Ez is megvót. Galéria!
október 2018 havi bejegyzések
6/61 – Omega
Ó, édes otthon. Többnapos távollétek után általában a muszikák a kanapémon meg más kényelmetes helyeken hevergélve várják, míg hozzájuk járulok, majd megvető és unott tekinteteket vetnek rám, “na, te is hazajöttél”. Ezúttal viszont meglepetésemre mind a kettő odaszaladt hozzám, hogy szimpátiájáról biztosítson, majd rámutasson arra, hogy a tálkája üres, némi rágicsálás után pedig azonnal felültek mellém, amint én kicsit lerogytam a kanapéra, hogy fésülgessem őket. Mindaddig nem is értettem, mitől váltam ilyen szimpatikussá, amíg nem kezdett érdekelni, hogy vajon honnan jönnek azok a tompa zajok, amelyekről én kezdetben azt hittem, hogy valahonnét kívülről származnak, de így fésülgetés közben egyre gyanúsabbá vált, hogy az emeletről érkeznek. Nos, valóban, apósom éppen a vendégszobában állt az ablakban, és fejcsóválva zörömpölt vele, a zsanérok nincsenek egy síkban, a szigeteléshez omega alakú gumiizére lenne szükség, és az ablakot nem lehet rendesen bezárni. Ezt meg is mutatta nekem ötször egymás után, ha első demonstrációra nem hittem volna el neki. Mindez sok mindent megmagyarázott. Például azt is, miért volt a földszinti ablakpárkányokról minden csetresz tök másutt, mint ahol hagytam, miért vannak bezárva mindazok az emeleti ajtók, amelyek nyitva voltak, miért találtak ennyire szimpatikusnak a ciculik, és vajon mit keres az emeleti folyosón egy bazi nagy macskahányás. Járhattunk volna persze rosszabbul is, két héttel ezelőtt még roppant elszántan le akarta szerelni a bejárati ajtót a helyéről, hogy a zárat megjavítsa rajta. Azt akkor igen határozottan leállítottuk, de sajnos nyilvánvaló volt, hogy ha mi elhagyjuk a terepet, valami mindenképpen történni fog a lakással. Én ilyen esetekben mindig megpróbálok koncentráltan kedvesnek és hálásnak tűnni, mert nyilván annak sem könnyű, aki rengeteg fölös idővel rendelkezik, kizárólag mekkmesterkedéssel tudja lefoglalni magát, és van némi többé-kevésbé kezeletlen depressziója. Végül azonban, miután végighallgattam minden ablak történetét, eléggé udvariasan, de hajthatatlanul kidobtam a lakásból apósomat. Gatyába akartam rázni magamat és kicsikét a lakást is, fürdés meg nyafogóruha meg további macskafésülgetés, a csurig telt cicabudikról meg az emeleten száradozó macskahányásról nem is beszélve.
Ma reggelre már megetettem a kovászt és a mosógépet, a macskákat is, többször, emellett meg leveleztem a szakdolgozóimmal (az egyik dolgozatrészlet, amit átküldtek nekem, egészen rettenetes volt – ha nem kapja össze magát a csaj, nem hagyom leadni), kitaláltam a jövő heti előadásom címét és nagyrészt a tartalmát is, összesen kétmaréknyi szőrt fésültem ki négylábú családtagjaimból, és tartottam egy tárlatlátogatást a Bűnök Barlangjában. Van nekem egy olyan, eddig még nem nagyon emlegetett alapelvem, hogy a lakásban összesen annyi anyag lehet, amennyi a Bűnök Barlangja polcain elfér, márpedig a múlt heti esztergomi kirándulásaim egyikén vettem három méternyi igen szép mustársárga polárt, és annak már nincs helye. Arra persze még nincs garancia, hogy pontosan mit fogok varrás által felszámolni a kukutyin több köbméternyi anyagából, de valamit biztosan. Talán több valamit is.
Ó, az a rengeteg választási lehetőség, a lakásnak varrjak valamit vagy magamnak, esetleg valaki teljesen másnak, ujjé, móka és kacagás és kreativitás, és még egy kétkilós Bruegel könyvem is van a Kunsthistorische kiállításáról, tele csámcsognivaló részletekkel az összes olyan festményről, amit már harminc éve ismerek, de most láttam először élőben, csodálatos. Vakációm van, vakációm van, mondogatom magamnak, és ugyan nem hiszem el egészen, de azért dolgozom rajta. Most viszont levonulok a piacra, mert szombaton nem voltunk, és holnap meleg kajával akarom várni a Repülő Kutatót, ahhoz viszont alapanyagokra van szükségem. Rend a lelke mindennek.
6/60 – A világ rendje
Ma hazamegyek, mert nem lehet a végtelenségig Bécsben bulizni. A Repülő Kutató holnaptól okosembert fog játszani a konferenciáján, én meg macskaszittert otthon a kanapémon, és így helyreáll a világ rendje. A világ amúgy tényleg háklis lehet a maga rendjére, most is ott dörömböl az ajtómon meg a levelesládámon, és türelmetenül köszörülgeti a torkát. Hell yeah, szakdolgozókkal meg a kovásszal kell foglalkoznom, takarítani meg konferencia-előadást írni, így hát négy nap után máris vége a vidám vakációzásnak, bár persze megpróbálok majd minél többet kihozni a hét további részéből is.
Sajnos tényleg ideje elhagyni Bécset, mert mostanra iszonyú módon térdig kopott a lábam. Öreg vagyok meg edzetlen meg nemtommi. Két roppant kényelmes cipőt hoztam magammal, és így is tegnap estére már csak sántikálni tudtam. Mind a két talpam úgy fáj, hogy azon már csak röhögni lehet, ezenfelül meg éjjel pusztán csak a móka kedvéért belerúgtam jobbal a vécéről jövet az ágylábba, szóval még fokoztam is az élvezeteket.
Mivel pedig a fényképezőgép akkuja is lemerült, nem tudok ma sem képet adni magamról, de nesztek, itt van tegnapelőttről egy.
Du., 16:12: Ach, dicsőség és halleluja, hazaértem.
Intermezzó – Josefshof am Rathaus
A hotel, amiben lakunk, azt állítja magáról, hogy “Kaiserliches Flair und Wiener Herzlichkeit”, és én ugyan nem tudom, második Jóska, akit kalapos királynak is neveztek, ilyenformán képzelte volna-e a Kaiserliches Flairt, de mink most ebben vagyunk, ni:
Az ablakokon redőny van, ami automatikusan bezárul, ha az ember elhagyja a szobát, és kihúzza a szobakártyáját a leolvasóból.
Az alábbi képen további kényelmi izék láthatók, többek között a kávéfőző és Handy is.
A fürdőben beépített tükörvilágítás van nemcsak a nagy téglalapban, de a kis kerek borotválkozótükörben is. És a mosdó, hát az aztán már tényleg.
Még a vécé fölé is jutott egy szecessziós plakát.
Esténként pedig ebben lehet még gyönyörködni:
Jaja, ez a fürdőszoba ajtaja.
A lépcsőház így fest (bár lépcsőzni nem nagyon kell, több lift is van, amelyek úgyszintén a szobakártyával hozhatók működésbe):
odalent pedig ez van az egyik sarokban, miközben a lifttől a főbejárat felé kanyarogsz.
Na akkor most mink elmentünk a Breughel-kiállításra, aztán ha a sors kegyes hozzánk, lesz ma még rólam is fotó. Addig érjétek be a fenti vécészelfivel.
6/58 – Handy
Bécsi napjaink az elvárható mederben folynak, annyit gyaloglok, mint egy ló, a program pedig igazán színes: tegnap ambulancia, ma diliház, holnap temető. Ne tessék berosálni, az ambulancia a Stiegl Ambulanz nevű etető-itató volt az orvosegyetemen belül, ahová csak úgy odakeveredtünk, a diliház az Otto Wagner Spital, ahová azért vonultunk ki, hogy a templomot megnézzük fent a dombon, a temető pedig a szecessziós síremlékek vizionálásáról fog szólni, nem másról. Mindemellett azért ma kiborultam kissé a templom után, ott álltunk egy hétszáz épületből álló monstre idegszanatórium meg miegymás közepén, az adott pillanatban meg ráadásul konkrétan a 15-ös és 17-es pavilon között, ahol egy tábla arról mesélt, hogy ebben a két szép szecessziós épületben a második világháborúban a bekerült gyerekek nagyrészt, hátizé. Az Otto Wagner Spitalban akkoriban mindenféle náci eutanázia-programok zajlottak, meg amúgy is ebben a spitálban volt, hogy Dr. Asperger az autizmus spektrum zavaros gyerekeket vizsgálta nem kizárólag non-invazív módszerekkel, úgyhogy én ki akartam menni onnan, de most azonnal. Ott gyerekeket öltek. Akármilyen régen volt, akkor is.
Egyébként, brutális fáradtságomat meg azt leszámítva, hogy a tegnapi hét és fél kilométer csámborgás öt és feledik kilométerénél elkezdtem menstruálni, de mint kurvaélet, minden szép és jó. A hotel, ahol lakunk, a viccesnél is viccesebb, négycsillagos luxus mindenféle tradíszijóval, mindezt a legmodernebb technikával vegyítve. Például van a szobában egy okostelefon csak úgy, úgy hívják, hogy Handy, és Handy elmegy velünk mindenhová Bécsben, ahová mi csak el akarunk menni, közben pedig hajlandó fotózni meg azt mutogatni, hogy éppen hol vagyunk és mi van a közelben látnivaló. Abban a szárnyban, ahol minket esz a fene, pusztán csak a móka kedvéért valahol az art nouveau és az art déco között van srévizavi a berendezés stílusa, minden tele van aranyozással, a fürdőben aranyszövetre fröccsöntött gyantából van a mosdó, az ágy háttámlája szintén aranyszínű, és közben még a szekrényben is van külön világítás meg a szobában kapszulás kávéfőző. Szinte bizarr. Van, ami nemcsak szinte, hanem egészen az, a földszinten például Klimt A csókja van megszoborva az egyik fordulóban, na az aztán tényleg.
Ha igényelitek, tartok majd bemutatót a hotelből is, most egyelőre csak azt szerettem volna mondani, hogy megvagyok, és reggel kilenckor, mielőtt térdig kopott volna a lábam, így festettem:
U.i. : A RK elolvasta a bejegyzést, aztán szólt, hogy azt kifelejtettem, Handyvel telefonálni is lehet ingyé. Ezt nyilván már tegnap is mondta nekem, de amennyit én telefonálok, hát kérem, nem csoda, hogy ezt elfelejtettem.
6/57 – Irány Bécs
Nyilván meg vagyok húzatva, hogy roskadásig tömött szekrényeimmel együtt is az utazás reggelén még gyorsan összecsapok egy új átlapolós szoknyát, de most éppen erre szottyant kedvem, úgyhogy cselekedtem. Hollári-hó, megyek Bécsbe.
Kedden jövök. Addig még meglátjuk, hogy mire lesz érkezésem blogügyben, de megnyugtatásotokra elmondanám, hogy minden bizonnyal fel leszek öltözve Bécsben is. És ezeket viszem magammal.
6/októberi 10×10 – eredmény
Valamiért nagyon nyögvenyelősen jött össze ez a 10×10 – nem a ruhákkal volt baj alapvetően, hanem velem meg az időjárással. No de azért megvolt, ahogy azt köll.
6/56 – Kimcsi
Főzni szép és jó és okos dolog, az ember pontosan tudja ilyenkor, hogy mi került bele az ételébe, például a legritkább esetekben hanyigálunk a lábasba gumiarábikumot meg nátrium-glutamátot, más vicces alapanyagokról nem is beszélve. Amikor viszont fel vagyok fordulva vagy fáradt vagyok vagy stresszes, és nincs időm-kedvem összedobni még egy krumplipürét sem (engem elég sok mindenre rá lehet venni egy bödönke krémes-finom krumplipürével, csak úgy mondom), akkor jön a vifonleves. Na persze nálam ez úgy szokott festeni, hogy a vifonleves sem ússza meg a kisbencézést: mogyoróvaj kerül bele meg halszósz meg zöldcitromlé, dobozos pirított hagyma meg friss korianderlevél, ha éppen van a háznál. Tegnap speciel volt itthon az is, úgyhogy hazakúszás után abszolút kulináris csúcsteljesítményt produkáltam. (Nem, egyáltalán nem. De öt perc alatt a kezemben volt egy tál gőzölgő leves, és most leginkább ez számított.) Ezúttal egy olyan zacskóból jött a vacsorám, amit tényleg igazándisiből Dél-Koreában gyártottak, és kimcsipor is volt benne, úgyhogy miután belapátoltam az egészet, ott inhaláltam tátott szájjal, és arra gondoltam, hogy ha ennyi csili nem hajtja ki belőlem a készülődő takonykórt, akkor semmi se. Aztán hazarobogott a Repülő Kutató is, aki a biztonság kedvéért belém diktált egy bögre neocitránt, és ragaszkodott hozzá, hogy éjszakára tegyek a nyakamba sálat, én meg ezúttal úgy gondoltam, ez talán nem lenne teljesen hülyeség, de ha esetleg mégis, ártani biztos nem árt.
Mindezek után, bár rohadt nehezen bírtam felvakarni magam a kanapémról, ma is tanítani megyek, ráadásul egy olyan tárgyat, amivel elég sokat küszködöm, mert sehogy se bírom izgalmassá tenni. Na de attól eltotyogok dolgozóba, lenyomom harci feladataimat, aztán jövel őszi szünet. Mivel viszont már megint felébredtem hajnalban, a rosseb ezt a bioritmust, egy nagy és heroikus nekifutamodással renováltam a fejemen a pipirost, mert az ember mégse mehet Bécsbe úgy, mint akit elszalasztottak. Azzal nyilván lesz még néhány köröm, hogy ugyan mi a nyavalyát csomagoljak arra a négy napra, de azt a hidat majd akkor gyújtjuk fel, ha odaérünk, egyelőre a mai napot kell túlélnem valahogy.
6/55 – Haladék
Ma sem vagyok lelkesebb annál, mint tegnap voltam, és az a gyanúm, bujkál bennem valami, aminek semmi köze az egészséghez. Végül is, mikor máskor tenné, mint őszi szünet és utazás előtt, ráadásul természetesen akkor, amikor még beteget sem igen tudok jelenteni a munkázóban, mert tényleg nem lenne mikor bepótolnom a nyavalyás óráimat, ha esetleg felfordulok csütörtök-péntekre. Tulajdonképpen még így is mázlistának mondhatom magam, az elmúlt években ugyanis szép konzekvensen betaknyosodtam szeptember végére, aztán az október nagyját azzal töltöttem, hogy hol kimásztam belőle, hol pedig vissza, úgyhogy ha tényleg takonykór kerülget, legalább egy hónap haladékot adott nekem az eddigiekhez képest.
Arra való tekintettel, hogy mostanság már nyolckor sem tudok elviselhető minőségű fotót lőni magamról, mert nem kedveznek neki a fényviszonyok, tegnap hazajövetel után egy nagy és heroikus erőfeszítéssel csináltam mára konzervet, és még azt a látszatot is sikerült keltenem, hogy minden héjjahó és rutyutyu. A közönségért bármit.
6/54 – Nyikorog
Fujj, de mennyire nincs nekem kedvem elhagyni ma a jó meleg lakást, ahol puha pokróckák vannak, doromboló macskák, frissen sült normandiai almás kenyér meg végtelen mennyiségű színes anyag, fonal és hímzőcérna. Az ilyen, rohamokban támadó széllel és sunyi esővel dekorált reggeleken szokott legerősebb lenni a késztetés, hogy hagyjam az egészet a pitlibe. Ma összesen csak nyolc diákért (kilencen lennének, de az egyik írt, hogy nem tud bejönni órára – tényleg komoly oka van rá) és másfél óra tancsitancsiért kell elpendliznem negyvenöt kilométerre. Képzelhetitek a lelkesedésem.
A helyzet súlyosságát mi sem mutatja jobban, mint hogy este a barátnőimmel lett volna találkozóm, de ma reggel olyan búsan nyikorogtam nekik, hogy jószívűségből áttették nekem a találkát jövő csütörtökre, amikor amúgy is őszi szünet van. A mai találka azzal járt volna, hogy végig kellett volna tévelyegnem a Bermuda-háromszöget. Szentendre-Esztergom-Budapest-Esztergom, nyikorgó városok, nyikorgó volánbuszok, nyikorgó szél, mire pedig odaérek, feltehetőleg nem lettem volna többre jó, mint tovább nyikorogni, márpedig az ember nem azért találkozik a barátaival, hogy aztán egész este panaszfalnak használja őket. Vagy legalábbis nem azért kéne találkoznia velük, az árgyélusát neki. De ezt legalább áttettük jövő csütörtökre, úgyhogy mára csak a Dunakanyar ingajárat jut, oda másfél óra, vissza másfél, közben meg másfél óra észosztás, és összesen szintén másfél órán át ácsorgok meg várom az órát/buszt. Bagatell, no. Legalább nem kell majd végigrohannom két kilométert a városon az autóbusz-állomásig.
Mindehhez persze röhejesen réteges is vagyok, mint a kápucta, mert elbambáztam az e havi tízszertízet, szombatig pedig le akarom tudni mind. Akkor ugyanis elmegyünk a Repülő Kutatóval Bécsbe, és én ugyan rettenetesen vágytam már arra, hogy elmenjünk valahová egy hosszabbacska hétvégére kettesben, de most azon is csak nyikorogni tudok, hogy minek nekem világgámenetel, mikor itt vannak a puha pokróckák meg doromboló macskák ésatöbbi.
Na, haladjunk, mert ebből nem élünk meg.
6/53 – Megszoktuk
Megest hajnalban ébredtem, hogy akárhová ne tegye a zuniverzum, aztán kávéfőzés közben eszembe jutott Szilágyi Domokostól az “5.10-kor kel a nap pedig nem muszáj neki de már megszoktuk”, és elkezdtem Szilágyit olvasni, Álom a repülőtéren meg Kényszerleszállás, mentem végig a köteteken, és szinte félelmetes volt, mennyi mindenre emlékszem belőle, még olyan versek is vannak, amelyeket kívülről tudok, pedig azt sem volt muszáj.
“ó szülém lelkem valahol mindig nappal van”
Eská 6/7 – Levélhullás idején
Ez még nyilván nem a teljes történet, de már eddig is olyan szép (és céltalan) előrehaladásokat tettem, hogy gondoltam, mesélek kicsit nektek róla.
Az egész ezzel kezdődött, ni:
Unatkoztam a buszon, a Dunakanyar meg olyan szépen őszült elfelé – összecuccoltam hát egy kupac őszilevél-színű gombolyagot, aztán nekiláttam kísérletezni azzal, vajon hogyan tudnék leveleket horgolni.
Bizony, egészen szépen haladtam vele.
Aztán még sokkal szebben haladtam vele, mert gyarapítottam a színeket.
Ekkor már egééészen sok levelem volt.
A hosszú hétvége örömei között pedig ott volt az is, hogy csak ülök a pokróc alatt, leveleket horgolgatok, Poci pedig ott dürrög az ölemben.
Nyilván ezek a dolgok nem a legveszélytelenebbek – épp csak kimentem a szobából egy pillanatra, a szőrös disznó meg természetesen beült gombócnak a helyemre.
Ezzel együtt is szépen haladok, már azt is látom, mi lesz majd belőle. (Nem a macskából. Abból természetesen bundakesztyű lesz.) Tessék kivárni türelemmel.
6/52 – A nádasban
Úgy voltam máma, mint az anekdotikus irodalom-zéhában Toldi Miklós, aki bement a nádasba, és eldöntötte, hogy addig onnan ki nem jön, amíg azt a nagyon fontos dolgát el nem végzi. Nekem persze nem a nádasbeli nagydolgozás volt előirányozva, hanem az, hogy belefekszem a péntek este kapott szakdolgozatba, és addig fel sem emelem a fejem, amíg nem végzek vele. Úgyhogy pontosan ennek szellemében cselekedtem yol. Ott ültem végig a délelőttöt Tinky Winkynek öltözve, és nagy szorgalommal rágtam magam át az oldalakon.
Témavezetőből sokfélét taszajt a zuniverzum, én az a fajta vagyok, aki az utolsó vesszőhibát is átkorrektúrázza. Ez persze rohadt sok melót jelent, és csak azt tudom felhozni mentségemül, hogy az én pofám ég, ha a témavezetettem slendrián munkát ad ki a kezéből. Újabb controlfreak húzás tőlem, nem vitás, és bűnhődök is érte éppen eleget, a beinvesztált időt meg energiát ugyanis fordíthatnám más, sokkal kellemetesebb dolgokra is, de hát ezt dobta a gép. Meg persze robbantott hajat. Arra nem hat semmi, amit könnyen-gyorsan be tudnék vetni, és én nem csak controlfreak vagyok, hanem meglehetősen kényelmes is. Ha robban, hát robban, egye fene. Úgyis masszázsra döcögök most, ahhoz meg tökmindegy, hogyan vagyok frizérozva.
A holmikat viszont nem a gép dobta, ezeket én válogattam össze gondosan. Lehet, hogy kicsit összezavarta az agyam a korrektúrázás, ezt nem lehet kizárni.
Eská 6/6 – Itt van az ősz, itt van újra…
…ilyenkor meg átcserélem a párnákat lassan foszladozó kanapénkon.
Ezekre:
Másik szögből, bízva a képkivágás csodájában, ami által nem látjátok a kanapé mögötti komódon felhalmozódott irgalmatlan cetli-, könyv- és kábelkupacot:
Az egész szortimentben amúgy egyetlen vadiúj van, ez:
Végre, végre befejeztem. Most pedig gyorsan meg is örökítettem addig, amíg a nem-én-vagyok-ők családtagok formátlanra nyomkodják nagy seggükkel és/vagy összeszőrözik.
6/51 – “éééé-nek-szóóóóés”
Az én cihém megmagyarázhatatlan talányai közül az egyik legkínzóbb, hogy honnan a nyimnyámból mászik be ébredéskor a fejembe egy dudolka (=az a zene, amit nem tudsz leállítani, mert végtelen repeatre állította az agyad a belső zenegépeckét), miért nem hajlandó abbahagyni, és ma, október 21-én, miért éppen az “Éljen május elseje” az.
Ezt leszámítva minden oké, már második napja térdig gázolok a ficlikben meg fonalakban, a krumplis kenyér a sütőben csücsül, és mára már valamiféle eská-poszt(ok) is lesz(nek). A szervező a műsorváltoztatás jogát természetesen ezúttal is fenntartja. Mindenesetre, hogy minél sikeresebben kikergessem a fejemből a dalköszöncsét, ezúttal a legősziesebb itthonmaszogó holmikat rántottam magamra, including felemás tökös zoknik.
A zoknikról kaptok egy közelképet is, csak úgy. És így megcsodálhatjátok a jobb lábamon azt a likat, amit tizenegy éves korom óta hordok, mióta balfaszságból majdnem beleestem nagyanyámnál egy nyáron a patakba, konkrétan ebbe, ni.
6/50 – Szöszmösz
Négy nap szünet, hurrá. Nyilván a lehető legtöbbet szeretném kihozni belőle, ez meg persze nem fog menni akkor, ha csak tengek bele elégedetten a világba, úgyhogy ütemterv. A mát meg a holnapot mindenféle kreatív és produktív szöszmösszel akarom tölteni, hétfőn pedig visszatérek a szövegekhez (többek között például egy leadandó szakdolgozatot kell végigböngésznem, milyen utolsó simításokra van szükség benne).
Úgyhogy most előbb piac, aztán pedig számvetés, hogy milyen UFÓkat szeretnék letudni ez alatt a két nap alatt. A fejleményekről természetesen hűségesen stb.
6/49 – Cinege
Állítólag ezzel a héttel végleg vége a nyárnak, jönnek a hűvös szelek meg cipőért rohangálnak majd a cinegék, úgyhogy üssük a vasat addig, amíg még megvan, és hozzunk ki néhány utolsó felvonást a gézanyag hacukákból.
Ma speciel éppen délutáni tancsi van szegény nyúzott levelezős óvodapedagógus-hallgatóknak, ráadásul olyan fontos és a gyakorlati munkájukban nélkülözhetetlen tárgyból, mint a Pedagógiatörténet, ami Kr. e. kb. 100000ben kezdődik, és a 19. század elejéig nyoma sincs benne intézményes kisgyermek-nevelésnek. Nyilván nem is várok majd el tőlük többet, mint hogy dőljenek hátra, és a körülményekhez képest próbálják élvezni azt, amikor én a kínai birodalom vizsgamódszereiről meg a középkori egyetemek struktúrájáról döngicsélek nekik. (A vizsgára szükséges anyagot persze elküldöm nekik, abban nem lesz hiba.)
6/48 – Megtévesztő
Tájainkon az időjárás most is megtévesztően nyárvégi orcáját mutatja (“meglesz ennek a böjtje még, fijam”, mondaná erre nagyanyám, aki képes volt arra a bravúrra, hogy még nálam is optimistábban nézzen a jövőbe), de a fényviszonyok már nem a legjobbak fél nyolckor sem.
Én is megtévesztő orcámat mutatom, naná hogy igen.
Minden nap más - mindennap más 