RSS

macs kategória bejegyzései

Eská 5/35 – A macskamászóka-mentés meséje

Az alábbiakban elmesélendő heroikus történések már két hete megtörténültek, de csak mostanra lettem képes beblogolni. Csináltam én már eská marhaságot életemben épp eleget, fogok is, de ez még egy ideig dobogós marad öszves önszabotálásaim között. Hosszú és masszív szopás volt, melynek végén már csak az eredménynek bírtam örülni, és tényleg két hétbe telt, hogy rászánjam magam a folyamat begépelésére.

Merthogy ezt a lehordott bútordarabot kellett megmenteni.

Három és fél éve álldogált a nappalinkban egy olyan helyen, ahol egyszerűen nem lehetett kikerülni az embernek a szömivel, és a mi nappalink ugyan egy meglehetősen káoszos hely, de azért ez még ahhoz képest is tragikusan festett az utóbbi időben. Még Celónak vettük, aki, mint már említettem, igencsak autisztikus viselkedésjegyeket produkál, úgyhogy hiába mutogattuk neki, mit kell csinálni vele, nem értette. (Igen, lehet röhögni. Ott álltunk dorombolva a macskamászókánál, és kapargattuk az oszlopokat. Celofán mindeközben kis gombóclábakkal gubbasztott a tévé tetején, és tágra nyílt szemekkel nézett minket, “Úristn, hová kerültem, hát ezek teljesen meg vannak húzatva”.) Na de aztán megérkezett Poci, aki elüvöltötte magát, hogy “Banzáááj!”, és nekiugrott a mászókának, mint Stevie Wonder a zongorának. Celó egy ideig ezt is csak nézte tágra nyílt szemekkel, aztán beszállt.

A következő pillanatban (következő pillanatban egy frászt, három évvel később) szerencsétlen mászóka már így nézett ki, nü.

   

A bontást ketten követték el bűnszövetkezetben, a macskaszőr- és szizálmorzsák már az én saram, rossz háziasszony aki vagyok. Az viszont tény, hogy pucolhattam volna én ezt napestig, ugyanolyan tragikus állapotban maradt volna, legfeljebb tisztábban.

A helyzet tényleg tarthatatlan volt (mókás, milyen gyakorisággal mondom én ezt ezen a blogon, főként eská-bejegyzéseknél, neszpá), és még azt az egyszerű eljárást sem alkalmazhattuk, hogy kidobjuk a cuccot a csába, aztán veszünk egy újat. A macskák ugyan kíváncsi és felfedező hajlamú lények, de mindeközben büdös kis konzervatív lelkük is van, úgyhogy erősen tartottam attól, egy új macskamászókára rá sem bagóznak majd, ehelyett végképp ledarálják a kanapéinkat. (Sajnos a macskamászóka mellett azokat is szokták cirmolni, de egyrészt a lakás van értünk, nem mi a lakásért, másrészt meg gondoljatok bele, ha a fenti képeken tanúsított pusztító energiákat is a kanapéinkba feccölik bele!)

Valamit csinálni kellett, no. Úgyhogy (ez sem ritka fordulat errefelé) rászálltam az internetekre, haddlám, mennyi esélyem van megmenteni a mászókát. Az internetek azt mondták, próbáljam meg, engem pedig elég könnyű táncba vinni. Szizálkötél kell hozzá, tűzőgép, kalapács, ragasztó. Well. Tűzőgépet és szizálkötelet kivéve minden volt a házban, a tűzőgép nélkül meg, gondoltam, elleszek valahogy. A barkácsboltban persze csak 0,8 és 1 cm átmérőjű szizálkötelek voltak, ezen a mászókán meg 0,5-ös van. No sebaj. Első nekifutásként amúgy is csak tizenöt méternyit vettem, ami nyilván nem volt elegendő a teljes mászóka újrahuzalozásához, de kiindulásnak megjárta. Amúgy is, mi van, ha a kényes dögök büdös kis konzervatív lelke nem fogja elviselni az új konstrukciót? Jobb apró lépésekben haladni.

Első apró lépésként kihurcoltam a mászókát a teraszra (a fenti képek már ott készültek), és szétboncoltam.

Amennyire lehetséges volt, meg akartam menteni az épen maradt részeket, így csak az abszolúte szétcincolt szakaszokat szedtem le a hengerekről. Mint látható, az egyik teljesen menthetetlen volt, azt komplette ledarálták.

A plüssfelületekről lepucoltam az összes szizálmorzsát meg egy tonna macskaszőrt, aztán nagy optimizmussal nekikezdtem a melónak.

Ezen a ponton persze megjelent a teraszajtónál a meós, és kétségeit fejezte ki.

Kussol, cica.

Az internetek azt mondták nekem, az új kötelet rögzítsem tűzőgéppel a régi maradványaihoz, lehetőleg ne a frontfelületen. Tűzőgép, mint már mondám, nem vala a házban, de minek tűzőgép annak, akinek van tűje és cérnája?

A folyamat amúgy viszonylag egyszerű, ha az ember már belejön: be kell ragasztózni a hengert (ezt sem a frontfelületen)

aztán szép szorosan tekergetni a kötelet körbe-körbe, néhány soronként pedig kalapáccsal tömöríteni még rajta, hogy tényleg szoros és sűrű sorok legyenek.

Második meósom ekkor jelent meg a teraszajtóban,

és ha láttam már macskát, akinek a képére van írva a véleménye, ez volt az.

Akkorra amúgy nekem is a képemre volt írva a véleményem, nagyjából az, hogy elmentek ti mindannyian a (cenzúrázva). Az internetek elfelejtették megemlíteni, hogy a szizálkötél milyen ótvar, kétségbeejtő, rüheteg módon szúr. Megpróbáltam gumikesztyűben, de abba villámgyorsan beleizzadt a kezem, a munkáskesztyűket meg apósom elpakolta valahová, és ha megkérdezem tőle, hol vannak, valószínűleg megáll mellettem nézni és kommentálni, mit csinálok, abból meg semmiképpen nem sül ki semmi jó, pláne amikor nekem a kezemben van egy kalapács. Úgyhogy ültem a teraszon, tekergettem a szizálkötelet, és szenvedtem, mint egy kutya. És még össze is kentem a házigatyámat Pattexszel, mert hogy a nyavalyába fogjon meg az ember egy hengert, miközben kalapálja meg tekergeti? Kérhettem volna ugyan apósomtól egy satupadot, de képzeljétek el, mi lett volna abból, ha ott áll mellettem, és kommentálja szenvedéseimet, nálam meg van egy kalapács és egy satupad.

A legkopaszabb henger összesen tizenkét méter kötelet zabált fel, és nekem még volt három alaposan lehordott hengerem, amit nem hagyhattam csupaszon, mert ha az ember már nekilát valaminek, csinálja végig. Úgyhogy beleálltam a leszedett kötelekbe (lásd negyedik kép), és nekiláttam kigyűjteni a kupacból a még menthető darabokat, aztán egymáshoz varrni őket.

Az egyik hengeren a tekerentyű összesen tizenhét megmentett darabból állt össze, és ezzel mindent elmondtam. Addigra már úgy éreztem magam, mint Bechstein meséjében a sorsüldözött királylány, akinek csalánból kellett pulóvert kötnie a hét bátyjának, hogy visszaváltozzanak hattyúból emberré, és közben még nem is mosolyoghatott, és némának kellett lennie, mert hanem oda az összes igyekezet. Hát, mire mind a tizenhét darabot összevarrtam meg feltekergettem, oda konkludáltam, hogy valószínűleg úgyse volt kedve mosolyogni. Na persze ő meg sem szólalhatott, én viszont roppantul verbális voltam mindeközben, és én tényleg elég sok káromkodást ismerek.

Négy kínkeserves óra után viszont végre itt állt előttem ez.

Nekem akkorra már nem volt más igényem, mint egy Tuborg, úgyhogy összesepertem a menthetetlen szizálmaradékokat, kidobtam, a mászókát visszahurcoltam a nappali főhelyére, aztán leültem a teraszon egy sörrel.

És amikor fél órával később visszamentem a nappaliba, ez fogadott.

Azt hiszem, megérte.

Most szívesen mondanám, hogy soha többé, de az sajnos nyilvánvaló, hogy a tizenhét darabból összevarrt huzalozás (a leghátsó hengeren) csak átmeneti megoldásnak lesz jó, úgyhogy legkésőbb egy éven belül megint neki kell látnom a tekergetésnek ésatöbbi. Addigra viszont veszek magamnak egy csinos kis M-es méretű munkáskesztyűt.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/17 hüvelyk újracucc, blabla, eská, macs

 

5/286 – Nappali pávaszem

Valamikor az éjjel folyamán bekeveredett a nappaliba egy féltenyérnyi nagy lepke, aztán reggel hatkor, amikor a lakásbeli kétlábúak kávéért, a négylábúak pedig reggeliért álltak sorba, úgy döntött, körülnéz. Ez nyilvánvalóan hiba volt, a négylábúakból ugyanis előtört a vadászösztön, rögtön otthagyták a kipöszörőzött macskáknak tervezett drága szárazpapit, és a lepkére fordították vigyázó szemüket, hogy aztán sokfogú szájukat is ráfordíthassák, a kétlábúak pedig még kávé előtt macskákat kezdtek hajkurászni, hogy kibasszák őket a nappaliból, aztán kikergessék a nagyvilágba azt a hülye lepkét. (Tudom én, hogy természet rendje meg survival of the fittest meg így jár az, aki ragadozókkal osztja meg az otthonát, de ez a kelimszőnyeg már most is túl sok macskahányást látott, és igazán nem volt kedvem ahhoz, hogy egy pillangószárnyas változatot is ott törölgessek a közepén. Meg aztán olyan szép lepke volt. Ha hihetek a képesgúglinak, nappali pávaszem. Hát az tény, hogy itt volt a nappaliban.)

A házban már nem csak az én szupererőm a dedukszijo, hanem a macskáké is, és ez akkor lett nyilvánvaló, amikor kiakolbólítottuk őket a nappaliból. Pocit a nyakbőrénél kapta el a RK, mire Poci úgy meglepődött, mint a viccbéli fehér tehén, és azonnal értetlen-nagyszemű passzív szőrzsákká változott. Celó ezt észre sem vette, két lábon állt a kiskomódon az ablaküvegnek támaszkodva, és ábrándos-vérengző tekintettel kalimpált felfelé, gyere ide szépen kici pillangócka. Amikor viszont megálltam mellette, hogy gyere ide szépen kici macka, rögtön kapcsolt, és meg sem várta, hogy elkapjam, hanem saját lábán távozott kifelé a nappaliból, némi seggencsúszással a kanyarban. Tíz másodperccel később már mind a kettő bent volt a futon mögött, abból a logikus gondolatmenetből kiindulva, hogy “kikergettetés a nappalból = Atilláné = PORSZÍVÓ!!! = fejesugrás a futon mögé”. Úgyhogy kihajkurásztuk a nappaliból a lepkét, aztán a szerencsés egybeesést kihasználva szellőztettünk is egyet gilisztaformájú lakásunk alsó traktusában. És megittuk a kávénkat. És még alig volt negyed hét.

A nap további részében vajmi kevés izgalom várható, én legalábbis marhára nem igényelek semmiféle izgalmakat. A bides muszikák persze már kijöttek a futon mögül, és bugiztak egyet a Bűnök Barlangjában a textilkavicsaimmal, a Repülő Kutató fejében meg valószínűleg megint túl sok minden van, mert hallottam, amint nagyon komolyan magyaráz valakinek a zuhany alatt. (Ez akkor szokott előfordulni, amikor túl sok minden van a fejében, és a meleg víztől felbátorodva megpróbálnak kijönni. Volt itt már olyan is, hogy németül magyarázott kákáeurópáról valamit, na akkor tényleg megijedtem.)

Gyerünk, szövegbánya.

Mivel felmerült kérdésként, hogy mi van az új tunika-szabásmintával: hát ez van. Nem állítanám, hogy elégedett vagyok. Kényelmes meg van zsebe meg minden, de vagy a szabásminta nem 42-es, vagy én nem vagyok 42-es, vagy a Burda meg én két külön univerzumban létezünk, ahol mást és mást jelent a 42-es. Se gatyával, se szoknyával nem áll sehogy, magában hordani meg persze túl rövid, és ezek a bő ujjak meglehetőst idegesítenek. Majd megpróbálom meghekkelni valamilyen formában. Majd.

Amúgy meg, ha nem jön össze semmi, pizsinek még mindig jó lesz, bár kár az anyagért. Pizsim van éppen elég.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/13 hüvelyk eská, macs, nyár

 

5/285 – Hátramozdítók

Arra ébredni, hogy hajnalban Poci felfedezte, mennyire könnyen hozzáférhetőek most éppen a textilkavicsok, és milyen jól lehet velük ide-oda pattogni a lakásban, megfizethetetlen. Összeszedni azokat, amikkel a folyosón bugizott, reggeli tornának is megjárta, úgyhogy most fitt vagyok, csurig töltve koffeinnel, és többé-kevésbé harcrakész.

Harci készültségemet sajna erősen tompítja, hogy a következő tájképpel szemben üldögélve végzem munkámat:

A kép ugyan tegnapi, de a díszlet most is ugyanaz, csak a textilkavicsokat lepte el némiképp a macskaszőr. Rajtuk kívül is alsó hangon legalább tizenöt be nem fejezett vagy még éppen csak ötletcsíraként létező projekt ásít orczánkba erről a rozoga kicsiny állványról, nem beszélve arról az ötről, amit már befejeztem, csak érkezésem nem vala beblogolni. Mondhatnátok, hogy ennek ismeretében mi a nyimnyámnak ültem éppen oda, de (hogy eláruljak egy nagy és röhejes titkot) nem tudok íróasztalnál dolgozni, sose ment. Összes primér és szekundér szövegemet úgy nyolcvanöt százalékban különböző kanapékon, felhúzott lábbal gyártottam, térdemen egyensúlyozva a laptopot. Na most a jelenlegi meló egy csomó papír jelenlétét is igényeli, a futon pedig félig kinyitott állapotában sokkal több papír széthányására alkalmas, mint a nappali kanapéja. Looky.

Igen, tudom, ezek nem papírok, hanem macskák, a fotó még tegnapelőtti, mikor szabásmintákkal szórakoztam volna, ha odaengednek a szőrös dögök, de a macskák mégiscsak sokkal jobban festenek, mint a papírok. Ugye.

Ooooké. Most, hogy kikéjelegtük magunkat papagájsegg színű befejezetlen projektjeimen és szőrös hátramozdítóimon, irány megint a bánya.

Mivel a környezet kötelez, én is papagájsegg színű holmit vettem fel, és még ki sem vasaltam, skandalum. Végül is, a papírkáimon kívül ma úgysem lát más, mint a két macska, a Repülő Kutató, meg ha esetleg úgy tartja kedve, a komplett internet.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/12 hüvelyk eská, macs, nyár

 

Eská 5/33 – Merényletek az archívumból

Mielőtt megjött Atilláné, jómagam is megpróbálkoztam egy kicsiny tatárdúlással, melynek következtében egy rég nem piszkált dobozból előkerült két fotó a 2000-as évek legelejéről, de legkésőbb 2003-ból. Igen, azokból az időkből, amikor még varrtam patchworköt. Például abroszt. Kettőt is. Megbízásba ment, és még pénzt is kaptam érte, már nem emlékszem, mennyit. Valószínűleg nem volt túl sok, de nem is azért csináltam, hanem hogy lássam, tudok-e én ilyet.

Nos, tessék eldönteni.

Közben a muszikák átváltottak az embergyilkos tekintetből a “jaj, puha tappancsomra, az a porszívó engem MEGESZ!” tekintetre, lásd alant.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/07 hüvelyk ajándék, eská, macs

 

5/280 – Kiértékel

A hivatalos levélcímemre a sok mindenféle “fontos tudnivaló” meg “körlevél” meg “IT karbantartás várható időpontja” meg más tücsökbogár mellé tegnap beesett egy olyan levél is, amin igen fényesen mulattam. Olyanok voltak benne (betűhív átirat), hogy “Mi tudományos könyveket publikálunk és igen nagy öröm lenne számunkra, ha kiértékelhetnénk az ön munkáját az adott szakterületen”. Ez, mit ne mondjak, roppant megtiszteltetés, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a hivatkozott munkát már kiértékelték az adott szakterületen summa cum laude, ezért vagyok az irodalomtudományok doktora, szolgálatukra. Na de folytatják is: “Az ön kutatása szélesebb hallgatóságot érdekelhet, és mi szeretnénk ha megfontolna egy publikációt nyomtatott könyv formájában, világméretű forgalmazásban.” Ez, mondanom sem kell, úgyszintén rendkívül nagy megtiszteltetés. A “világméretű forgalmazás” a legmézesebb madzag, de persze a “nyomtatott könyv” is olyan, mint a Szent Grál: az ember csak fut utána, aztán franciák hajigálják meg őtet tehenekkel, miközben azt kiabálják, hogy az apja egy hörcsög volt, az anyja pedig bodzától bűzlött. Mekkora pech, hogy ez a nyomtatott könyv már megjelent. 2010-ben. Csekély nyolc éve. Mely információ elnyeréséhez még “ni!”-t mondó lovagokkal sem kellett volna konzultálni, csak eleriszteni egy keresést a gúgliban. Ez utóbbi tán még azt is kihozhatta volna, hogy a szélesebb hallgatóság érdeklődése úgy nagyjából tíz kritika meg recenzió formájában csapódott le, még csak nem is a legrosszabb helyeken. Hát ennyit a vanity pressek működéséről úgy általában.

Ma túlnyomórészt itthon ücsörgök, szövegeket pofozgatok, és fájós lábikómat dédelgetem. (Azt ugyan eddig is tudtam, hogy nagyjából én vagyok a legérzékenyebb lábú nő ebben a rühes univerzumban, de hogy még a Josef Seibel strapaszandál is feltörje és -hólyagozza a talpam, hát arra tutira nem számítottam.) Közben viszont, mivel mindig minden egyidejűleg szokott megérkezni, és lehetőleg a legkevésbé alkalmas időpontban, ma reggel héttől este nyolcig nincsen a városban gáz, cserébe viszont tíz után valamikor beesik Atilláné, és takarít. Azt nem tudom, a macskák honnan vették le a drótot, hogy ez várható, de máris bevonultak testületileg a Bűnök Barlangjába.

Kattintásra megnőnek, ha esetleg erre lenne igény. Az az embergyilkos tekintet, amit Celó produkál, megéri.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/07 hüvelyk macs, nyár

 

5/266 – Varnyú

Képzeljétek, ma már mehetek is a fényzőgépet látó laptopért a gépek kórházába, tegnap du. kaptam esemest, hogy “javításra beadott gépe elkészült”.  El se hiszem.

Elvileg így holnaptól már nem kell konzerveken tengődnünk, amit, bármi meglepő, sajnálok kicsikét. Egyrészt pazarlásnak érzem (olyan remek áutfiteket raktam össze fényképmentes napokra!), másrészt meg legjobban hajnalban tudok blogírni. Béke, nyugalom, kávé a teraszon, ordító madarak meg loncillat, és lassúcska kopácsolás a gépen.(Legalábbis ha az upici nem dönt éppen úgy, hogy bűnös pazarlás internetet adni a pénzünkért. Ma hajnalban is úgy gondolta egy ideig.) Hajnalban viszont, még ha éppen kegyes is hozzám az upici, a fényképezkedés ütközik akadályokba. Egyrészt nincs elegendő fény fotózkodni, másrészt meg a fénykép helyszínétől másfél méterre ott durmol a Repülő Kutató, és az ember inkább ne húzgálja alvó oroszlánok bajszát.

Apropó alvó oroszlán: ilyentájt Poci őfelsége is a Repülő Kutatót boldogítja. Ideális esetben csak a térdhajlatába vackolja be magát a paplanon, de volt már olyan is, hogy konkrétan a vállán aludt. Amikor először agnoszkáltam ezt a helyzetet, óhatatlanul is eszembe jutott a “na figyelj, királyfi, ha megmondod, hogy mi ez a varnyú a vállamon, jutalmul magadévá tehetsz” vicce. Miután abbahagytam a szordínós röhögést, természetesen lefotóztam őket, mert ez a téma annyira az utcán ágyon hevert, hogy nem lehetett kihagyni. Sajna, ezt csak szűk családi körben lehet mutogatni, bár kattintgatás közben hirtelen eszembe jutott, hogy a múltkor valamilyen interjúhoz fekvő fotó (mármint szélesebb, mint magas, no) kellett volna, és alig találtak olyat. Na, ez minden szempontból fekvő fotó lenne – gondoltam magamban, aztán mikor elképzeltem azt az interjút, melyben a Repülő Kutató tudományos pályafutásának narratíváját magyarázza, illusztrációként meg betesszük, amint szivárványcsíkos paplan alatt alszik, vállán egy macskával, olyan erővel tört rám újólag a röhögés, hogy ki kellett menekülnöm a hálószobából.

Summa summárum alvó oroszlán: felébreszteni a pasast még hagyján, de szembesülni a macska megvető tekintetével, amint éppen enmagam fotózom… Ezeknek a dögöknek általában is roppant elítélő véleményük van az őtözködős blogolásról, és ezt mindig közlik is velem a szemükkel, mikor éppen az ágyon heverésznek, én pedig a szekrény előtt fotózkodom.

Igen, ezúttal is megvetően fixíroztak, amikor ez az alábbi készült.

Ha már idejutánk összetett dilemmáinkkal, kis olvasói körkérdést tartanék. Nektek mi lenne fontosabb itt ebben a blogban (mármint ha egyáltalán fontos valami): mindennap az “éppen-itt-éppen-most”, vagy inkább az “ilyen-is-lehetne” bemutatása? Magyarán: mit szólnátok ahhoz, ha lábbal tapodnám tradícióimat, és fantáziakonzerveket mutatnék be minden nyomós ok nélkül? Én ugyan eredetileg úgy gondoltam, ennek a blognak épp az a lényege, hogy mindennapi látleletet ad éppen aktuális magamról, de egy blog milyensége legalább annyira függ az olvasóitól, mint a szerzőjétől, szóval tényleg kíváncsi vagyok a véleményetekre.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/24 hüvelyk blabla, macs, nyár, tavasz

 

5/264 – Intenzív zivatarok

Ezt jósolnak mára, kiáltsunk rá egy elhaló hurrát. Intenzív zivatarok ide vagy oda, az elintézni valóimat nem szállítják házhoz.

Mivel életünk nagy fordulópontjai megérdemlik, hogy feljegyezzük őket kéménybe korommal, és nekem itt van kéménynek ez a blog, rögzítsük: 2018. május 22-én 0:06-kor, majdnem négy évvel azután, hogy ebbe a házba megérkeze, Celofán felmászott mellém a kanapéra, ahol éppen heverésztem. Elfeküdt az ülő/fekvőfelületen öt centire tőlem, velem párhuzamosan, majd kitartó dorombolás közepette négy percig hagyta, hogy simogassam, és közben elragadtatottan nyáladzott. Most kérdezhetnétek, hogy mi ebben a kunszt, de ezt még eddig sose csinálta. Kicsikét autisztikus szegénykém: nehezen hajlandó új dolgokba kezdeni, és mindene a rituálé, úgyhogy az is fél évembe telt, hogy ugyanezen kanapé karfájára felcsalogassam. Ezen a “feküdj le ide mellém, kapsz simit” programon még csak egy hónapja dolgozom. A pedagógia és a macskaidomítás csodája vagyok, nem vitás.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/05/22 hüvelyk macs, nyár, tavasz

 

5/247 – Vau

Ilyet már régen csináltam, de higgyétek el, ezzel mindannyian jobban járunk. Beküldöm a macskákat helyettesíteni. Ők viszonylag jólfésültek, csinosak, energikusak, és nem köhögnek ugatva. A hőmérsékletük ugyan talán nekik is 37,8 fok, de az macskáéknál teljesen normális, és nem kell Neocitránt meg gyömbérteát meg végtelen mennyiségű papírzsebkendőt fogyasztaniuk.

Ja, pontosan. Visszaestem a takonykórba, desőt.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/05 hüvelyk macs, tavasz

 

5/223 – A fűszál pici éle

(A bejegyzés egészségtelen mennyiségű kölcsönszöveget tartalmaz a Nem én kiáltokból.)

Költészet napja vagyon, én már öt óta fent csicsergek gépek, madarak, lombok és csillagok közepette, önmagam fürösztése helyett pedig másokban mosogatom az arcomat. (Nos, tulajdonképpen szakdolgozatokat javítok. Bocs, Attila.) Képzeljétek, már látszik az alagút vége, amit onnan lehet felmérni, hogy egyre nagyobb szeretettel gondolok a szakdolgozatokra, pontosabban a mögöttük álló hallgatókra, akik ugyan sose fognak többé tudományos szövegeket írni (hálistennek), de okosak és törekvőek és bátrak, mint egy vaddisznó.

Ó, szerelmes barátaim, amíg van frissen sült kenyér meg a kövek alatt bogarak*, addig dübörögni fog a föld. Akár borzalmas, akár nagyszerű, ez így lesz rendjén.

* “Aznap a gyerekek megcsodálhatták a pötyit, ami egy csótányféle, és találkozhattak a namíb ködivó bogárral meg Fülöpkével, akit nehéz észrevenni, mert egy levélre hasonlít.”

Csupáncsak bónusz track gyanánt nesztek egy közeli a táskámról is:

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/04/11 hüvelyk újracucc, eská, macs, tavasz

 

Intermezzó – Törvényszerű

Tegnap turkáltam a tavasz tiszteletére egy szép nekem-új zöld pokrócot.

Magamnak.

Höhö, kit akarok átverni.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/03/21 hüvelyk macs, tavasz, turkálgat

 

Intermezzó – A fotózhatatlan forgószél

Amikor eldöntöttem, hogy Giggüt a továbbiakban átnevezem Perpétuára.

 
9 hozzászólás

Szerző: be 2018/03/12 hüvelyk ajándék, eská, macs

 

Eská 5/18 – Tzitzák meg ruhák

Azt nem mondhatni, hogy Giggü le lenne rongyosodva, de a tavaly varrt ruhák az elhasználódás/kinövődés többé-kevésbé előrehaladott fázisaiban vagynak, szóval most varrtam neki tegnap du meg ma reggel további hármat.

Képmagyarázatul csak annyit, hogy nekem továbbra is erősségem a kicsi tarka részletek kidolgozása (háhá),

a kínaibótos színes gombok remekül szuperálnak,

és véleményem szerint egy Giggü korú hölgy is hordhat fenyőzöldet vagy szürke kockásat, ha jó az anyag, és a végtermék kellő módon ki van rittyentve narancs meg rózsaszín rátétekkel. (Különösen, hogy ezeken a színeken kevésbé látszik meg a kosz, amit egy nem egészen kétéves felmártogat enmagával.)

A tzitzák meg azért, mert most azokat szereti.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/03/09 hüvelyk ajándék, eská, macs, tavasz

 

5/164 – Találós kérdés

Félév füle, farsang farka, fánksütések vasárnapja. Na de vajon mire vigyorgok én itt ezen a képen?

Nézzük, mi látszik belőle a szekrényajtó tükrében:

Úúúgy van.

Mint látható, nincs túl jó véleménye az őtözködős blogolásról.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/02/11 hüvelyk újracucc, eská, macs, tél

 

5/142-145 – Vidám napjaink Jakutföldön

Mint észrevehettétek (ha esetleg mégse, akkor valamit nagyon rosszul csinálok), napok óta nem volt egy árva bejegyzés sem ezeken a tájakon. Nos, ezeken a tájakon internet se volt. Szombat reggel leégett a Vasvári lakótelepen a UPC-jeladótorony vagy mi a tosz, ennélfogva Leányfalu, Pomáz, Szentendre, Pilisborosjenő meg még néhány további kedves falu lakói alól szép nagy svunggal kiesett a civilizáció. És mindehhez még be is havazódtunk, úgyhogy a hétvége akár úgy is festhetett volna, mint Jakutföldön.

Ezzel szemben az internethiány meg a hó ellenére (sőt, részben éppen ezek következtében) ahelyett, hogy a Bűnök Barlangjában szöszmötéltem volna át a komplett hétvégét, szombaton és vasárnap is kiruccantam a civilizáció megmaradt elemei közé. Szombaton például vacsorázni mentünk a Repülő Kutatóval, mert úgy döntöttünk, hogy ebben az évben megpróbálunk legalább kétheti egyszer házon kívül étkezni. Pusztán azért csináljuk, hogy ne folyton csak itthon pudvásodjunk, mert amúgy hajlamosak lennénk erre. Néha ki kell mozdulni, az árgyélusát.

Ezúttal a Pótkulcsig másztunk el, ahol nem volt rajtunk kívül senki, csak a kiszolgáló személyzet meg Vöri. Vöriről már írtam nektek, és most be is tudom mutatni őtet.

Ismerjük el, nincs is annál kényelmesebb macskaélet, mint ott héderezni egy kocsmában, fölötted szentendrei művészet, alattad jó meleg radiátor, időnként pedig megsimogattatod magad macskakedvelő vacsoravendégekkel.

Vasárnapra még internetdús és hómentes napjaimból megvolt előre a program, mégpedig Cseh Tamás-emlékkoncertre mentünk el képezdész barátnőimmel. Csodásan bizarr volt az egész, már hetekkel ezelőtt is csak a karzaton volt hely, és csak a helyszínen derült ki, hogy a karzati székeknek nincs háttámlája. Mi már nem vagyunk a legfiatalabbak (khm), én még masszázsra is járok, szóval nem nagy optimizmussal néztem a másfél óra elébe, amiből persze szünettel együtt három lett, pedig még el akartunk menni utána inni. (Ezt azért, mi tagadás, megtettük. Korábban keljen fel az, aki ex-tanítóképzősöket távol akar tartani egy kocsmától, ha egyszer eldöntötték, hogy oda mennek.) A műsor borzasztóan egyenetlen volt, esetenként lélegzetállító jó, esetenként meg nagyon nem, úgyhogy néha iszonyúan röhögtünk. Általában olyankor, amikor ez valószínűleg nem volt a rendezői koncepció része. A karzatról ráadásul jó rálátásunk volt a közönségre, csupa ősz meg kopasz fej világított alattunk, és amikor szelfiket próbáltunk gyártani magunkról műsorváró unalmunkban, a hátunk mögül felajánlotta egy kedves illető, hogy akár le is fotózza a „csinos ifjú hölgyeket”, ha igényeljük. Képzelhetitek. Pláne hogy én ebben a hacukában voltam, felrétegezve, mint egy kápucta.

Nagyon látványosan nem akartam kimenni a hóba, no. Ez később elmúlt.

Arra a traumára, hogy a legfiatalabb öt százalékba tartozunk egy koncert közönségéből, inni kellett, úgyhogy el is mentünk inni, merő kegyeletből Cseh Tamás törzskocsmájába, ahonnan aztán az utolsó HÉVvel jutottam haza kies és kihalt városunkba. Jellemző módon elvitték az orrom elől az utolsó taxit, úgyhogy gyalog kúsztam haza az akkorra már kellő alapossággal összefagyott latyakon, a két kilométer alatt összesen két embert láttam meg egy macskát, aki azzal jött oda hozzám a Pest Megyei Könyvtár előtt, hogy nyau. Megsimogattam, aztán azt javasoltam neki, hogy menjen szépen haza, én is azt teszem. (Egészen nyilvánvalóan volt hová hazamennie, macskáknál az ilyesminek biztos jele a mázsás segg és az ápolt szőrzet, ez pedig mindkét jellemzővel rendelkezett.) Hajnali egyre már ágyban is voltam. Tudok én élni, hejj.

A hétfői napot itthon báloztam át, kísérletet téve arra, hogy ismét tanárrá pofozzam vissza magam, mert ez most megint az intézményi nyílt napok hete. Kedden Esztergom, szerdán Budapest, elő-alkalmassági vizsgák meg minden más izé, szóval nem festhetek úgy, mint egy elszalasztott. Hajat mostam meg ruhákat, és nagy általánosságban próbáltam megfelelni azoknak az alapelveknek, hogy igyak tejet, pipázzak, és vigyázzak jól a jó híremre. József Attila nem mondott semmit a nyafogóruhákkal kapcsolatban, úgyhogy gondoltam, ez még belefér.

Lévén hogy kedden és szerdán is ződ hajnalban indulok kötelességteljesítőbe, hétfőn gyártottam konzervet is mindkét napra előre, hogy ne érje szó a ház elejét. A mait most akkor szépen be is blogolom, yeah.

A holnapi napra semminő garanciát nem tudok adni, de legfeljebb viszem magammal a netbookot, hátha elkapok Budapesten valami kósza wifit. Addigra persze az is lehet, hogy visszatérünk a civilizációba, állítólag már vasárnap azon dolgoztak, hogy egy konténerben ácsoljanak nekünk egy ideiglenes jeladótornyot vagy mi a toszt. Majmeglátjuk.

Most viszont enyhe kétségbeeséssel rávetem magam restanciáimra, mert a világ egyáltalán nem gondolta azt, hogy békén lehet engem hagyni, úgysincs nekem internet, és dugig van a postaládám intézd-el-de-még-tegnapra feladatokkal meg törlendő netszeméttel. Ez utóbbiból már kitöröltem 71 db levelet, és még nincs vége.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/01/23 hüvelyk újracucc, eská, macs, tél

 

5/123 – Encore

Merő kíváncsiságból odapillantottam a tavalyi január elsejémre, hát mit ne mondjak, eléggé lehangolódtam. A mai napom ugyanez, pepitában. Komplett bekezdéseket tudnék átmásolni. Az enyhe diszkomfort érzés gyomorszájnál (ugyanazért), vajon mi a fenét csináltam a múlt héten (ezúttal is ugyanazt), áááá.

Ami különbséget fel tudok sorakoztatni, az se nagy kéjhömpöly: ezúttal a kanapén aludtam el fél tízkor, mert kivételesen mindkét macska úgy gondolta, idén a nappaliban lesz bátor, és én szolidarítottam velük, aztán bealudtam, persze. Poci a fotel támláján alva nyomatta az “én hős vagyok, dicső, és letojom a tűzijátékot” programot, Celó pedig a jelek szerint nem akart arcot veszteni, úgyhogy ő is itt lent héderezett. (Hát ezért redváztam ki a kedvenc búvóhelyüket a futon mögött, he? Na sebaj, holnap jön Atilláné, és akkor a kis büdös mókusnyuszik úgyis fejest fognak ugrani a futon mögé, ezt lefogadhatjátok.) Nyilván mindennek ára van, és ezt részben nekem kellett megfizetni: háromkor ébredtem arra, hogy Anasztázia Nagyhercegnő leteszi a boáját a kelimszőnyegre. Fél ötig összesen négy macskahányást pucoltam fel, ez a kényes arisztokratikus stresszes dög teljes pompájában bemutatta, mivel jár több órányi durrogtatás meg tűzijáték, és a végére már én is erős késztetést éreztem arra, hogy lehányjak valamit, de azt is nekem kellett volna felpucolni, úgyhogy sztornó.

Aztán visszaaludtam. Nyilván ez volt a legnagyobb elkövethető hiba, mert fél tizenegykor nyitottam ki újra a csipámat, és legalább olyan morcos voltam, mintha az éccakát folyamatos részegeskedéssel és kajabálással töltöttem volna. A lakás fut, a határidők szigorúan köszörülik a torkukat, nekem meg semmi kedvem egy újabb 2017-hez. Igen, tudom, én vagyok az egyetlen, aki tehet valamit ez ellen, de most éppen vajmi kevés késztetést érzek hozzá.

Van hozzá késztetés vagy sem, aktivizálódni muszáj, úgyhogy most futni kezdek a szélrózsa minden irányába egyszerre. Azt még nem tudom, mi lesz ebből pontosan, de a lehetőségek skálája dolgozatírástól mosókonyha-takarításig. szövegpucolástól lazacos tortellini főzéséig és kötényruha-varrástól kenyérsütésig terjed. Csak győzzek választani.

Mielőtt amúgy aggódni kezdenétek miatta, hadd nyugtassalak meg: Anasztázia Nagyhercegnő kiválóan van. Ezt a tekintetet elnézve inkább miattunk aggódjatok kicsit.

5.123macs

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2018/01/01 hüvelyk macs, tél

 

5/118 – Kettő egy áráért

Lusta vagyok fotózkodni, különben is még szárad a hajam mosás után. Inkább beküldöm a helyetteseket. Így mindenki jobban jár, nekik meg mindegy.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/12/27 hüvelyk macs, tél

 

5/72 – Jeremiád

Tegnap este rút szibarita vázként fogmosatlanul és lesminkeletlenül gurultam be az ágyba, amiért úgy fél percig határozottan szégyelltem is magam, de aztán persze elaludtam annak rendje és módja szerint, mintha csak leütöttek volna. Mivel ma csak délután megyek tanítani (jaja, a buli soha nem ér véget), optimistán hétre állítottam be az ébresztőt. A macskákba épített óra valami teljesen mást mutathatott, mint a mobilomé, mert fél ötkor testületileg megjelentek a hálószobában, és verni kezdték egymást, hogy melyikük kepeszthet fel a cipősdobozok mellé a polcra (a szokásos fotóim szekrényháttere mellett, rendezői jobbra van az inkriminált polc). Jellemző módon időnként hetekre elfeledkeznek arról a polcról, de ha valamelyiküknek eszébe jut, akkor a másik is rögvest oda akar felülni. Két macskára elegendő hely nincs rajta, és valószínűleg nem is lenne érdemes azért strapálnom magam, hogy legyen, mert akkor már úgyse érdekelné őket az egész, én meg ott állnék egy totálisan kihasználatlan polccal. Meh.

Természetesen a hajnali polcfoglalós buli után nem tudtam visszaaludni, úgyhogy jobb híján felkeltem, és lelkiismeretesen pótoltam tegnapi elmaradásaimat fog- és pofaügyben. Ez utóbbi különösen rámfért, úgy néztem ki az összes elkenődött szemfestékkel és szempillaspirállal, mint egy pandamaci. Lemásztam a konyhába, főztem egy kávét. Megittam. És utána, gyakorlatilag a következő pillanatban, már 6:35 volt.

Az a gyanúm, az öregedés leginkább abban nyilvánul meg, hogy nem történik ugyan semmi, de az marha gyorsan. Ezt már ugyan megfogalmaztam néhányszor, de ma reggel egészen nyomasztóan szembesültem vele, úgyhogy jobb ötlet híján akkor már megmostam a hajam is, egye fene. Ekkor pedig Poci lehányta a kelimszőnyeget, és mivel nem ő a rezidens hányómacska, hanem a másik, előbb átturkáltam egy fogpiszkálóval a végterméket, nem megint valamiféle orsóféreg vagy miabokám miatt hányik-e. Nem. Valószínűleg csak az agyam akarta csesztetni. Jelentem, sikerült.

Ezek után pedig kényelmesen elhelyezkedtek egymás seggében, és szundikálni kezdtek, lásd illusztráció.

Mivel most már minden mindegy, sutba dobtam az egyik íratlan szabályom (olyannyira íratlan, hogy még ide sem írtam le sose), ami azt mondja ki, hogy tanítani felvehetek farmert vagy felvehetek edzőcipőt, de sose vehetek fel farmert és edzőcipőt. Hát tessék, most ezt is áthágtam. Azért a melegítőfelső előtt mindenképpen meghúzzuk a határt.

Nyugtassatok meg, hogy legalább kívülről elég viccesnek és érdekesnek tűnik az életem, mert belülről, Isten bizony, úgy érzem, hogy leginkább Jeremiás prófétára kezdek emlékeztetni, különös tekintettel a siralmak terén kifejtett munkásságára.

 
8 hozzászólás

Szerző: be 2017/11/11 hüvelyk eská, macs, ősz

 

5/70 – Kettészakítni

Van az a kafa kis jelenet a Húsz év múlvában, amikor a három (plusz egy) testőr megint elkezdi keverni a málnaszőrt, Mazarin bíboros pedig, mivel ő egy művelt ember, a Thisbe című operából idéz Ausztriai Annának, mégpedig azt, hogy “A világ összefog kettészakítni lángunk”.

Na körülbelül ez tapasztalható errefelé is, a nagyobbik laptopom (az, amelyikbe beleöntöttem szeptember elején fél deci vizet) egyre gyakrabban fagy le, különben is lassú, mint egy Pobjeda óra, úgyhogy most már hetek óta a kis piros mütyürre vagyok utalva, ami addig szép és jó, amíg nem próbálok nagyobb lélegzetű munkákat végrehajtani vele. Tortahabként még az is ott van, hogy túl kevés rajta a tárhely (ez egy ilyen tuinvan mütyür), ezért pendrájvokkal meg vandrájvokkal bűvészkedem összevissza. Ennek eredményeként úgy elkavartam egynihány fontos dokumentumot, hogy fél órába telt elővarázsolni, melynek végére nyilván síkideg lettem és közepesen kétségbeesett. A rohadék pendrájvon amúgy nem tudom megnyitni az egyik rohadék ppt-met, mert hibaüzeneteket sikoltozik, lövésem sincs, miért. De hát nekem abból a szarból tanítanom kellene, könyörgöm!

Hát ezek mennek errefelé meg a bárányfelhők, és ennyi erővel akár vigyoroghatok is, mert úgyis mindegy. Viszont legalább a macskák budijait kipucoltam. Szépen állunk, ha ez a legvigasztalóbb dolog, ami éppen történ velem.

Az alábbi képen életem mindösszes pillanatnyi súlyosbító tényezője rajta van: a mütyür, a pendrájv, én, valamint Poci, aki éppen azt készül eldönteni, a mütyürt próbálja-e leverni az ölemből, a sálamat vegye el, vagy a pulóveremből húzzon ki random szálakat.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/11/09 hüvelyk eská, macs, ősz

 

5/64 – Diwali!

Évek óta dolgozom azon, hogy kihízelegjem női barátaimat ide Bürgüncfalvára megünnepelni a Diwalit*, amikor enni-inni-mécsesezni és ajándékozni szokás. Mondanom se kell, eddig még csak egyszer jött össze, az is az ante blog időkben. Úgyhogy idén mindhárom, ilyen-olyan átfedésekben leledző nőbaráti köröm tagjait meghívtam abból a megfontolásból, hogy ha egyharmaduk megjelenik, már akkor is beljebb vagyok.

Nos, ezt speciel jól láttam, egyharmaduk meg is fog jelenni, már persze ha délutánig nem következik be valami előreláthatatlan. Néha tényleg nem tudom eldönteni, velem van-e a baj (na meg a Repülő Kutatóval – neki se nagyon megy az emberek idehízelgése, amikor ő próbálkozik vele), vagy azzal, hogy falun lakunk. (Falun, rosseb, egy kultúrtanya-turistaparadicsomban. Félórányira a székesfőfalu közepétől.) Az egésznek viszont az a nagyon sajátos következménye, hogy ha mégiscsak beesik egy vendég, akkora csinnadrattát csapunk körülötte, hogy húha. Most ugyan megpróbáltam ráülni a kezemre (bár az tagadhatatlan, hogy a Repülő Kutató barlangjának káosza különösen annak tekintetében tűnt tarthatatlannak, hogy nem csak én leszek itthon egész héten meg a macskák), de már most ott tartok, hogy háromféle csipegetnivaló, főétel, süti. Fele már kész is van, jelzem. Mink controlfreakek már csak így szokjuk.

A macskák viszont már most erős gyanakvással állnak hozzá a mai programhoz, pedig hol van még a vendégek bejövetele. Poci befeküdt a plüssállatok közé “én csak egy szobadísz vagyok, kéremszépen” arccal, Celofán pedig a miheztartás végett kicsit sem célzatosan lehányta az ablakot, aztán nyikorogva beállt a tálkája elé, hogy “kérek még”. Ehe, ehe.

Mindenesetre én most salalázva el a naan kenyér meg a keralai halcurry előkészületeinek erányába. Tarkán és sziporkázva, mint ez egy fényünnephez illő. Salala.

Itt pedig a plüssróka, a plüssmedve meg a plüssmacska.

 

* A Diwali mozgóünnep, minden évben máskor van – idén speciel október 19-én volt, úgyhogy gondoltam, senkinek nem lesz abból baja, ha ennél is tovább mozgatom.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2017/11/03 hüvelyk macs, ősz

 

5/58 – Háló

Éjjel álmomban is excel-táblákkal vívódtam meg szakindítási hálótervekkel, grr. Tegnap a megbeszélés meg az óráim között volt egyórányi üresjárat, azalatt elcsentem a padtársam asztaláról a bazi nagy papírvágó ollóját, szétnyírtam a kinyomtatott hálótervet, és a csíkokkal kezdtem sakkozgatni az asztalon, kézzel, mint az állatok. Ezt ide, azt oda, kijön-e a kreditszám, mekkora az óraszám, oá. És még nincs vége.

Ma már megjártam a piacot, és hajnalok hajnalán sütöttem a Repülő Kutatónak az útra egy tucat welsh rarebit muffint, mert ma lelép, aztán két hétig színét sem látom. Na nem mintha lenne majd időm unatkozni. Mindenesetre én ma nemigen vagyok érdekes, úgyhogy kaptok egy képet a makkákról is, akik most megátalkodottan ugyanabban az egy fotelben hédereznek. Kivételesen az igen jól látható a képen, mekkora méretbeli különbség van közöttük, ez valamiért általában elsikkad.

Macskákkal ugyan általában bármit el lehet adni, de az úri közönség mulattatására talán még azt is beblogolom majd, milyen zoknikat vettem a világgámenetelhez a Repülő Kutatónak. Élmény lesz. Tényleg.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2017/10/28 hüvelyk eská, macs, ősz