május 2014 havi bejegyzések

Sok mindent el tudok képzelni (vö. Han Solo: “Én bármekkora jutalmat el tudok képzelni”), de arra nem számítottam, hogy piacra menetel előtt, május utolsó napján kell fejest ugranom abba a komódfiókba, ahová már gondosan elpakoltam a téli ruháimat. Jó, sapkát csak azért tettem, mert még nedves volt kissé a frissen mosott hajam, de, higgyétek el, nem volt melegem.

(SK: a sapka meg a kötényruha.)

Sajnos már megint antiszoc barlanglakó üzemmódban vagyok, pedig délután még egy garden party is esedékes, ahová nyilvánvalóan át fogok öltözni. Persze ha összeszedem magam annyira, hogy el is menjek.

Drukkoljatok, ha ráértek.

Ma reggel úgy gondoltam, hogy a pótvizsgáztatáshoz kedves, nem túl ijesztő tanár néninek öltözöm, aki ugyan piros cipőt hord, de nem vesz hozzá lila harisnyát, viszont van nekije farmerdzsekije is, effélék. Azóta pechemre kaptam két olyan hallgatói levelet (pontosabban hármat, az egyik egyből két példányban érkezett), amitől inkább Potrien őrmesternek lenne kedvem beöltözni, de ezt most már buktam.

Remélhetőleg ők nem fogják bukni, de ez sajnos nem rajtam áll.

(SK: a ruha meg a dzsekin a szokásos cafrangocskák.)

Igen, az egy kerti növény. Az a rendszertani neve, hogy stachys byzantina. És szürke meg zöld. A tegnapi nap után, melynek során a cipő megölte a harisnyámat meg majdnem a lábamat is, a képem pedig kicsinkét leégett a buszmegállóban (harmincas faktorszámú napvédő izé ide vagy oda), az a minimum, hogy selymes nyuszifülnek öltözzek.

Annak a ragyogó ötletnek, hogy rövid ruhával, ráadásul rövid kötényruhával csináljam végig a májusi kihívást, több a hátránya, mint az előnye, de most már nem hátrálhatok ki belőle, döngessünk. Ilyentájt válik ellenségemmé a nap meg a saját lábam: az egyik éget, a másik meg rettentő érzékeny. Fene belém. Nagyon kevés cipőt tudok harisnya nélkül hordani, harisnyazoknit meg értelemszerűen csak hosszú szoknyákhoz veszek fel. Lehet, hogy amíg nem néztem oda, a rövid ruhához hordott térdharisnya is divatba jött, mint a magas sarkú szandálban a harmonikázó kötött zokni, de ilyen szempontból maradi vagyok. Sajnos még a harisnya sem biztos megoldás (QED tegnapi események), de az is a heppjeim közé tartozik, hogy nem szívesen mutogatom bánatosfakó lábamat az elmúlt harmincakárhány év sebhelyeivel, seprűvénáival, meg a minden nyáron menetrendszerűen beszerzett szúnyogcsípésekkel. Mindehhez még a lábam nemhogy lebarnulni nem hajlandó, de leégni sem, az önbarnító krémtől meg kiütéseim lesznek. Hiúság, ah, hiúság.

Nyuszifül most lelép vizsgáztatni. Holnapra valami élénkebb várható, akkor tanítani fogok, és ébren kell tartanom a hallgatókat. Ma ébren tartja őket a dolgozat is.

Bolondos ötletből most egy hétig virágoskertnek fogok öltözni, reszkessetek. Nem ígérek semmi jót, nézzetek csak ide.

Mint látható, két “Quelle katalógus, 1988” kardigánom is van – ez itt csak úgy hozzám ragadt valamikor, valószínűleg anyósomé volt, bár erre nem vennék mérget. (Most még belegyömöszölöm a táskámba, de este későn jövök, szükségem lesz rá.) A póló Szöszi barátnőmé volt, most februárban jutott hozzám, mikor kiselejtezte. A cipő a Vateráról, a nyaklánc ajándékba, a táskát öt évvel ezelőtt készítettem a Fisivel.

A ruha meg a vigyor saját gyártmány.

Helló, mindenki, az indián nevem még mindig Piros Golyós Toll.

(SK: a pólóból-kardigán.)

A csodálatos áutfitet, amiben eddig dolgozatokat javítottam, nemigen volt érdemes mutogatnom, de most úgyis elmegyünk vacsorázni, ha már tizennégy éve van papírunk arról, hogy törvényesen mehetünk egymás agyára.

Még bírjuk egy ideig, aszondok. Ne tévesszen meg a sanda nézés és a “vérző szájú anyatigris” rúzs.

(SK: az alsó ruha.)

Még mindig dolgozatjavítós időszak, sőt, csak most kell igazán belecsapnom a lecsóba. A múlt héten kezdődött bútor-huzavona is tovább folytatódik, ma két könyvszekrény próbál majd felkúszni az emeletre. És minden nap körbejárok a környéken, a macskát szólongatva.

Tényleg nincs semmi új, ráadásul a rajtam lévő cipő is úgy döntött, hogy pillanatragasztó ide vagy oda, ideje beadnia a kulcsot. Ez a hét még nehéz, ez a hét még nehéz.

Na majd a következő.

Heti tanácsadó posztunk következik, hehehe.

Ha nem vagy plus size méret (úgy értem, normális emberi léptékkel mérve, nem a modellvilágéval – ott, bozse moj, még a negyvenes ruhát hordó nők is annak számítanak), ne vegyél plus size ruhákat. Nézőponttól függően látnak majd bennük dilinyósabbnak, rosszabbul öltözöttnek, esetleg még nagyobbnak, mint amilyen vagy. A normális emberi léptékre kitalált plus size ruhák nagyrészt a derekat, a hasat és a csípőt próbálják elkendőzni, tehát ha rendelkezel észlelhető derékkal, egy plus size ruha az egyik lehető legrosszabb választás. Még akkor is, ha a kilós turkálóban háromszáz forintba került, csodálatos nemgyűrődős viszkóz-poliészter anyaga van, és a dán Zay Clothing gyártotta.

Kivétel persze, ha amúgy is az volt vele a szándékod, hogy alapanyagként használd fel. Akkor viszont ne tologasd másfél évig a szekrényedben, irgumburgum.

Most még megmutatom nektek elrettentő példaként, átfutok benne a boltba, ott már szemük sem rebben tőlem, aztán istenúgyse szétvágom.

Ennélfogva tanítani megyek.

Ma újólag felöltöztem házipapagájnak, de ezúttal nem újabb kanapékat fogok becűgölni a zsúfolt lakásba, hanem dolgozatokat javítok a már becűgölt kanapén.

A sajátos póz azért van, nehogy lemaradjatok a csíkos ruhámhoz hordott kockás zokniról. Az enyhén mániás tekintet viszont a dolgozatjavításhoz kötelező.

(SK: a ruha és a pulóverből-kardigán.)

Állítólag így hívják a mai szelet, ami azzal fenyeget, hogy lefújja az embert a lábáról. Nos, én ma is nagy táskával megyek dolgozni, Yvette meg próbálkozzon csak.

(SK: a ruha, a pulóverből-kardigán és a sapka.)

Ma is fel voltam öltözve.