Ez a hónap is elmúla. Galéria!
április 2016 havi bejegyzések
3/243 – Chokito
A tegnapi nap intézkedős részének gerincét az a nemes harci feladat képviselte, hogy útlevelet kellett csináltatnom, mert a körülmények sajátos összjátéka dicstelen lustaságom és halogatósdim mián tavaly augusztus óta nincs nekem olyan. Mivel az utazásaimat azóta nagyrészt a Bermuda-háromszögben (Sztendre-Bp-Egom) bonyolítottam, az útlevél hiánya nem volt nagy ügy, különben is ha kilfeldre akartam volna menni, ott a személyi. Viszont a húgom a körülmények sajátos összjátéka, egy frászt a körülmények sajátos összjátéka ennen jól megfontolt döntése folytán az EU-n kívül vert fészket magának és lett belőle Csicsóné három lánnyal, úgyhogy útlevél nélkül nem tudok elmenni hozzájuk megnézni magamnak a legfrissebb bébit, ugyubugyu.
Mivel iratokat nem csináltat magának minden évben az ember, mindig új kihívás rájönni, hogyan és hová érdemes bejelentkezni, bevonulni, kivonulni satöbbi. Azt már kitapasztaltuk egy ideje, hogy a forgatókönyv általában azzal a jelenettel kezdődik, melyben a delikvens bemászik a saját ügyfélkapuján, aztán konstatálja, hogy saját városában legközelebb két-három hónap múlva tud bármiféle ügyet elintézni, júliusig minden időpont betelt, goto alternatív megoldások. Ilyen szituációban a Repülő Kutató a Visegrádi úti nagyböhöm központi okmányirodára szokott eskünni, ott mindig meg lehet oldani mindent.
Jelentem, ez az információ vészesen elavult. Minden bizonnyal mások is szembesültek azzal, hogy a városukban két hónapra előre foglalt minden időpont, mit tehetnénk, goto alternatív megoldások, Visegrád úti nagyböhöm, mert most már ott se lehet egy tűt se leejteni. Az információs pultnál már automatikusan nyomták a kezembe a lapot, hogy itt van további húsz másodgenerációs (wtf) integrált ügyintézésű (wtf) kormányablak (ez legalább már nem wtf, ezt ismertem). Menszte, menszte szemed világába, itt nincs már időpont júliusig.
Na jó. Kivonultam, mint vert sereg, majd megálltam az utcasarkon, és tanulmányozni kezdtem a másodgenerációs integrált izék listáját, mint egy elveszett turista. Mivel három órával később jelenésem volt a Sophianum ötödik emeletén (egyébként most komolyan, hogyan képzeltem én azt, hogy április végén, péntek délelőtt, időpontfoglalás nélkül útlevelet fogok szerezni? a naivitásom tényleg határtalan), úgy véltem, az lesz a legszerencsésebb, ha nem valamelyik peremkerületben keresek magamnak egy kormányablakot, hanem minél közelebb a Kálvin térhez. Ha meg már úgyis lúd, legyen döglött, gyerünk a Yo-Yo-Yozsefvárosba.
Mivel én nem utazom gyakran és sokfelé, itthon is leginkább a barlangomban kuksolok, és ha megyek valahová, viszem magammal a barlangot, a kulturális sokszínűségről szerzett tapasztalataimnak csimborasszóját a chicagói Greyhound autóbusz-állomás jelenti 2008 májusából, ahol minden volt, ami Amerika. Nos, amikor beléptem a Baross utcai kicsiny és családias kormányablakba, ugyanaz a kulturális sokszínűség fogadott pepitában. Épp csak a rabbi meg az ámisok hiányoztak, de amúgy tényleg volt ott minden, mint a búcsúban vagy egy Greyhound-állomáson. A helyi etnikai kisebbség asszonyai sok gyerekkel, izompólós ifjak aranylánccal a nyakukban, egy holtfáradt mentős, egy öregember mankókkal és fürdőköpenyben, túlszolizott csajok, ázsiaiak, afrikaiak, több hajléktalan, és mivel a Yo-Yo-Yozsefváros tényleg dzsentrifikálódik, még a hipszterek törzséből is volt ott néhány képviselő irgalmatlan szakállakkal, a hónuk alatt gördeszka meg védősisak. Ja, meg több hozzám hasonló nyomorult is, akit a Visegrádi útról hajtottak el.
A legjobb ügyintézőhely volt, amivel eddigi létezésem során találkoztam. A két biztonsági őr/beléptetőember jókedvű volt és segítőkész, az ügyintézők kedvesek és mosolygósak, az egyik biztonsági bácsi időnként körbejárt, és a hosszabb ideje várakozókat megnyugtatta, körülbelül mennyi idő múlva kerülnek sorra. Miután beléptem az ajtón, negyven perccel később már ki is jöttem rajta, két hét múlva postán érkezik az útlevelem.
Na ilyenkor szoktak eszembe jutni a jó öreg Chokito-reklámok.
Ma egyébként névnapom-pom-pom van és hétvége egészen hétfő reggel hatig, ezek örömére viszont úgy fáj a fejem, hogy mindjárt szétdurran.
3/242 – Tuinvan
A mai nap még a szokásos franciasalátánál is tarkabarkább, intézkedőnap meg tanítónap egyben, az utóbbi során már megint szegény levelezős hallgatókat fárasztom le csontig, délután negyed háromtól ötször negyvenöt perc, szolgálatukra.
Leszezmégígyse. A jövő héten hat munkanapom van.
3/241 – Mi leszel, ha nagy leszel?
Miután tegnap reggel a több tonna szemléltető eszközt emlegettem, szinte törvényszerű volt, hogy éppen egy olyan zárófoglalkozásra essek be, ahol az eszközök, hogyúgymondjam, a minimálprogramot képviselték: fekete-fehér fénymásolatok egy borítékba zsufizva, grafitceruzával rajzolt karóra, aminek nem voltak mutatói meg effélék. (Az évfolyam egyetlen hímnemű hallgatója volt az áldozat, ha ez mentség egyáltalán – laza, mint a rigalánc, a gyerekek csüggnek rajta, istenáldotta érzéke van ahhoz, hogyan bánjon velük, viszont a szemléltető eszközök nem az erősségei, desőt.) A legjobb jelenet minden bizonnyal az volt, amikor a hallgató elővezette, hogy van neki egy tűzoltó ismerőse, aki összekeverte a tűzoltótömlőket, ugye segítetek a jó sorrendbe helyezni őket, gyerekek (=rövidebb-hosszabb összehasonlítása, a fogalmak megszilárdítása a gyermekek aktív részvételével). És akkor előhúzott egy csomó girbegurba nejlonmadzagot abból a műrafia fajtából, amivel a piacon az újhagymákat szokták összecsomózni.
Mindenesetre a gyerekek roppantul élvezték az egészet, a végén pedig az egyikük közölte, hogy ő is óvóbácsi akar lenni, hát mit kívánhat ennél többet az ember.
Ma egyébként végre kialhattam volna magam, de juszt is felébredtem fél hatkor. Legalább volt időm azon mélázni, mi a rossebet vegyek fel cudar hideghez és ragyogó napfényhez. Kesztyűt, sapkát, sálat meg ötvenes faktorszámú napvédő krémet, mi mást. Közben ugyanis kezdetét vette az az időszak is, amikor rendszeres nyígnivalóim listájára felkerül a nap meg a napvédő krém – ez utóbbi azért, mert vagy arckrémre hasonlít és hatástalan, vagy sűrű fehér kulimász, amit képtelenség elkenni az ember orcáján. Attól tartok, muszáj lesz beruháznom valami drágább termékbe – végül is, egyetlen pufám van, és azt is nap mint nap mutogatom.
3/240 – Frontális, csoportos, mikrocsoportos, egyéni
A verkli újabb fordulatszámra kapcsolt, mintha eddig nem lett volna elég: megindult a záróvizsga-tevékenységek sora, az ember folyton halálsápadt végzősökbe botlik, akik több tonna szemléltető eszközt hurcolnak magukkal (tavaly az egyik hallgató egy fél dzsungelt tolt be krepp-papírból legyártva a középcsoportosokhoz, nem vicc). Tavaly összesen tizenkétszer mentem el megnézni, hogyan produkálja magát az ifjúság, ebből idénre csak négy sikerül, sic transit gloria mundi, fene ebbe az órarendbe. A kedd meg a csütörtök nyomorúságosan kiesik, pedig ebben a félévben szégyenletesen elhanyagoltam az ovibajárást is, egyszerűen nem volt hol, mikor és hogyan. Még ezt a négy záróvizsga-tevékenységet is csak úgy sikerült beleszuszakolnom a hetirendembe, hogy szerdánként lóhalálában vágtázok vissza órát tartani. Ráadásul jövő pénteken megint nálunk a Kazinczy verseny országos döntője, és javaslatokat kell tenni a kötelező szövegre, úgyhogy tegnap éjfél körül Kosztolányi-miniesszéket olvastam fel a macskáknak egy stopperórával. Inkább ne gondoljatok bele.
És mindehhez a mai napra Esztergomba esőt, villámokat és nyárias kilenc fokot jósolnak celziuszban. Grr.
3/239 – Ez is egy nap
Lehet, hogy túlöltöztem mára, de őszintén, nincs igazán melegem még így se. (Jó, a sapkát meg a sálat már levettem.)
3/238 – Just another manic monday
Pont így festett a képem öt perccel azután, hogy a fogorvos roppant derűvel közölte velem telefonon, neeeem probléma, ha a jobb felső hetest és nyolcast is ki kell húzni, május 30-án délben egy füst alatt kirántja mind a kettőt. Mindehhez még a fejem is fáj, és mint elragadóan összeválogatott öltözékemből látható, nyomorultul fázom. Ezt a kötényruhát már egyszer visszavonultattam idénre.
Megyek, vadászok magamnak egy fejfájáscsillapítót, aztán valami olyan tevékenységet is, ami visszaadja az életkedvem. Például kidekorálom Dominika nővér szvetterkéjét. Vagy nem.
3/237 – Early in the morning
Huszonévvel ezelőtt a húgom nagy előszeretettel énekelgette ezt a dalocskát (a mellékelt linken kotta meg szöveg, ha valakinek szintén kedve támad énekelgetni. Sajnos használható felvételt nemigen találni hozzá. Az oldalon ugyan van egy mp3, de az egy nem túl jó koncertfelvétel Bledből, az “Early in the morning” úgy 6:20-tól hallható). Nem mondom, hogy minden alkalommal eszembe jut, amikor hajnalban felkukorékolok, de ma három után, amikor már a fogamat mostam, speciel olyan hangosan szólalt meg a fülemben, hogy fejest ugrottam az internet bugyraiba, nem találom-e meg valahol. Mint fentebb is látható, felemás eredményre jutottam. Cserébe viszont felfedeztem az Etno HISTeRIA fesztivált, úgyhogy igen jóleső zenés hajnalom volt.
Azt például simán el tudnám képzelni, hogy én is ott üldögélek valahol egy kellemes szlovén vakondtúráson, és ezt hallgatom:
Sose voltam valami nagy fesztiváljáró, az olyan helyeken általában tömeg van meg horribilis állapotú vécék, de ez most hajnalban annyira csábítónak látszott, hogy elálmodoztam arról, valamikor felkerekedem a húgommal együtt, otthon hagyunk kutyát, macskát, gyereket, férjet, bepakolunk két kicsi hátizsákba, és elmegyünk Szlovéniába fesztiválozni egyet. Már olyan szépen láttam magam előtt azt is, amint ott ülünk egy vakondtúráson, a kezünkben egy-egy Zlatorog, a nap éppen megy lefelé, és velünk szemben valaki már fél órája improvizál nagy átéléssel egy didzseridún.
Aztán persze sóhajtottam egyet, szépen becsomagoltam az aktuális álmodoznivalót, és feltettem ezt is a polcra az összes többi “nem megvalósíthatatlan, de azért valahogy sose megvalósítható” terv mellé. Eligazgattam a sarkait, hogy beférjen a “két hét Oléron szigetén, csak úgy” meg a “bejárni lakókocsival Csehországot” mellé, aztán visszaültem a kanapémra, és mivel még mindig csak fél öt volt, legalább kilakkoztam a körmöm.
Amúgy, ha nem lenne ma ilyen bús esős-szeles idő, elmentünk volna Tahitótfalura megnézni, mit értenek ott “Szent György napi vásár és jószágkihajtás” alatt, de így inkább kihagyjuk a sáros birkákat meg a töki pompost, és ehelyett újabb szöszmötenapot tartok a színes anyagficlik között. (És ezzel lényegében mindent elmondtam a “nem megvalósíthatatlan, de azért valahogy sose megvalósítható” terveimről is. Hogy a túróba jutnék el Csehországba lakókocsizni, Oléron szigetére napozni és Szlovéniába fesztiválozni, ha elég egy kis szél meg eső, és már két falura innen se megyek el?)
Különben meg, most jövök rá, a múlt hét végén elpacsáltam a számozást, a francba. Most javítgathatom át a címeket…
Újracucc-féle – Madárgyár
Csirip utca egy szám alatt megnyílott a madárgyár. Ennek örömére kipróbálom, működik-e szöveg nélkül, és csak képekkel mutogatom végig, hogyan gyártok madarat. Ha nem teljesen érthető, tessék kajabálni.
3/236 – Korán reggel ritkán rikkant
Ez ebben a formában persze bődületes hazugság, ilyenkor április vége felé már fél ötkor elkezdenek üvölteni a rigók, a sógornőm egyszer valamikor tizenévvel ezelőtt meg is dobálta őket dühében paradicsommal, de rá se bagóztak. Ilyentájt én is egészen megbízhatóan elkezdem játszani a hajnalicska virágot, ma reggel például már fél hatkor ábrándosan szöszmötéltem mindenféle színes anyagficlik között, és mindeközben a meteorológusok hozzá nem értésén méláztam, mit akartak ezek egész hétvégére rossz idővel, nédda, milyen aranyosan süt a nap. Mindez persze csak addig tartott, amíg ki nem néztem az északnyugati ablakunkon, mert akkor viszont rögtön megkövettem az időjósokat.
Mindenesetre a piacig meg vissza eljutottunk eső nélkül, a házban van mindenféle főznivaló, és én úgyis vissza akarok térni a színes anyagficlijeim közé, szóval, hadd legyek önző, tőlem most olyan időjárás lesz, amilyen akar.
3/235 – Álom, álom, rémes álom
Ma végre kialhattam volna magam, ez viszont szinte törvényszerűen azt eredményezte, hogy csakazértse. Olyan rémálmaim voltak, hogy most is szédelgek.
Svédországban voltam éppen, ott álltam zavarodottan egy utcasarkon, a kezemben egy szatyor, a szatyorban Poci, és azt kérdezgette tőlem vékony kislányhangon, hogy miért nem megyünk haza, neki nem tetszik ez az egész. Mire én, hogy te tudsz beszélni? Mire ő, hogy ne röhögtessem, persze hogy tud, csak eddig várta, hátha megtanulok macskául, viszont tényleg menjünk haza, mert neki ez nem tetszik. Nekem se tetszett, így hát keresztülrohantam az úton, ahol éppen megállt egy busz, felzúgtam a lépcsőn, és kapkodva közöltem a sofőrlánnyal, hogy haza akarok menni, adjon egy jegyet. Mire ő logikusan megkérdezte, hogy hol az a haza, mire én azt mondtam, hogy egy finn kisvárosban lakom, de elfelejtettem a nevét, tudna segíteni? A sofőrlány készségesen elkezdett neveket sorolni, de azok mind finn ételek voltak, Karjalaanpirakka meg Mustamakkara meg Pyttipanna, aztán a felsorolásban megjelentek ikea-bútorok is, Beddinge, Narvik, Tomelilla, én meg egyre biztosabb voltam abban, hogy ezt álmodom, vagy ha nem, valami nagy baj van. Mindeközben Poci kiszólt a szatyorból, hogy most már tényleg nem tetszik neki ez, egyébként is rosszul van, én kiemeltem a szatyorból, és tényleg, foltokban hullott a szőre, és asztmásan lihegett, aztán végignyúlt a padlón, és közölte, hogy őt most fel kell pumpálni, vagy lelappad, segítség. Valaki a kezembe nyomott egy biciklipumpát, én álltam ott vele, mint egy rakás szerencsétlenség, Poci meg elvigyorodott, mint egy rajzfilmmacska, kétdimenzióssá vált, aztán felszívódott a padlóban. Na most kell felébredni, gondoltam én, de ez nem álom, közölte velem a busz teljes utazóközönsége, és máris megjelent szirénázva egy rendőrautó, rettentő kedvesen bevittek az őrsre, leültettek egy hatvanas évek stílusában berendezett szobában, ahol kandalló pattogott, és egy barátságos széttetovált őrmester azt mondta, bármi gond van, megoldjuk. Vannak iratai? Hát persze hogy vannak, mondtam én, aztán benyúltam értük a zsebembe, de ott csak egy filctollal tarkabarkára színezett dolgozatot találtam, girbegurba betűkkel állt rajta keresztben, hogy “Kedves Tanár Nő, megírtam a dolgozatot, és ki is javítottam magamnak, összesen egy pontot értem, jövök a pótvizsgára is. Csókolom”. A szomszéd szobából rettenetesen hangos zene szólt, és én kértem, hogy halkítsák le egy kicsit, hadd tudjak koncentrálni az angol mondataimra, mire a barátságos széttetovált őrmester bocsánatkérően azt mondta, a kollégák sajnos hangosan szeretik hallgatni a Dead Can Dance-t, de amúgy se aggódjak, eddig is magyarul beszéltek hozzám, én meg rájöttem, hogy tényleg, igaza van, a sofőrlánnyal is magyarul beszélgettem. És ekkor megint, visszatérően, megjelent a fejemben az a gondolat, hogy ez egy álom, fel kéne ébredni, fel kéne ébredni, lehunytam a szemem és koncentráltam, de amikor kinyitottam a szemem, még mindig ott ültem a svéd rendőrőrsön a hatvanas évek stílusában berendezett szobában, a kandalló barátságosan pattogott, az őrmester barátságosan nézett, aztán megkérdezte, mikor hagytam abba a skizofréniámat kordában tartó gyógyszerek szedését. Én meg azt mondtam erre, hogy két hónapja. Felnéztem, a kandalló mellett ott állt mind a két macskám meg a komplett rendőrőrs meg a busz teljes utazóközönsége, és tapsoltak.
Egy szivar ugyan a legtöbbször tényleg csak egy szivar, és álomfejtéssel foglalkozni nem érdemes, de azt nem gondoltam volna, hogy a tudatalattimat ennyire aggasztja a mentális egyensúly meg egészség elvesztése. Mindenesetre most úgy érzem magam, mintha a lelkem egy kilométert futott volna gumicsimmában. Megérthetitek, erre tényleg nem volt más ötletem, mint (tán még) a szokásosnál is papagájabb holmikat ölteni a pékségbe vonuláshoz.
Aki esetleg őcicasága miatt aggódna: Poci egyik kedvenc fotelében élvezi a dolce vitát, mondanivalója is csak annyi volt számomra, hogy “haggyábékén, napozok”, és ezt se a szájával mondta, hanem a szemével.
3/234 – Reckír
Halált megvető bátorsággal felvettem a csinos, ámde igencsak magassarkú csizmámat, mielőtt teljesen ki nem futna a szezonja, és ebben óhajtom lenyomni a komplett napot, mit nekem Hekuba. Az egyetlen pech, hogy nem tudok majd elfutni a diákok elől, ha meg akarnak verni, mert ma is öt órán át fogok magyarázni a magyarországi autochton nemzetiségekről (mind a tizenháromról), valamint a társadalombiztosítás alapelveiről.
Hiszitek vagy sem, de ma már kétszer fésülködtem, aztán mégis.
3/233 – Jusztis, jusztse
Mivel én vagyok a Csizmás Nő, kihasználom azt a pár foknyi hőmérséklet-szottyanást, amit mára jósoltak, és ma is én leszek a Csizmás Nő. A fogászati mizériám traumatikus élményei amúgy épp arra jók, hogy folyton aludni szeretnék, tegnap pl. Budapest és Esztergom között is elaludtam a buszon, ami nem szokásom, de este a Repülő Kutató hazafuvarozott Esztergomból, áldassék a neve, úgyhogy legalább az Esztergom-Szentendre buszon nem kellett elaludnom, ez is valami.
Ma nem fog hazafuvarozni senki, cserébe viszont rövid és viszonylag fájdalommentes munkanap várható, az Ivan Illich nevű szimpatikus őrültről fogok magyarázni, úgyhogy gyerünk. A pufám viszont még mindig dagadt egy kicsit, úgyhogy elővettem a katicákat is, hátha inkább azt fogják nézegetni a képem helyett.
3/232 – Dicsőség nevednek, Ibubeta
Azt nem hittem volna, hogy bőgni is fogok. Szerencsére nem a fogorvosnál bőgtem, amikor több percnyi ráncigálással kiszedték a fogamat, hanem délután otthon, amikorra kiment a zsibbasztó injekció hatása, én meg ott feküdtem az oldalamon, folyt a nyálam, és nagyon jól tudtam, hogy két hete ettem meg az utolsó két Cataflamot. Mázlimra a modern technika jóvoltából azonnal tudtam konzultálni a Repülő Kutatóval (a társalgás rám eső részét káromkodással, vonyítással és hisztivel oldottam meg, mi mással), aki felvilágosított arról, hová tette a hazahozott gyógyszereket.
Ah, öröm, ah, bódottá. Az egyik pillanatban még összekuporodva bőgök, és ököllel maszatolom a könnyeimet, negyedórával később pedig megérkezik Ibubeta 400 Akut, rárúgja az ajtót a kocsmára, és mint egy Rejtő-hős, az összes állástalan rakodómunkást kihajigálja az ablakon. Na persze Ibubeta 400 Akut két és fél órával később éppoly sportosan távozott, mint ahogyan érkezett, de akkor is, két és fél óra fájdalom nélkül – már tudom, hogyan lehet rákattanni a fájdalomcsillapítókra. (Nem vettem be újabbat, gondoltam, jó lesz ez nekem másnapra, hajaj.)
Ma megint a Bermuda-háromszöget járom, Budapest, Esztergom, hej, van számos utca,Tárogatók és Majerek, közben meg még egy rövid megálló a parodontológusnál, Erzsébet körút. Annyit keringek én itt összevissza, mint gólyafos a levegőben, csak a gólyafosnak nincs a táskájában két Ibubeta.
Jajdenagyonszarulvagyok, feleim.
3/231 – Franciasaláta
Ma afféle franciasaláta-napom lesz, ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi, és piszkosul kell rá a majonéz, hogy összefogja. Fél tizenegytől masszázsra megyek, egytől fogorvoshoz, szóval néhány óra leforgása alatt nagyon jó lesz nekem meg nagyon rossz. Hajh, akkor szép, ha zajlik. A fogorvosnál amúgy ki fogom csapni az asztalra azt a tizennégy parodontológiai státus-felvételt, amit különböző szögekben csináltak világszép fogsoromról még pénteken, nézzék meg, oszt mélázzanak el azon, melyik fogamat akarják elsőre kihúzni. (Még mindig azon füstölgök, hogy “baktériumrezervoár”, hogy izélné hegyesre ezt az egész mizériát a mélyen tisztelt univerzum.)
Fizikai állapotom mellett a szellemiekre is gondolni fogok neki bele, úgymint bemászom mindenféle adattáblák közé, és további ppt-ket fogok gyártani a hétre. Amióta a felsőoktatásban rontom a levegőt, lényegében minden félévem arról szólt, hogy valami újat tanulok, hogy aztán taníthassam is. Jobb pillanataimban úgy gondolok erre, hogy én vagyok a modern tanár, aki rugalmas és könnyen akklimatizálódik, meg minden anyagból ki tudja vacsargatni azt a strukturált információt, ami hasznos lehet a diákok számára, amellett meg elő is tudja adni aztat; rossz pillanataimban meg úgy, hogy végtelenül sokoldalú vagyok ugyan, de minden oldalam lapos, és a háromezer felé csapongó tudásom azt eredményezi, hogy sehová nem tudok igazán mélyen lehatolni.
Istenkém, istenkém, milyen súlyos kérdéseket feszegetek én itt egy őtözködős blogon. Inkább ne ugyanazt a kameezt vettem volna fel, mint tegnapelőtt, de hát hiába, ha el vagyok kenődve, mindig a régi jó klasszikusokhoz kúszom vissza.
Újracucc – Pulóverből kardigán
Olyan régóta tologattam már ezt a pulcsit, tényleg ideje volt nekifeküdni a melónak.
Első körben odahordtam rá egy csomó dekorációs lehetőséget – előre lelövöm a poént, végül alig került rá valami, de mindig jó, ha van miből válogatni.
Ezután nekiláttam, és kegyetlenül szétvágtam a pulcsit. A nekem szimpatikus háromnegyedes hosszban le az ujjakat, középen szét az elejét, le a nyakkivágásból a vastag paszpólos kötött anyagot.
Ha nem lett volna akkora, mint egy ház, innen már nagyon szépen haladhattam volna tovább úgy, hogy mindent elszegek és visszahajtok, de nem volt szerencsém, ez egy bazi nagy pulóver, pedig csak negyvenes.
Így hát kivágtam belőle az új kardigánt (bevallom, csak úgy gondolomformán – ti ne csináljatok ilyet, mert vagy összejön, vagy sem. Ezúttal összejött, de ezt sose tudni előre.)
Az új kardigánt összevarrtam – egyenes öltéssel, majd cikcakkal elszegve foszlás ellen a szélét, így ni:
Ezután már a nyakkivágást és az elejét akartam valamelyest pofásabban megoldani, mint simán csak visszahajt-elszeg, úgyhogy az eredeti pulóver hátából leeső anyagdarabokból kivágtam három csíkot. Két keskenyebbet az oldalából hosszában az eleje elszegéséhez,
és egy szélesebbet felül keresztben a nyakkivágáshoz. Teccik látni?
Szépen felvarrtam cikcakkal a kardigánra az összes csíkot, aztán a cikcakk takarásához elővettem a szürke gombóckás fonalat, hogy azt is rávarrjam cikcakkal, így ni:
Ezúttal úgy gondoltam, ennyi plimplimm elég is lesz rá.
Holnap fel is veszem.
3/230 – Jetlag
A mai napot is itthon kushadom végig, amint azt a mellékelt ábra mutatja; kivéve, ha délutánra elég kegyes lesz hozzánk az időjárás, és a család megtarthatja végre azt az eredetileg péntekre tervezett szalonnasütést, amit részben a Repülő Kutató megérkezésének ünnepéül, részben meg a tavaszi gallyazás maradékainak eltüntetéséül szántak.
A Repülő Kutató amúgy még mindig jetlagtől szenved, amit én abszolúte megértek, az első amerikai utam után ’94-ben két hétig szívtam az átállással. Mivel akkoriban még minimális lehetőségem volt éjszakánként arra, hogy valami agyzsibbasztóval és koncentrációt nem igénylővel mulattassam magam, maradt a (ha jól emlékszem) TNT nevű adó, ami afféle finom-közepes fekete-fehér filmeket vetített, az én jetlagem idején ráadásul az összes olyan nyavalyás filmet, amiben Ronald Reagan játszott a harmincas évek végén. (Mondanom sem kell, hogy nem emlékszem semmire, de megkockáztatnám, hogy nagyjából az összes fogkrémreklám ifjú hülyék egyenruhában lébecolásáról és csajozásáról szólt. Tán még énekeltek is bennük, Seregek Ura.)
Én ma nem vagyok valami nagy dobás, úgyhogy kaptok bónusz macskafotót is.
3/229 – Súlyos, krónikus
Az élet igazságosságával kapcsolatban jelentősen megoszlanak a vélemények – az enyém lényegében az, hogy az élet nem igazságos vagy nem igazságtalan, az életnek nincs igazságértéke, csak van, és kezdeni kell vele valamit. Tegnap viszont egészen határozottan úgy gondoltam, hogy az élet igazságtalan, és velem különösen az. Végül is én egészen elfogadható szájhigiéniai rutinnal rendelkezem (napi kétszeri fogmosás meg esetenként még fogselyem is), aztán ehhez képest most már életem végéig azzal a súlyos krónikus parodontitisszel fogok nyomorogni, amit visszafordítani nem lehet, megállítani is csak-csak, egy valag pénzt fogok költeni arra, hogy nekem fájjon, és első körben mindenképpen ki fogják húzni vagy két-három fogamat, mert azok már csak baktériumrezervoárnak jók.
Menjetek el mind fogászhoz, és lehetőleg olyanhoz, aki fogágybetegségekkel is foglalkozik, mert állítólag ezt a rémsztorit, ami az én számban van, már tizenöt évvel ezelőtt észre lehetett volna venni, és akkor nem jutottam volna ide. Én már voltam mindenhol, parodontológiai státus-röntgenen is, most viszont szokás szerint piacra megyek. Nemszokás szerint kocsmai programom is lenne este, de el vagyok kenődve piszkosul, úgyhogy lehet, inkább mégis itthon maradok, és némi menedéket találok butuska tévésorozatokban meg színes anyagdarabkákban. Ha így lesz, bizony még csokit is eszem ehhez, minekutána már úgyis mindegy.
3/228 – Majd megszokja valahogy
Mivel már kedd óta itthon van a pasas, lassan visszarázódom a házaséletbe, különös tekintettel annak olyan oldalaira, amelyeket általában a nálam romantikusabb népek igen kevéssé tartanak számon. Óhatatlanul is mentális strigulákat húzok tartozik/követel rubrikákba, no, Isten hozott mindenkit a Barlangi Morcok és controlfreakek világában. Ahhoz például csúnyán hozzászoktam három hónap alatt, hogy ha leteszek valamit valahová, az nem mozdul onnan (leszámítva a macskajátéknak minősíthető tárgyakat, lásd húsvéti dekorációs nájlontojáskák), úgyhogy már volt néhány “holafenébenvana” felvonás – viszont ugyanez, mármint hogy nem mozdul onnan, érvényes volt a mosogatóba sunnyantott edényekre is, amelyeket ezúttal gondosan elmosva, a szárítón láttam viszont. És tegnap este, mikor kimerültségemben a kanapén elnyomott az édes álom, arra ébredtem tizenegykor, hogy az egész ház ki van világítva, de mint a karácsonyfa, a bokicámnál pedig egy kupac valaki-másé jegyzetcetli van – cserébe viszont, mikor hazakúsztam a munkából, kaptam vacsorát, a macskák pedig nem álltak körbe érdeklődve, hogy hol a kaja, mert már ők is kaptak vacsorát.
Mindent összevéve, azt hiszem, pozitív a rovancs, de azért ezt még szokni kell. A jelenlegi helyzet ugyanis (aggyunk a romantikának is egy kicsit) meglehetősen hasonlít Exupéry rózsa-róka sztorijaira, én meg tüskés is vagyok, vörös is vagyok, és sosem állítottam azt sem, hogy könnyű lenne velem az élet.
Most viszont elmentem parodontológushoz.
3/227 – Kint a kecske, bent a farkas
Aláírtam mind a hat “most már beadhatod a szakdolgozatod, édes lányom” lapot.
Penszér, sámpányt ide. (Még csak az hiányozna épp, meg egy púp a hátamra. Hajnalban háromkor keltem, örülök, ha megérem ébren a vacsorát.)
Minden nap más - mindennap más 