Még nem tudom, végeztem-e erre a hónapra az új (nekem-új) holmikkal, de valószínűleg igen – egyre erősebb késztetést érzek egy nagy szekrénypucolásra, amikor is könyörtelenül kiutasítok minden olyan holmit, ami már nem dobogtatja meg a kicsi hideg szívemet. Február végén valószínűleg meg is történik, tessék készülni, vegye-vigye program lesz, tehát ha valaki óhajt valamit a kiszelektált darabokból, megkaphatja. Aztán majd utána persze lehet venni megint ezt meg azt, de most egyelőre úgy látom, van mindenből elég, átalakítandóból meg különösen, és még egy csomó holmit fel se vettem szezonális okok miatt mindabból, amit az elmúlt hónapokban turkáltam ki magamnak.
Éppen ezért meglehetősen visszafogott voltam eddig, a cipőket leszámítva, de, bevallom, a vaterás készletpucolásoknak nem tudok ellenállni. Vannak olyan nagyobb használtcipő-eladók, akik szezonváltáskor igen durva akciókkal törnek ellenemre (feltehetőleg mások ellenére is, csak nekik kisebb a szekrényük és/vagy nagyobb az akaraterejük), úgyhogy a hó elején már megint vettem magamnak mélán hat pár csizmát, összesen 13450 pénzért postaköltséggel együtt. Hármat már láttatok is, csak még nem tudtátok, hogy ezek hogyan kerültek a lábamra – hát így.

Lényegében a lyukacsos térdcsizma meg a szíjas hívjuk-jobb-híján-csizmának-ezt-is kivételével mindegyik teljesen normális és bárhová hordható darab, de ezek adják az egész vásárlás sava-borsát, hát nem? A lyukacsosat nyilván tanítani is felveszem majd, mert én már ilyen vagyok; a szíjas akármi viszont különösen elragadó. Úgy fest, mint egy cosplay-jelmez része valami bizarr fantasyhez, hát hogyan is hagyhattam volna ott. Kiváló feladat lesz kitalálni, ugyan mi a fenéhez vegyem fel, de ne aggódjatok nagyon, én az ilyesmit általában megoldom.
A készletből persze a legnagyobb dobás a piros hasítottbőr Gabor csizmácska, majdnem új példány, igazán csinos és még járni is tudok benne, de azért ne feledjük el, én egy macskaköves városból egy másik macskaköves városba ingázó nőszemély vagyok erős vonzalommal a lapos talpú cipők iránt, úgyhogy kevesebbet fogom hordani, mint szeretném.
A cipők kivételével tényleg visszafogott voltam (mármint magamhoz képest): csak egy szürke farmerszoknyát turkáltam magamnak meg egy búsan sárbarna kardigánt zsebekkel (amikor irodából tanterembe kutyagolok át, általában úgy tele vagyok pakolva, mint egy karácsonyfa – kulcs meg papírzsepi meg még mi nem, a zseb fontos fícsör). Azt hiszem, ezt a kardigánt kicsit fel kéne plimplimmelni valamivel, még a praktikum keretein belül is túl búsan sárbarna. Dominika nővér a kétszikű növények fejlődéséről magyaráz, na olyan.

És, képzeljétek el, mint rádöbbentem, nem volt egyetlen barna téli/átmeneti kabátom se. Na hát most már van. Bélelt, steppelt, ráadásul egyik kedvenc márkám, Per Una.

Mindezek után nyilvánvaló volt, hogy valamivel a színek és minták után áhítozó lelkemnek is kellett valami, hát vettem magamnak egy tulitarka sálat meg egy vicces-kockás táskát, amit persze a színe meg a mintája meg a viccessége miatt vettem észre, és csak utólag agnoszkáltam, hogy ez egy House of Holland darab, ami, ha hihetünk a Polyvore-nak, friss és ropogós korában majdnem tizenötezer forintok lett volna. Mik nincsenek.

Ezen kívül pedig vettem még egy (nem röhög) meleg téli flanel pizsifelsőt. Rózsákkal.
De ahhoz várjátok ki a mai posztot, mindjárt érkezik. Igen, ma pizsinapot tartok.