szeptember 2017 havi bejegyzések

Tegnap este a Repülő Kutató utánam jött Emesével, és hazakacskaringott velem a högyön körösztül, ahol én (főként sötétben) mindig attól rettegek, nem ütjük-e el a helyi fauna valamely bambább tagját. Tavaly májusban például majdnem elejtettünk egy motorost, aki épp olyan naivitással jött át a mi sávunkba, mint egy süldő vadkan, szóval nem teljesen ok nélkül rettegek ám. Ezúttal szerencsére mindenki megúszta, bár láttam nyulat meg rókát is, az utóbbinak épp úgy csillant meg a szeme a fényszórók előtt, mint Vuknak. A rókák amúgy is nagy kedvenceim csak úgy minden ok nélkül, szóval a nap legalább olyan jól zárult, amilyen szarul kezdődött. Mindenki túlélte a Kutatók Éjszakáját is, az előadásomon még olyanok is voltak, akik vigyorogtak, mikor azt vártam, hogy vigyorogjon majd a közönség. A pipik is megvannak még, bár az egyiknek kigyütt a helyéről a farka, de azt majd visszaműtöm neki, csak el ne hányjam addig valahová. Egyelőre rátűztem egy ziherejctűvel az operációig, láttak már ennél rosszabbat is a magyar egészségügyben.

Na de a legfontosabb, hogy hazahoztak. Még csak három hete tart a félév, és ezt a Repülő Kutató már kétszer csinálta meg velem, úgyhogy egyrészt roppant módon hercegnőnek érzem magam, másrészt viszont a “jótett helyébe jót várj” szellemében valamivel mégiscsak viszonozni kell eztet. Úgyhogy meghívtam ma estére vacsorázni odakint a városban. Ó, és elővettem a hűtőből a kovászt, haddlám, mennyire tett be neki a több hetes hibernáció, amíg nem tudtam vele foglalkozni. Ha esetleg elfelejtettétek volna, én már megdögölesztettem idén egy kovászt, úgyhogy azóta gondosan a hűtőben tartom a sztázis állapotában, mint a Weyland-Yutani megakonszern az ő űrhajón dekkoló dolgozóit, mielőtt élienpapi lenne belőlük. Időnként előveszem, megetetem, megnézem, él-e még, aztán ha igen, visszadugom. Ez eddig bejött, és a jelek szerint most sem krepált meg szegénykém, szóval ma kenyeret fogok sütni. Vagy cipót. Vagy azt az akármit, amire a Repülő Kutató rábök a könyvben. Aztán majd a kovászt valószínűleg visszadugom a hűtőbe, és tovább reménykedem, hogy nem nyírom ki idő előtt, mert akkor lehet kezdeni elölről az egész procedúrát. (Csak a héten olvastam, hogy Dragománnak bezzeg egy tizenkét éve érlelődő kovásza van, de ez Gyurit ismerve valójában nem lep meg annyira.)

És természetesen piacra is megyünk, naná hogy megyünk, most van az őszi rukolaszezon, arasznyi lapukkal. A takony még tart ugyan, de a rukoláért igen sok mindenre képes vagyok. Csak azok a kurva határidős szövegek ne lennének, ezek folyton újratermelik magukat. Ma viszont törik-szakad szabadnapot veszek ki belőlük, mert fontos dolog ugyan a tudomány, a felsőoktatás meg a kötelességtudat, de azért saját magamnak mégis én vagyok a legfontosabb, és ha teljesen ledarálódom, akkor úgyis kereshetnek helyettem mást az összes nyüves feladatra.

Van egy mondás, mely szerint a rest kétszer fárad, de én úgy gondoltam, megreszkírozom. Ennélfogva már reggel a piacra abban a gondosan összeválogatott áutfitben vonulok le, amelyben este majd elmegyek vacsorázni a Repülő Kutatóval.

Az egész nyüves univerzum másból sem áll, csak takonyból meg nemszeretem feladatokból. Ez utóbbiakból még a héten le kell nyomnom összesen öt darabot, három közüle adminisztrációs anyámkínja. Munkaköri leírásom ezügyben: “Fölös papírokat kupacolsz halomba, hadd ne bólogasson az eperfa lombja”. (Ezt én, tök egyedül, csak most, csak nektek. Olyan is.)

Mindent meg tudok csinálni, ha muszáj. Még határidőre és taknyosan is. Épp csak átkozottul nincs hozzá kedvem. És az ehhez hasonló napokon igen hangosan dudorászik fülembe a kísértés szirénhangja, hogy hagyjam a fenébe a tudományos pályát meg a felsőoktatási kariőrt, és inkább indítsak tanfolyamokat a szentendrei környezettudatos ifjú anyáknak “hogyan alakítsunk át turkálós gyermekholmikat yol” címmel.

Aztán persze győz a józan ész meg a tantárgyleírások.

Igen, kábé úgy is érzem magam, ahogy kinézek.

Hajnali négykor arra ébredtem, hogy egy láthatatlan macska horkol valahol a közelemben. A helyszín gondos szemlézése után kiderült, hogy Celofánról van szó, aki gyakorlatilag lecsúszott három díványpárna között egy résen a kanapészintig, ahol is természetesen boldogan összegömbölyödött, és a sok fincsi puha párna takarásában mindaddig durmolt, amíg én fel nem vertem nagy kíváncsiságomban. Mondanom sem kell, hogy ezek után mindketten kissé morcosan kezdtük a napot, én pl. négy óra alvás után, mert tegnap igen későn jöttem haza, de kivételesen nemmunkából, én partiállat, aki vagyok.

Az eredeti terv az volt, hogy a Hadik Marimekko-kiállításának megnyitóját fogjuk meglátogatni volt collegista collegináimmal. (Technikailag két szobaközösségnyi népség-katonaságról van szó, akik különböző kombinációkban alkották ezt a két szobaközösséget, hátülső pár előre fuss, helycserés támadás meg effélék.) Mi tagadás, no, már eleve egy kocsmában találkoztunk, hogy aztán onnan menjünk kulturálódni, miután mindenki végzett az ún. munkanapjával (ez nekem a szakdolgozókat jelentette), ergo a Hadikba úgymond fashionable késéssel érkeztünk, és nem fértünk be. A Hadik kutyfüttynyivel sem lett nagyobb azóta, hogy megnyitáskor a legenda szerint Karinthy elkiáltotta magát, “de hát akkora ez, mint egy szatyor!”. A másik legenda a fal rafiaborításával hozza össze Karinthyt és a szatyrot, hja, ilyenek a legendák. Mindenesetre a nem fashionable késéssel érkező Marimekko-rajongók már a lépcső aljáig megtöltötték az emeleti részt, ahol történt éppen valami, és mi csak a fentnevezett rajongók bokicáit láthattuk az egészből. Ennek eredményeként igen kulturálatlanul leléptünk onnan, de mint a patyolat, és testületileg átvonultunk a Café Ponyvaregénybe, ami gyakorlatilag nem változott semmitse azóta, hogy egyetemista korunkban oda jártunk, leszámítva, hogy az itallapon már nem találtam meg a málnaszőrt “a jólismert budai klóros vízzel hígítva” (és nem szívtak raketta méretű szivarokat nagyszájú növendék politikusok, ami nélkül kiválóan elvoltunk). Tökmindegy, amúgy is sörzöttem. Kicsikét. Szerényen. És közben dumáltunk. Sokat. Ez valamiért mindegyik baráti körömben megvan, hogy nem a hallgatag és lakonikus fajtából valók. Similis simili gaudet, bezony.

Aztán az előjelzések szerint hazakúsztam, és elaléltam, majd négy órával később, dzinng, mint akinek egy gongot vagy egy horkoló macskát ütöttek meg a füle mellett. Mindenesetre ma a hajnali négykor történő napindítás után Celofán és én is úgy döntöttünk, hogy még jár nekünk néhány kör alvás, és lőn. Még a piacot is kihagytam, horribile dictu.

Hogy némi sikerekről is beszámoljak: mint látható, tegnap végül eljutottam fodrászhoz. A szakdolgozók közbeni hatásszünetekben eljutottam turkálóba is, de üres kézzel jöttem ki, ami engem is éppúgy meglepett, mint feltehetőleg veletek teszi. Minden kicsi volt, nagy, uncsi, gyűrődős, drága vagy minekeznekem holmi. Mi lesz így ezzel az őtözködős bloggal, hejj. (Nem lesz semmi. Már most is annyi holmim van, mint a ragya.)

Tegnap végigpofáztam háromszáz percet nettóban. Közben időnként volt negyedóra cigiszünet, amit ütvefúrók dörömbölése között abszolváltam az udvaron azon hallgatók társaságában, akik az én pofázásomat hallgatták végig ebben a háromszáz percben, és szintén a nikotinnak hódoltak a szünetekben. Tükörbe ugyan önvédelmi okokból nem néztem ezen a délutánon, de ha én is úgy festettem, mint a hallgatóim, akkor tényleg szépen ledarált a tegnapi nap. Ami a darálást illeti: mostanra már az építőmunkások teljesen kibelezték a valamikori kollégiumot, úgyhogy ami eddig udvar volt, az jelenleg egyetlen nagy egybefüggő építési terület. És közben folyton düngetnek meg zürümpölnek valamit, ez pedig feltehetőleg így lesz még évekig, mert 2020-ban lesz az eucharisztiai világizé, és addigra kell elkészülnie a zarándokhotelnek. (Igen, nálunk ilyen dógok történnek.)

Mivel a Repülő Kutató egy áldozatos férj, akinek frissen sült zsemléket kéne a lába elé helyeznem hódolatul, mert az minden bizonnyal jobban lelkesítené, mintha ugyanezt babérágakkal vagy rózsaszirmokkal hajtanám végre, utánam jött Emesével (ő a kocsi), és hazavittek. Egy hercegnő vagyok. Voltam. Ma nem vagyok hercegnő, ma gyalogbéka témavezető vagyok. Délben Tárogató utca, délután Mixáth tér, este pedig szabadidős programom is van, azután viszont feltehetőleg csak hazakúszom, és elalélok.

Különösen hogy éjjel olyan iszonyú mázsás marhaságokat álmodtam összevissza, hogy még most is szédelgek bele. Na, zúzzunk, szédelgésből nem lehet megélni.

Mellesleg, mint a mellékelt ábra mutatja, itt még mindig november van, hogy a rosseb akárhová ne tegye ezt is. Ennek örömére kifejezetten szükségem volt arra, hogy vérző szájú anyatigrissé rúzsozzam magam, egye fene. Ha viszont délutánra visszatér véletlenül a szeptember, és én belefövök ebbe a szép nagy meleg házivarrottasba, legfeljebb elmegyek turkálni yol. Időm lesz rá bőven a hatásszünetek között, és amúgy is, ebben a blognaptári évben még nem voltam, pedig mindjárt vége az első hónapnak.

Sőt, ha tényleg rengeteg időm lesz, tán még a fejemen a kócot is elviszem megkurtíttatni.

Ma kivételesen olyan szerda van, amikor nem robogok ki hatkor az ajtón, ennek örömére viszont hajnalban megint kukurikú volt szöveggyomrozással súlyosbítva, úgyhogy most némiképp bamba vagyok és indiszponált, valamint fázom.

Az időjárás se játszik különösebben a kezemre, teaidő van meg csokiidő meg marha nagy sötét. Nekem pedig még van egy csomó gyomrozni való szövegem, meg egyre közelebbről integetnek sunyin a határidőim.

Igen, ilyenkor kezdődik a nyafogóruha-szezon is. Akkor viszont mindent bele.

Dénes jó istenem, ahogyan húgom Emüe nevű barátnője mondaná. Ez tényleg húzós év lesz. Tegnap este kaptam egy levelet egy hallgatótól, akit nem pontosan Kovács Máriának vagy Kis Katalinnak hínak, de kábé ilyen ritkaságú neve van, a levélben pedig az állt, hogy akkor péntek du. jó lesz-e nekem konzultálni a szakdolgozatáról. Fél percig csak meredtem a levélre, próbáltam felidézni, ki ez a csaj, hol tanítottam (Esztergomban vagy Budapesten) és mikor (hétközben vagy hétvégén), és hogyan lettem én a témavezetője egyáltalán, na meg miért. Utána persze helyreálltak a dolgok, sikerült felidéznem a hallgatót, a helyet meg még azt a beszélgetést is, amikor megegyeztünk abban, mivel érdemes kezdenie a kutatást, de hát akkor is.

És még csak a második héten vagyunk, Pex pedig be sem indult, mi lesz itt november végére, jáj. Mindehhez ráadásul (merész narrációs fordulat) muszáj lesz új kozmetikust keresnem, mert a régi, aki olyan jól tudta, mit csináljon a szemöldökömmel, elment gazdasszonynak a tanyájukra. Itt ebben a városban, ha eldobsz egy macskakövet, és nem ütközik bele a röppályán egy japán turistába, tutira eltalálsz valami szépészeti műhelyt, de nekem valahogy pechem van velük. Nagy a fluktuáció. Hat fodrászt fogyasztottam el tíz év alatt, aztán nagyrészt átnyergeltem a BioHairre, ahol hálistennek minden mindegy. Nemcsak a fodrászokkal van gond, az előző masszőzöm például elment panziós néninek a Balatonra. Most meg még a kozmetikusom is lelépett a malacok mellé, pedig legalább ő olyan szép stabil része volt az én életemnek, már tizenéve jártam hozzá. Pfühp.

Ma tancsitancsi van meg persze szakdolgozók, mert jövő héten le kell adniuk a címbejelentő lapot, és most nagy svunggal szaladgálnak a témavezetőjükhöz. Ez persze olyan csoda, ami szokás szerint három napig tart, októberben és novemberben általában eltűnnek yol, aztán nem látom őket januárig, amikor már egyre közelebb van a leadási határidő, és ettől megtáltosodnak. Nem tudom még viszont, ez a trend idén mennyire fog érvényesülni, ezúttal egy csomó levelezős szakdolgozóm van, és ők jóval lelkiismeretesebbek az átlagnál. No, majd meglássuk.

Az eső viszont monnyon le. Olyan lehangoló sötét van, hogy nincs az a tarkabarka, amivel ezt teljes mértékben kompenzálni lehetne, pedig én aztán tényleg igyekszem, de ma csak igen mérsékelten érzem magam sikeresnek ezügyben.

Épp ahogy jósoltam. Két nap boldog és lusta habuckálás után, amit a Bűnök Barlangjában abszolváltam, most fülig ülök a bötűkben. Mint a mellékelt ábrából kikövetkeztethető, legalább hajat mostam hozzá, de ma még a lakást sem igen hagyom el, maximum a pékségig megyek. Ennek eredményeként viszont, ha kegyesek hozzám a Gépben és Fejemben Lakozó Szellemek, ma két elküldendő/leadandó szövegtől is meg fogok szabadulni, hurrá.

Na persze nyugtával dicsérjük a napot, itt még történhet bármi és annak az ellenkezője is.

Ebben az életben az a csodálatos, hogy mindig nyújt plusz röhögnivalókat, esetenként ráadásul éppen olyan helyekről, ahol nem is számítasz rájuk. Nézzük például az alábbi esetet.

Szeptember 29-én Kutatók Éjszakája lesz, és hát nyilván nekem is ott kell előadogatnom teljes díszben, mert aki költő, az legyen király és pap és próféta, aki meg tanár, álljon ki mindig a népség-katonaság elé, ahányszor és ahol csak összeütnek két tenyeret. Még augusztusban le kellett adni fotót, önismertető szöveget, absztraktot, kiskutyának kisfülét, mert idén a Kutatók Éjszakájának egyetlen nagy országos honlapja vagyon a sok kicsi intézményi magánizé helyett, szóval nem ám csak úgy bogározni összevissza a kutatóknak kerge marhák módjára, hanem csend, rend, fegyelem. Le is adtam az összes kiskutyafülét. Persze gondolhattam volna már akkor is azzal a Móra-mesével, amelyben a kiskukta egy marék liszttel demonstrálja Dobzse Lászlónak, hogy ami sok kézen átmegy, menet közben elkopik, de hogy éppen milyen érdekesség történik majd, azzal, őszintén, nem számoltam.

Tegnap reggel megnéztem ezt a honlapot. Nyilván megnéztem magamat is, ne vicceljünk, az ember mindig megnézi magát ilyen helyeken. Ott voltam fotóval meg önismertetővel meg minden a kiskutyafülével. És a honlap tanúsága szerint úgy hívtak, hogy “Dr. M-né ÁK”.

Iszonyúan röhögtem. A Repülő Kutató (aki természetesen nem M) szintén iszonyúan röhögött. A hangsúly viszont azért mégiscsak inkább az iszonyún volt a röhögés helyett. Én, úgy éljek, semmi kifogást nem támasztok az ellen, ha valaki úgy akarja leélni egy ponton túl az életét, hogy őt a továbbiakban Hakapeszik Elemérnének hívják, tőlem jöhet a Hakapeszikné Etelka, Hakapeszik Elemérné Süstörgős Etelka meg a Hakapeszik-Süstörgős Etelka változat is, vive la différence, de hát az én nevem mégiscsak az enyém, szóval talán elhihetnék nekem bemondásra: tudom, hogyan hívnak. Amikor ifjak voltunk és rettenetesen feministák, az egyik barátnőm mondá, hogy amúgy is mekkora szopás, hogy egy nő vagy az apja, vagy a férje nevét kénytelen viselni, vesszen a patriarchátus. (Ő egyébként később hozzáment egy nyikhajhoz, aztán még később az a nyikhaj elvált tőle, majd elvette egy rajongóját, aki feltehetőleg nem vélekedik ilyen dehonesztálóan a patriarchátusról. Nem tartjuk már a kapcsolatot, lejártak az mi ifjonti éveink a rettenetes feminizmusunkkal egyetemben, de most eszembe jutott, mert hát M-nének a mostohaanyámat hívják, bmeg. Dénes jó Istenem, hogy röhögne apám, ha ezt most látná.) Mindenesetre szétlőttem a világba pár segítségkérő levelet, hogy hogyan a nyavalyába kaphatnám vissza a nevem, ha már van nekem olyan. Mázli, hogy nem Dr. Hakapeszik Elemérné Dr. Süstörgős Etelka Eufrozinának hívatom magam, mert ha három mindennapi keresztnévvel, összesen hat szótaggal is ennyi baj van, vajon mihez kezdenének Dr. Hakapeszik Elemérné Dr. Süstörgős Etelka Eufrozinával.

A történet egyébként hepienddel zárult. Ma reggel már intézkedtek, úgyhogy végre nem vagyok önmagam felesége, hurrá.

Mára egyébiránt kissé összekuszálódtak a dógok, mert az eredeti terv az volt, hogy gatyába rázok egy máma leadandó tanulmányt, de kitolták a határidőt két teljes hónappal, aminél rosszabb nem is érheti a tudományos pályán lébecoló megrögzött prokrasztinálókat. Próbálom ugyan rávenni magam, hogy essünk túl rajta, de azonnal, ez rám férne. A következő hetekben úgyis rendet kell vágnom a szerkesztés alatt álló kötetemben meg a lírámnak nevezett dzsuvás ciheresben, plusz tanítás is van, a Kutatók Éjszakájára is össze kell dobnom a ppt-t (bárhogy is hívnának a honlapon, senki M-né nem tartja meg helyettem azt az előadást), meg hát persze élni is kéne. Mégis, erős a gyanúm, ma egyikkel sem fogok foglalkozni, az élést kivéve. Különösen, hogy holnap a 4:37-es busszal indulok, hogy tízre Pécsett legyek. Jáj.

Viszont a muszikák kajája fogyóban van, úgyhogy most ellejtek kis kosarammal papiért.