Röhögni fogtok, de én még mindig ágyban vagyok (persze tisztálkodtam, de utána olyan szépen visszafeküdtem, mintha a NASA fizetne érte), viszont megírtam és elküldtem a nyavalyás absztraktomat, úgyhogy most akár lustálkodhatok is. Ha már ennyire zűrös és rohangálós volt ez a nyavalyás március, legalább ma adjuk meg a módját. Galéria!
Ez egy illusztráció arról, mit csinálunk máma. Kellemes vasárnapot mindenkinek.
Próbáljunk ma végre egy szombatszerű szombatot tartani, az árgyélusát nekije. Reggel piac, délután találkozó a barátnőimmel, a kettő közé meg hátha befér még egy kis pöntyögés is a Bűnök Barlangjában, mert a fél- és negyedkész horgolt párnák listája egyre csak nő. Varrnom is kéne már valamit. A múltkor (hah, az is volt már vagy két hónapja) megfogadtam, hogy addig nem veszek újabb anyagot, amíg nem varrok magamnak legalább tíz új holmit, és ebből eddig mindösszesen ötöt sikerült. Pedig most új merényletek is motoszkálnak a fejemben régi hordatlan holmik meg maradékocska anyagocskák reciklálásával, plusz még azzal kapcsolatban, hogy továbbgondoljam (desőt leegyszerűsítsem) a cikcakkruhát. Ki akarom venni ugyanis belőle a cikket. Vagy a cakkot. Ha belegondolok, logikailag a cakkot akarom kivenni, de a cikkruha hülyén hangzik, még a cakkruhánál is hülyébben.
Mielőtt felsóhajtanátok, hogy “de jó neked!”, azért informálnám a nagyérdeműt, hogy mindeközben az agyam egy másik rekeszében az absztrakt zakatol, aminek a bírálatában öt pontot ér az elméleti keret kidolgozottsága, és lövésem sincs, hogy ezt az elméleti keretet hogyan tudom még beszuszakolni a téma elméleti és gyakorlati jelentősége, az alkalmazott módszerek korszerűsége és a vizsgálni kívánt kérdések és célok megfogalmazása mellé, miközben max. 3000 leütés áll rendelkezésemre.
Na mindegy, a mai nap amúgy is arról szól, hogyan tudnék minél többet belészuszakolni, és ha ez egy szombattal összejön, az absztrakttal is össze fog. Úgyhogy most piac, aztán majd a többit is kitaláljuk.
Mára amúgy valószínűleg duplaposzt várható, mert, mint mondogatni szoktam, ez végül is egy őtözködős blog vagy mi a tosz, és nyilvánvalóan nem mehetek ugyanabban az áutfitben a barátnőimmel találkozni, amiben a piacra mentem retekért.
Du. Igazán nem akarok paranoiás félcédulásnak tűnni, de gyanakvással tölt el az édes anyatermészet újabb sunyi húzása. Ma tényleg régóta halogatott találkozóm van, és igazán jól ellettem volna ezzel úgy is, ha nem vérzek közben, mint egy leszúrt disznó.
Ahogyan az elmúlt hetem festett, ma szinte felüdülésnek érzem, hogy csak egyetlen városba kell elmásznom, az is kevesebb mint másfél órányira van tőlem, és csak 5×45 percet kell tanítanom, bagatell. Ebbéli rózsás kedvemnek megfelelően fejest ugrottam a szekrénybe, mert minél rohangálósabb napjaim vannak, annál kevésbé van energiám ilyesmikhez, ez meg itt mégiscsak egy őtözködős blog vagy mi a tosz.
Valójában amúgy most is a düh az, ami végigkattogtat az életemen, mint afféle felhúzós játék harciegeret. A doktori képzést továbbra is úgy tudom leírni a legtömörebb módon, hogy “szopatnak anyám stop”. Ami eddig a konferencia-részvételekben lehetőségnek látszott, most kötelezővé vált, mégpedig természetesen úgy, hogy szerdán tudtuk meg: a vasárnapi határidőig mindenképpen be kell küldenünk az egyik konferenciára egy előadás-absztraktot, amennyiben elégségesnél jobb jegyet óhajtunk, két tantárgyból is. Az pedig még mindig csupán közepest jelent, ha elfogadják az absztraktot, ugyanis további konferencia-jelentkezések meg tanulmányírások mentén lehet csak eljutni a jelesig. A fejem egyik fele (igen, most is ketté van szakadva) azt mondta ugyan erre, hogy egye penész, a kettes is szépen görbül, de a másik fele mégiscsak felköltött engem hajnalban, hogy azon az inkriminált absztrakton melózzak. Aztán persze visszaaludtam, és mindenféle nyomasztó hülyeséget álmodtam március tizenötödikével Clevelandben (nem jártam ott soha), amikor meg végül újólag felébredtem, ezúttal arra, hogy a pofámba süt a nap, az a teljes mondat volt a fejemben, hogy “fel kéne kavarni a kávéban a méhecskét”.
Abban a pillanatban ez roppantul logikusnak tűnt.
Háromkor ébredtem arra, hogy hatkor kelnem kell, az ébresztőt pedig nem állítottam be, amikor este beájultam a kanapén. Félkómásan odavonultam a táskámhoz, végigturkáltam az összes zsebet, de nem találtam meg a telefonomat. Hm. Én a telefonomat ugyan nem használom sok mindenre: felveszem, ha hívnak, telefonálok, ha nagyon muszáj, bankkártyás vásárláskor meg leellenőrzöm a banki esemest, de ébresztéshez igenis kell nekem, nincs is már a házban ébresztőóra. Most meg, hm.
No de indiánnak lenni memória. Nem sok, de lenni. Mintha úgy emlékeztem volna, hogy tegnap, amikor kiszálltam Emeséből, hogy kinyissam neki a kertkaput (a Repülő Kutató, áldja meg az Úr mind a két kezével, bejött utánam a Kelenföldi pu-ra, mert másként csak háromnegyed tizenegyre tudtam volna hazakódocni, így viszont már fél tízre otthon voltam, hogy aztán beájulhassak a kanapén), hallottam egy koppanást. Nem az a fajta koppanás volt, amit csak úgy gond nélkül el lehetett volna helyezni a zuniverzum megszokott koppanásai között – afféle jelentőségteljes koppanás volt, aminek abban a pillanatban ugyan nem értettem a jelentőségét, de hajnali három óra öt perckor már igen.
Igen, három óra hat perckor már kint voltam az utcán papucsban és nyafogóruhában, hogy egy zseblámpával (setét van itt, fiam, Pável, világítsál zseblámpável) kurkásszam át az aljnövényzetet egy nyavalyás telefon után, a kezemben meg Emese kulcsa arra a különleges esetre számítva, ha kiesett ugyan a táskámból a telefon, de szerencsésen a kocsiba bele. És három óra tízkor már ismét ott voltam a kanapémon, kezemben a telefonnal, aki békésen várt rám Emese padlóján, hogy aztán beállíthassam az ébresztőt hatra, és visszazuhanhassak aludni.
Azt hiszem, mindent összevéve ezzel már megvoltak-forma a mai napra kirendelt extra sikerélmények, úgyhogy a továbbiakban már nem számítok semmiféle isteni beavatkozásra.
Lövésem sincs, mitől vágok éppen ilyen világvége fejet. Lehet, hogy a mai nap előérzete vagy mittomén.
Megint a siránkozás ideje van, bár mikor nincs a siránkozás ideje, a természet bimbózik és virágozik, én meg nem érek rá megállni és nézegetni, hanem futkosok, mint a mérgezett egér. Pocsék órákat tartok, mert a doktorin gondolkozom közben, és nem haladok semmivel, ráadásul folyton sűrű kilométereket kell letotyognom innen oda meg onnan ide, és nem tudom felvenni a csinoska cipőimet, mert azok nem barátai a sűrű kilométereknek.
Komolyan, itt fogok maradni már mindörökké cikcakkruhában, két szék között a pad alatt, és három vagy négy vagy akárhány város között tévelyegve, mint valami modernizált bolygó hollandi. Különös tekintettel a battai IC-pótlóbuszra.
Ma afféle egyszemélyes nemzetközi szépészeti napom volt, kábé az elvárható elemekkel és eredménnyel: reggel renováltam a pipirost (ennek örömére fel is robbant a hajam, mint a huzat), délután pedig elfeküdtem a kozmetikusnál, és megadással tűrtem, hogy kigyomlálja az orcám, szemöldököt és szempillát gyártson nekem, valamint beledolgozzon a pofámba fél liter hidratáló krémet. Ez utóbbiban nem tudom, hogy mi lehetett, de Poci hazajövetel után mindenáron képen akart nyalni, miután rám tehénkedett, úgyhogy némiképp gyanakvó vagyok.
És holnap megint elmegyek a büdös francba, és holnapután későn érek haza a battai pótlóbusszal meg egyéb izékkel, és istenbizony inkább be akarok gurulni egy paplan alá, aztán ott maradni szombatig.
Óóó, vasárnap, óóó, végre itthon, óóó, helló, tavasz. Úgy örülök, mint majm a farkának, és nem akarok foglalkozni semmivel, ami nem esik jól, különösképpen a jövő hét újabb rohanásaival nem. Fonalacskákat akarok tapogatni, anyagocskákat vagdosni, a délután érkező vendégeknek foccacciát sütni, és általában örvendezni ennek a szép napos világnak.
Úúúúgy legyen.
Elszántságom a mai napra is rendkívüli, áutfitem úgyszintén, mivelhogy a felső fele is zakkantul fest, az alsó is, és a kettő között a színeken kívül vajmi kevés az közös elem. Hajamban pillangók, lábamon tikok, húzhatok megint a büdös francba, hogy fölösleges dolgokat hallgassak az átmeneti rítusokról és a neo-szakralitásról.
Tegnap egyébként egy ponton az lett az érzésem, hogy ez egy nagy karmikus bünti, amiben éppen vagyok – előző életemben valószínűleg kolostorokat gyújtottam fel, és apácákat becstelenítettem meg, aztán kardélre hánytam őket, aztán ismét megbecstelenítettem, mint ahogy az a metál királyfiakról szóló viccben található. Úgyhogy ebbéli bánatomban, mikor végetért a fejtágítás, elmentem shoppingolni, és persze abban is közepesen sikertelen voltam, pedig ezúttal még egy plázába is bementem, ami nem szokásom. Az égegyadta világon semmi nem kiabált rám egy vállfáról sem egy turkálóban, sem egy fast fashion boltban, hogy “vigyél hazaaaa”.
Cserébe vettem magamnak bizsugyűrűket, mert most van az évnek az a két hónapja, amikor én gyűrűket hordok (májustól kezdve már úgy belekötnek az ujjamba a melegtől, mint a beton), és ma rajtam is van mind a kettő, szolgálatukra.
Na erisszük.
Tegnap sikeresen elvesztettem valahol Kelenföld és Pex között a fényképezőgépem USB-kábelét, úgyhogy holnap estig ne várjatok tőlem semmiféle vetítettképes beszámolót arról, mit csinálok éppen . (Nyilván egy csúnya kis teremben kuksolok, mi mást.) Gyakorlatilag leestem ezzel a térkép széléről, no.
A tablet, ami nálam van, nem rendelkezik olyan likkal, amibe bele tudnám gyömöszölni az SD-kártyát (hé, még annyi hely sincs rajta, ahol elférhetne egy ilyen lik), a kamerája pedig teljesen minősíthetetlen képeket produkál. Ennek a minősíthetetlenségnek az illusztrálására bemutatnám, milyen nyavalyásan sokat utaztam tegnap:
Ideális világításban fotóztam, és élesítettem, és tökig nyomtam a szaturálást, oszt mégis ennyi sikerült. Ezeket amúgy Tahitótfalunál kezdtem el, és Pex előtt fejeztem be, és mindent összevéve csak a horgolás volt, ami megakadályozta, hogy hangosan sikoltozzak, amikor Kelenföld és Százhalombatta között a dugóban araszoltunk az InterCity-pótló busszal.
Tessék várni türelemmel, előbb-utóbb visszatérek a civilizációba. Valószínűleg káromkodva teszem majd, de ami késik, nem múlik.
Du.
Halleluja, vettem új kábelt.
Igen, definitíve ideje lenne renoválni a pipirost.
Elmentem a büdös francba, vasárnapig ne is várjatok tőlem semmi jót. Úgy kell nekem ez az egész, mint a hátamra egy púp. Vagy kettő.
Ma van a tavaszi napéjegyenlőség, és tulajdonképpen ez önmagában is elég jó ürügy lenne arra, vajon miért vagyok ennyire ideges és feszült, de persze nem kenhetem rá simán mindenféle csillagászati izékre, hogy megint itt ülök összehuttyanva, és azon siránkozom, hogy újra csőstül jön az áldás. Csak és kizárólag magamat hibáztathatom azért, mert jövő szerdáig kétszer járom meg Pexet, ráadásul mindkétszer Esztergom érintésével, kellett nekem második doktori. Az órarendjeim ezúttal igazi tömegkarambol módjára csúsznak bele egymásba, a kormányt tekerd, Tibiiiii, a kormányt tekerd, ne a keresztet hányjad, és nem tudom, hogyan vakarodom elő a végére. Ó, édesjóistenem. Lehet, hogy ma inkább varrni fogok minden más helyett, utánam az özönvíz.
A fentebbiekből kikövetkeztethetően rajtam ma sincs mit nézegetni, égnek álló hajjal és harmonikázó zokniban próbálok úrrá lenni a fejemben uralkodó káoszon, úgyhogy magam helyett ezúttal Celofánt, alias Schrödinger macskáját küldöm be, aki ma ismét megtévesztő módon neki van pendülve az életnek, bezabált reggelire egy komplett tasakost, majd felhevert a kanapéra, hogy ott simogattassa magát.
Már itthon vagyok, ma délelőtti műszakom volt, vagyis reggel ismét hatkor csámpáztam ki az ajtón.
A múlt hét végén már azt hittem, elmúla a polár cikcakkruhák szezonja, de egy nagy frászt múla el.
Á, tudjátok mit, a nyafogóruháimat már mind ismeritek, inkább beküldöm helyettesíteni Pocit, egy fél Eriket meg egy negyedkész párnahuzatot.
Amikor nekiláttam végre összepofozni a nagyinégyzetek és más effélék tömegeit, ránézésre azt tippeltem, hogy itt ezen a képen kábé öt díványpárna látható.
Nos, itt a második.
A fejemben jobban festett, mint készen, de sebaj, vannak a folytatáshoz további ötleteim… (És ha időmilliomos lennék, mindet meg is tudnám valósítani. Hát, jah.)
Máma Szt. Patrik napja van, úgyhogy ennek tiszteletére az egyik legeslegkedvencebb videoklipemmel szerettem volna indítani, de szerzői jogok miatt le van tiltva az én országomban, úgyhogy ehelyett nesztek csak a zene meg a szöveg, az is ölég jó.
Mint ígértem amúgy, mára egy egészen rettenetes merényletet kaptok, amit pár százasért turkáltam ki magamnak, és feltehetőleg ma veszem fel először és utoljára, de hát nem tudtam ellenállni neki, és az vesse rám az első követ, aki nem járt még ilyenformán. Ha már lúd, legyen egészen döglött, és ha merénylet, akkor legyen hozzá megfelelő körítés, úgyhogy hazudozom is hozzá, mint egy ír kocsmatöltelék. Tessék, így néznék ki akkor, ha a mai napot kurjongatva tölteném Chicago utcáin, mert Dublinban azért valószínűleg kicsikét visszafognám magam.
Természetesen a folytatásban le a kalappal meg csizmával, és átváltok valamelyik keshedt házi tornacipettyűmre, mert még mindig tart a hosszú hétvége meg a “csináljunk új párnákat” projekt. A jövő héten úgyis annyit fogok rohangálni, mint pók a falon, legalább ma még használjam ki, hogy itthon ülhetek a fenekemen.
Állítólag Talleyrand mondta a Bourbonokról, hogy nem tanultak és nem felejtettek semmit. Nagyjából hasonlóképpen állok én is a horgolással, pontosabban igen nehezen tanulok meg valami újat, de ha igen, aztán azt nyomatom orrvérzésig. Tavaly nyáron megtanultam a nagyinégyzeteket, úgyhogy azóta legyártottam belőlük kábé ötszázat (nem viccelek, tényleg volt ennyi), ősszel megtanultam kerek izéket horgolni (nem hívnám mandalának, azért ezek roppant egyszerű kerek izék), és azokból is ábrándosan gyártogatok újabb és újabb darabokat. Legutóbb pedig megtanultam a marokkói szíveket, és erős a gyanúm, hogy azokat is addig fogom produkálni, amíg nem lesz körülöttem tele velük a fél világ.
Ha ti is szeretnétek marokkói szíveket gyártani, itt van angolul a leírás egy gyűjtőoldalon, de ami még jobb, van hozzá videó is a Tejiendo Perú csapatától, szép részletes, érthető és logikus. Igaz, spanyolul van, de ez ne zavarjon senkit, én sem tudok spanyolul, ráadásul olyan vagyok a horgolásban, mint a Bourbonok, oszt mégis összehoztam. Gracias, Esperanza y Ana Celia!
Nyilván azt nem lehet megúszni, hogy én ne kisbencézzek meg valamit, amibe belevágok, az eredeti recept fehér alapszínnel és öt kitöltőszínnel operált, nálam meg ezek hajlamosak a szivárvány összes színátmenetes hülyeségeivé válni, de az eljárás ugyanaz maradt. Ha valamelyikőtök esetleg ki akarja próbálni, én tényleg csak bátorítani tudom, gyors is, csinos is, tessék belevágni.
Nekem például egy este meg egy délelőtt alatt sikerült összehajintani belőle egy kábé 35×35 centis négyzetet. Jobb helyeken persze azt is elmondanák, hány sor kellett hozzá meg soronként hány szem és milyen tű és melyik fonal milyen színéből hány deka, de ez nem egy jobb hely, én csak beleszabadulok egy kosárnyi Cataniába meg Kartopu Organicába, ábrándosan totyogok végig a sorokon, és közben Air Crash Investigationst meg efféléket nézek félszemmel.
Mindenesetre mielőtt elkezdtem volna, már nyilvánvaló volt, hogy ez is ugyanúgy végzi, mint nálam szinte minden, mégpedig poláralapon, úgyhogy csak arra törekedtem, legyen nagyjából-egészében négyzet alakú, úgyis lesz még hozzá szegély, hogy pontosan passzoljon a 38×38-as párnára. (Erre itt. Elvileg ugyan 40×40, de tapasztalataim alapján érdemes úgy számolni vele, mintha egy kicsit kisebb lenne, amennyiben az ember nem különösebben kedveli, ha a huzatban kotyog a párna. Az én díszpárnáimban belül amúgy szinte mindig az aktuálisan legolcsóbb ikeás párnák laknak.)
Előbb kivasaltam a horgolást (gőzölős vasalóval, színével lefelé két frottírtörülköző között, mert én ilyen óvatos vagyok), aztán előrántottam végtelen készleteimből egy alkalmatos színű polárdarabot, hogy rávarrjam. Az alsó meg felső szélt, amelyek pofásak voltak és problémátlanok, rejtett öltéssel fel is varrtam szépen kézzel, de az oldalsókkal valami mást kellett kezdenem.
Mint a fenebbiekben is látható, az én horgolásaim kruxa az oldalsó szél, ami minta esetén mindig olyan egyenletes lesz, mint az ökörhugyozás. Úgyhogy ezeket én el szoktam takarni, ha lehet.
Ezúttal lehetett.
Végiggombostűztem,
aztán erisszed rajta széles cikcakkal végig, fiam Erik.
A hátlapot a szokásos anyagból és a szokásos eljárással csináltam, mert persze még mindig rühellek gomblyukakat varrni.
Színt színre fordítva összegombostűztem egymással a kész elejét meg hátulját, összevarrtam, kifordítottam, belepofoztam a párnát. És voálá, már kész is.
A hátulja pedig így fest, helló újabb tamperei fülesgomb.
Na, nesztek még egy közelit is a sarkáról nekije.
Bakker, pedig ezúttal még csak nem is félálomban válogattam a szekrényből. Na sebaj, a piacon láttak már tőlem ennél cifrábbakat is, és, azt hiszem, ti sem panaszkodhattok ezügyben.
A turkálás általában teljesen kiszámíthatatlan, mármint hogy éppen miket küld elém a sors, milyen színekben és milyen méretben. Idén tavasszal (tavasz felé) azonban mintegy az látszik-forma, hogy a zuniverzum zöldekkel beszél hozzám, mégpedig leginkább azokkal a fura kékeszöldekkel, amelyeket balti-zöldnek hívnak, és a Balti-tengernek tényleg ilyen színe van júliusi estéken, tanúsíthatom.
Ezúttal például egy látszatra semmire-se-jó pulcsi esett a fejemre ebben a színben: áttetszőcske meg formátlanka, ugyan minek az embernek ilyesmi. Csakhogy nekem pontosan ebből a pulcsiból már van egy piros, és ezért tudom, hogy a látszat hujujmódon csal, én meg valószínűleg ronggyá fogom hordani tunikák fölött. Az egyetlen lehetséges probléma, hogy a piros pulcsinál, ami éppen jó rám, ez két számmal nagyobb. Na mindegy.
Az alig egy hónapja turkált lila jeggings repül (folyton ráncigálni kellett felfelé, azt meg én nem szeressem), így hát próba-szerencse megnéztem, nem akar-e valaki hazajönni helyette, aztán kiderült, hogy igen.
Reméljük, ezt nem kell ráncigálni, remek tavaszias bokalegyezős hossza van.
A következő darabra rá kell gyürkőznöm, mielőtt bemutatom, mert ilyenre nemigen van példa ezeken a tájakon. Én ugyan sok hülye holmit hajlamos vagyok kiturkálni és megvarrni, köztük olyanokat is, amiket másvalaki messze elkerülne, de nagyon-nagyon ritkán szoktam venni vagy varrni olyasmit, hogy “höhö, de vicces, ugyan valószínűleg csak egyszer fogom hordani, de belefér”. Ledlámpákkal világító karácsonyi csúnyapulcsi, na, effélékre gondoljatok.
Ehhez képest viszont tegnap nem tudtam otthagyni az alábbi merényletet, ami egy miniruha, és vasárnap, Szent Patrik napján úgyis felveszem, úgyhogy most csak a mintájából mutatok egy közelképet.
Mit mondhatnék mentségemül, ez is ződ.
 | mák - 11/248 – Büzgencs |
 | Marinéni - 11/248 – Büzgencs |
| mák - 11/249 – Fonal |
 | magyaroramegminden - 11/249 – Fonal |
 | Zsuzsi - 11/248 – Büzgencs |
Minden nap más - mindennap más 