Kezd az az érzésem lenni, hogy idén mindegyik összefoglalót azzal summázhatnék: jajistenem, micsodahónapvoltezis, delegalábbtarka.
Galéria!
július 2017 havi bejegyzések
4/334 – Mindennapi kenyerünk, zöldségünk és banánunk
Életünk esmég a kaja és az emésztés körül forog, mint általában mindig, amikor pótanyasággal örvendeztet meg a sors. Mára már azt is tudom, milyen képet vág Giggü, mikor nem ízlik neki az étel, amit felszolgáltam. Ebédre megpróbálkoztam a szokásos tört zöldségen felül egy kis pirított darált hús beadagolásával is – hát öcsém, én még nem láttam ilyen négyszögletesre váltott manófejet. Becsületére legyen mondva, olyan méltósággal kezelte a helyzetet, mint Heston Blumenthal, aki szintén végigkóstolgatott mindenféle klasszikus rémkajákat, és nem köpte ki sose, amit én nagyon díjaztam. Nos, Giggü is lenyelte ugyan, ami a szájában volt, de láthatóan az volt a véleménye, háromszor etethetem meg vele ezt a szart: először, utoljára és soha többé. No problem. Még egy-két év, és ő is olyan lelkesedéssel fogja zabálni a paradicsomszószos fasírtkáimat, mint hasonló korában a másik kettő. Én tudok várni. Most is azonnal visszatértem a tört zöldségre magában, a baba meg ismét elégedett volt.
Egyébként, ha már az étkezésnél tartunk, kezd az a benyomásom lenni, hogy a töpörtyű ébren töltött ideje legnagyobb részét evéssel tölti, vagy legalábbis én töltöm az ő ébren töltött ideje nagyját az ő etetésével. Egy szelet kalácsot ujjbegynyi darabokban benyammogni nem két perc. Azt legalább pontosan tudjuk, mikor éhes, mert jelzi: megáll az etetésére rendelt szék mellett, csépeli a karfáját, és crescendóban nyürrög. A délelőttök még csak-csak, de délutánonként bizony tényleg úgy érzem, félóránként kapjuk a jelzést. Ja, és note to self: banánt kell venni. Giggü imádja a banánt, és végtelen csalódottsággal bámulta a kiürült tálkát, mikor elfogyott az utolsó darab. Konkrétan háromszor is megnézte, nem maradt-e véletlenül benne egy kicsi. Úgyhogy ma reggel hatkor én is megnéztem, nem maradt-e a kisbótban banán egy kicsi, de nem. Úgyhogy további expedíciók várhatók.
Ami engem illet (ez végül is az én blogom, tessék velem is foglalkozni, még mielőtt én is csépelni kezdem a szék karfáját) a gyermekcse délutáni alvását kihasználandó elbóbiskoltam egy kicsit, ami piszok nagy hiba volt, mert nem bóbiskolás lett belőle, hanem két és fél óra igazi alvás egyhuzamban, színes-szagos-bonyolult álmokkal és olyan, ébredés utáni félkómás állapottal, hogy alig bírtam kinyitni a bal szemem, és mindennek nekimentem, amíg felevickéltem az emeletre megnézni, mit csinál a gyermek. A gyermek persze már ott ült az ágyikójában, és babanyelven társalgott önmagával, majd szélesen vigyorgott rám. Ezekért a vigyorokért éri meg az összes töketlenkedés meg majrézás meg zöldségtörögetés.
Szőrös gyermekeim ugyan nem vigyorognak rám ilyen édesen, de mostanra nagyjából belenyugodtak, hogy nincs mit tenni, el kell viselni ezt az új háziállatot. Legalább kicsi meg lassú meg nem túl hangos/büdös, meg sokat alszik. (Ez utóbbiért Istennek legyen hála, Giggünek nemcsak jó alvókája van, de óraműszerűen pontos is. Le kell tenni délben meg le kell tenni este nyolckor, és még csak tentebabára sincs igazán szükség. Mondjuk ne kiabáljam el, történhet itt ezen a héten még minden, sőt még annak az ellenkezője is.) Azért Celó élt a véleménynyilvánítás jogával, és gondosan elhelyezett nekem egy boát a kelimszőnyeg mértani középpontjában, nehogy ne vegyem észre.
A tegnap délutáni félkóma egyik várható következménye amúgy az volt, hogy ma hajnalban felkuvikoltam. Így legalább jutott idő önmagam tatarozására is, és öt percen belül nekiesem a lisztesbödönnek, hogy ticinói kenyérkéket süssek őfelségének. Délutánra amúgy lehet, hogy ismét beájulok, de majd legfeljebb alszunk Giggüvel srévizavi, a macskák meg közben hányjanak le, amit csak akarnak.
4/333 – Bolondokháza, bölcsőde
Munkás nap volt a tegnapi, rengeteg időt töltöttem azzal, hogy hol egy plüss unikornist, hol egy fél pár 19-es cipőt fogadjak el és adjak vissza a tulajdonosának. A délutánt anyósom mentette meg azzal, hogy áthozott egy egész láda másfél évesekre optimalizált játékot, nagyrészt olyasmit, ami zörög vagy zenél. Az egyik izéből, ami egy lebutított Mozart-dallamot dünnyögött, azóta hálistennek kifogyott az elem, de a csörgődöbhoz és a marimbatökökhöz még az se kell, úgyhogy a délután nagy része boldog püföléssel és csörömpöléssel telt. Aztán ha már lúd, legyen döglött alapon a Repülő Kutató és Giggü átlátogatott a szomszédba, megtekinteni egynéhány döntőt az úszóvébéről. A gyermek el volt ragadtatva, különösen, hogy közben egy vele azonos méretű játék jégimacit ölelgethetett.
Gondot csak a táplálkozás meg a macskák jelentenek, de az se egészen úgy, mint hinnétek. Friss szintetikus anyai bambaságomban kihagytam a délutáni ébredés utáni étkezést, így ötre Giggü morcos lett némiképp, de aztán jelbeszéddel és bőgéssel rávezetett minket hülye felnőtteket arra, hogy mi a gondja, és ezentúl megint sínen volt minden. Rettentő étkes gyermekcse, imádja a kenyeret meg a kalácsot, de összesen két foga van, így hát ezeket csak ujjbegynyi darabokban tudja fogyasztani, és azt se lehet a kezébe adni, mert összegyűjti és szétmorzsolja, így hát kábé olyanformán kell etetni, mint egy kismadarat. Pontosan úgy is tátja a száját, mint kisrigók a friss kukacra. A kalácsfogyasztás szent célja érdekében sütöttem challát avagy barheszt (újabb item kipipálva a “világ kenyerei, egybesüljetek” könyvből), de két akkora marha nagy kalács lett belőle, hogy az egyiket odaadtam anyósomnak. Ezt Giggü nem díjazta, konkrétan elindult bőgve a nagy kalács után, hogy visszaszerezze, pedig mondtam neki, hogy itt marad ez a másik, nyuginyugi. A Repülő Kutató afféle atyai büszkeséggel állapította meg, hogy szívesen mondaná, ez a gyermek a nagybátyjára ütött, ha ennek nem lenne számos akadálya, például az is, hogy nem vérrokonok.
A macskákkal az a gond, hogy Giggü nagyon lelkes tőlük, de ők erős gyanakvással figyelik ezt az új háziállatot. Poci végül előmerészkedett és tisztes távolból csodáltatta magát vele, de Celó a nap nagyját a Bűnök Barlangjában töltötte, undorral gubbasztva egy (talán nem véletlenül kiválasztott) félig megvarrt 80-as méretű babamellényen. Aztán átköltözött a Repülő Kutató ágyára, és ott maradt. Splendid isolation.
Az éjszakát a kis felség tizenegy óra alvással abszolválta, én meg azzal, hogy folyton azt hallgatóztam, szuszog-e még. Erről, asszem, a valódi anyák elég gyorsan leszoknak, de nekem most lett hirtelen egy egyéves háromhónapos gyerekem, és most izgatottan várom, mikor kakál. Mindeközben pedig a Repülő Kutató kísérleti alapon lekváros puliszkával eteti a tegnap főzött mirabella- (vulgó fosókaszilva-)lekvárból.
Az életünk egy bolondokházi bölcsőde.
Update, különösen aggódó rokonok számára. tíz perccel a poszt élesítése után szagmintát vettem a gyerekről, majd fellátogattunk a fürdőszobába. Én még ugyan nem láttam életemben ilyen állagú és színű izét, ami kijött belőle, de banáncefre szaga volt, szóval valószínűleg a tegnap bekajolt két banán lehetett a főkolomp.
Most mindannyian elégedettek vagyunk. Giggü is. Megtalálta az egyik zenélő játékon a bekapcsológombot.
4/332 – Metaforice
Giggü csodálatos békés egy cukorbogyó, de ez nem változtat azon, hogy én viszont úgy fosok, mint a mesékben, és nem csak metaforice. Technikailag ugyan sejtem, mit kell csinálni egy totyogóssal, de ez az életkor kimaradt a szakmai képzéseimből, valószínűleg egyedüliként. Ha hároméves lenne, ölég pontosan meg tudnám állapítani, hogy mit óhajt és mivel szórakoztathatom, tán még azt is, hogy milyen területen szorul esetleg fejlesztésre, de egy ekkora töpörtyűnél megáll a tudomány. Azon a koron már túl van, amikor az a főcél, hogy felül nedves legyen, alul meg száraz (nem mintha ezeknek ne lenne továbbra is jelentősége), viszont még nem tudjuk megtárgyalni, mire van szüksége, úgyhogy itt hajózom égnek álló hajjal ismeretlen tengereken, kezemben plüss unikornisok, és ez sem csak metaforice.
4/331 – Királyi látogatás
Akkor mától egy időre vége azoknak az aranjuezi szép napoknak, amikor akkor kelek és fekszem, amikor akarok. Megyek, gatyába rázom a vendégszobát a kis felség fogadására.
4/330 – Nosztalgia
Nyarunk ezen a héten kábé úgy fest, mintha visszatértem volna tinikoromba: sajnálom magam, hogy ilyen gyorsan csúszik ki a seggem alól a vakáció, kupleráj van a szobámban, és 16 fokot mérünk odakint.
Mikor öltözzön az ember másként, mint lilapiros papagájnak. (Ami egyébként a jelzett korban olyannyira nem volt elképzelhető, hogy akkori önmagam rémülettel vegyes elképedéssel nézné mostani önmagamat.)
A nosztalgiavonatra amúgy nem csak az időjárás ültetett fel, de én is magamat: ennek a kötényruhának a szabásmintájával először ’96 őszén kezdtem szemezni a Pataky Művelődési Központ könyvtárában, de csak öt éve sikerült magamévá tennem egy antikváriumban a Burdát, amiben ezt láttam, és két hete sikerült megvarrnom a kötényruhát.
Hosszú munkához sok idő kell, miként a collegiumi szállóige mondja.
4/329 – Félig tele, félig üres
Az árgyélusát neki, túl korán és túl későn van a kishitűségi rohamokhoz, pedig éppen most gázolok a sűrűjében. Szépírónak túl könnyű vagyok, lektűrírónak túl nagyigényű (magammal és a közönséggel szemben is, nyilván), úgy akarok leírni dolgokat, hogy ne mondjam ki, de az olvasó megértse, és úgy akarom hazudoztatni a hőseimet, hogy mindenki értse, mi az igazság.
Ehhez még tortahab, hogy pénteken fejemre esik Giggü is, aki ugyan egy csodás cukibigyó, de az egyéves-háromhónapos éppen az a kor, amikor már a gyerekek roppant gyorsan képesek helyet változtatni, de éppolyan gyorsan elesni is, veszélyérzetük még nincs, igényük az emberi kommunikációra már van, de kellő eszközük arra, hogy pontosan megértessék magukat, nuku. Jáháháháj.
Na, vissza a kézirathoz. Most már nem hagyhatom abba, és péntektől úgyis más lesz a főprogram.
Mit ne mondjak, tényleg igencsak beszartforma fejem van ezen a képen.
4/328 – Kizökkent az idő
Hej de megváltozott az időjárás. Tegnap délután még olyan meleg volt, hogy a sütőből frissen kivett pitákat a teraszra tettem kihűlni, ne fűtsék nekem tovább a lakást. (Timó rögtön el is lopott egyet, váljon egészségére. Öreg kutya már ez, nincs más öröme, csak a vakargatás meg a kaja.) Ehhez képest ma igencsak elkelt a dzseki, amíg eltotyogtam masszázsra.
Na mindegy, én most úgyis 2012 októberében vagyok Pesten. Nagyrészt.
4/327 – Írni, irgalmatlanul
Néha, hogy ibolyaszerényen bevalljam, még önmagam is képes vagyok meglepni végtelen sokoldalúságommal: amellett, hogy pofázásból élek, őtözködős blogot vezetek és virágocskákat hímzek mindenhova, annyiféle dolog írásával próbálkoztam, hogy se szeri, se száma. Vers, széppróza, tudományos szöveg, esszé, ismeretterjesztés populáris irodalomról meg persze akkor már egy kis populáris irodalom is neki bele, hogy az se maradjon ki. (És nem, még azt se mondhatnám, hogy az asztalfióknak dolgozom: a fentiek közül mindenből megjelent már itt-ott kevés vagy sok, és még csak nem is a legrosszabb helyeken.) Nyilván ennek a szétburjánzásnak az a következménye, hogy egyiket se tudom megfelelő mélységben és erőbedobással művelni, különösen, ha azt is hozzátesszük, hogy irgalmatlan lusta vagyok – még pontosabban nem lusta, hanem kényelmes, de azt tényleg irgalmatlanul. A feladataim kilencvenöt százalékát határidőre teljesítem, és olyan marhaságokat is bevállalok, amikre senki sem kényszerít, lásd második doktori. Ehhez képest viszont például a tegnapi napot mámorító semmittevéssel töltöttem, kilencvenes évekbeli nagyívű akciószarokat vizionálva, különös tekintettel John Woo munkásságára motorbiciklikkel, galambokkal és mexikói patthelyzetekkel, ahogy ezt köll.
Nyilván ennek (nem John Woonak, hanem a szélrózsa minden irányába egyidejűleg tartó szerzői munkásságomnak) az is a következményei közé tartozik, hogy szinte mindenki, akivel beszélgetek erről, mást akar olvasni tőlem. A családom (milyen meglepő) a készülő családregényt, a barátnőim a készülő lektűrt, folyóiratok szerkesztői esszét, undzóvájter. Még költői munkásságomra is van egy visszautasíthatatlan ajánlatom, Poett ugyanis a télen varrt két kordruháért cserébe meg fogja szerkeszteni a verseskötetemet. Mármint ha végre befejeztem, mert az kábé 85%-on áll, és ahogy magam ismerem, a kész versekbe is bele fogok nyúlni, mert nincs olyan, hogy véglegesen kész szöveg, csak leadási határidők vannak, amikor is kitépi valaki a megírtakat az ember kezéből.
Szerencsére Poett őszig nem ér rá egyelőre, így a verseket legalább be tudom hajítani a hátsó polcra. A múlt héten viszont éppen a fel-alá viharzás közben kaptam levelet az egyik kiadónál, ahol évekkel ezelőtt publikáltam, hogy oké, tudják, megmondtam előre, egy-két évig lélegzetet venni se lesz időm ezügyben, de van-e valami új cucc, mert érdekelné őket. Hátizé. Új cucc, a szokásoknak megfelelően, egyharmadig kész állapotban van, és én ugyan pontosan tudom, mit akarok belőle írni és hogyan, de a mikor, na az teljesen más tészta.
Mikor, mikor. Hát például most. Elvileg ugyebár vakációm van. Kár, hogy ez az időszak az is, amikor a nap meg a dögmeleg kifőzi az agyat a fejemből, úgyhogy válogatott túlélési stratégiákra van szükségem ahhoz, hogy bármiféle értékelhetőt alkossak. Szerencsémra ilyenkor esik igazán kézre az inszomnia, mai reggelemet négykor kezdtem kávéval és kézirattal a teraszon (aztán persze visszabújtam még egyet szundikálni, de a szándék is fontos, ugye).
Csak kitartson az elszántság, és minél később rontsanak rám kishitűségi rohamok. Azok még a kényelmességnél is irgalmatlanabbul rontják a teljesítményt.
De hogy a blogprofilnak is aggyunk egyet: a sok nyári lebernyeg közben ideje volt felvenni valami olyasmit is, amiben leellenőrizhetem, van-e még derekam. Hm. Valamennyi akad, de ezügyben is ideje lenne lépni.
4/326 – Békésen vadul
Ötkor ébredni arra, hogy vadul villámlik, és mindehhez békésen esik – rosszabb napkezdetem sose legyen. Ezek után pedig miért ne öltözzek fel olyan dilisen, ahogyan csak akarok.
A pipezöld gumipapucs csak ráadás.
4/325 – “My brain hurt like a warehouse”
Komplex hülyeségeket álmodni, ez nálam mindig megvolt, de ma éjjel még a szokásosnál is inkább összejött, lévén hogy azt álmodtam, világvége van. Apokalipszissel viszonylag gyakran szoktam álmodni, de olyankor mindig valami extra természeti csapás az oka, meteor, cunami, kiskutyafüle. Nos, ezúttal az emberiség kihalása volt a program, miközben fű, fa, virág és természet köszöni szépen, jól. Az embereknek viszont higanyszínű amőbaféleségek kezdtek folyni a szeméből, aztán pár óra leforgása alatt megőszültek és demenciát kaptak, akiknek pedig még megvolt az ép esze, fásultan várták, ők mikor kerülnek sorra. Brrrr.
És mindeközben folyamatosan ment David Bowie-tól a “Five years”.
A való világban viszont szombat van, és ha szombat, akkor piac, ahová fel lehet venni az új lebernyeget a régi ruhával, és ha már úgyis nyár van és piac, akkor jöhet a tízféle paradicsom, nyamnyam – hogy optimistán fejezzem be ezt a posztot, fene a higanyszínű amőbákba.
Szaporulat a szekrényben +1 – Programon és eszemen kívül
Nekem ugyan szeptemberig már nem kéne vennem semmit, de tegnapelőtt elmentünk bóklászni, és a bóklászási útvonalon végtelen sok turkáló volt, úgyhogy visszafogottan ugyan, de tovább bővítettem már most is irreális méretű ruhacipőkendő parkomat. (Mint tegnap roppant nagyképűen elmagyaráztam a Repülő Kutatónak, őtözködős bloggerként kötelezettségeim vannak a nagyérdemű felé, a Repülő Kutató pedig rámhagyta, jaja, kicsim. Asszem, ez a hosszú házasság egyik titka, hagyjuk rá a másikra, ami úgysem életbevágóan fontos.)
Ezúttal semmi színösszhangra meg effélére ne számítsatok, teljesen random darabok estek rám, de hát az én ruhatárammal most már tényleg ott tartunk, hogy nem tudna nekem senki olyan színű holmit adni, amivel nem tudok összehozni minimum öt matchy-matchy kombinációt. Úgyhogy először is turkáltam magamnak egy remek, funkciótlan izét:
Most nagyjából nem fest sehogy, de majd úgyis meglátjátok felvéve, nyamm. Az ilyeneket én nagyon szeretem, nagydarab és könnyű nyári dobjuk-rá-valami-ujjatlanra lebernyegekre mindig vevő vagyok. Az egyetlen, amit hiányolok róla, a zseb, de ha nagyon olyanom lesz, gyárthatok bele annyi zsebet, amennyit csak akarok.
Következő állomásunk vala egy kendő meg egy sál:
A sálat nyilván a fejemen is viszont fogjátok látni, ezeken a tájakon ilyesmikre mindig lehet számítani. Természetesen a kendőt is. (Annak igazi selyem az anyaga, juppijájé.)
Ha már lúd, legyen döglött: itt ez a cipő is, ami ugyan nem turkálós, de kirúgtam a hámból, és megvettem.
A girl can’t have too many red shoes, amirite.
4/324 – De genere Regenera
Ma regenerálódós napot tartok apró matatnivalókkal, mert ugyan én vagyok a Tetovált Hölgy, és nem nyugszom addig, amíg nem lesz mindenki más is éppolyan tetovált, de most kell egy szusszanásnyi idő, mielőtt újabb írnivalókba és egyéb nagyívű projektekbe vetem magam. Tegnap renováltam fejemen a pipirost, ma renoválom körmeimet és pofámnak bőrét is. (Kedden úgy leégtem, mint a sicc, pedig csak a városban mászkáltam, képemen ötvenes faktorszámú izékkel. Szerencsére volt nálam napozás utáni lötyke, mert hanem most is úgy festenék, mint egy főtt homár.)
A regenerálódás ránk is fér, a nyavalyás vonat két és fél óra késéssel döcögött be a Keletibe, pedig anélkül is elég hosszú út lett volna. Ebből a kétésfélből másfelet Gyergyószentmiklóson sikerült abszolválnunk, ahol egyszerűen csak megállt a szerelvény, aztán nem moccant. A vasutasok ugyan fel-alá rohangáltak, mint a mérgezett egér, de senki se strapálta magát azzal, hogy velünk is közöljön bármit, úgyhogy végül rákérdeztem, és azt a választ kaptam, hogy elromlott a mozdony. Fiiiiinom. Az elromlott mozdonyt amúgy véletlenül se kapcsolták le rólunk, hogy hozzanak helyette egy másikat, hanem addig düngettek és zörömpöltek rajta, amíg végre elindult. Ezalatt elment mellettünk három másik vonat. Jobb és értelmesebb tennivaló híján az ablakból szemléltem Gyergyószentmiklós vasútállomásának estéjét: több csobánkutya vonult fel-alá meg egy fél tucat bőszoknyás rányi a pulyákkal, a sarki kocsma előtt egy időtépázta napernyő alatt ott iddogáltak a helyi illumináltak, míg végül kijött a szintén időtépázta, tupírozott pultosnő fényes cicanaciban meg crocs-papucsban, szája sarkába ragadt csikkel, és összeszedte a székeket meg az asztalt az illumináltak alól, aztán bezárta a kócerájt.
Amikor már a vasútállomás kocsmája is bezár, tudhatod, hogy ideje elindulni, mindegy, merre. Na hát mi még egy fél órán át báloztunk ott ülve, míg végre sikerült, és az út további részén még összeszedtünk egy óra késést, úgyhogy tényleg lestrapáltan és saját levünkben értünk haza. Ma ennek megfelelően valószínűleg nem is megyek sehová – estére van ugyan egy meghívásom buliba, de még nem tudom, alkalmas vagyok-e arra, hogy az utolsó hévvel kússzak haza Újlipóciából.
Most viszont akkor elő a körömlakklemosóval meg a körömlakkal. Ez utóbbi valószínűleg balti-kék lesz és csillámos, mert mikor fessen az ember magára ilyesmit, ha nem ilyenkor. Vakációm van, vakációm van, mondogatom magamnak. Ha elég sokat mondogatom, el is hiszem.
4/323 – In suc propriu
Ez azt jelenti, hogy saját levében, és a gyümölcsös meg paradicsomos konzervdobozokra szokták ráírni. Én is saját levemben vagyok most alaposan megpácolva, de legalább már (mint a háttérből is látható) itthon tartózkodom hozzá.
A vonat mellesleg százötven perc késéssel érkezett meg, és ha lesz majd hozzá energiám, azt is elmesélem, hogyan szedte össze. Most viszont tisztálkodás.
4/322 – Kvóta
Öszvecuccoltunk, a húgom lelépett kocsival a saját diliháza irányába, de nekünk csak este van vonatunk.
Előre szólok, hogy ha nem találunk ennél értelmesebb programot, bús bánatunkban elmegyünk turkálni anyámmal, pedig én már teljesítettem az idei kvótát. Tudjátok mit, ezúttal defintíve úgy érzem, hogy a magamcsinálta szabályok csak addig értelmesek, amíg nincs kedvem megszegni őket.
4/321 – Csoportfotó
Minden fontosat és sürgőset és hivatalosat elvégeztünk, amit el kellett, jártunk nemszeretem rokonnál nemszeretem ügyeket megbeszélni, ácsorogtunk egy csűrben pókhálós dobozokat böngészve, és készítettünk az eladott ház előtt egy utolsó csoportfotót. Szociábilis családom ezek után elpályázott a szélrózsa minden irányába, hogy huszon-harminconéve ismert barátnőiket meglátogassák.
Én valószínűleg aludni fogok, mután bementem a napfényes zöldövezetből a 10,5 négyzetméteres tolltartónkba. Sok volt ez a néhány nap.
4/319 – Édes otthon
Ha nem tudnánk röhögni a világon, nem lenne érdemes otthon lennünk benne, hogy Tamási Áront parafrazáljam (poetica licentia, no – pontosan tudom, hogy ő mit mondott).
Jelen pillanatban hármunk otthona egy 10,5 négyzetméteres szoba (a Bűnök Barlangja pontosan ugyanekkora, csak jelzem), az ablakon túl a Vártemplom harangozik és kakasok üvöltenek, valamint este hétkor rákezdett egy úgynevezett druzsba is. A túloldalról hálistennek nem hangzik be semmi, mert ott már dél óta keresztelő buli van. A szintetizátoros csávót Gyurikának hívják, és nagy átéléssel játssza a Best of Zámbó Jimmyt. Nyakkendőben, nyakkendőtűvel, hegyesorrú fényes cipőben, és olyan kiadós aftershave-kísérettel, hogy amikor elvonult mellettünk az udvaron bagózni, majdnem leszédültünk.
A húgom még nem érkezett meg, szóval a jövő tartogat további abszurd izgalmakat is. Röhögni necesse est.
A képminőségen majd még dolgozunk. Ez volt a legjobb, amit estefelé össze tudtam hozni a panzió udvarán.
4/318 – Hologram
Ma elutazom a szülővárosomba, ahol öt éve nem jártam, hogy eladjak egy házat, amiben gyakorlatilag felnőttem, és amiben tíz éve nem lakik már senki, akiért érdemes lenne visszamenni. Mivel nem egyedül vagyok ebben a szószban, és a többiek jelentősen normálisabbak nálam, a következő pár napban valószínűleg minden érintett családtagom felváltva fog emlékezni, fecserészni, bőgni és káromkodni, én meg csak ülök majd, mint egy fagyott varjú, vagy ami még rosszabb, kedvesen mosolygok mindenre, mint egy Szíriuszról lesugárzott hologram. Az eddigi tapasztalatok alapján feltehetőleg fél év múlva jutok el abba a stádiumba, hogy én is emlékezzek, bőgjek és káromkodjak, de az majd úgy jön ki belőlem, mint gennygejzír egy felszakadt kelésből.
Nem, tényleg nem akarok ennél többet mondani a dologról.
4/317 – Kanaszta
Még a mémek és facebook és miegymás előtti időkben volt egyik kedvenc internethozta olvasmányunk Elrond titkos naplója, aminek utolsó előtti bejegyzése arról szólt, hogy a Gyűrű Szövetsége elhagyta Völgyzugolyt, ő meg most leül Bilbóval kanasztázni, amíg várják a híreket. Az utolsó bejegyzés meg egészen pontosan eképpen festett: “591. nap: Semmi hír nem jött sehonnan. Gyűlölöm a kanasztát.”
Na valahogy így.
Minden nap más - mindennap más 