augusztus 2017 havi bejegyzések

Még három napom van melózni. A fény már ott van az alagút végén, csak még nem tudni, dudál-e.

Ma hajnalban háromkor keltem, teljesen spontánul. Három óra tízkor leültem írni odakint a hajnali teraszon. Három harminc körül megjelent a szomszéd lakásból a kilencvenhét éves dédmama, aki általában igen jó állapotban van, de most mindenáron haza akart menni az út túloldalára a szüleihez. Visszatámogattam a szobájába, majd a következő húsz percben megkíséreltük több-kevesebb sikerrel behatárolni térben és időben a világot. (Megjegyezném, én még mindig 2012 októberének végén vagyok a bulinegyedben, tehát én sem a topon.) Három ötven után egy kevéssel hazatértem kies lakunkba, hogy szellemi kimerültségemet kávéval kúráljam, a kelimszőnyeg közepén pedig beleléptem zoknis lábbal egy friss macskahányásba, amit Celofán helyezett el ott ki tudja milyen megfontolásból, de valószínűleg némi bosszú is lehetett a háttérben.

Izélné meg a nyehőce, másoknak még el sem kezdődött a nap, de én már úgy érzem magam, mint akit kétszer ledaráltak.

Ma reggel arra ébredtem, hogy a kanapén vagyok, ahol bealudtam tegnap éjjel. A kanapén rajtam kívül volt még négy párna, egy pokróc, egy laptop, egy chipses zacskó, egy Poci nevű macska meg egy Anne Burrell-szakácskönyv, a Cook Like a Rock Star.

Tényleg ideje lesz jövő héttől visszatérnem a civilizációba, ezt a rockandroll életmódot még tán Ozzy Osbourne se bírná hosszú távon, pedig ő a nyolcvanas éveket szinte teljes egészében elfelejtette, és azért nősült július 4-én, hogy legalább a tűzijátékokról eszébe jusson a házassági évfordulója.

Ma hajnalban a teraszon a levegő azzal az enyhe, de határozott csípéssel köszöntött, ami az ősz közeledtét jelzi. Az ősz jó, ősszel már hasznosnak szoktam érezni magam, ha hajszoltnak is.

Augusztusban, a vége felé is, még külön stratégiák kellenek ehhez, de rajta vagyok.

…nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Egyik kedvenc Jókai-hősöm, Berend Iván mondta magáról, hogy nyolc órát dolgozik munkából, nyolcat szórakozásból. (Az is meg volt húzatva, mint a hősök általában. A hősök hülyék.) Na én is valahogy így. Amikor éppen nem gépelek, akkor is az megy a fejemben, hogy akkor azt mondja iksz, és erre azt feleli ipszilon, ésígytovább.

Ma nem megyek különösebben élményszámba, miként az időjárás se: ő sír, engem meg nyilvánvalóan kezd ledarálni a megfeszített meló, mert akármennyire is élvezet az írás, napi tizenhat órában mégiscsak sok. A két nap, amíg az upici kihúzta a lábam alól a civilizációt, igen tanulságos volt: ezúttal tényleg egy barlangban voltam két napig, hírek meg emberek nélkül, és hiába mentünk le pénteken a városba tengeri herkentyűket enni, és a szerb búcsúban megnézni, hogyan kólóznak a korzón buzukiszóra, attól még mindig a fejembe voltam bezárva, ahol párbeszédek mentek meg minden más hülyeség.

Innentől kezdve még van tíz napom, amit remélhetőleg írással tudok tölteni, remélhetőleg meg is írom az alatt, amit akarok. Most vagy soha, mondogatom magamnak, és ha egy kis szerencsém van, nem is fogok teljesen beledilizni. Harcra fel.

Tökre szeretem ezt a szót, egyike kedvenc illúziószavaimnak, mivelhogy első pillantásra valami mély és emberi és spirituális izének tűnik, aztán ahhoz képest mit jelent: nagyjából azt, hogy az ember nyáron fent a hegyen legelteti a birkákat, télen meg lehozza őket a völgybe. Általában is szeretem az illúziókat, a megtévesztést, átverést meg a játszmákat – ezért kutatok krimiket, meg írok lektűrt meg ravasz intertextes verseket meg szonettkoszorúkat, meg fordítok olyan bonyolult alliteratív és metaforikus szerkezetekkel telezsúfolt epikát, amilyet.

Mindezek a játszmák meg átverések meg illúziók persze nálam mind a fikció keretébe szorulnak vissza, a való életem röhejesen nyugodt és kicsi és polgári, stabil munkahelyem van, bejárónőm és két macskám. Tegnap este, amikor a Repülő Kutató elment aludni, én már írtam, amikor reggel megjött, én már írtam, napi átlagom tizenhétezer leütés, és vagy befejezem ezt augusztus végéig, vagy kurva ronda világ lesz, hogy egyik hősömet idézzem. Mindemellett amennyiben tartani tudom ezt a programot, és teljesítem ezt a tervet, ha majd ősszel megkérdezi tőlem valaki, mit csináltam augusztus második felében, valószínűleg azt fogom mondani, hogy csak nyaraltam, mert ez az igazi nyaralás nekem, a fene vinné el: a (fel)üdülés helyszíne nekem nem a tenger, nem a hegy, hanem a saját fantáziám, ahol koherens és realitáson túli világokban találok meg egy olyan rendet, ami talán csak számomra az, de nekem szükségem van rá. Az én szabadságom, az enyém. Könyvek, Judit, könyvek, könyvek.

Na de hogy visszautaljak a bejegyzés címére: attól még, hogy én 2012 októberében ülök a bulinegyedben, nem csaphatom ki a blogom olvasóit a hegyre legelni, már elnézést a metaforáért. Úgyhogy megpucoltam a fényképezőgép lencséjét, embert pofoztam magamból, meg felhanyigáltam a katicákat. És most visszamegyek a saját fantáziámba, legelészni.

Kimegyek a barlangból masszázsra. Aztán persze visszajövök, és folytatom ott, ahol abbahagytam.

Most még egy kicsit lefelé meg befelé megyek, de remélhetőleg lassan kifelé is fogok kászmolódni az írásdühből. Nem lehet hosszú távon ezt csinálni, előbb-utóbb a civilizációba is vissza kell térnem, nem maradhatok mindörökre a barlangomban mosatlan hajjal, loncsos klepetyusokban és egy laptoppal.

Kicsit sajnálom azokat, akik éppen most mentek el valahová nyaralni, ez az időjárás ugyanis arra alkalmas leginkább, hogy az ember a gép előtt üljön, és fiktív alakokkal csellózzon ki alapost.

Én tényleg egy keményszívű asszonyállat vagyok, és ezt leginkább azok szívják meg, akiket kitalálok.