január 2015 havi bejegyzések

Szerda óta azért rinyálok, hogy legyen már szombat. Nos, szombat van, én meg neocitránon tengetem a napot, ugatok, mint egy kutya, és vadul reménykedem abban, hogy csak nátha, nem pedig influenza, az utóbbira ugyanis marhára nem érek rá.

Az egyébként külön röhejes, hogy tegnap reggel, amikor felszálltam a buszra, még semmi bajom nem volt, tíz perccel később viszont már minden: fejfájás, torokfájás, köhögés, láz, vacogás. Szégyen vagy sem, bőgve értem haza délután, latyakban és önsajnálatban gázolva, a fejemre búsan esett az eső, a csizmám átázott, a csomagjaim pedig (szakirodalom, laptop, gyógyszer, öt napra elegendő embereledel és macskaeledel, meg még egy csomó fölös izé) folyton le akartak csúszni a vállamról.

Na de ma nem is megyek sehová. Intsünk szépen búcsút a januárnak, ezt a ruhát se látjátok már minimum novemberig.

Ezek a napok mostanság egyre bizarrabbak. Indulok munkába, óvodavezetőkkel fogok konzultálni.

Ezúttal is olyasmit csinálok, amit még sose (a jelek szerint sűrűsödnek ezek az események): interjút készítek angolul, ráadásul közönség előtt.

Nem tudom, mennyire látszik rajtam, de igencsak dermedt vagyok a rémülettől.

Nem a péntek jutott eszembe, az is elég pocsék lesz, hanem a film. Miután megnéztem a távlati jóslatokat az időjárásra, igazán nem hozta meg a kedvem semmi a februárhoz. (Oké, tudom, ne nyafogjak előre.)

Ennek ellensúlyozásaként hadd nézzek ki legalább úgy, mint akit a jó ég tudja honnan szalajtottak. Ma úgysem hagyom el a lakást, a hét hátralévő feladataira készülök. Ó, anyám. Bár már szombat lenne.

Elmentem munkába, az Úr legyen irgalmas mindannyiunkhoz.

Köszönet mindenkinek a biztatásért, ma szerencsére már újra lendületben vagyok, ráadásul épp egy rohangálónap közepén – már megjártam a könyvtárat, bankot, élelmiszerboltot, buszbérletpénztárt, és még nincs vége.

Van egy Thatcher-anekdota, ami azzal kezdődik, hogy ha egy nő búnak ereszti a fejét egy kicsit, vesz egy harisnyát, ha valamivel jobban búnak ereszti a fejét, vesz egy ruhát, és így tovább. Na én tegnap harciasan nekiláttam seggére verni a karácsonyi deákferenc maradékának, és vateráztam magamnak négy csizmát. Mármint négy párat. (Amúgy még így is maradt a pénzből egy kicsi. Konkrétan 2800. Azt is el fogom verni, de most egyelőre megállok a vadulásban…)

Azt már eszem se tudom, hányszor mondtam azt az aznapi posztra, hogy “csak mert megígértem”, de ezúttal tényleg el vagyok kámpicsorodva piszkosul, akárhogy is próbálok vigyorogni.

Az elmúlt másfél év alatt még egyszer se jutott eszembe, hogy bezárom itt ezt a boltot, mert ugyan minek tartsam fent, de most éppen nagyon. Lehet, hogy holnapra elmúlik, lehet, hogy nem, mindenesetre most kissé beestem magam mellé, hogyúgymondjam. Szóval ha véletlenül olvassátok, és szeretnétek egy kis megerősítést küldeni, hogy folytassam tovább is, itt az ideje.

A férjem holnap visszamegy Jénába, aztán két hónapig nem látom. Mivel másként nemigen tudunk ezzel mit kezdeni, ma este elvisz vacsorázni.

A téli ünnepkör alatt valamikor mintegy eltűnt a derekam, egy kedves kilencvenes évekbeli divattanácsadó könyv pedig ilyen esetekre ezt javasolta, hogy “ha nincs is, tégy úgy, mintha lenne”.

Azon vagyok.

Rohangálónap közepén, a hajam éppen kivételesen, magához képest jól áll. Naná hogy most teszi. Negyedóra múlva viszem fodrászhoz.

Ez mondjuk ebben az időjárásban nem lenne túl előnyös, ha nem képletesen érteném, de sebaj, lesz majd jobb is.

Indulok első napomra a dolgozóba, megtudni, milyen lesz majd a tavaszi félév.

Gondolom, erre a ruhára nagybetűkkel van ráírva, hogy én magam varrtam. A foltokat a fényképezőgép tette rá – csak tudnám, hogyan lehet a lencséről belül letisztogatni a koszt.

Bónusz közeli a harisnyámról, ami már három éve megvan, de ma veszem fel először. Hajaj.

Rám fér. Meg a lakásra is. Nagyjából másfél hétig úgyis ez lesz az egyetlen viszonylag nyugis napom, holnaptól ijesztő fordulatszámra kapcsol a taposómalom.

Most viszont vegyünk tejet, a holnap hajnali kávéba már nincs.

Megígértem, ha visszajövök, pótolom a kiesett időt meg képeket – nos, nem láttam sok értelmét, hogy külön posztot írjak minden napra, sok kicsi helyett valószínűleg elég lesz egy nagy is. Amúgy sem vittem magammal sok holmit, szóval nem lesz valami nagy a változatosság.

Tíz óra autókázás után megérkeztünk Jénába, lecűgöltünk, én áttekintettem a helyzetet, aztán másnap elmentünk városnézni és vásárolni. Nagyrészt élelmet és takarítószereket. A férjem bemutatta nekem teljes téli pompájában a jénai piacot, ami ilyenkor januárban ugyan nem egy nagy bumm, de vettünk leveles kelt, eddig még sose ettem olyat. Mivel egy leveles kel marha nagy, a következő három napban is azt ettük különböző verziókban.

A nap hátralévő részét a lakás subickolásával töltöttük, majd este okos embereket láttunk vendégül.

Másnap vala vasárnap, mi meg ennek tiszteletére elmentünk túrázni. Na speciel erről a napról nem sikerült fotót csinálnom, előtte elfelejtettem, utána meg örültem, hogy lehámozhatom magamról a bakancsot. Ha nagyon el akarjátok képzelni, gatya volt rajtam meg két pulóver.

Hétfőn elkezdődött a dolgos munkahét, amikor is a férjem a saját gépét csépelte a munkahelyen, én meg a sajátomat otthon. És közben mostam is. A szárítógép a világ egyik nagy csodája.

És másnap megint a gépet csépeltem estig.

A két nap közül valamelyiken (asszem hétfő volt az) újabb okos embereket láttunk vendégül kicsiny lakunkban, de ehhez már nem takarítottam ki újra, csak mondom.

Szerdán megembereltem magam, és a számítógép cséplése mellé elmentem vásárolni dolgokat, mert a férjem a kezembe nyomott egy adag pénzt csak úgy (amúgy nem nagyon szokása), én meg igyekeztem elverni, mielőtt lyukat éget a pénztárcámba.

Örömmel mondhatom, hogy sikerült, az eredmény egy része az alábbi fotón látható – ha már ilyen remekül pofán vertem magam ezzel a “havi harminc darab” nevű izével, legalább itt és most, mert amúgy a jövő hónapig nem kerülnek sorra. Sőt, élek a gyanúperrel, hogy márciusban látjátok ezeket a következőkor, de ez még kiderül.

A dolgok, miként ez a dolgoknak szokása, ezután kezdtek eszkalálódni. A következő hajnalban háromkor költöttem fel zokogva az embert, hogy adjon nekem valami fájdalomcsillapítót vagy mit, mert a bölcsességfogam úgy döntött, nőni fog. Hát, aznap nem mentem élményszámba, az tuti.

Másnap úgy tűnt, a helyzet normalizálódik, úgyhogy ennek örömére kimostam a majdnemösszes még ki nem mosott holmimat, és ez maradt felvenni:

A szárítógép a világ egyik csodája, ha még nem mondtam volna (igen, tudom, hogy mondtam már), úgyhogy estére már ismét felvehettem ezeket ni:

Kisminkeltem magam vérző szájú anyatigrisnek, nagyvonalúan figyelmen kívül hagytam a sunyin fájdogáló fogam, és elmentem fájdalomcsillapító fogyasztása helyett a kocsmába, inni sok okos emberrel. A férjem általában nyomasztóan okos emberekkel szokott egy falkába verődni, ami ezen péntek estén nem volt a legrosszabb dolog, ami történhetett, nagyon jókat beszélgettünk a kutatói munka nyűgeiről és a keleti blokk kulturális életéről a nyolcvanas években, különös tekintettel a hangalámondásos Csáknorrisz-filmekre.

A fogam úgy értékelhette, hogy túl jó dolgom van, a következő hajnalon ugyanis közölte velem, hogy eddig volt a beetetés, ezután jöhet a komoly rész. Három óra alvás után arra ébredtem, hogy meg akarok halni, de azonnal, és ez nagyjából délutánig nem múlt el.

A szombati napot, melynek folyamán eredetileg Dessauba akartunk kirándulni, fedje a továbbiakban a feledés kegyes fátyla. Fotó mindenesetre nem készült, mert mit fotózzak azon, hogy az ágyban fekszem pizsiben, fél pufám fel van dagadva, én meg úgy nyáladzok, mint egy bulldog.Csúnya nap volt, na.

Vasárnap végül mégiscsak összevakartam magam kiskanállal, és elmentünk Dessauba. (A pufám, mint látható, még mindig igen fel volt dagadva, de hát nem maradhattam egész életemre az ágyban.)

Eddig nem voltak ambivalens érzelmeim a Bauhaus-szal kapcsolatban, de Dessau után megfogalmazódott bennem a sanda gyanú, hogy a Bauhaus nélkül ugyan nehéz lenne egy modern lakásban élni, a húszas-harmincas években azonban mégis leginkább akkor volt legjobb formájában, amikor nagypolgároknak kellett villát tervezni, nem pedig, amikor 74 négyzetméteres sorházi lakásokat. Ezt még emésztenem kell, de azok a sorházak iszonyú lehangolóak voltak a januári takonyban, fájdalomcsillapítóval.

Másnap még mindig nem voltam én sem a legjobb formámban,

de aztán tataroztam magamon egy kicsit, és elkúsztam várost nézni még utoljára, meg beszerezni pár apróságot.

Ezek után kedden már nem volt más dolgom, mint bepakolni, és visszamászni a kocsiba, hogy a férjem hazahozzon ebbe a munkás világbele, ahová vettettem. És mivel kevés különbséggel abban jöttem, amiben mentem, logikusnak tűnik, hogy ezzel a képpel zárjam ezt a tíz napot:

Meghajlás, taps.

Indulunk Jénába, én meg a jól megszokott hisztikés állapotom helyett lassú vagyok, dekoncentrált, és meglehetősen hangosan mondogatja a fejemben valaki, hogy “kinemszarjale”. Nagyjából mindent bepakoltam, amire szükségem lehet, a többire meg ott a Mastercard, és annak még a pinkódját se felejtettem el.

Majd jelentkezem, ne reménykedjetek.

Troppauer Hümér kollégához képest nekem sokkal több mindent kell magammal hurcolnom, bár legalább a ruhákkal nem lesz sok kecmec. Holnap a férjem bevág a kocsijába, és másfél hétre elvisz Jénába, hadd lássak némi világot, mielőtt rám zuhan a tavaszi félév.

Úgyhogy ma itthoncsücsül van, csomagolás, és drukk, ne felejtsek el semmi fontosat.

Elindultam beszerzőcske körutacskámra ki a hidegbe, aztán be a melegbe, minden ruhadarabom könnyedén le-és felkapható, a táskámat keresztbe tudom vetni magamon, hogy ne zavarjon a melóban, van nálam óra, szatyor, kézfertőtlenítő lötty, fél liter víz, ráadásul még az optimális útvonalat is megterveztem, amivel a lehető legkevesebb kitérővel tudom érinteni a rövidáruboltot, szövetboltot, turkálót.

Mások ennyi strapát valószínűleg a Kékes megmászásába se fektetnek.

Úgy vélem, ezzel az öltözékkel megint sikerült többé-kevésbé kivágnom a magas cét. Könyvtárba vonulok meg bankba, az utóbbiba azért, hogy elpanaszoljam, milyen ügyesen és minden nyom nélkül eltüntettem a memóriámból a bankkártyám pinkódját.

Valószínűleg elég lesz rám nézniük, rögtön el is hiszik.

(Ez itt egy új táska, anyukámtól kaptam karácsonyra. A girl can’t have too many tutus red bags.)