RSS

macs kategória bejegyzései

Intermezzó – Bor, mámor, Bénye

No, azért mégiscsak mutatok nektek egy galériácskát arról, hogyan festett idén.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2019/08/19 hüvelyk eská, galéria, macs, nyár

 

6/345 – Szabotőr

Volt egy közkeletű sláger, amely szerint az éjjel soha nem érhet véget. Nálunk nem az éjjellel, hanem a rendrakással van ugyanez, és még ráadásul súlyosbító tényezőkkel is kell számolnunk. Én ugyan elszánhatom magam arra, hogy kosztűrő házi ümögöt öltök, és nekivágok a könyvek átpolcolásának,

de a szabotőrök mindig egy lépéssel az ember előtt járnak.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2019/08/11 hüvelyk újracucc, eská, macs, nyár

 

6/340 – Útban

Á, nekem ma nincs kedvem fotózkodni. Sebaj, Poci mindig kéznél van. Vagy lábnál. Vagy bárhol is, de útban.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2019/08/06 hüvelyk macs, nyár

 

Eská 6/43 – Képregény

Ha nem úgy ülnék itt, mint egy összecammantott slejmkupac, nagyon szépen és hosszan tudtam volna mesélni nektek arról, mit jelent nekem a no-waste, meg hogy milyen hálás vagyok Hosszú anutájának, aki kabátszabásból lehullott szövetdarabokat szokott küldeni nekem, meg hogy a macskák persze mindig odaülnek, ahol éppen a meló folyik. Meeséltem volna technikákról meg trükkökről meg dilemmákról, és persze arról az ezer okról is, amiért tutira nem fogok én ezekből a munkácskákból megélni még akkor sem, ha esetleg befuccsol a tudomány.

De mivel egy összecammantott slejmkupac vagyok, tessék, itt vannak a képek, rakjátok össze belőle magatoknak a többit.

Ha bárkinek bármi kérdése van, csak kajabáljon nyugodtan, azt még így kupacállapotomban is meghallom.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2019/08/01 hüvelyk ajándék, újracucc, eská, macs

 

6/334 – Pho

Feladom. Tegnap este már olyan tragikomikusra fordult a “taknyom-nyálam egybefolyik, és csak szédelgek, mint pipe a rézsűn” állapota, hogy alázatosan megkértem a Repülő Kutatót, teremtsen nekem ide egy bödönke pho levest, mert ha az nem segít, akkor tényleg az az egyetlen opció, hogy elfekszem az oldalamon, aztán megvárom, amíg elmúlik ez az izé. A Repülő Kutató persze rögtön intézkedett: elkérte a bukszám*, aztán szépen elgyalogolt Bürgüncfalva egyetlen olyan keleti étterméhez, ahol kapni ilyesmit elvihetőre is, de házhoz szállítás csak szerdától vasárnapig. Tegnap speciel kedd volt.

A pho ezúttal azt a fantázianevet is kaphatta volna, hogy “csalfa, vak remény”, mert utána egészen emberien éreztem magam, és nem is számítottam arra, hogy ma reggel megint vauvau meg szédelgek, mint pipe a rézsűn. Még a földszintre lemászni is olyan feladat, ami után ki kell pihegnem magam, és igazán nem örvendek ennek, de nem ám. A jó durva életbe, én ezen a héten bürokracicás dolgokat akartam intézni, péntekre meg pláne leány-legénybúcsúba vagyok hivatalos a budai hegyekbe. Ehelyett mire vagyok képes, na mire, ülni itt Pocival, a környék legtarkább káoszában, rózsás minizoknikban, két marék bagollyal. A kézimunka az egyetlen, ami még ennyire elcsömöszölt fejjel is működik.

Rohadás és rossznyavalya és blöe és slejm. Ez a hét most már szinte biztosan kuka.

* Ne várjunk azért tőle lehetetlent, no. A sváb ősök ki is tagadták volna a… nos, nem igazán tudom, miből.

 
10 hozzászólás

Szerző: be 2019/07/31 hüvelyk újracucc, eská, macs, nyár

 

6/333 – Nyáki úr

Ezek a nyári takonykórok még az őszi, téli, tavaszi takonykóroknál is rejtelmesebbek, itt például mára eltűnt a láz, sőt nagyrészt a takny is, viszont maradt a köhögés meg valami megmagyarázhatatlan általános nyamvadtság. Plusz a slejm. (“Mondja, Nyáki úr, ugye ez a neve?” “Ööö, a barátaimnak inkább Slejm vagyok.” Mondtam én nektek, hogy kívülről tudom a komplett Szörny Rt.-t.) Nem érek én rá erre, bakker. Ez az izé most még megkapja ajándékba a mát, aztán holnap már színét sem akarom látni.

Minekutána eszem semmi (beragadt valahol a torokgurgulák meg az orrszmötyők között), viszont mégse heverhetek egész idő alatt a hátamon, mint egy felfordult bogárka, beülök a színes foncsikáim közé, mégse vesszen teljesen kárba a nap.

Én nem megyek most élményszámba, tényleg nem, úgyhogy ezúttal is beküldöm helyettesíteni Pocit. Avec foncsikák.

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2019/07/30 hüvelyk újracucc, eská, macs, nyár

 

6/327 – Rien

Félelmetesen sokatalvós és semmittevős nap a mai. Az ilyen napokon van, hogy csak délután háromkor bírom rászánni magam a hajmosásra, és összvissz annyit tervezek a továbbiakban, hogy megpróbálom utolérni magam a Hőmérséklet Takaróval, mert azzal csúfos lemaradásban vagyok.

Már legalábbis ha ezt megengedi nekem Poci, ugyebár.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2019/07/24 hüvelyk eská, macs, nyár

 

6/326 – Babasál

Filomélát tegnap nagy svunggal és kevés felhajtással hazavitték, tán még búcsúpuszit sem igazán kaptam tőle, bár persze kiintegetett az autóból, miközben bevették a kanyart a mellékutcában. Akárcsak tavaly, ezúttal sem volt a leghalványabb fogalmam sem arról, jól érezte-e magát nálunk vagy sem. Tavalyhoz képest ráadásul még az is nehezítette ennek megállapítását, hogy az ittléte kellős közepébe beékelődött a horgászkirándulás, előtte várakozás, utána leeresztés, szóval tényleg ott voltam, ahol a part szakad. Tegnap délután viszont, először ebben a nálunk-vakációban, Filoméla úgy gondolta, hogy nem a szobájába bújva fog dolgozni egy titkos rajzprojekten, az ágyán fekve olvasni, vagy további fotókat készíteni Limara összes de összes receptjéről. Ehelyett megjelent nálam a Bűnök Barlangjában, hogy horgolni szeretne, babasálat. Figyelembe véve, hogy most kellett megtanítani arra, hogyan fordulunk meg a rövidpálcás sor végén, a nagynénjének meg igazi fogcsikorgató kétségbeeséssel kellett dolgoznia azon, hogy barátságos legyen és kevéssé mufurc, ez tényleg merész és hősi projektnek tűnt, de azért vettük az akadályokat.

Az akadályok között amúgy nem utolsó sorban a szőrös is ott volt nekünk, aki persze úgy gondolta, hogy horgolni szeretne.

A kép már akkor készült, amikor a babasálat átmenetileg félretettük a Szörny Rt. kedvéért, ami azért volt különösen bizarr élmény, mert mind a ketten kívülről tudtuk a szövegét. Mármint Filoméla meg én. Poci inkább a horgolásban volt érdekelt.

A zuniverzum apró áldásai közül az sem volt utolsó, hogy előre kaptam értesítést, kábé mikorra esik be a gyerek apja, úgyhogy össze tudtam csomagolni a kishölgy holmijait, sutba vágván összes nevelési elveimet, őt ugyanis ezen a ponton csak ordítozással lehetett volna lerobbantani a rajzfilmről, és én igencsak tartottam attól, hogy ha elkezdek ordítozni, nem tudom abbahagyni. Úgyhogy inkább bepakoltam neki én, fő a békesség.

És aztán, éppen amikor a vége főcím ment, becsengetett sógorom, én meg ezt szintén a zuniverzum apró áldásának könyveltem el, mert tényleg nem lehetett volna lerobbantani róla, az apját is afféle hűvös tudomásulvétellel köszöntötte, mert akkor még énekeltek arról, hogy nem kell senki, csak egy barát kell. Adtam nekik szendvicseket, aztán behajigáltuk a kocsiba a csomagokat meg a gyereket, integetés, kanyar a mellékutcában, és én továbbra sem tudtam, ez most jó nyaralás volt-e neki vagy sem. Aztán este a húgom jelezte, hogy a népek megérkeztek, majd arról referált, hogy a gyermek lebarnult, megnőtt, csupa mosoly, megérkezése óta folyton mesél, és remekül érezte magát nálunk.

Totál paff vagyok.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2019/07/23 hüvelyk újracucc, eská, macs, nyár

 

Intermezzó – Egy délután a lányokkal

Na meg persze a horgolás.

 
8 hozzászólás

Szerző: be 2019/07/22 hüvelyk eská, macs, nyár

 

Eská 6/39 – Filoméla szobája, megint

Ha már egy évvel ezelőtt is olvastátok a blogot, ebből már volt egy felvonás tavaly nyáron, de hát a zuniverzum nem úgy működik ám, hogy összerakunk egy csinos kis vendégszobát, aztán nem történik vele a továbbiakban semmi. Ebbe például szép lassan beszivárgott minden olyan holmi, amit éppen nem tudtam/akartam átmenetileg máshová tenni, aztán mi lett belőle, lomtár.

Nyilván ezt nem lehetett így hagyni, úgyhogy nekiestem.

Na attól lett ám szép minden.

Kábé a rendezések ezen pontján érzi úgy az ember, hogy ebből itt soha semmi nem fog kijönni, aztán alig két órával később már ez van, ni:

Ezen az oldalon nem történtek nagy változások, a lámpát vittem be csak az asztal mögé, hogy legyen esti rajzoláshoz is fény, meg az ablakba akasztottam fel egy lenge függönyt a szokásos eljárással (szemescsavarok, vékony farúd, függönyanyagba korc, erisszük).

Az igazán kemény parti a túloldalon zajlott le, nédda.

Igen, jól látjátok, bevittem a szobába egy fél nyírfát.

Még tavasszal mentettem meg az apósom által levágott szép nagy ágat,

aztán most gondosan levágtam róla a kiske gallyakat,

az ágat pedig beállítottam az éjjeliszekrény mögé.

Poci persze úgy gondolta, hogy én meg vagyok húzatva, és nem is igen tudtam mit mondani ez ellen.

Na de attól még beraktam oda, mint a huzat, aztán felbiggyesztgettem rá a madárkáimat.

Amire még felhívnám a figyelmet, az a kis képeslapgaléria a polc alatt, ami egyetlen szál szög vagy bármimás végleges rögzítés nélkül készült, és tíz perc alatt szétbontható, ha esetleg úgy adódik.

A polc alján lévő horgokra kötöttem rá szalagokkal azt a keskeny szegőlécet, amire kétoldalas ragasztószalggal rögzítettem kis színes dekor-facsipeszeket, és azokkal csíptettem fel az Inge Löök-képeslapgyűjteményem, ami már öt éve kérdezgette, hogy ugyan mikor kerül már végre valami megtisztelő helyre. Nos, most már ez is megvan.

(Inge Löök egy finnországi svéd művész, 2014-ben fedeztem fel magamnak Turkuban, vettem is tőle gyorsan egy péktucat képeslapot. Elragadó képeslapjai vannak két nagynéniről, akik nem és nem és nem akarnak felnőtt módjára viselkedni.)

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2019/07/18 hüvelyk ajándék, újracucc, eská, macs, nyár

 

6/320 – Tengés

Népeim tegnap este nagy csinnadrattával bevonultak, azóta már részben ki is vonultak. A húgom ma reggel hazament a többi porontyhoz, visszaállni a rettenetesbe. (A hírek szerint amúgy Tosca tegnap érzelmességi rohamot kapott, hogy egy egész hétig a nővére nélkül kell tengetnie életét, azmely olyan keserves lesz majd, mint Toldi Miklós lováé. Úgyszintén a hírek szerint ez az érzelmességi roham kettő darab bőgésben kulminálódott, és elhihetitek nekem, ha az a csaj bőgni kezd, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni.)

Anyósom, áldja meg az Úr mind a két kezével, reggel feltarisznyálta Filomélát meg a Repülő Kutatót, behajintotta őket a kocsijába, aztán elmentek a leányfalusi strandra. Csak én meg Poci maradtunk itthon, és ez mind a kettőnkre ráfér, mert ő tegnap dokinál volt (már megint a szájgombák – lövésünk sincs, honnan szedi össze), ami nem töltötte el nagy örömmel, aztán meg vendégek jöttek, ami szintén nem szokta nagy örömmel eltölteni. Én nem voltam dokinál, de én meg mostanra robbantam le, soha jobbkor. Nincsen bajom semmi, csak öreg vagyok, rozzant, álmoska, és nagyon határozott igényem van a két heti szinte folyamatos pörgés után arra, hogy lustálkodjam egy kicsit. Úgyhogy ma Szent Heverde napját fogom megtartani, mert anyósom, akit tényleg áldjon meg az Úr mind a két kezével, vacsorára grillpartit szervez Filoméla tiszteletére, és így még főznöm se kell.

Ah, semmittevésnek kicsiny örömei, gyertek ide szépen a mamához, de régen láttalak.

Még az is lehet, hogy bekutyorodom Poci mellé, mert az a macska aztán tudja, mire való a zélet.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2019/07/17 hüvelyk eská, macs, nyár

 

Eská 6/38 – Már megint a macskamászóka

Tavaly már egyszer gatyába ráztam a macskamászókát roppant sok nyávogás és kínszenvedés árán, de persze az ilyesmik nem maradnak csak úgy, de nem ám. Egy évnyi karomélezés, aztán nédda. (nem tudom, mitől lett ilyen homályos a kép, hiába próbáltam élesíteni. A lényeg, hogy látható, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy “egy év karomélezés”.)

Úgyhogy ismételten nekiestem. Ha már beszereztem a barkácsboltban a hozzávalókat, miért ne estem volna neki? Na ugye. Holnapután megérkezik Filoméla, a szobája pedig még egy nagy lomtár, a holnapi napot azzal fogom tölteni, úgyhogy most uccuneki, amíg lehet.

Tavalyhoz képest sok minden változott. Egyrészt nekem már lenni tapasztalat. Másrészt egy macskamászóka újrahúrozása harmatos pipefingnak tűnik két kanapé huzata után. Végül pedig, most már a tapasztalatból kifolyólag új és hasznos segédeszközökkel láttam neki a melónak. Tavaly ugyanis nem volt a) munkáskesztyűm b) kétoldalas ragasztószalagom (a ragasztózás keserveit megkönnyítendő) c) egy Béla névre hallgató tűzőgépem.

Ment is a meló, mint a karikacsapás. Régi szizálkötél végéhez odaBélázni az új szizálkötelet, majd a kétoldalas ragasztószalag fedőcsíkját szép folyamatosan hántani lefelé, miközben tekergetek meg tömörítgetek a kalapáccsal.

Kábé felére faragtam le tavalyhoz képest a szintidőmet, juhé.

És Poci is elégedettnek látszik.

Jövőre amúgy valószínűleg újra ugyanez lesz a program, azt már tán be sem blogolom.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2019/07/14 hüvelyk újracucc, eská, macs

 

Eská 6/36 – Egy másik “új” kanapé 3. – Inasommal a finisbe

Ott tartottunk, hogy amikor megpróbáltam végiggondolni, hogyan tudnám egyetlen tokba belehúzni a kanapé összes júnói domborulatát, kénytelen voltam arra konkludálni, hogy nem lehet ezt másként, mint rajta szabni ki a darabokat, hogy pontosan passzoljon minden. Ó mamám. Úgyhogy ezt másnapra hagytam, egye meg a fene.

És lőn második nap, csütörtök. A támlával kezdtem, mert ilyenkor mindig a legnagyobb darabbal szoktam kezdeni, aztán ahhoz kacsmargatom hozzá a többit. Ezúttal még a legnagyobb megmaradt anyagdarab sem volt elég széles, hogy a kanapé komplett támláját befogja, muszáj volt a két szélén egy-egy plusz anyagsávot betoldani. Ez persze szintén nem ment nehézség nélkül, mindenáron szerettem volna úgy összehozni, hogy minél kevésbé látsszanak az illesztések. (Türelmetlenek alágörgethetnek a bejegyzés végére, vajon mennyire sikerült.

A kanapéról leszedtem a jajdeszép kész ülőpárnákat, aztán az összesen három darabból összetoldott csíkos izét a visszájával felfelé szépen ráfektettem a támlára, majd nekiláttam odagombostűzni a kanapéhoz a reménybeli varrásvonalon.

Mint látható, muszáj volt hajtásokat is beiktatni, hogy pontosan kövesse a támla domborulatát. És mindezt mind a kettő oldalon, lehetőség szerint tükörszimmetrikusan, hogy ha majd kifordítom a huzatot, pontosan feküdjék Tomelillán. (Kábé a hajtásoknál kezdődött, hogy elkezdtem különböző verbális népi motívumokat alkalmazni. Ez később fokozódott.)

Ó, és persze megjelent a segéd is. Előbb az élükre beállított párnákról figyelte, mit csinálok,

aztán beleült a káosz közepébe, onnan dirigálni. Eközben én odagombostűztem a támlához a lapot, aztán a karfához a lapot,

aztán a karfa elejéhez, aztán a karfa oldalához,

végül pedig nekiláttam mindent bejelölgetni szappannal, hogy mettől meddig melyik izé. És közben folyton figyeltek.

Na ezután jött az, hogy kiszedtem összes bejelölgetett anyagaimból a gombostűket, kiszabtam a darabokat a szappanjelölések mentén, majd felcipeltem az összest az emeletre, és elaludtam. Akkor volt este hét, én meg úgy éreztem, mintha egész nap kapáltam volna, nem csak gombostűzgetek meg káromkodom. Hajnali egykor viszont felébredtem, lepakoltam magamról a macskát, és nekiláttam összeállítani a huzatot. Ez persze nem ment akadályok nélkül, naná hogy nem.

Az ott amúgy a karfa elejének huzatrésze. Ott a szőrös alatt, la.

Én, feleim, hajnali egytől fél hétig csak varrtam. Egy adott ponton például ennyi minden volt egyidejűleg szegény Erikre halmozva.

Varrtam, bontottam, varrtam, vasaltam, varrtam, káromkodtam, időnként meg letotyogtam Tomelillához, karomban ezzel az egyre nagyobb szörnyeteggel, hogy rápróbáljam.

Fél hétre viszont világ csodájára kész volt ez itt:

Ezen a ponton már kábé másfél tucat kisebb-nagyobb hibát agnoszkáltam a munkámban, melyek közül a legnagyobb persze a rendezői jobboldalon látható váratlan hopszassza, ahol az addig párhuzamos csíkok valami egészen bizarr kanyart vettek, de egyrészt fogalmam sem volt, mit izéltem el benne, másrészt meg akkorra kisebb dolgom is nagyobb volt annál, hogy megpróbáljam kijavítani. Inkább eldőltem, meg aludtam még egy kicsit.

És lőn harmadik nap, péntek. Letűztem fél centi szélességben a varrásvonalakat, aztán érzelmes búcsút vettem Eriktől, aki megkönnyebbülten intett pápát utánunk, és lecölönkéltem a tíz kiló anyaggal meg Bélával, hogy felcibáljam a huzatot, aztán fejre állítsam Tomelillát, és hozzászögezzem a sátrat.

Na az volt az igazi szopás. Ez egy elég nagy lakás, de azért mégsem igazán bálterem, ez a dög meg egy tonnát nyom, plusz még van egy kinyitható ágyrész is benne, ami persze nem marad csak ott a helyén, neeem, hanem folyton ide-oda lendül attól függően, hogy hátára, lábára vagy fejére állítja-e az ember Tomelillát. No de én konok vagyok, mint egy öszvér, úgyhogy mégiscsak haladtam, ha lassan és káromkodva is.

Ezúttal is odagombostűztem mindent, hogy ne mocorogjon el nekem az anyjába, mielőtt nekifekszem Bélával, sőt, a biztonság kedvéért előbb kétoldalas ragasztószalaggal rögzítettem a kanapé alján a szögeznivalókat, visszafordítottam a fejéről a lábára, meglapogattam, feszesre húzogattam, korrigáltam, és csak utána láttam neki odatűzőgépelni, így ni:

Na persze ezen a ponton valaki bedugta a fejét,

aztán a feje után a többit is,

én meg azt mondtam, na most kimész innen, cicu, én a macskáimat gömbölyűen szeretem, itt meg annyi mozgó és mozdulatlan vas van nagy kiszerelésben, hogy a végén még matricica lesz belőled, azt meg nem szeressük.

A macskamentesítés után már beálltam egyfajta monotóniára, ragaszt, egyenget, lábrafordít, lapogat, fejrefordít, szögel, aztán megintelölről, körbekörbe.

Az eleje aljára a csíkot persze nem tudtam Erik segítségével rávarrni, mert akkor nem bírtam volna ráhúzni a kanapéra az egész miskulanciát (az eredeti, levehető huzaton például egy csomó cipzár is volt), így azt muszáj volt úgy megcsinálnom, hogy ragaszt, egyenget, tűzőgépel, aztán a végén kézzel összevarrja a huzat többi részével.

Egy adott ponton persze enyhén hisztérikusan röhögni kezdtem azon, hogy meg vagyok én húzatva, ennek a kanapénak senki nem fogja látni a hátulját a pormacskákon kívül, minek strapálom magam azzal, hogy ez is olyan pofás legyen, mintha mutogatni akarnám.

Mindenesetre azt megígértem magamnak, hogy péntek estére kész lesz, és péntek délutánra készen is lett, mert én nagy vagyok és dicső, és ugyan tudom, hogy hol van itt ezen a másfél tucat hiba, de most szót fogadok Bruno Bettelheimnek, aki azt mondja, hogy elég jó szülőnek kell lenni, nem pedig a tökéletes szülőségre törekedni, mert akkor az ember sose lesz boldog.

Én most ugyanis egy boldog elég jó kárpitos vagyok itthoni célra, és van egy új kanapém.

Akkor most már csak néhány új párnát kéne csinálni rá, nemde.

 
14 hozzászólás

Szerző: be 2019/07/13 hüvelyk újracucc, blabla, eská, macs

 

Eská 6/34 – Egy másik “új” kanapé 1. – Bevezetés

(Muszáj darabokra bontani – na nem a kanapét, a bejegyzést – mert másként egyrészt marha hosszú lesz, másrészt ha nem kezdek beszámolni róla, még szégyenszemre abbahagyom félúton. Bátorításokat kérek a kiadóba, mert már belenyomtam egy hatórás munkanapot, de még mindig farigcsálok és foncsikázom.)

Ha már lendületben van az ember, ki kell használni, az angyalát. Az anyagokat még nem raktam el, Béla kamaszos lelkesedéssel biztosított arról, hogy ő aztán bármit, különben is még nyolcszáz tűzőkapocs áll rendelkezésre (a csomagban, amit vettem hozzá, ezer darab volt, szédítő szám). Erik ugyan megérdeklődte tőlem, hogy meg vagyok-e én veszve teljesen, de azért azt mondta, egye fene. Egy igazi érett férfi (Erik jó negyvenes, megette a géptűi javát) már tudja, hogy ne vitatkozzon hülyeségeken, meg hogy ha egy bolond nő valamit a fejébe vesz, akkor úgysincs megállás.

Gond ezúttal leginkább az anyagokkal volt, ők ugyanis széttárták a karjukat, és borúsan megjegyezték, hogy nem biztos, összejön a parti, belőlük most ennyi van, ezt kell szeretni. Igen, ilyenkor ütköznek ki annak komplex hátrányai, ha az ember nem frissen vásárolt drága bútorszövettel operál, hanem olyanokkal, amelyekből az egyiket öt éve vette a megbolondulós boltban, a másikat két éve ugyanott, a harmadikat pedig három évvel ezelőtt akciósan egy olyan üzletben, ami azóta többé-kevésbé profilt váltott és odébb költözött, meg egyébként is Esztergomban van.

A móka kedvéért ezúttal viszont arról is pontos adataim voltak, hogyan, hol és mennyiért csinálnának új huzatot a jelen kanapéra. Ez ugyanis kivételesen nem afféle uraságoktól levetett holmi, ezt mi saját pénzünkön vettük meg anno az IKEÁban, úgyhogy tudjuk róla, az a neve, hogy Tomelilla. Eleve levehető és mosható huzattal forgalmazták, ami persze azóta durván kiszolgálta a kapitulációt, és már nem mosásra, hanem cserére érett állapotban volt. Természetesen már több mint egy évtizede nem gyártják a kanapét se, a huzatot se. (Ebben marha jók vagyunk, olyan dolgokat venni, amiket két éven belül kicurukkoltatnak a forgalomból. Cseresznyeszín Billy polcaink vannak, fehér Aspelund szekrényeink és komódjaink, valamint egy olyan fenyőágyunk, amit húsz éve vettünk, és már régen elfelejtettem, hogy hívják. Az IKEA nagyrészt skandináv településekről nevezi vagy nevezte el a cuccait – nos, ez az ágy speciel egy olyan városról kapta a nevét, ahol a skandináv neonácik szoktak gyűléseket tartani, és én ezt onnan tudom, mert Harry Holét egyszer oda küldték nyomozni. Na, hogy hívják azt a várost, a rossebbe. Narvik, ezaz!)

A maga korában a Tomelilla elég népszerű dög volt, ha annyira nem is, mint például a (most már, asszem, szintén nem forgalmazott) Klippan, amit jóformán minden újlipóciai hipszterlakásban fel lehetett lelni egy évtizeddel ezelőtt. A Tomelillát mindehhez jó masszívra is tervezték, úgyhogy még mindig van belőle itt-ott, még a vaterán is találtam egyet negyvenötezerért, miközben piacot kutattam, hogy vajon csinálnak-e rá valahol huzatot és mennyiért. Nem mintha igazából komolyan elgondolkodtam volna azon, hogy ezt most mással csináltassam meg, de az előző projektnél szép lassan fúrni kezdte az oldalam, vajon mennyi pénzt spóroltam meg a Repülő Kutatónak, aki igen büszke sváb őseire, ennélfogva budipapírt is nagy kiszerelésben vesz abból a fajtából, ami éppen akciós. Egyszer emiatt volt hosszú hetekig átható műbarack-illat a fürdőszobáinkban, brr.

Na de vissza a cserépkályha sarkához, piackutatás, huzat Tomelillára. Kiderült, hogy van egy cég, akik még mindig hajlandóak megcsinálni, hát megnéztem, mennyiért tennék, aztán majdnem lefordultam szegény Tomelilláról. (Ami egyébként elég nagy teljesítmény, ez tényleg egy masszív-széles dög.) Kilencvenezret kértek volna érte, gondolom anyagköltséggel együtt, de hát akkor is, kilencvenezer. Az százötven gombolyag Catania horgolófonal vagy száznyolcvan méter anyag a megbolondulós szövetboltban. Vagy tizennyolc darab Béla. Vagy két vaterás Tomelilla huzattal együtt, bár ugye minek nekem még két Tomelilla? Nem hinném, hogy jobban néznének ki, mint ez.

(Tomelilla itt teljes pucérságában látható, nem egy nagy élmény.)

Azt hiszem, ezt nem lehet igazából arra fogni, hogy túl hosszú ideje élek együtt a Repülő Kutatóval, és átragadtak rám a sváb ősei, de egyszerűen nem tudtam volna rávenni magam, hogy ennyi pénzt költsek valamire, amit magam is meg tudok csinálni. Úgyhogy inkább nekiláttam.

Van az úgy néha, hogy éppen az előrelátás meg a korábban elvégzett munka az, ami akadályoz jelen terveimben, és sajna ez is éppen ez az eset volt. Én ugyanis két évvel ezelőtt, amikor beszereztem az (akkor még rengetegnek látszó) egyszínű bútorszövetet a megbolondulós boltból, varrtam két ülőpárna-huzatot a Tomelillára, haddlám, megy-e nekem az ilyesmi. Menni ment, nem is sikerültek teljesen reménytelenre, no de most éppen ebből az anyagból volt igenigen kevés, és az előző kanapénál tényleg be kellett látnom, hogy a csíkos szöveteket ívesen, de nem csámpásan illeszteni olyan feladat, ami meghaladja az én képességeimet. Úgyhogy a varrás rögtön bontással kezdődött, még pontosabban előbb a szőrös akadállyal kellett megküzdeni, mert a macskák egyik szuperereje abban áll, hogy mindig oda ülnek, ahol az embernek tennivalója lenne.

Mint látható, az ülőpárnákon végzett meló azért nem volt teljesen minőségi munka, alul a macska alatt az a buggy például azt mutatja, hogy minden gondos méretezés ellenére is voltak gikszerek. De például a záródást ilyen rettentő elegánsan képes voltam megoldani, ni:

Szerit sem tudom, hányszor mondtam már, hogy itt ebben a kuplerájban semmi sem megy kárba, legfeljebb veszendőbe: a két egyforma, kilencven centi hosszúra levágott cipzárt például azokból a paplanokból operáltam ki, azki paplanok ruhaként születtek újjá dolgos kezem alatt.

Dolgos kezem ezen a ponton a fércbontót fogta meg, és úgy éljek, több időbe került szétbontani ezeket a nyüves párnahuzatokat, mint emennyi alatt megvarrtam, de végül lett nekem mind a kettőből egy csomó anyag, ni:

És akkor nekiláttam foncsikázni meg méretezni a nagyon-nagyon maradék anyagokkal, és nagyon sokat káromkodtam.

Viszont (beetetééés!) máma ezt sikerült összehoznom, és ha minden jól megy, holnap mesélek is róluk.

(Folytköv.)

 
Hozzászólás

Szerző: be 2019/07/10 hüvelyk újracucc, eská, macs

 

Intermezzó – Kaftán ajiba 2.

Végre sikerült rávennem Fortuna Kezét (bár részemről inkább mondjunk mancsot), hogy kisorsolja a nyertest nekünk.

Persze beletelt egy időbe, amíg hajlandó volt észrevenni ebben a cérnával és szöszmővel teli világban, hogy neki itt most Feladata van,

és az ilyen komoly dolgokra rá is kell ám készülni,

viszont utána rögtön megszerzett egyet a papírgombóckák közül, és elszántan pofozni kezdte.

Nagyon elszántan. Nem is nagyon akarta ideadni.

“Eh, ilyen vagy. Nem baj, ott kint biztos van valami, amit tönkretehetek.”

Kérjük a kedves nyertest, jelentkezzen a kiadóba. 🙂

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2019/07/09 hüvelyk ajándék, eská, macs, nyár

 

Eská 6/33 – Az “új” kanapé

A lakásunk bútorzatának és textilzetének összetétele nagyjából a következő listával írható le: 1. IKEA, 2. uraságoktól levetett holmik, 3. dolgok, amiket én csináltam, 4. némi ántik, 5. dzsuva. A móka kedvéért persze olyan elemek is vannak benne, amelyek a lista több pontja alá is besorolhatók, pl, ez a szerencsétlen itt:

Ez eredetileg ikeás kanapé volt (asszem), de már jóformán ántiknak számít, hahaha. Anyósoméknál szolgálta ki az ideje kezdetét, de ők már úgy nagyjából hat évvel ezelőtt kidobásra ítélték, mert csúnyán hámlani kezdett rajta az elvénült műbőr. Apósom, aki végtelenül alapos ezekben a dolgokban, gondosan utánajárt, mennyiért kárpitoznák újra, aztán azt jelentette a piackutatás eredményeként, hogy jobban járnak, ha vesznek egy újat. Ők vettek egy újat, én meg azt mondtam a Repülő Kutatónak, hogy tee, ez pont jó lesz hozzánk. A Repülő Kutató kissé tamáskodott, hogy hová tesszük, nem biztos ám, hogy elfér, de én azt mondtam, bízd rám, jóleszaz.

Hát annyira jó lett, hogy a pasas azóta is ezen a kanapén tölti az ideje nagyját, a macskák dettó, Poci körmöt is élezett rajta öt éven át, és így jutottunk abba az állapotba, hogy a kanapé már ikeás is volt, ántik is, uraságoktól levetett holmi is, a dzsuváról nem is beszélve, mert a hat év alatt, mint látható, csak hámlott és hámlott, ami átlagban két hetente egy kis maréknyi fekete möszmőt termelt a lakásunknak, ahol már enélkül is túl sok a dzsuva, hát kösz. Én nyilván tettem rá néhány kétségbeesett kísérletet, hogy a kanapét a civilizált világ részévé tegyem, amihez Grisifisenka Patyomkin generális eljárását hívtam segítségül. Ha minden oroszok cárnéjának imponált az ilyesmi, a félévente két látogatónknak is jó lesz. Úgyhogy ilyesmikkel próbáltam álcázni az általános rémségeket, ni:

Egy pfenomén vagyok, nem vitás.

A helyzet viszont lassan már tarthatatlan volt, no, én pedig egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy kidobjam a dögöt. A szerkezete még teljesen oké, azonkívül rettenetesen megszoktuk, és amikor azt mondtam a Repülő Kutatónak, hogy jóleszaz, még nem is sejtettem, mennyire. Épp olyan magas meg széles, amilyen ott arra a helyre passzol, nem is tudom már elképzelni, hogyan festett nélküle a nappali, azt meg pláne nem tudom elképzelni, hogyan festene nélküle. Állandó használatban is van, folyton ott lógnak rajta az öszves két- és négylábú családtagjaim. Még akkor is vad lelkesedés fogadta, amikor leszedtem róla a patyomkini díszletet,

kinyitva pedig egészen böcsületes fekvőfelülete van esetleges ittalvó vendégek számára. Á, nem lehet ezt kidobni.

Egyetlen út volt: varrni rá egy új huzatot. Ami persze nem volt egyszerű feladat, ha az lett volna, már régen megcsinálom. És mintegy törvényszerűen akkor akadt rá időm meg lehetőségem, amikor hirtelen én lettem Félkezű Jack, a kalóz. Úgyhogy az első napot, amikor elkezdtem vele foglalkozni (csütörtök), A Tervezés Napjának nyilvánítottam, és ilyesmiket csináltam, ni:

Egyrészt mindent jól meg kell organyizálni ahhoz, hogy bármi is működni tudjon a továbbiakban, másrészt meg fel kellett mérnem a szükséges anyag mennyiségét. Jobb helyeken ilyenkor persze a népek elmennek egy méteráru-boltba, de ez nem egy olyan hely, a Bűnök Barlangjában minden, de tényleg minden akad, én meg ráadásul falun vagyok eltemetve, és sóher is vagyok. Úgyhogy kupacba hordtam a felhasználható szöveteket, és végignéztem a készleten. Háromféle anyagot találtam alkalmasnak, de persze egyikből sem volt elegendő ahhoz, hogy a teljes kanapét bevonjam vele, úgyhogy kombinálnom kellett őket. A csíkosból talán még kijött volna nagy nehezen, de amikor arra gondoltam, mennyit kéne szopni azzal, hogy a támlán megfelelő irányba fussanak a csíkok, és minél kevésbé gány legyen a végeredmény, lemondtam róla. Valamikor menet közben arra is rájöttem, hogy a hátülső oldalára, úgyszintén a kevesebb szopás érdekében, muszáj lesz a harmadikat, egy kordbársonyt használnom, ez meg további újratervezéseket igényelt. Úgyhogy ezzel múlattam a csütörtököt, ehhez legalább nem kellett olló meg varrógép meg minden olyan izé, amihez hundertprocent használnom kellene a kezemet. Az pénteken kezdődött el Az Előkészítés Napjával, amikor is nekiláttam kivágni és körbeszegni az összes izét, ami a fenti ábrán látható.

Jóó nagy ráhagyásokkal, mert kivágni valamiből még mindig könnyebb, mint beletoldani.

Úgyszintén a péntek volt az, amikor elmentünk a szokásos heti nagybevásárlásra, és én bementem a Lidli melletti kisgép-boltba és kölcsönzőbe megérdeklődni, hogy amiről ők azt állítják az intenetekbe, hogy kölcsönözhető tűzőgép, az vajon mit tud. Mint kiderült, az ipari bulikhoz való. Mit ne mondjak, elképzeltem magam a Halálos fegyver nemtomhányadik részében, ahol szögbelövőkkel meg egyebekkel verekednek egy építkezésen (rég láttam, no, tán igaz se volt), de hát ez nem volt igazán perspektivikus, úgyhogy megkérdeztem, van-e olyan tűzőgépük, amit munkavédelmi sisak nélkül is lehet használni. Volt.

Ismerkedjetek meg Bélával*.

Béla persze csak vasárnap került elő, a szombat ugyanis A Varrás És Káromkodás Napja volt, amikor például olyan dolgokkal szórakáztam, hogy az ülőfelületet képező anyagdarabokat béleljem alá, mert arra ott tényleg ráfért egy kis plusz törődés. Poci persze úgy gondolta, hogy rá is.

Ami a padlón látható a macska alatt, na az a bélés. Kiszuperált lepedő a Repülő Kutató nagymamájának kiszuperált pokrócával, amit amúgy Celofán használt egy időben. Ebbe a kanapéba bele van építve a történelem, hejh.

A bélést persze kellő alapossággal össze kellett állítani, steppelés meg egyéb anyámkínja, úgyhogy természetesen igen sokat káromkodtam.

És persze folyvást meg kellett küzdeni a szőrös hátramozdítóval.

A vasárnapot fedje a feledés kegyes fátyla, az lett ugyanis Az Összeállítás és Aprófa-Pisilés Napja, melynek keretein belül én egy teljesen korrekt tízórás munkanapot hoztam össze Erikkel meg Bélával, és kisebb dolgom is nagyobb volt annál, mint hogy fotózzak is közben. Egy adott pillanatban a kanapé három részre bontva állt tótágast az elképzelhető legnagyobb dzsuva közepén, én a padlón ültem fekete möszmővel lepve, egyik kezemben Béla, a másikban egy mérőszalag, és amikor a Repülő Kutató elment mellettem, tüntetőleg elfordította a fejét, mert annyit mondtam már neki korábban, hogy “ne nézzél, ne nézzél”.

A végeredmény viszont ez lett, ni:

Az tény, hogy rohadt sok melót feccöltem bele, és nyilván sokkal szebben meg tudta volna csinálni egy szakember, de ha azt is belekalkuláljuk, hogy újabb dologról bizonyítottam be magamnak, én igenis meg tudom csinálni, ráadásul összesen 5620 HUF befektetéssel (=Béla meg egy csomag tűzőkapocs), hát igen elégedett vagyok. Gyorsan lőttem is róla az előbb néhány további képet, még mielőtt családtagjaim nekilátnak tönkretenni a szép új kanapéjukat, de persze épp akkor merült le a fotómasina, mert mikor máskor.

Mondanám, hogy ilyet soha többé, de a lakásban még van két további olyan dögölészőfelület is, akikre ráfér egy alapos felújítás, és nekem van egy Bélám, akihez megmaradt még vagy nyolcszáz tűzkapocs. Nyamnyam.

* Béla onnan kapta a nevét, hogy mikor már vasárnap meló közben lezuhantam egy kávéval a Repülő Kutató mellé, és azt rebegtem elhalóan, hogy “Gondolkodjunk, Béláim”, ő megérdeklődte, hogy Bélának hívom a tűzőgépet? Mire én, he? Mire ő, hogy ha már van Erik, akkor miért ne lehetne Béla is? Mire én, hogy hm, nem is rossz név egy tűzőgépnek a Béla.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2019/07/08 hüvelyk újracucc, blabla, eská, macs

 

Eská 6/32 – “Egyenruhák” nyárra

Hajnalban valamiért jó ötletnek tűnt azzal múlatni a szárnyas időt, hogy lecsekkoljam, mi mindent varrtam eddig idén, mert úgy éreztem, igen soványka a felhozatal. Némi mögöttes szándék is volt benne, persze: egész pontosan február 3-án, majdnem fél éve fogadtam meg, hogy addig nem megyek méteráru-boltba, amíg nem varrok az itthoni készletből legalább tíz holmit. Mint sejthetitek, annyi szükségem van új anyagokra, mint a Szaharának homokra, de azért szerettem volna tudni, hogy ha esetleg elém ugrik egy méteráru-bolt, takarjam-e el a szemem egyik kézzel, míg a másikkal kereszteket hányok, apage satanas.

Nos, február 3. óta varrtam magamnak két polár cikcakkruhát (a kéket meg a zöldet), egy bordó felrántom-oszt-futok ruhát, két tunikát, a muzsika hangját, egy cakkruhát (ami nem cikk és cakk, hanem csak cakk), az eperfagyi/vértócsát, valamint apósomnak egy grillezőkötényt. Ez így eddig kilenc darab, ami nem a legrosszabb eredmény, pláne ha azt is figyelembe veszem, micsoda egy rettenetes rohangálást csaptam le ezen a tavaszon.

No de bármikor elém ugorhat egy méteráru-bolt*, én meg csak nem csinálhatok olyan jeleneteket utcahosszan, mint egy biedermeier regényhősnő, amikor éppen az a faszi kéri meg a kezét, aki anyagi romlásba taszította a családját. Mivel a nyár előreláthatólag amúgy is arról fog szólni, hogy egyik lenge ümögből a másikba ugrom, hát kitaláltam, hogy gyártok még magamnak néhány baltával ácsolt kaftánt.

Neki is látok, mihelyst bizonyos hátramozdítók elviszik a műveleti területről szőrös valagukat.

* Már amennyiben kimozdulok a festők, művészetek és turisták városából. Ebben ugyanis egyetlen egy méteráru-bolt sincs.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2019/07/01 hüvelyk eská, macs, nyár

 

6/303 – No FOMO

Mint ezt a viszonylag kései bejegyzésből, a csomag hiányából, valamint vidáman elhanyagolt állapotomból kikövetkeztethetitek, nem mentem én máma sehová. És egészen pontosan ezért vigyorgok most olyan angyali derűvel, mint egy szájonlőtt tigris.

Állítólag a modern ember egyik nagy félelme a FOMO, ami annak rövidítése, hogy Fear Of Missing Out, vagyis a félelem, hogy kimaradunk valamiből. Mindenhová el kell menni, mindent meg kell nézni, mindent ki kell próbálni. Meg kell kóstolni a casu marzut (csak akkor guglizzatok rá, ha éppen nem esztek), fel kell mászni a Csomolungmára meg szelfizni a pisai ferde toronnyal, és minderről természetesen azonnal felrakni öt képet az instára. Ott kell lenni, ahol történik valami, és erről azonnal hírt adni másoknak, akik nincsenek ott, de még azoknak is, akik ott vannak. Hát asszem én nem vagyok ehhez eléggé modern ember, mert mikor ma hajnalban négykor odakint elkezdtek üvölteni a madarak, odabent meg ez történt (vagyis nem történt),

úgy éreztem, hogy én most vagyok boldog ezzel itt, és ennél több épp most nem kell. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy azért csináljak nem-kötelező dolgokat akkor is, ha nincs igazán kedvem azokhoz, mert mások esetleg úgy gondolják, hogy az nekem jó lesz. Még ha az a “más” a Repülő Kutató, akkor is.

Úgyhogy sütöttem a csávónak meg az ő utazó cirkuszának egy tepsi welsh rarebit muffint, érzelmesen utána integettem, miközben kifordult az udvarról a tragikusan varacskos Emesében, aztán leültem a teraszon egy kávéval, és ábrándosan tervezgetni kezdtem a következő három napot, amikor nem történik majd semmi különös, de az annál nagyobb élvezettel.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2019/06/30 hüvelyk eská, macs, nyár

 

6/302 – Ficnik

A tegnap este nagyjából az elvárható menetrendet követte: több-kevesebb késéssel bepotyogtunk a találkozónk helyszínére, menet közben konstatálva, hogy egyetlen szabad asztal sincs négy személyre* (ez később megoldódott). Megegyeztünk abban, hogy mindannyian dögfáradtak vagyunk, aztán alkoholizáltunk és kiborogattuk lelkeinket, amitől természetesen még fáradtabbak lettünk. Végre sikerült átadnom Kátyának a még hónapokkal ezelőtt ajándékba vett unikornisos világító tollat**, Hosszú meg elhozta az anutája által nekem küldött szövetficniket, egy egész nagy zacskóval. Én rögtön beledugtam a fejem a zacskóba, és elragadtatottan tipegni kezdtem a ficniken ujjaimmal, óóó, türkiz is van meg az a rozsdaszínű, amiből a múltkor csak egy icipici volt, de ez itt óóóóriási. (Négy tenyérnyi. Az a ficnik világában óóóóriási.) Kedves barátaim szerint épp úgy néztem ki mindeközben, mint Simon macskája.***

Hazafelé jövet az utolsó buszt kaptam el, és mikor felkepesztettem rá, megláttam egy pasast “Pálgium” feliratú pólóban, hümm, ezt mintha ismerném valahonnan. Istenbizony kellett vagy két másodperc ahhoz, hogy realizáljam, a Repülő Kutatót látom, aki tegnap úgyszintén társasági életet élt, akadémiai barátaival ivott és evett és siratták keserves sorsukat, szóval ugyanazt csinálta pepitában, mint én.

Ma persze azzal keltem, hogy a hajam fel van robbanva, és köhögök, és folyik az orrom, és nem akarok menni Ljubljanába. Ez nyilván némi magyarázatot igényel, úgyhogy nesztek.

A Repülő Kutató meg az ő utazó cirkusza (=a kutatócsoportja) vasárnap újabb turnéra indul (=konferenciázni), ezúttal Zágráb helyett Ljubljanába, de továbbra is Emesében.**** Na most amikor még a komplex vizsgára készülés hisztérikus állapotában voltam, megbeszéltem a Repülő Kutatóval, hogy ha ezt túlélem, én is felugrom a Kóbor Grimbuszra (=Emese) velük együtt, és elmegyek Ljubljanába professzorfeleségnek (=ott leszek, de nem csinálok semmit, és kizárólag turistáskodni fogok). Húsz éve voltam utoljára Ljubljanában, akkor is csak pár órára, és igazán én vagyok a környéken a legelvetemültebb kanapékrumpli, úgyhogy most már tényleg ki kéne mozdulnom valahová, ami nem Strigonium vagy Pex – nem hegyet mászni vagy triatlonozni vagy effélék, csak ülni valahol egy szép helyen, és nem csinálni semmi kötelezőt. Turistáskodni, no. Egyetlen dolgot nem kalkuláltunk bele dicső terveinkbe: azt, hogy mire eljön az indulás ideje, én leszek a környéken a legjobban ledarált barlangi morc, aki most tényleg csak feküdni akar az oldalán, mindehhez pedig maximum Pocit fésülgetni meg ficnik között ábrándozni. Különben is, már hónapok óta át kéne adnom egy hosszúlábú pipivel kipitykézett pólót, és elfogyott a mangó színű fonalam (Catania 0411), és már három órámban döglött meg az elem, a telefonomnak meg másfél hónapja törött a képernyője.***** Summa summárum, már tegnapelőtt óta azon nyafogok, hogy nem akarok menni sehová, mindenki más meg azon győzköd, hogy menjek.

Attól tartok, ezt hívják úgy, hogy first world problem.

* “Asztalt foglalni, csak az ment ki a fejünkből, persze.” “Meg hogy ma péntek van.” “Péntek van?” “Asszem, péntek van, nem? Vaszilisza, neked olyan igazi munkahelyed van, neked tudnod kéne.” “Dehogy tudom!” “Péntek kell hogy legyen, mert úgy emlékszem, Sanyiabagoly ma kiírta, hogy PrRRRééÉÉnntTTTeeeek.” “Aha. Akkor biztosan péntek van.”

** Ha van valami, amire büszke vagyok magamban, az a kiváló ízlés, amellyel drága és nélkülözhetetlen ajándékokat tudok válogatni a kínaibótban. Ez pl. 150 kemény forintokba fájt, és így fest.

*** Ő itt Simon macskája. (Miközben leellenőriztem a videót, Poci begaloppozott a Bűnök Barlangjába, és bőszen keresni kezdte A Másik Macskát, Akinek Ki Fogom Fakasztani A Bélit. Nagyon röhögtem.)

**** Emese szegénykém egyre varacskosabb és disznóólabb állapotban van, előbb-utóbb kénytelen leszek venni neki ajiba egy alapos takarítást valamelyik kocsimosóban.

***** Nyomógombos picike butatelefonnal mászkálni ebben a nagyképernyős okos világban még eladható azzal, hogy elvi okokból használok ilyet, de egy törött képernyős butatelefon már más. Az már igénytelenség.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2019/06/29 hüvelyk ajándék, újracucc, eská, macs, nyár

 

6/300 – Kölcsön

Ma délutánra hidegfrontot jövendöltek, úgyhogy nagy elszántsággal vártam, hogy nekiugorhassam a mai nap kimozdulós részének. Másodjára is lezuhanyozni, emberi állapotba pofozni magam, és ellejteni a könyvtárba visszavinni a rühes szakirodalmat. Addig minek ide bejegyzés, ugye, a klepetyusaimat már mind ismeritek.

Kedden reggel amúgy is az volt az első dolgom, hogy a komplex vizsgára készülés minden nyomát kipucoljam a Bűnök Barlangjából – jegyzeteket, tételeket, cetliket, szakirodalmat, mindent. Nyilván csak egy szobával odébb hurcoltam a cuccokat, de a szakkönyvektől definitíve meg akartam szabadulni. Viszont ha már elkúszom a könyvtáriig, nem jöhetek vissza üres kézzel – fogadkoztam -, úgy éljek, válogatott kézimunka-könyveket fogok kikölcsönözni, vesszen a tudomány. Végül is, most már tényleg vakációm van, és ma reggel tényleg azzal is ébredtem, hogy igen. Kölcsönidő meg kölcsönkönyv vagy sem, ez most az enyém, punktum.

És aztán a hidegfrontra várva elaludtam a futonon. Mire felébredtem, könyvtár már nem volt, hidegfront még nem volt, én meg úgy néztem ki, hogy jujujujuj. Kínomban főztem egy kávét, kitántorogtam a teraszra, ahol enyhe szellő fogadott, és a tuján megszólalt a kluttyogómadár, úgyhogy már azt is tudtam, itt van Berci, és valóban, meg is jelent rögtön, és azt mondta, nyüeeee, ide a vacsorámmal.

Mivel én tényleg úgy nézek ki, hogy ujujuj, hadd mutatom be Bercit. A harmadszomszéd macskája. Nálunk kosztol. Nálunk is.

Majd egyszer írok részletesebben is Berciről meg a kluttyogómadárról, de most eltántorgok még egy kávéért. Méghogy hidegfront, lófütty.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2019/06/27 hüvelyk macs, nyár