Huhh.
január 2021 havi bejegyzések
8/153 – Felejt
Bár mindenkinek csak ennyi baja lenne ebben a pandémiás nyomorú világban (bár nekem is csak ennyi bajom lenne!), de én ezt a ruhát egyszerűen elfelejtettem, hogy van.
A fűzős cipőt csak azért nem felejtettem el, mert mindig átbucskázom rajta, amikor a vendégszobai fogasról akarok levenni valamit.
Intermezzó – La vie en rose
Most, hogy már majdnem vége a januárnak, megint ideje összeszedegetni magam a padlóról. A január normális körülmények között is maga a nihil, hát még most. (2020-ról ne is beszéljünk – bár egyszer muszáj lesz -, és nekem a 2021 is gyanús.) Mindenesetre kezd kialakulni-forma egy minta, hogy miket gyűjtök magam köré az optimizmus érdekében, és engem is meglep, de leginkább rózsaszíneket.
Van, ami egyszerűen csak megtörténik, mint egy naplemente,
van, amit a RK-tól kapok ajándékba,
meg olyan is van, amivel csak meglepem magam-magam.
A naplemente tényleg csak úgy van magától, azon nincs sok mesélnivaló, de a többi tagadhatatlanul szándékos, a parfümöt például direkt én kértem karácsonyra. Stirlitz akkor persze még nem sejtette, hogy ez lesz talán az egyetlen olyan parfümje, ami számára, hogyan is fogalmazzunk, egy olfaktoriális vakfolt vagy minekhíjuk. Ezt a parfümöt én ugyanis csak akkor érzem, amikor felfújom magamra. Mihelyt már nincs a levegőben, nem tudom kiszűrni. A RK érzi, a macskák érzik, másvalakivel nemigen találkozom, de valószínűleg más is érzi. Én nem. Minő szimbóleikum, hah. Na sebaj, az online oktatáshoz Teamsre ez is jó lesz. (Igen, tanítás előtt parfümözni szoktam. Igen, akkor is, ha csak a gép előtt ülök.)
A rúzs talán még inkább szimbóleikus, haha. Miután a múltkor érzelmesen felidéztem a Részeges Pifke esetét, realizáltam, hogy egy éve vettem utoljára új rúzst, és minden nőnek kijár legalább évente egy új rúzs. Ezt a szabályt ugyan most alkottam, de nekem tetszik. Ennélfogva a csütörtöki csámborgás alatt beszabadultam egy drogériába is, és ezúttal is sikerült beleválasztanom a tutiba, a termékcsalád neve ugyanis Féministe, a rúzsé pedig speciel Simone, és elég nagy összegbe mernék fogadni, hogy ha feminista és Simone, akkor valószínűleg de Beauvoir. A röhej ezúttal abban áll, hogy míg a Részeges Pifke tényleg igazi felnőttpiros, a feminizmus nagyasszonya olyan fhansziásan és berúgottan rózsaszín, hogy majdnem tangóharmonikázik bele. (Végül is nem olyan meglepő, Simone de Beauvoir valójában egy igen formátumos, ámde mégiscsak Részeges Pifke volt. Az Egy jóházból való úrilány lapjain például kendőzetlen őszinteséggel leírja, egyetemista korában volt az úgy is, hogy nem vett meg egy filozófia-könyvet, mert hat koktél árába került volna.)
Na hát így állnak itt a dolgok, és én ugyan némi aggodalommal várom, milyen új rózsaszín szarokat rántok még magamra, de ha ez kell ahhoz, hogy ne golyózzak be, jöhet bármi.
8/151 – Hatás
A világnak számos csodája van, mondom én néktek, nekem például sikerült kimászni Poci alól, és viszonylag emberformájúra pofoznom magam a tanszéki értekezletemhez,
pedig a kis szőrös felség tényleg nem akart engedni.
Most persze itt horkol a hátam mögött, és nem tagadom, igencsak álmosító hatása van…
Szaporulat a… hát, végül is, szekrényben
Épp csak nem a ruhásszekrényben.
Igen, én voltam ma az a nő, aki végigrohant fél Újlipócián, aztán a Lehel téri metrómegállóban szortírozta két szatyorban a kincsecskéit, ide a mirin, ide a doenjang, ide meg a bugyiszínű Puli fonal.
A rúzsról majd külön is fogok beszélni, khm.
8/150 – Van Dógom
Az már többé-kevésbé ismert ezeken a tájakon, hogy annyi eszem van, mint egy vödör lepkének, de azért még mindig meg tudom lepni néha magam. Ezúttal például éppen az eszemsemmi állapotra való tekintettel még egyszer leellenőriztem, ugye tényleg délután háromtól Van Dógom, mégpedig tanszéki értekezlet. Tényleg háromtól, ezt eltaláltam. De nem ma, hanem holnap.
Ebből kifolyólag ma szabad a délutánom, úgyhogy heroikus lendülettel berohanok a székesfőfaluba Dógokért (ezúttal nem tanszéki értekezlet). Ha megszereztem a Dógokat, természetesen referálok.
8/148 – Rongy
A tűzdelt paidagógosz néni hazaérkezése államvizsgáról, 2021., vegyes technika (főként rongy).
8/147 – Lapu
Holnap végre útilapuról is szó lesz, de ma még mindig úgy ülök itt a szöszmötében, mint a kopott gyöngy.
8/146 – Nadír
Most vagy feladtam, vagy erőt gyűjtök, még nem tudtam eldönteni. Mindenesetre amikor odavonszoltam magam a szekrényhez, és belenéztem, rám jött a nyafoghatnék, hogy mennyi klassz ruhám van, és mennyi fáradságba telik felvenni valamit, amit utána úgyis visszateszek.
8/145 – Bae
Az utca túloldalára átmenni cigiért = igazi expedíció.
A vicc az, hogy hiába veszek maszkot, előtte gondosan kirúzsozom a számat. Ezt a ma látható színt a szopornyica kitörésekor vettem magamnak ajándékba, afféle “csakazértis egészben maradunk” dacból – körmöt festeni, szájat rúzsozni, szőrteleníteni meg ilyesmit necesse est, legalább pingáljunk magunknak pofát, ha bévül sivárak vagyunk és beszartformák. Sokat és gondosan válogattam a színek között, miközben a hátam mögött fertőtlenítőket meg tucatjával csomagolt budipapírokat hurcoltak el a drogéria józanabb vásárlói: igazi felnőttpirosat kerestem, nem pedig bébipirosat vagy ribancpirosat; olyat akartam, ami optimizmust sugároz, de nem optimizmust süvöltöz.
Meg is találtam. Már el is fogyott a fele. Igaz, csak amikor már hazajöttem vele, akkor vettem észre, hogy ennek a színnek neve is van, mégpedig az, hogy “Thirsty Bae”. Kortárs szlengből valószínűleg nem vagyok túl penge, de ezt leginkább részeges pifkére fordítanám. Nos, az a gyanúm, a Rimmelnek más elképzelései vannak az optimizmusról.
Intermezzó – Mit mondok én, mit hall ő
Én: “Pocikám, vidd innen a seggecskéd, még nincs kész az új párnahuzat, ne ülj rá.”
Ő: “Pocikám… a seggecskéd… új párnahuzat… ülj rá!”
8/144 – Igazán
A felsőoktatásban az az igazán gyönyörű, hogy az őszi félév még véget sem ér, de már a tavaszi problémáit kell megoldani.
8/143 – Teljes kiőrlésű
Azt hiszem, többé-kevésbé megegyezhetünk abban, hogy amikor itt felnőtt néninek látszom, akkor éppen nagyokat hazudok, amikor meg kissé kótya középcsoportosnak, akkor tényleg kint voltam a világban.
Ma, mint ezt élesszemű olvasóim megállapíthatják, tényleg kint voltam. Heti nagybevásárlás rulez. Valamilyen vidám agyrágóbogárnak engedelmeskedve vettünk még egy majdnem kétkilós lazacfilét is, annyira kirúgtunk a hámból. Emesében ma amúgy rádió szólt (az a gyanúm, a RK kicsit megunta a playlistet, pedig nem is nagyon császkál Emesével olyan hosszú utakon, mint a szopornyica előtti időkben), így kénytelen voltam realizálni, hogy a rádióreklámok az égegyadta világon semmit sem javultak az elmúlt harminc évben. Mindenesetre amikor a reklámbige elhadarta a kellő mennyiségű mű-lelkesedéssel a hangjában, hogyaszongya “Drágám, itt az új év, kell egy új ruhatár! Elugrom a *mittoménhova, nem járok én sehová, max. turkálókba, biztos valami bevásárlóközpont lehetett*!”, odafordultam a RK-hoz, és azt mondám: “Drágám, elfogyott a teljes kiőrlésű rozsliszt, dobjál ki a kereszteződésnél! Elugrom a Halmschlágerhez!”
És így is lett.
8/142 – Extra
Valamiért ma extra kelletlen vagyok bármihez, úgyhogy nesztek egy kép tegnapról.
8/141 – Gumicsizma
Nyilván ma sem megyek sehová.
Azaz, mégiscsak: kiviszem a kukába azt a két tonna macskaszart és macskapisit, amit a szőrös disznók gyártottak nekünk ajiba. Mondanom sem kell, ehhez nyafogóruhában és a latyakra való tekintettel gumicsizmában leszek.
8/140 – Akceleráció
(Mára felfüggesztjük a Pinokkió hadműveletet, inkább mesélek.)
Amióta beütött a szopornyica, meg vagyunk győződve arról, hogy ha beköszönt valamelyikünknél egy vakbélgyulladás, a konyhapulton kéne megműtenünk magunkat szakácskéssel. Egyébként sem vagyunk nagy orvoshozjáró népek, de tavaly március óta én pl. csak mellrák-szűrésen voltam (az ilyesmit roppant fontosnak tartom, úgyhogy uccuneki, szopornyica ide vagy oda), a Repülő Kutató meg szemésznél. Egy ponton túl az ember már nem mondhatja, hogy a szeme jó, csak a karja nem elég hosszú, pláne ha az egész napja bötűk között telik. Meg is kapta szépen az új szemüveget, ami elvileg ugyan nem multifokális (még), de nagyjából ugyanazt csinálja, mintha az lenne.
Az orvoshoz járást mink ebben az időszakban választott képviselőinken keresztül gyakoroltuk, értsd macskák. Pocinak tegnap adtuk be az utolsó gyógyszert, de Lóci meg a pityikélője állandó kontrollt igényel, Maci pedig, hogy is mondjam, még folyamatban van. Amikor először elküldtem a RK-val, azt mondtam neki, hogy szóljon bent a szervizben, teljes generált kérünk olajcserével. Nos, mivel egy autóval ellentétben egy macskát nem lehet ott hagyni egy hétre, ami alatt szétkapják, és lecserélik benne soké’ az alkatrészeket, lépésről lépésre haladunk. Az elmúlt két hétben a szájgyulladásával szórakoztunk, aztán majd jöhet a többi.
Mindezt azért meséltem el, hogy megértsétek A Nagy Macskahordozó Mizériát. Nekünk anno két macskahordozónk volt, remek fröccsöntött nájlon mind a kettő. Aztán Celó letörte az egyiknek az ajtaját, miután csontig harapta az ujjam, és azóta nem volt csak egy. Ezzel az egy macskahordozóval szállítgattuk ide-oda az állatkákat, és szarban lettünk volna, ha egyszerre többet is kell, de azt megúsztuk. Szarban valami más miatt lettünk, hajaj.
Nem teljesen érthető okokból (az akceleráció lesz az vajmi) egyre nagyobb darab macskáink vannak. Celofán lényegében akkora volt, mint egy méretesebb tengerimalac, csak nem olyan duci, mellette Poci tényleg Nagyseggű Maruszjának számított. Aztán jött Lóci, aki leginkább egy görögdinnyére hajaz. A méretkülönbségek nyilvánvalóak voltak, de mivel a két macska sosem tartózkodott ugyanabban a légtérben, leginkább abban a formában jelentek meg, hogy anyósom, akihez Lócit kiadtuk dajkaságba, innentől kezdve Pocit “pici, csinos, sovány cicának” kezdte titulálni. Ezt Nagyseggű Maruszja meglepett pislogással fogadta, ilyesmihez nem volt hozzászokva. És aztán végül jött Maci, aki nemcsak akkora, mint egy bornyú, de ha végre kikezelik a mindenféléit, fogyókúrás programra is lesz ítélve, plusz kajla, mint egy részeg gibbon. Nédda.
(Igen, ablakot kéne pucolni. Majd.)
Na szóval a macskák egyre nagyobbak (és csámpásabbak) lettek, mi pedig még mindig ugyanazzal a fröccsöntött nájlon hordozóval hurcoltuk ide-oda az egész menazsériát, holott például Lócinak szét kellett csavarozni az alsó meg felső részt, hogy bele lehessen pakolni, mert ha megkutyálta magát, nem fért be az ajtón. Hát ez a fröccsöntött nájlon hordozó esett szét a RK kezében. Nagyobb baj, hogy Maci éppen benne volt. Még nagyobb baj, hogy éppen akkor akarta betenni a kocsiba az állatkórházból hazafelé indulvást. Az utcán. Az első alkalommal, amikor elvitte teljes generálra plusz olajcsere. Maci ugyan igen nyugodt példány*, de ez neki is sok volt.
A következő végtelen perceket a Repülő Kutató azzal töltötte, hogy az állatkórházzal szomszédos telekről próbálta begyűjteni a ház tulaja és az épp ott tartózkodó GLS-futárok segítségével a tuják alatt bujkáló, csipezetlen macskát, aki épp túl volt egy szurin meg egy vizsgálaton meg más olyan dolgokon, amik egy évek óta velünk élő állatot is kiakasztanának, nemhogy egy olyat, aki épp csak nemrég került hozzánk. Hát így esett, hogy Maci az első állatorvosi látogatás után a csomagtartóban jött haza a hordozó roncsaival egyetemben.
És így esett, hogy dérrel-dúrral beruháztunk egy elöl és felül is nyitható, fémrácsos macskaböribe, ami tíz kilóig teherbír és rugózáras lappancsa van.
* Eddig még sose volt olyan macskánk, aki odaáll nézni a konyhapulthoz, hogyan készítjük elé a gyógyszerét. Poci már akkor hét határon túl van a futon mögött, amikor elkezdek lerámolni a pultról, hogy odaférhessen egy macskasegg. Maci ezzel szemben lényegében sorba áll a gyógyszerért. Lenyomni ugyan neki is le kell, de utána sem lappang sértetten a bútorok mögött, hanem hanyatt vágja magát, hogy simogassuk.
8/139 – A krétai paradoxon
Ugye emlékeztek arra, hogy azt mondtam, hazudni fogok, de sokat? Nos, a szavahihetőségemre eddig nem volt panasz.
Természetesen mindezt nyafogóruhában írom a futonon, de azért képzeljük el, hogy lenne hová mennem kirittyentve, desőt még ki is tudnám rittyenteni hozzá magam.
8/138 – Kucik
Ma reggel lényegében saját magamat lőttem lábon, de minden jó valamire, ha másnak nem, akkor elrettentő példának. Úgyhogy, kedveszkéim, teljes pompájában bemutathatom, miért nem használok én hajszárítót.
Porszívót, na azt használnék. Nék.
Nyilván velem van a baj, én pakoltam be a macskáknak szánt párnát a polárok helyére (úgyis bemásztak, akkor legalább ne az alapanyagaimat szőrözzék össze, köszipuszi), de már egy hete nem mászott be a kucikba* senki. Gondolom, Maci direkt arra várt, hogy az egészségügyi határértéknél feljebb nőjön a szöszmöszök és pormacskák száma.
Summa summárum, engem itt most megszabotáltak.
* Ez, mint idén nyáron megtudtam, szlovákul annyit tesz, hogy “sarok”. Tanári életem legbizarrabb jelenetei közé tartozik, amikor ott ülök a záróvizsga-bizottságban, és érdeklődő, ámde mégis üres tekintettel hallgatom a szlovák szakirányos hallgatók feleleteit. Egy vakkantást sem értek belőle, az “áno” kivételével. Mindenesetre eldöntöttem, hogy államvizsgánként egy új szót mindenképpen megtanulok. A “kúcik” volt az első.
8/137 – Tomte néni meg a Macskásék diliháza
Azt ugyan nem igazán tudom (nem szóltatok), hogy mennyire hiányolja a tisztelt olvasóközönség bőségesen terjengő bülbül szavaimat és/vagy egészalakos őtözködős fotóimat, de mostanság (ha észrevettétek) meglehetőst kussban vagyok, és minimálisan mutogatom magam. Nincs rá ugyan okom nagyjából semmi, de átmenetileg afféle rágódik-magábandörmög időszakomat élem, meg aztán mi a francot mutogassak azon, hogy már megint ugyanabban a nyafogóruhában ülök egyre terjedelmesebb seggemen?*
Mindemellett annyi kiderült, hogy valahol lent, ahol a kurtafarkú malac túr, van egy igen hűséges háromfős nézőközönségem (a legkisebb még olvasni sem tud, de ruhákat szívesen nézeget), akik igazi műértő módon megkritizálják, éppen mi van rajtam, és hogyan áll. Noblesse oblige, a közönségért meg bármit, úgyhogy visszatérünk az őtözködős fotókhoz, plusz még hazudni is fogok, de sokat, mint Pinokkió.
Ez utóbbit tessék úgy értelmezni, hogy én ugyan minden nap ki fogom rittyenteni magam Filoméla, Tosca és Perpéta kedvéért, de utána valószínűleg visszavedlem öreg nyafogóruháim egyikébe, és azokat innentől nem mutogatom, hacsak nem gyártok néhány újat, amire persze minden esély adott. Ma speciel nem kell hazudoznom, mert tényleg kivágtattunk a házból hetibevásárolni. Azt nem tudom garantálni, hogy akkor is tomte néninek öltöztem volna-e, ha nem gondolok közben a kölkökre, de hát így esett.
Szóval, nyugi, lányok, a bolond nagynénétek még megvan. A bolond nagybátyátok is. Meg a kupi. Meg az összes macska.
A tévét viszont tényleg ki fogom hajintani, csak előbb még restaurálnom kell hozzá egy komódot. Egyszer majd az is meglesz.
* Ezt, mi tagadás, csak a plasztikus költői kép mián írtam. A ma reggeli méretkezés alapján pont fél kilóval nyomok többet, mint márciusban, amikor beütött a világkrach.
Minden nap más - mindennap más 