Szép-csúf-zűrös év volt ez, kedveszkéim. Kicsit vénebbek lettünk, némiképp nyűgösebbek is, voltak jó és rossz perceink-óráink-napjaink. Elvesztettük Celofánt, megkaptuk állandó kosztosnak a harmadszomszéd Bercijét. Tanítottam orrvérzésig, és annyi szakdolgozóm volt, mint égen a csillag. Elkezdtem horgolni, aztán nem tudtam abbahagyni, még egy hőmérséklet takaróba is belefogtam. Döngettem tovább a doktorit, voltak konferenciák meg beadni való borzasztóságok, aztán végül ott volt a komplex vizsga, ami megette a júniusomat. És utána, amikor végre szabad voltam, mint az egeknek madarai, meglepetésszerűen elfogott a szövegundor. Nem lehet csak a beadandókra meg a rém sok szakdolgozatra meg a komplex vizsga kötelező olvasmányainak tömegére fogni, de azért minden bizonnyal ezeknek is köze volt ahhoz, hogy, bármennyire szerettem volna, egész nyáron képtelen voltam bármiféle szöveget kézbe venni. Akár az enyém lett volna az, akár másé, akár csak a saját kedvemre írok-olvasok, akár a disszertációmhoz – egyszerűen nem ment. Ilyenre talán sose volt eddig precedens, legfeljebb csak az egyetem első és másodéve közötti vakációban, mindenféle lelki viharok meg szakítások között történt olyan, hogy ne írással-olvasással töltsem a nyaram túlnyomó részét. Úgyhogy jobb híján megvettem Bélát, a tűzőgépet, aztán ennek örömére áthúztam a lakásban mindent, ami csak kézügybe esett.
Valójában, ha visszagondolok, nem nyáron kezdődött mindez: egész évben, mikor valami kreatív dologba kezdtem, az sose szavakban öltött formát, hanem mindig valami olyasmiben, ami megfogható és kézbevehető. Kár. Hiányoznak azok a szavak, a nyavalyába is. A fikció mákonya (kábítószer az, nem egyéb, higgyetek nekem tapasztalt embernek, aki már majdnem negyven éve él szövegek között), a lelkes nyári hajnalok a teraszon, amikor az ember csak ír, mint a bolond, és mindezt tulajdonképpen csupán az írás öröméért csinálja. Hát ez kimaradt idén mindenestül. Mindent összevéve csak és kizárólag ez a blog volt az, amit nem muszájból írtam, és ha ez nem lett volna, akkor tényleg nem lett volna semmi.
Igen, tényleg szép-csúf-zűrös év volt ez. Végül egy egészen icipicit talán bölcsebbek lettünk tőle, bár erre azért nem vennék mérget. De amíg van humorérzéksz meg színes ficnik meg puha macskák, és amíg van esély arra, hogy visszatalálok a szavakhoz, addig talán-talán elleszünk.
Úgyhogy zárásul nesztek egy marha nagy galéria. Köszi, hogy meghallgattatok.
