Micsoda egy szájbacsűrt hónap volt ez is, te jó ég.
Galéria!
május 2016 havi bejegyzések
3/274 – A hímzőszakkör
(Gore alert. Gyenge gyomrúaknak nem ajánlott bejegyzés.)
Bármibe bele lehet jönni, feleim, mint úrifiúnak a pofozkodásba. A foghúzás második körét például kifejezetten jobban vettem, mint az elsőt, bár az is igaz, hogy előtte kitálaltam a fogászhölgynek lelki bibéimről, ő meg megnyugtatott, mégse az a terv, hogy az összes fogamat kiszedjük apránként, hanem átmenetileg megállunk ezen a ponton, és megkíséreljük megmenteni a maradék szortimentet. Ettől ugyan nem lett a kedvem sokkal rózsásabb, de kissé háttérbe tuszkoltam a protézis fenyegető rémét az agyamban, és ezúttal szerencsére mind a két baktériumrezervoár gyorsan távozott, nem kellett percekig kalapálni meg feszegetni meg ráncigálni, mint a bal felső ötöst.
Az abszurd dráma valójában csak a foghúzás után következett, mert a jobb felső hetes-nyolcas után akkora lyuk maradt a pofámban, hogy varrni kellett. Hevertem a székben, mint egy ejtőző vámpír, a szám tele vérrel (a sajátommal, nyilván), a fogász meg az asszisztens pedig nagy komolysággal konzíliumot tartott arról, mekkora tű és milyen cérna, görbe vagy egyenes, Z alakban avagy sem; öltésfajták és csomótípusok kerültek szóba, én meg egyszer csak rettenetesen elkezdtem röhögni, mert az egész olyan volt, mint egy hímzőszakkör ülése, ahol én vagyok az asztalon a félkész gobelin. Mikor már varrni kezdtek, mondták, hogy jöjjek vissza egy hét múlva varratot szedetni, de én közöltem, hogy “kkor mr klfldn lszek”, úgyhogy péntek lesz belőle. Aznapra csak két vizsga meg egy pepszi szigorlat van programban, bágátell. Minden támolygás nélkül hazaértem, pofámban három madzaggal, a táskámban meg a jobb felső nyolcassal (ideadták, tök szép fog, semmi baja nem volt – vesszen a fogágysorvadás), Poci pedig meglepő kedvességgel kezdett gyógycicaként viselkedni, rámtehénkedett a kanapén és dorombolt meg minden. Egyre gyakorlottabb vagyok már az oldalamon fekve nyivácskolásban is, az érzéstelenítés elmúltával gyorsan bevettem egy fájdalomcsillapítót, és ez majdnem nyolcig kitartott, amikor is, vesszenek az agysejtek, bevettem még egyet, úgyhogy a tegnapi nap is elmúlt valamiképpen.
Ma persze nem áll meg attól az élet, hogy én lettem a bayeu-i faliszőnyeg, reggel kilenctől délután fél négyig kotlok Esztergomban, miközben mindenki vizsgázni meg tárgyalni meg szakdolgozni akar (könyörgöm, csak most viszem vissza az aktuális adag bírálandót, és már ott toporognak a jövő évi szakdolgozók is). Kilencre pusztán csak a poén meg egyetlen hallgató kedvéért kell bemennem, mert holnap reggel kilenckor, amikorra át lehetett volna tenni a vizsgát, ő megy fogorvoshoz. Ja, és délután háromkor díjkiosztó. Hogy miként fogom a kevésbé dagadt pufámat fordítani oda minden fotóhoz, az még nagy rejtély.
Ibubeta viszont most is van nálam.
Ezt a ruhát még nem láttátok, a péntek délutáni vizsgaközti szünetben turkáltam ki magamnak, és ma azért vettem fel, hátha eltereli a figyelmet a képemről. Rámfér.
3/273 – Delicate
Ma két fogamat szedik ki, hát miért ne nézzek ki hozzá olyan hülyén, ahogyan csak akarok. Nagyon magam mellé vagyok esve ettől az egésztől, és ugyan mindenkinek vannak ilyen-olyan sztorijai foghúzásokról meg nyílt küretekről meg implantokról meg gyökérkezelésekről, valójában csak Nelli barátnőmmel tudtam teljesen azonos húron pönögni a nyomorúságaink megtárgyalásában, neki is most szedegetik ki egymás után a fogait, igen hasonló okok miatt. Persze vannak még olyan ismerőseim, akik évek óta szopnak parodontológiai okokból, de átlagban egy húszassal idősebbek, Nelli az egyetlen, aki szintén alig rúgta el a negyvenet.
A Repülő Kutatóval, akinek van vagy harmincegy foga, és ebből talán három tömött, csak tegnap este tudtam megértetni a fogmizériám lelki aspektusait, és ehhez igen magas decibelszámon magyaráztam, az alkalmazott retorikai fordulatok között pedig volt egy olyan is, amelyben értetlen és érzéketlen tuskónak tituláltam őtet. Nem vagyok rá különösebben büszke, de ennek igencsak ki kellett jönnie, az ember lányának ugyanis vannak olyan igényei, hogy legalább a férje értse meg azt, amin átmegy, eddig pedig hiába magyaráztam, nem sikerült felfognia. Hát most már érti, szegény feje. Freud szent meggyőződéssel állította, hogy a fog elvesztéséről szóló álmok kasztrációs álmok, ami ebben a formájában bődületes marhaság, de ha átfordítjuk az egészet hímsovén baromarcú nyelvről embernyelvre, és tudomásul vesszük, hogy Freudnál a pénisz=életerő, akkor pontosan ott vagyunk, ahol én, épp csak ez nem rémálom, hanem a büdös valóság. Eh.
A tradíciókhoz ragaszkodva most is elmentem képviselőfánkért afféle utolsó tízórai stílben, innentől három napig úgyis pempők meg fájdalomcsillapítók szegélyezik az utamat, mely persze mindennap vizsgákat is magába foglal – igen, még szombaton is. Szép hét lesz. A pékségből visszafelé jövet ismét meg kellett vívnom kicsiny harcomat a bejárati ajtónkkal, ami mostanság egyre gyakrabban beragad. Ilyenkor muszáj rúgni bele egyet a szezámtáruljhoz, és én a rugdosás közben mindig az alábbi Xena-mémre szoktam gondolni:
most viszont szinte röhögőgörcsöt is kaptam mellé, mert éppen ma támadt az az eredeti ötletem, hogy a fodros tüll miniruhához felvegyem azt a csupaszíjas nyári csizmát, amiben talán csak egy cosplay-találkozón lennék megfelelő virág a megfelelő ágyásban.
Humorérzéksz, az kell mostanság leginkább.
3/272 – Nyuginap
Hét óra békés és álomtalan alvás után olyannyira eseménytelen napot tervezek, amennyire ez csak tájainkon lehetséges, kis varrogatással, kis szakdolgozattal, kis akármicskékkkel. Még az se érdekel különösebben, hogy a hajam már megint felrobbant.
Mike és Tyson persze ezúttal is formában van.
3/271 – Alea iacta est
Egészen pontosan reggel hat óra tizenkét perc volt, amikor frusztrációmban bőgni kezdtem, hangosan, mint egy kisgyerek, és körülbelül a kétévesekéhez hasonló takony-nyál-könny kombinációban. Két perccel később kénytelen voltam rájönni, hogy hiába bömbikézek itt, senki se fogja megoldani helyettem a gondjaimat, a macskák csak néztek, hm, ez egészen érdekes, de hol a kaja, a Repülő Kutató meg békésen aludt odafent. Némiképp segített volna átmenetileg a helyzetemen, ha felmegyek, és az ágy lábánál fújom tovább az angyalok harsonáját, mert akkor legalább felébred és összetojja magát ijedtében, de ehhez már túl felnőtt vagyok és túl civilizált. Sajnos ahhoz is túl civilizált voltam, hogy kivágjam az ablakon át az udvarra a nyomtatót, pedig valószínűleg az is segített volna átmenetileg a gondjaimon, vagy ha nem is, legalább fél percig jól éreztem volna magam tőle. Hogy izélné hegyesre az univerzum önmagát, napokig nem tudom kinyomtatni a cuccaimat, mert nincs papír, amikor meg végre van papír is meg nyomtatnivaló is, a nyomtató nem hajlandó elindulni. Összesen huszonkét rühes oldalról van szó, és nincs is benne más, mint az eddigi életem meg a következő öt usque hét évem, meg az összes pluszkereszt, amit még nagy optimizmusomban a nyakamba veszek, merugye nincs elég dolgom anélkül is. Csekélység.
Aztán persze a macskák kaptak kaját, én többé-kevésbé lehiggadtam és elvonultam zuhanyozni, a Repülő Kutató felébredt, megegzaminálta a nyomtatói helyzetet, majd ő is megkérte az univerzumot, hogy izélje hegyesre önmagát meg a nyomtatót, de lehetőleg máma még. Ezután kihúzta a konnektorból, visszadugta, működött. Egy fél oldal hosszáig. Utána bekapta a lapot, se ki, se be. Izéljehegyesre, holabicskám, hollehetkinyitnieztaszart. A szar közepében végül megtaláltuk az Anasztázia nagyhercegnő által szétboncolt fűzfavessző fotel egy darabját, amit a nyomtató hősiesen megpróbált ledarálni, de persze nem daráló ez, heh. Én valahol menet közben megint bőgtem egy sort, ezúttal egészen visszafogottan, és akkor a Repülő Kutató gépéről végre működni kezdett a nyomtató (az enyémről egy oldal után mindig feladta), és nagy lendülettel kiokádta magából a kutatási tervemet, minden oldal közepén egy plafontól padlóig érő üres csíkkal, definitíve leadhatatlan állapotban.
Addigra már Celofán, aki nem egy érzelempocséta, undorral lelépett, csak Porcelán tartott ki mellettünk, aki érdeklődve nézte egy ideig a lila fejünket, majd elaludt. És akkor jött az örök megoldás, a pendrájv meg a másfél kilométerre tőlünk lakó két lehetséges kopiszalon, útban a posta felé, remek. Elindultam pendrájvostul- borítékostul, kezemben fénymásolatok tömegei, a Repülő Kutató meg a piac felé irányozta lépteit, valakinek arra is gondolni kell. Ekkor ugyan már kilenc óra múlt, de hát sebaj, még hosszú a nap.
Egyetlen dolgot nem kalkuláltam bele a terveimbe: Szentendrét. Nyilván két perc alatt találtam volna magamnak egy szombaton is rendelő csakratisztítót valahol Dömörkapu mellett, de a gyalogbéka plebsz számára hozzáférhető szolgáltatások ebben a rohadt turistaszivattyúban csak hétköznap elérhetők, és akkor is csak-csak. (Tavaly nyáron két hétig nem jutottam be a falu egyetlen rövidáru-üzletébe, mert állandóan technikai okok, ebédszünet, rögtön jövök.) Zárva volt minden. Így hát megfordultam, és elindultam visszafelé a pendrájvval meg a borítékkal, valahol hazafelé vánszorgásom közepette a Repülő Kutató is megjelent egy kosár zöldséggel (amiben mellesleg nem volt rukola, nem termett a héten a termelőknél), és mikor a Ferences Gimnázium előtt döngettünk elfele, úgy összekaptunk valami pitiségen (ő kezdte!), hogy zengett bele az utca, a gimi előtti padon ülő ájtatos mámik meg pont úgy néztek ránk, ahogy ilyenkor kell.
És én ekkor megint elbőgtem magam, ez volt a nap totális fénypontja, szerintem évek óta nem vonyítottam ilyen hangosan, de akkor már a mámik úgyis a hátunk mögött maradtak, és bömbikézhettem kedvemre, mert nem volt körülöttünk más, mint a Dunakanyar spirituális szépségei felé özönlő kocsik, zumm, zumm, meg én, aki kábé fél kilométeren át üvöltött, de mint a nádibika. A Repülő Kutató valószínűleg ekkor realizálta, hogy egészen pontosan milyen állapotban vagyok, mert ijedtében bedugott a kocsiba, elvitt az Alkotmány utcába Budapesten, ahol tud egy szombaton is nyitva tartó kopiszalont, aztán a budakalászi Auchanba, ahol csipsz van meg posta, és ahol végre megszabadultam a paksamétától. Negyed egyre értünk haza, és most már nyugi van, de nemtom, mikor voltam utoljára ilyen zaklatott meg sérülékeny meg nyomorult.
A kérdés persze továbbra is az, amit már március óta folyton felteszek magamnak a témával kapcsolatban, miszerint hol volt az én normális eszem, és miért nem tudok békében megülni a seggemen. Annyi órám van, mint a nyüves, a következő években vagyonokat fogok fizetni fogorvosnak meg parodontológusnak csak azért, hogy nekem rossz legyen, és egy még mindig gyomlálnivaló esszékötet setét árnya ül károgva a vállamon. Arról meg még nem is beszéltem, hogy három félkész regényem van a félkészültség különböző stádiumaiban, bűntársammal együtt az évtized műfordítási csúcsteljesítményével kilincselgetünk hiába, mivelhogy senki sem akarja kiadni, ja, és még egy négyötödig kész versesköteten is ott kotlok, ami fölött csúful elrepült az idő vasfoga, már senkit sem érdekelnek az olyan verseskötetek, amelyek megértéséhez elölről-hátulról tudni kell a komplett görög mitológiát.
És akkor még mindehhez beadok egy doktori jelentkezést.
A második doktorimhoz.
Amit nem fog szponzorálni nekem az égegyadta világon senki, és különösebb lelkesedés sem övezte felsőbb szinteken, hogyúgymondjam.
Hol volt az én normális eszem, de tényleg.
Én ugyan rendszerint azzal hízelgek magamnak, hogy nem vagyok olyan általában-vett-divatblogger, aki mindig a megfelelő beállítást keresi, láttatok már engem taknyosan, betegen, nyúzottan, de azért valahol én is meghúzom a határt. A fene se akarja a bőgéstől bedagadt szemem nézegetni, én különösképpen nem.
3/270 – Bumm
A nemzetközi helyzet fokozódik, mára a rengeteg eszemmel három vizsgát tettem be, egy Esztergomban, kettő Budapesten, nappalisok-levelezősök vegyest, négy szakdolgozat várja a bírálatot, plusz Luca széke, amitől eredetileg még ma meg akartam szabadulni, de holnap lesz abból, hogyarosseb.
Tegnap, miután letudtam harci feladataimat (megint alkalmassági vizsga, és volt ezúttal is furabogár bőven, mi meg mindet bevettük a nyakunkba, majd még kiderül, mennyire voltunk hülyék), felültem a buszra, a Repülő Kutató meg ekkor hívott, hogy épp visszaszállította az amerikai vendéget Komáromba, jön Esztergom felé, menet közben felvesz, ha akarom. Akartam. Úgyhogy leszálltam Dömösnél, megcsodáltam a falut meg a Dunát, aztán beugrottam az érkező kocsiba, irány hazafelé.
Épp a Pilisszentlászló felé kacskaringón kacskaringtunk felfelé, amikor bumm, belénk jött szemből egy motoros. Valaki nagyon szépen és hatékonyan imádkozhat értünk meg érte is, utólag is kösz. A találkozóból Emese jött ki a legrosszabbul (ő a kocsink), akinek amúgy a tomporáról lepattant kétujjnyi festéken kívül semmi baja se lett. Figyelembe véve, hogy akár összevegyült motor- és motorosdarabkákat is válogathattunk volna estig a hegyoldalon, ez több mint kitűnő. A pasas szerencsére, annak ellenére, hogy a záróvonalon keresztül ívelgetett lefelé, elég régi motoros lehetett (szándékos szóvicc), mert azonnal korrigált, két keréken maradt, és utána tök nyugodtan telefonszámot cseréltek a Repülő Kutatóval meg minden. Azt hiszem, én nagyon fáradt lehetek most már, mert ahelyett, hogy ott hisztériáztam volna az útszélen (kissé túl van pitykézve az életutam halálos autóbalesetekkel meg széttört motorokkal, szóval nem lett volna meglepő), csak ültem tovább a kocsiban, mint egy kopott gyöngy, és hosszú körmondatokat fogalmazgattam intézményi struktúrákról meg a mikrotársadalmi környezet adta kihívásokról, hm, lehet hogy mégis inkább társadalmi mikrokörnyezet lesz az.
Túlélésre játszunk, bébi. Hétfőn két fogamat húzzák ki, és kedden valószínűleg fényképezni is fognak a nagyközönség számára, mert megnyertem az intézményi fotópályázatot. Feldagadt pufával szép kihívás lesz. Addig viszont még Luca széke, könyvtár, dolgozatok és szakdolgozatok. Ha közületek imádkozik valaki éppen értem, még húzzon bele egy kicsit jövő szerdáig, bizisten átalakítok utána neki hálából egy tetszőleges ruhadarabot.
Ma akár a hetes busszal is leléphettem volna, megint három óta fent kukorékolok ezzel a nyavalyás kutatási tervvel, de mikor belenéztem a tükörbe, adtam magamnak még egy órát a kanapén. Mostanra jutottam el oda is, hogy smink nélkül már nem merem kitenni a lábam az ajtón, szóval ezt is bele kell kalkulálni a napirendembe. Így se valami hajderutyutyu, viszont ha látnátok az “előtte” állapotot, bizony megijednétek.
3/269 – Rendibendi
Éppen a másik oldalamra fordultam, és azt motyogtam volna magamban, ha vagyok annyira éber, hogy jajdejó, ma csak tízre kell mennem, amikor megjelent felettem a Repülő Kutató dúlt arca azzal, hogy “Kicsim, nem a hatos busszal kell menned?” Nem. Neeeeeeem.
Az se jó, ha az embernek túl rendes a férje. Persze ahhoz nem volt elegendő energiám, hogy üstöllést leharapjam a fejét, meg különben is akkor már minek. Viszont most definitíve úgy érzem magam, mint egy mosogatórongy, és a hajsálaimat is elhánytam valahová, azt legalábbis nem találtam meg sehol, amit ma akartam feltenni. Oá.
Ez a hét még nehéz, ez a hét még nehéz. Ráadásul tegnap a beszédalkalmassági vizsgán kénytelenek voltunk kiszórni egy lányt, aki rettentő aranyos volt és okos és aaannyira szeretett volna óvónéni lenni, de azzal a beszédhibával egyszerűen esélye sem volt. Átküldtük a másik bizottsághoz is, hogy ne érje szó a ház elejét, de már eleve tudtuk, mi lesz belőle. Nem a szakmám legszebb pillanatai közé tartozik, amikor az egész emelet hallja, amint a lányvécében bőg valaki, szegény feje.
3/268 – Farigcsálás
Újabb tudósítás Luca székéről (aka kutatási terv – ha majd készen vagyok vele, azt is elmesélem egyszer, mire kellett nekem): a Repülő Kutató, akinek kutatási tervek légiói vannak a könyökén kinőve, kérésemre átolvasta mindazt, amit eddig kitojtam, majd megnyugtatott, hogy nem vagyok teljesen inkompetens, de ez itt még nem kutatási terv, csak annak vázlata, tessék feltuningolni a duplájára, szakirodalmi áttekintéssel meg minden más fityfasszal. Emellett azt is megkérdezte, hogy ha élőben képes vagyok elmagyarázni, mit is akarok igazából, és olyan kifejezéseket használok hozzá, hogy “társadalmi beágyazottság”, ezt miért nem teszem meg abban a nyavalyás kutatási tervben?… Asszem kezdem elveszteni szövegfacsargatói modzsómat, túlságosan is arra voltam utalva az elmúlt időszakban, hogy ott van előttem egy vázlat, én meg élőszóban magyarázom, mitisakarmondaniaköltő. Nem jó ómen egy újraépítendő kutatói attitűdhöz, meg egyáltalán semmiféle szövegtermelői tevékenységhez: ha csak akkor értik meg, amit mondok, amikor élőszavas magyarázatokat fűzök hozzá, eléggé itt állok megfürödve.
A mai szép napon további két vizsga és újabb sorozat alkalmassági vizsga várható, valamint Luca székének további farigcsálása, aztán az amerikai alvóvendég, aki előbb vacsoravendég, héjjahó. Főzni a Repülő Kutató fog (igen jól tud), mert én lelépek a reggel hatos busszal, aztán egész nap Esztergomban ülöm laposra a fenekem.
Ahhoz ugyan vajmi kevés energiám van ezen a héten, hogy gondos munkával és megfontolással áutfiteket tervezzek a bloghoz, nagyrészt átabotában hajigálom fel magamra azt, amit éppen előrántok, de ma végre olyan időjárást jósolnak, amihez meg fog felelni ez itt, ami rajtam van. Már a múlt hét elején összeraktam egy vállfára, de sose volt lehetőség felvenni, mert hol túl hideg volt hozzá, hol túl meleg, hol pedig éppen kilfelden finteregtem. Hát akkor most hajrá, Mari néni.
3/267 – Sopánka
Ma is fél háromkor ébredtem, hajh, a rossz lelkiismeret meg a közeli határidők szorítása. A kutatási tervem úgy készül, mint Luca széke, ami nem jó jel, mert pénteken attól is meg akarok szabadulni, ha egyszer lehetséges. (Még mindig itt csóválom a fejem, hogy hol volt az én normális eszem, de most már röpül a nehéz kő, és tényleg nem tudni, hol áll meg.)
Mindegy, most egy hétig az az egyetlen működőképes stratégia, hogy mindig csak a közvetlenül előttem ácsorgó feladatokra koncentrálok, és a “közvetlenül előttem” ebben az esetben azt jelenti, hogy “amit még ma muszáj letudni”. Úgyhogy most elszáguldottam Esztergomba (háhá, méghogy száguldás – hatvannal fogunk ballagni én meg a volánbusz, és ő mindeközben huszonötször megáll). Arrafelé, ha lesz ülőhely, munka a laptopon, bent két vizsga, aztán alkalmassági vizsga, aztán némi könyvtár, a hazafelé buszon meg azonnal javítani a dolgozatokat, mert ki tudja, mi lesz holnap. (Amerikai alvóvendég, az lesz. Legalább lesz hol aludnia, azt már elrendeztem. Szerencsére ő is macskatartó, tehát nem kell attól félni, hogy allergiás rohamot kap majd – miután felhúztam a tiszta ágyneműt, Poci és Celó is szent kötelességének érezte, hogy lemeózza, milyen fekvés esik rajta.)
Mindeközben pedig az ég is úgy döntött, hogy ránk szakad, pedig, Tutatiszra, még csak ez hiányzott.
Hogy a ruházkodásról is essen némi szó: mivel reménybeli felvételizőink is ott fognak reszketni az idegességtől, én ezúttal sem árulok zsákbamacskát. Take it or leave it.
3/266 – Megint zajlik
Tegnap hazaverekedtük magunkat húgomék barátságos és soktagú káoszából a mi sokkal kevésbé barátságos káoszunkba, menet közben kihasználván az olyan csodás világi hívságokat, mint a vasárnap nyitva tartó üzletek, negyven kiló macskaalom rendel, hóóóórukk. Legalább a vizet megadták azóta, hogy leléptünk, ez is valami. Ennek örömére ma reggel mindenféléket magamra kentem és a hajamat is megmostam, mert keddtől péntekig minden reggel ott fogok kukorékolni a hetes busznál, és oda-vissza több tonnányi papírt hurcolok magammal plusz meg a laptopot is, ráadásul esténként zúgok haza, és a fene tudja, mikor lesz alkalmam újra hajat mosni, pfühp. A héten lesz mindezek mellé az alkalmassági vizsga is, Gombóc Artúr menüje meg a rácpácegresi Nagyszederfa meg effélék, és ezúttal a jelentkezők száma úgy felszáguldott a sztratoszférába, hogy három napon át nyomjuk két bizottsággal. (Én nem sírok, királyné – sok jelentkező sok felvételizőt jelent, sok felvételiző pedig sok tanítványt, és mi sem kedvesebb a tanár szívének, mint hogy tömegeket szadizhat.)
A Repülő Kutató amúgy már elrohant, úgyszintén laptoppal és több tonna papírral felszerelkezve, hajh de szép az akadémiai szféra élete. Mindehhez a rohanáshoz csak mellékszál, hogy szerdán amerikai alvóvendégünk is lesz, akit Komáromban fog felcsippenteni az autóval délután a RK, aztán átjön Esztergomba, hogy engem is felcsippentsen. Az alvóvendégnek persze per definitionem el kell aludnia valahol, a vendégszobánk meg jelenleg raktározási célokat szolgál, ezen is javítani kellene. Ennélfogva mai programom ismét az véghetetlen harc lészen az entrópiával és az határidőkkel, opcionálisan pedig sikoltozás és ennen magamnak az földhöz verdesése.
Aztán utána elmegyek skandináv lottót játszani masszázsra.
A hirtelen jött nyár örömére a dekoltázsomban megint pattognak a hajszálerek (ezt a jelenséget hívják pókhálónívusznak, ha tudni szeretnétek), és én már kilézereztettem azokat úgy hét évvel ezelőtt, de ezúttal valószínűleg hagyom őket a fenébe, öreg vagyok, plöttyedt, ráncos és hóka, kit érdekelnek még a pókhálónívuszok. A ruhát viszont előbb-utóbb tényleg szét fogom vágni, de mint a patyolat. Megvan a határa annak is, a kényelem mennyire párosulhat előnytelen szabással.
3/265 – Hol a kotta?
Tegnap rettenetesen kultúrnapunk, pontosabban kultúresténk volt, megnéztük az orgonát kívülről és belülről, a sógorom játszott is rajta nekünk igen szép francia expresszionista darabot, aztán (már este kilenc után) elindultunk a húgommal meg a Repülő Kutatóval belecsapni a zentai éjszakába, mely közben múzeumok éjszakája is volt, és a múzeum előtt természetesen összefutottunk a húgom kórusának egyik tagjával, aki teljesen önszántúlag visszafordult a hazafelé útjából, és végigmutogatta nekünk a néprajzi részleget. Este tízre értünk csak a jazzklubba, ahol kiderült, hogy félóra múlva kezdődik a koncert, de mivel én ismerem a zenészeket, tudtam, hogy ez inkább tizenegy lesz, és ekkor közöltem, hogy mivel háromkor keltem, én azt már nem bírom ki ébren, bocsánat, bocsánat, mire a húgom felhívta a sógoromat, hogy fuvarozzon engem haza, de mivel a baba még nem aludt, a sógorom bedugta a babát is a kocsiba (természetesen ott azonnal elaludt), és hazafuvarozott.
Na kábé ez van itt, de még ennél sokkal több is, holakotta, meg kimegyagyerekekért, meg nekemmisénkellorgonálnom, hányramennekanyádékkeresztelőre, nefelejtsdelagitármintáspelenkákat. Mivel úgy gondoltam, addig ütöm ezt a posztot, amíg még meleg, és nem zuhan ránk a teljes világ, gyorsan lőttem egy fotót magamról, amíg még egészben vagyok. Most meg bemegyek megnézni, alszik-e még a legeslegkisebb, és leváltom a RK-t a bébisintérkedésből.
3/264 – Menjünk kicsit világgá
Kezeket fel, aki háromkor ébredt, aztán miután konstatálta, hogy a házban már megint nincs víz, mélán leült a varrógépe elé! Ja, én vagyok az.
Szokás szerint ezúttal is körmömre égett a gyertya, és persze nem én lennék, ha ilyenkor megvonom a vállam, aztán azt mondom, hogy ha így esett, így esett, nincs mit csinálni, feküdjünk vissza. Úgyhogy ahelyett, hogy békén hagytam volna a világot, varrtam magamnak gyorsan egy ruhát (mellékelve), a kis unokahugiknak meg összesen négyet (nem olyan nagy truváj, továbbra is a faék egyszerűségű szabásmintákat preferálom). Ebből kettő a szomszédba megy a sógornőm kislányainak, kettő viszont abba a csomagba kerül, amivel a húgomat és az ő lányait támadom le még máma. A csomagban amúgy összesen hat tornacipő lapul, mert egy nyár alatt a világ összes tornacipőjét el lehet szaggatni, ha az ember hét-, illetőleg hároméves. Az alábbiakban ízelítő látható abból, mi történik, ha tornacipőket adok ajándékba – nyilván varrok ruhát is mellé, azangyalát neki.
Víz amúgy még mindig nincs, pedig már dél múlt. Nekünk amúgy mindegy, elmentünk Szerbiába. Holnap jövünk. Közben viszont a szokásos két perc alatt megérkezett a nyár is, én bekentem magam ötvenes faktorszámú mindenfélével, felraktam az új szalmakalapom-pom-pom, és már előre utálom a következő három hónapot. Hogy nekem semmi se jó, irgumburgum.
3/263 – Practical Arrangement
Azt még legszerényebb pillanataimban is el tudom ismerni, hogy időnként igencsak képesek vagyunk belenyúlni a tutiba, a Repülő Kutató meg én. A házassági évfordulónk napját például testületileg utálja a magyarországi munkavállalók komplett közössége, ami még annál is nagyobb buli, mint egy hétfői házasságkötés esete, mert hétfő ötvenkettő van egy évben, és így simán eloszlik az utálat, de adóbevallási határidő csak egy, és nem lelkes tőle senki.
Az idei amúgy a tizenhatodik, és én a tradícióknak megfelelően ezúttal is vizsgáztatni megyek, bár most kicsikét csavartam a dolgon, és elviszem vacsorázni a csávót a Hajósinas Bistro nevű műintézménybe, ahol még nem jártunk, de mindkettőnket érdekel. Dunakanyar, négy nép konyhája, mit mondhatnék még. A poén kedvéért persze ez is egy másik faluban van, úgyhogy én Esztergomból jövök, ő Szentendréről, és Dunabogdányban találkozunk vacsorára. Az egész kicsikét arra fog hajazni, mint amikor Marina Abramovic meg Ulay performanszilag végigmentek a Kínai Nagy Falon két különböző irányból, aztán találkoztak a közepén. A különbség csak annyi, hogy mi nem búcsút intünk egymásnak a találkozás után, hogy aztán évtizedekig ne is lássuk egymás képit, hanem bezabálunk, aztán hazadöcögünk egy alkalmatos volánbusszal a macskáinkhoz.
Mint látható, szerfölött romantikus terveim vannak mára, de hát nekem amúgy is valahol másutt vannak a romantikareceptoraim, mint ahol elvárható lenne tőlük. Az alábbi például szerintem a legszebb zeneszám, amit valaha a házasságról írtak.
A sarkam persze továbbra is tragikus állapotban van, úgyhogy megint csizmanap, amiben az a röhögség, hogy ha nem lenne muszáj, akkor is csizmában lófrálnék amíg le nem rohad a lábamról, de ma éppen valami egyebet vettem volna fel. Mindehhez pedig még beköszöntött a Pampalini-szezon is a fejfedők tekintetében, “ön dönt – hülyén néz ki, vagy összeég”.
Döntöttem. Most pedig döngessünk, három reszkető elsőéves várja, hogy megszívassam óvodapedagógiából.
3/262 – Hogy a kese lúnak
Az életem olyan, mint a Knorr, mindennap új varázslat. Ezt az aranyköpést sajnos nem én találtam ki, de attól még igaz. A tegnapi napra például az jutott, hogy a tavaly kifejezetten kényelmesnek bizonyult, abszolúte problémátlan, vaterás Clarks lakkcipő tönkreverte a lábam, és nem is csak úgy lájtosan ám, nem. Miközben a posta felé mendegéltem, lassan fájni kezdett a sarkam, de úgy, mint a “Megyen egy gyalogút Mátészalka felé” című klasszikus állítja a kese lú kifolyott szeméről, “eeelőször a zegyik, aaaztán mind a ketőőő”. Nem fájt nagyon, úgyhogy csak némi morgással nyugtáztam az egészet, hurrá, itt a nyár (még ha nem is látszik), cipők törik a lábamat, minden a régi.
És aztán beértem a postára, ott meg kiderült, hogy ugyan csak hárman állnak előttem az ajánlott küldemények átvételénél, de egyikük legalább másfél tucat értesítőlapocskát szorongat a kezében, úgyhogy unalmamban lepillantottam, haddlám mi van a sarkammal, és akkor majdnem elájultam. A vér úgy folyt befelé mindkettőről a cipőmbe, mint Hamupipőke mostohatestvéreinek, kurvaélet. A harisnyámnak persze pusztán csak a vicc kedvéért semmi baja se lett. Juteszembe, messzeföldön híres lírai munkásságom iksz darab önsajnálattól csöpögő ars poeticája közt van egy olyan is, amelynek pár sorában némi Szilágyi Domokos- és József Attila-parafrázissal arról énekeltem, hogyaszongya: “Már régen beletört a lábam a harmincnyolcas félcipőbe,/ de sebaj, kiöntöm a vért, és továbbmegyek. Egyelőre,/ ha saját igazam motyogtam,/ még nem vágtak túl sokszor szájon -/ az ütést úgyis jobban állom,/ mint ha ölelnek.” Nos, enyém a balhé, magamnak költöttem, pedig ez az első alkalom, hogy közönség elé kerül, de mindegy, az asztalfiókból is megy a vuduzás. (Legyetek olyan kedvesek, és szóljatok rám, hogy hagyjam abba költészetem idézgetését, ide úgyis a narancssárga csíkos kardigánom meg a katicás nyakláncom miatt jönnek az olvasók.)
Száz szónak is egy a vége, ma megint csizmanap, abban legalább nem látszanak a ragtapaszok. Egyúttal vizsganap és kocsmanap is, szerencsére ebben a sorrendben, nem pedig fordítva. Természetesen mindegyik program más városban van, úgyhogy ma is megjárom a hadak útját meg a Bermuda-háromszöget: délelőtt vizsgáztatok Esztergomban, este meg alkoholizálok a barátnőimmel Budapesten. Ez utóbbi program persze különösen annak függvényében pofás, hogy holnap ismét vizsgáztatok Esztergomban, de amúgy is öreg vagyok és rozzant, alkoholfogyasztási ingerenciám minimális, dógom pedig annyi, hogy keményen erőt kell vennem magamon, ne hurcoljam magammal kocsmába is a laptopot. Egy partiállat vagyok, nem vitás.
Mellesleg ez az a fekete ruha, amiről a Repülő Kutató rögtön a saját temetésére asszociált. Hátizé. Ugye tényleg egy piszok dög vagyok, akinek kapával kéne megtépni a száját, ha megkockáztatom, hogy arra az alkalomra mégiscsak valami kacérabbat kéne felvenni, lehetőleg kis fátylas kalappal? Mindenesetre, ha már ilyen szépen eszembe jutottak a kalapok, feltettem egyet, hátha ettől legalább kisüt a nap. A Repülő Kutató pedig jobban teszi, ha életben marad, és reszketni méltóztatik.
3/261 – Légypiszok
Álmomban néha ismét egyetemista vagyok, persze nem éppen ott és éppen úgy, mint húsz évvel ezelőtt. Minden sokkal nagyobb és egyben koszosabb is, az egyetem épülete zegzugos és szemetes és elhanyagolt, a falból kilógnak a vezetékek, a falikarokban légypiszokpöttyözte húszas égők, a radiátorok majdhogynem ragtapasszal vannak befoltozva, pedig hatalmas rózsaablakok meg óriáslépcsők vannak mindenfelé, de azok is töredezetten, porosan, kivilágítatlanul. Általában ilyenkor kétségbeesetten bolyongok emeletről emeletre, mert nem tudom, hol lesz az órám, aztán mikor végre megérkezem a teremhez, kiderül, hogy nem is diák vagyok én ezen az órán, hanem tanár, a felkészültségem hiányos és a projektor meg a számítógép nem működik, fejből kellene elmagyaráznom valami roppant bonyolultat és összetettet, sok adattal, a diákok meg kajánul várják, mikor égek be. Kézenfekvő lenne ilyenkor szépen felébredni, de nem, az ébredés csak akkor érkezik, amikor végre befejezem az órát, vállamra dobom a táskámat, és elindulok a büfébe.
Legalább azt a nyavalyás kávét szeretném meginni egyszer végre, amiért álmomban a büfébe megyek.
Hogy a jelenről is motyogjak valamit, mostanra már tényleg elegem van az időjárásból, és a postás iránt sem viseltetem túl nagy szeretettel, aki meg se próbálja bedobni az ajánlott küldeményt, csak az értesítőjét. A posta, mint ez nálunk falun megszokott, természetesen két kilométerre van.
Ja, amúgy ma reggel a Repülő Kutató adta elő az olvasójegy-keresgélő hörgős-morgóst, és elhihetitek, beleadott apait-anyait. A macskák úgy nézték, amint fel-alá rohangál ordítva, mint a meccsnézők Wimbledonban.
3/260 – Tevje, vidd be a házba a kecskét
Gondolom, nem fordul elő gyakran bloggerekkel olyasmi, hogy megemlítenek az egyik bejegyzésükben egy zenekart, aztán kapnak attól egy hozzászólást. Még mindig olyan leesett pofával állok, mint amikor véletlenül megtudtam, hogy van nekem egy saját wikipédia-szócikkem, ráadásul eszperantóul. “Literaturhistoriistino, poetino, tradukistino.” Ez vagyok én, yeah. A jövőben más zenekarokat is emlegetni fogok.
Közben már két napja harcolok azzal, hogy minden délutánra egészen nevetségesen betaknyosodom és megtüsszögősödöm. A Repülő Kutató amúgy tényleg Az Év Férje címet akarhatja, mert tegnap már kérés nélkül is felajánlott egy csésze Coldrexet. Azért kaptam mellé epres tiramisut is, amit akkora kotlával csinált, mintha egy tizenöt fős olasz család lennénk, nem pedig két, tudományos feladatok között evickélő nyomorult, hülye macskákkal.
Felfordulni tényleg nem kéne, mert újraindult a taposómalom: kezdem legyártani a vizsgaidőszakra a dolgozatokat, konferencia-absztraktot ácsolgatok, kutatási tervhez meg esettanulmányhoz gyűjtök anyagot, és próbálok elvégezni mindent, amit még ezen a héten lehetséges. Persze a bírálandó szakdolgozatokat ügyesen ott hagytam az asztalomon, pedig azokat is jó lenne most letudni, mielőtt ismét kitör a totális bolondokháza. Késő bánat, eb gondolat, bírálat-leadási határidő két hét múlva, addig még megjárom néhányszor a Bermuda-háromszöget, másfél órás buszutak alatt meg mi mást tehetne az ember, mint hogy olvasgat. Legnagyobb mumusom persze a kutatási terv, hol volt az én eszem, hogy már megint fejjel szállok bele a falba, és pluszfeladatokat gyártok magamnak, holott eddig is volt éppen elég. (Hogy mást ne mondjak: néhány hete azzal hívott fel a tanszékvez, hogy éppen az óraterhelést számolgatja, az én óraterhelésemre meg ránézni is rossz, mely tárgyaimról vagyok hajlandó lemondani az őszi félévben? Végül kettőt adtam le, melyek közül a másodikat rögtön meg is bántam. Majd megpróbálom visszaszerezni néhány év múlva, akkorra az óraterhelésem is másként fest majd. Aki kapta, amúgy sem túl lelkes tőle.)
A tegnapi muhi csata amúgy roppant érdekes eredményre vezetett, a komplett mosókonyhát ki- meg le- meg szétpakoltuk, hogy felszabadítsuk a helyet a Cipőknek, aztán kiderült, hogy a Cipők a felszabadított mosókonyhai polcok nélkül is köszönik, jól, cserébe viszont most nem férnek a ruháim a szekrényeimbe, csak aligéppen. Ami eddig a mosókonyhában dekkolt, most fent van, az emeletet vállfatartó rudak jajszava tölti be, én meg attól tartok, megint szelektálnom kell, aztán a továbbiakban csak úgy veszek/varrok bármit, hogy minden nekem-újért cserébe megszabadulok valami régitől.
Bár, bevallom, az is vonzó gondolat, hogy vegyek egy újabb szekrényt.
Mint mondtam, taposómalom. Ennek következtében eltotyogok a könyvtárig, hogy szakirodalmat nézzek a kutatási tervemhez, odaki barátságos 12 fok, és ha lenne tököm, némiképp tele lenne már ezzel a késő októberi májussal, bár legalább a nap süt, ez is valami. A nagyobb vigasság érdekében felraktam a blézerre egyik legfrissebb beszerzésem, a tacsit sétáltató, banyatankos nagyanyót is. Általában ritkán veszek ilyesmiket, de ennek nem tudtam ellenállni. (A disclaimer az őtözködős blogokon megszokott ezúttal is: a PopPins nem fizet nekem ezért semmit, teljesen ingyen és bérmentve linkelem be őket.)
…
Na itt tartottam a bejegyzéssel egy órával ezelőtt, gyerünk fotó, elő a könyvtári kölcsönzőjeggyel, köpök, lépek, hajrá.
És akkor kiderült, hogy a könyvtári olvasójegy nincs ott, ahol egészen világosan emlékeztem, hogy megvan.
És még mindig nincs meg.
Ha ma nem üt meg a guta, örökké fogok élni.
3/259 – Jelenetek egy házasságból
Rohadt lassan haladok bármiféle varrással mostanság, tegnap is kiszabtam pár holmit, aztán hagytam a búsba az egészet, és visszavonultam punnyadni a kedvenc kanapémra. Valaminő bizarr okból a torkom is kaparni kezdett, holott igazán nem flangáltam mostanság spagettipántos minikben nyári szandállal, szóval még a zegernyére se foghatom a dolgot. Mindenesetre jeleztem a Repülő Kutatónak, hogy ha igazán hajt Az Év Férje címre, hozhat nekem egy kis preventív Neocitránt. Hozott. Az ilyesmit, mármint hogy van valaki, aki mindenféléket hoz az embernek, ki kell használni, és esetünkben ez különösen érvényes, mert június elején megint lelép, ezúttal Regensburgba. Igaz, ezúttal csak egy hónapra, és igaz az is, hogy ebből egy hetet én is a nyakán fogok lógni, legalábbis ha nem akadályoz meg ebben a május 30-án kirántott jobb felső hetes-nyolcas helye. Ha a bal felső ötös utáni állapotomat veszem alapul, nem megyek én bizony sehová, hanem csak fekszem az oldalamon, és azért fogok nyivácskolni, hogy már megint nincs senki, aki dolgokat hozhatna nekem Az Év Férje cím elnyeréséhez. Pedig, a fenébe, igen jól esne most nekem egy hét Regensburg. (Ne feledjük, esetemben olyasvalakiről beszélünk most, akinek már az is az utazós kaland kategória, ha egy éjszakát Esztergomban tölt egy panzióban, kétutcányira a munkahelyétől.)
Most bősz elszántsággal fújom az orrom, és vadul drukkolok, nehogy felforduljak, mert ugyan csütörtökig nincs jelenésem a munkahelyemen, de azért nem kéne az addig hátralévő három napot sitysutty kidobni az ablakon. Pláne hogy a Repülő Kutató úgy döntött, ezúttal ő rendezi meg szekrényeiben a muhi csatát, és ez valamiért mindig azzal a következménnyel jár, hogy az én holmijaim útban vannak és számosak és biztos hordod te még azt a cipőt, vagy csak a tárhelyet foglalja? Szóval én is be leszek fogva a nagy rendrakásba.
Drukkoljatok, hogy ne balhézzunk össze a nagy takarításban, pénteken lesz a 16. házassági évfordulónk, és igazán nem kéne most kiontanunk egymás bélit, ha eddig megúsztuk.
A hajam amúgy annyira felrobbant az éjjel, hogy még a blog sokat tűrt és látott közönségének sem merem megmutatni.
3/258 – Zetor
Végre sikerült hét órát aludnom, juppijájé, viszont arra ébredtem, hogy a Rózsaszín Pitbull nevű punkzenekar azon száma megy végtelenítve a fejemben, amelyben egy illető autoerotikus okokból beszorult egy Zetorba. Ez így Pünkösd vasárnapján különösen elegáns húzás volt az agyamban lakó gonosz kis manóktól, fúj.
A szám egyébként nem teljességgel véletlenül szólalt meg a fejemben, tegnap hangzott fel az autóban, miközben éppen hazafelé kocsikáztunk, legalább hét évvel azután, hogy utoljára hallottam. Ezt egészen jól be tudom lőni az időben, amikor ugyanis legutóbb meghallgattuk rettenetes barátainkkal a zetoros faszi bús és tanulságos történetét, az egyik inkriminált barátunk roppant lelkesen közölte, hogy randija lesz, és meg fogja csókolni a nőt. Azóta már három gyerekük van.
Az autóba amúgy úgy került bele a Zetor, hogy tavalyelőtt, amikor a Repülő Kutató átlagban havi egyszer megjárta a Szentendre-Jéna távot, gondos feleségként összeraktam neki egy kábé ötszáz számból álló playlistet egy pendrive-ra, ne unatkozzon a sokórás vezetés közben. Ehhez egyrészt a saját mp3-lejátszóm roppantul eklektikus tartalmát használtam fel, másrészt meg a Nelli barátnőm által gyorssegélyként átnyújtott kis rózsaszín netbookon spájzolt zenéket (egy laptopdöglős pillanatban adta ide, rettentő hálás voltam érte). Meghallgatni nem volt időm persze mindet, meg ugyan ültem én abban az autóban azóta, de hát ötszáz szám az ötszáz szám, a Zetor eddig még nem került sorra. Eddig. Nelli barátnőm amúgy rendkívül alapos gyűjtést végzett a saját számaival, egy komplett “gyermekkorunk régi szemétdombja” készlet volt, sok más között Prodigy meg Európa Kiadó meg Laibach meg Tankcsapda, valamint a majdnem teljes Fürgerókalábak diszkográfia is. Ennek köszönhetően lehetett részünk tavaly januárban abban az élményben, hogy Jénából kultúrprogram gyanánt a Bauhaus-múzeum felé kocsikázunk, a hátsó ülésen a Rutgers két amerikai professzora, akik kiválóan tudnak magyarul, a hangszórókban meg a “Baláááázs, legyél a köcsögöm”.
Tegnap végül irdatlan mennyiségű babaruhát sikerült turkálnom Csicsóné mindhárom lányának, csak remélni tudom, hogy a húgom nem hajint ki velük együtt a jövő hétvégén, amikor meglátogatjuk őket. Magamnak szinte semmit nem vettem, csak egy fekete(!) ruhát, amire mostanság nem volt példa. A Repülő Kutató némi gyanakvásnak adott hangot, hogy ennyire készülök-e a temetésére, mire egyrészt közöltem vele, hogy ne marháskodjon, másrészt kárpótlásként megvettem neki a Dictionnaire de vins de France-ot, amit azalatt nézegetett, amíg én vállig álltam a babaruhás konténerben. (Egyes turkálókban idegen nyelvű könyveket is lehet venni, kilós áron, úgyám.)
Ma már tényleg itthoni szabadprogramot tartok, hajat mosok, kitakarítom a fürdőszobát, meg beülök álmodozni a színes anyagok közé. A macskák továbbra is egymás fülét rágják, emellett meg mostanra mindkettő rászokott arra, hogy a felmosóvödörből igyon, a bokám tudja, miért, mind a kettőnek van saját vizestálkája, naponta friss vízzel. Elsőként Celó kapott rá a felmosóvödörre, aztán Poci is eltanulta tőle, mi meg nem tudtunk mást kitalálni, mint hogy a felmosóvödörben is gondosan cserélgetjük a friss vizet. Egy bolondokházában élek, nem vitás.
Takarító- és varrogató-ancúgomat elnézve garantáltan jár nektek egy bónusz macskafotó is, tessék. A blog fb-oldalának olvasói számára talán ismerős lehet a kisfenyős díszpárna, amit úgy egy hónapja dobtam össze mindenféle maradék anyagból: nos, ilyen lett a végeredmény.
3/257 – Babaruha
Eredetileg a mai napra azt terveztem, hogy piac, aztán álmodozás a színes anyagok között, de ember tervez, család végez, úgyhogy a varrószobai ücsürü helyett a Keletibe vágtázok ki, a tradícióknak megfelelően vonatjegyet passzolni le anyámnak, aki a húgomékhoz utazik, és kábé két perce van az A és B jelzésű vonatok között. A vonatjegy mellé átnyújtok 2 db krimit is (én látom el úti olvasnivalóval, ami az elmúlt egy év során bizony nagyrészt arról szól, hogy amikor anyám utazik valahonnan valahová, hirtelen veszek egy-két krimit – magamnak már nemigen szoktam), valamint egy tucat welsh rarebit muffint, majd miután felkepesztett a B jelzésű vonatra, érzelmesen integetek utána. A muffinokat amúgy ma hajnalban sütöttem, miközben Mike és Tyson elszántan próbálták lerágni egymás fülét a nappaliban, én meg időnként rájuk kiabáltam, hogy “Lányok!!!”. Akkor szép az élet, mikor zajlik, ugye. A Repülő Kutató mindeközben békésen horkolt az emeleten. A legtöbbször a pokolba kívánom, hogy ekkora összekoszolható és telidzsuvázható hodályban élünk, egy feleakkora lakás is bőven elég lenne négyünknek, és akkor legalább egy kis önuralmat kéne tanúsítanunk a papírok, könyvek meg ruhák felgyűjtésében, nem csak burjánzani széjjelfele, mint egy megvadult méntabokor – ilyen hajnalokon viszont örülök, hogy a hálószobába nem hallatszik fel sem a muffinsütés, sem a macskák rekcumolása.
Mindennek többek között azért is örvendek piszkosul, mert ha a Repülő Kutató is részt vett volna volens-nolens a hajnaltól tartó partiban, kevésbé valószínű, hogy a búsan cseperésző esőbe kikandikálva felajánlja: elvisz a Keletibe kocsival. Mivel viszont csak a muffinok illata fogadta fél hétkor, nem a kiccsaládi hajcihő, nagylelkűsége határtalan, az én örömem pedig dettó. Egy enyhén másként viselkedő férjjel talán problémás lenne megoldanom, hogy a vonatjegyek-krimik-muffinok átnyújtása után elmenjek turkálni, de a Repülő Kutatót más fából faragták, amire nincs is jobb példa, mint hogy amikor a múltkor bevittem egy turkálóba, én nem vettem magamnak semmit, ő viszont vett magának egy nyári nadrágot. Érdeklődve nézek elébe, ezúttal mi lesz. Én ugyan most elsősorban bébiholmikra utazok (sóher nagynéni cuki kis lehánynivalókat vesz a legfrissebb unokahúgának), de ha valami eléggé hangosan rámüvölt a felnőtteknek szánt állványról, valószínűleg nem hagyom ott. Stay tuned.
(Természetesen a piacra meg vissza minden törekvésem ellenére is szarrá áztam, úgyhogy kénytelen voltam átöltözni, de azt már nem mertem lefotózni, mert a Repülő Kutatót ugyan más fából faragták, de a húrt vele sem lehet a végtelenségig feszíteni, amikor már kezében a kocsikulcs.)
3/256 – Csak a fülét, hogy meg ne sántuljon
Egy teljesen haszontalan-céltalan-álmatlan éjszakán vagyok túl, két részletben abszolváltam összesen négy óra alvást, grr. Tényleg nem értem, mi a fene történhetett, ezúttal igazán ráértem volna. Feltehetőleg abban van a magyarázat, hogy tegnap volt a félév utolsó tanítónapja, mostantól jövő csütörtökig szabad vagyok, mint a madár, az agyam meg nem tud mit kezdeni ezzel a fene nagy szabadsággal.
Ráadásul a muszikák negyed ötkor úgy döntöttek, hogy ideje egy kis kötöttfogású birkózómeccsnek, bár nem tudom, a birkózás szabályai megengedik-e, hogy a versenyzők egymás fülét harapdálják. Ezt az utóbbi néhány hétben kezdték el, korábban a kergetős-pofozkodós partik voltak divatban, mostanában viszont összekapaszkodva henteregnek, és gurrogva rágják egymás fülét. Na mindegy, majd csak kinövik valamikor, állítólag Mike Tysonnak is sikerült.
Ma nagyrészt itthoni szabadprogram várható, magamat meg a lakást vakargatom összefele, nagy mennyiségű ruhát táplálok be a mosógépbe, és végre varrok is. A vasárnapi grillpartin megígértem a sógornőm kislányainak, hogy varrok nekik nyári ruhácskát, ők pedig fellátogattak a Bűnök Barlangjába, és kellő gondossággal kiválasztották a kedvükre való hosszt meg anyagot. Nyár ugyan nincs egy szál se, de ez Bucót (3,5) a legkevésbé sem zavarja: ahányszor ezen a héten találkoztunk, mindig megkérdezte, mikor lesz kész a ruhája. Ez a fiatalság is egyre követelőzőbb.
Előbb viszont elkódorgok péksütiért.
Szervác, Tongeren püspöke persze a szokásos módján viseltetik velünk, pedig én már roppantul szeretnék nyári holmijaim végtelen halmából válogatni, de ha nem, hát nem, maradnak a cowboycsizmák meg Nágyezsdá. Amúgy, hogy enné meg a nyehőce, valószínűleg ez is tunika, nem ruha. Na mindegy, a pékségig meg vissza jó lesz.
Minden nap más - mindennap más 