskák, Maci például sokat pofázik, Poci meg szinte alig, az “ide a kajánkkal, de azonnal” általában úgy fest, hogy Maci énekel, Poci pedig táncol hozzá, de ezúttal mind a kettő ott orgenyált nekem fél ötkor, miközben én a kis lisztes lapocskákkal tököltem. Húsz wontonig bírtam, aztán befogtam a duett száját fél-fél zacskó tasakossal, és amíg ők csámcsogtak, betöltöttem a maradék tizennégyet. A zuniverzum váratlan ajándékaként épp annyi töltelék volt, amennyi pünkt belement a wontonokba.
Munkám végeztével még megcsodáltam a napfelkeltét,
aztán kicsit kiájultam a futonon, és további színes-szagos hülyeségálmokkal múlattam az időmet. Ezúttal valami titkos női társaságba vettek fel, ami látszatra csak sminktippekről meg öltözködésről szólt, de valójában a céljuk a világuralom volt, amikor meg ezt megtudtam, azon kezdtem melózni, hogyan rúgathatnám ki magam konfliktus- és fájdalommentesen, mert hálistennek álmomban sem érdekelt jottányit sem a világuralom.
Mindenesetre egy adott ponton ebből is felébredtem, és akkor ők
megkérdezték, hogy hol a második reggeli.
Hát ezek történtek ma reggeliben, és nekem most valami évértékelőt kéne tartanom, a nyolcadik te magad légy vagy mi, de hát nézzetek a világomra, mit értékeljek azon, hah.
Minden nap más - mindennap más 