Hej, te világ, vetett ágy… eh, inkább nem folytatom. A RK az imént mosogatott el a kerti csapról hozott és a tűzhelyen megmelegített vízzel.
No de azért galéria!
galéria kategória bejegyzései
8/231 – Három majom
Mióta beütött a szopornyica, az efféle csudálatos időjárásban, mint a mai, én vagyok egyszemélyben a három majom. Sz.e. (=szopornyica előtt) csak az a majom voltam, aki nem hall, mert zenegépecke nélkül a lábam se teszem ki a házból, de azóta ott van a maszk is. Amitől bepárásodik a szemüvegem. Ami 4.25 dioptriás szemenkint.
Mindehhez a sors egy olyan városba baszarintott bele, aminek mondhatni védjegye a macskakő. (Amikor Patyomkinfalvát alakítottak belőle, voltak helyek, ahol direkt felszedték az aszfaltot, hogy macskakövet rakjanak a helyére. True story.) Ennélfogva számomra párás időben elközlekedni a postáig maga a kéktúra.
(Olyan ocsmány sötét van, hogy muszáj volt manuperálnom a fotóval is, fel a gammát, fel a kontrasztot, fel a szaturációt.)
A posta logikáját sose fogom megérteni, idén márciusban például “a zsúfoltság elkerülése érdekében” átmenetileg bezárták a főtéri postafiókot, ami miatt nyilván mindenki kénytelen a lokális főpostán tolongani, amit 1-es számú postának híjnak. Ebben a postaépületben én 1990-ben jártam legelőször, és akkor nekem, falusi Máriskónak, igazi modern postának látszott. Na hát azóta eltelt harmincegy év, mely alatt én igen sokat változtam, a posta viszont, megkockáztatnám, lényegében semmit. Ja, de mégis: lett neki számhúzós rendszere, aminek ugyan van elvileg logikája, de azt mind megeszi a fene, amikor a kilenc ablakból csak kettő üzemel, és ezek közül is az egyik a csomagkiadó meg -felvevő.
Na ez volt most is. Talán nem meglepő adalék, hogy az 1-es számú posta gúgel értékelése 2.2 pont a lehetséges ötből, magyarán ha nem posta lenne, hanem vegyük cukrászda, már kénytelen lett volna bezárni az odalátogatók elégedetlensége miatt. Emellé pedig Sz.k. (=szopornyica közben) bevezették azt a szabályt, hogy csak annyi ember lehetne bent, amennyi ablak üzemel, az emberek viszont nyilvánvalóan szarnak erre a szabályra, és különben is honnan a lócsicsből tudhatnád, hogy a te sorszámod következik, ha kint állsz az épület előtt?
Mindenesetre lezavartam a postalátogatást, vettem kenyeret is a Heim sütöde helyi tagozatánál, és enyhén úgy éreztem magam, mint Dummer Auguszt, aki végtelen mennyiségű fúvós hangszert képes elrejteni a kabátjában. Nekem egy hetvendekás sváb rozskenyeret sikerült a kistáskámban, ez is valami.
Nesztek galéria is, liebesgrüsse aus Szentendre. Hétfő délelőtt esőben, ráadásul.
Nem tudom, mennyire látható-érezhető-olvasható, de rémesen nyomott vagyok. Délutántól bele kell feküdnöm az OTDK országos akármijének akármijébe, próbakonferenciák meg szekcióülések meg anyámkínja, és semmi de semmi kedvem hozzá, de már elvállaltam, mert egy liba vagyok.
Nagyon remélem, hogy ez az állapot hamar elmúlik, mert ha a sors most elém dugna egy konflislovat, én is sírva esnék a nyakába, mint Nietzsche. Őt speciel ezért zárták be diliházba, csak mondom.
Sétálunk, sétálunk…
…egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs.
Ilyen időben muszáj színeket gyűjteni, és én megtettem mindent, ami tőle telik.
8/216 – Tertia Diae
Ez az idei húsvétvasárnap keményebb volt, mint Tarzan sarka, hajnali kettőkor ráztam gatyába az étkezőasztalt, aztán tíz után egy kevéssel összevesztem a RKval, kirohantam a világba bele, majd a délután folyamán albán szamárrá ittam magam anyósommal, zokogások included.
Nesztek jobb híján galéria.
8/február
Asszem most ebben a hónapban egészen speciálisan unalmas lehettem, mert ránéztem a statisztikára, és némiképp elhűlten állapítottam meg, hogy ilyen alacsony havi olvasottsága legutóbb 2017. júniusában volt a blogomnak. Valamit rosszul csinálok, és fogalmam sincs, mi az. Szerintetek?… Hahó! … Van ott még valaki?
No de azért nesztek galéria.
Adventi dekkolás 19. – Sakk!
A szép persze az lenne, hogy “sakk-matt”, de ez, legyünk realisták, a Bűnök Barlangja, itt nem volt, nem van és nem lesz olyan, hogy “nna, akkor most így marad”.
Ha lesz hozzá energiám (pl. holnap), és van rá igény, narrálást is mellékelek majd hozzá, de most érjétek be a képekkel, az sem semmi.
8/november
Ez a hónap el se kezdődött, aztán máris huss. Galéria!
Szégyen-gyalázat, de ez egy olyan november volt, amikor Erikhez csak azért nyúltam hozzá, hogy letöröljem róla a port, és azt is csak egyszer.
Intermezzó – Advent első vasárnapja
Kicsit csámpás, kicsit felemás, temetői macskákkal, rigókkal, díszkáposztával meg a többi, legkevésbé sem adventi látvánnyal. Azt hiszem, leginkább erre az egész évre hasonlít.
8/október
Ezek a hónapok egyre hülyébbek, de azért ezúttal is kaptok egy galériát abból, ami éppen ma ér véget.
Intermezzó – Bor, mámor, Bénye 2020
A szokásosnál is dúsabb galéria. Kirándulás, kemping, macskák, eszemiszom.
Eská 7/40 – Egy vécé új élete
Annyit készült, mint a Luca széke, és még most sincs teljesen készen, de már használatba vehető, úgyhogy erisszük, bejegyzés. (Még nincs bent például az új vécékefe meg az új szemetes, de ami késik, nem múlik. Most egyelőre vegyük úgy, hogy beállított fotókat kaptok, mint azokon a magazinképeken, ahol egyik lámpának sincs zsinórja. Nézzetek majd meg néhányat, igazán vicces, ha az ember már tudja, mit keressen.)
Amikor négy évvel ezelőtt átmázoltam a fürdőszobát, erről itt ni, a maradék festékeket szépen félreraktam azzal, hogy majd, most, mingyámingyá átkenem a vécét is.
Ugorgyunk négy évet.
Egy ismerősöm azt mondta erre, hogy mi bajom van vele, olyan retró. Hja. Hát éppen ez a baj. Amikor az ember azt mondhatja, hogy jajdecuki, ilyen volt nagynénéméknek is 1999-ben, amikor elmentem hozzájuk nyári vakációra, az bizony nem egészen ugyanaz, mint mikor 1999 óta ezt nézegeted mindennap a saját lakásodban.
Úgyhogy nekiestem. Mindenekelőtt az oldalfalról szedtem le a csöveket takaró anyámkínját,
aztán kipucoltam mindent, amilyen alaposan lehetett, és körberagasztottam maszkolószalaggal.
(A vécékagylót csak letakartam fóliával, ez pedig hiba volt, le kellett volna szerelnem róla az ülőkét is, amikor ugyanis ráálltam, hogy bemázoljam a plafont, eltört az ülőke csuklópántja. Végül persze jól jöttem ki ebből is: a Repülő Kutató megújult tisztelettel és félelemmel nézett rám, amikor bejelentettem, hogy “eltörtem a budifedőt”, a pincében meg – emelje fel a kezét, aki meglepődött – volt pót-csuklópánt. Úgyhogy most már azt is tudom, hogyan kell le- és felszerelni egy vécéülőkét. Sose tudni, mikor jön jól egy ilyen tapasztalat.)
A fürdőszobában nem festettem le a plafont, de itt attól tartottam, hogy nagyon durva lesz a kontraszt, ha lent spenótzöld lesz az egész miskuláncia, felül meg hófehér, úgyhogy nekiestem egy előrekevert falfestékkel meg a teddihengerrel. Az “Őszi avar” fantázianevű falfesték, mint ezt már említettem, leginkább a mandarinízű gumicukorra emlékeztetett felkenve,
de én Fülig Jimmyhez hasonlatosan nem vagyok egy szívbajos uralkodó, úgyhogy azt mondtam, jóleszaz.
Mandarinos gumicukor megszáradt, én leszedtem a maszkolószalagot, aztán visszaraktam úgy, hogy ezúttal az összes csempe szabadon maradjon. És utána jött az Otex.
Az Otex az elmúlt négy év alatt nem lett kevésbé büdös és cuppogós. Nem változott a fedőképessége sem, legfeljebb romlott. Az első réteg után így nézett ki a budi:
Mint Hisztis Myrtle klotyója, körülbelül. Na mármost én tudtam a tapasztalatok alapján, hogy a második rétegre jobb lesz, de máig is csodálattal adózom 2016-os önmagamnak, aki teljesen tapasztalatmentesen is bízott ugyanebben. Micsoda optimista voltam, hejj.
Van itt egy olyan körülmény, amire felhívnám a figyelmet, mert talán nem annyira magától értetődő: minél kisebb helyet festesz ki, annál többet kell vele vacakolnod. A vécékagyló mögött-alatt például úgy éreztem magam, mint egy artista abból a fajtából, aki egészen kicsire össze tudja hajtogatni magát, na, hogy hívják ezeket. Kígyóember, azaz.
Ráadásul három réteg kellett az Otexből, mert nem volt elég kettő. És utána még két réteg Trinát Unitop a padlóra meg a fal aljára.
A végén viszont tényleg csak gratulálni tudtam magamnak, amiért én nem vagyok egy szívbajos uralkodó.
És ilyen lett az egész, párámm.
A csőtakaró izémicsodát is lefestettem Y50R 2050 színűre, ami majdnem olyan, mint az “Őszi avar”. Muhaha. A jégimacit meg lecseréltem a rókára. (A vécébe mindig kell valamilyen plüssállat. Ne kérdezzétek, miért, mert a végén még valami olyat mondok, hogy számítani kell arra is, esetleg elfogy a vécépapír. Vö. a viccet, amiben a medve megkérdezi a nyuszikától, hull-e a szőre.)
Ja, és végre találtam egy méltó helyet a kacsáknak is, akiket már vagy tizenöt éve tologatok ide-oda a lakásban.
Hát kérem, ez történt itt Luca székével, és most van egy vécém, ami egyelőre még iszonyú festékbüdös, de így néz ki villanyfényben,
így pedig az ablakon betűző fényben,
a szemmel is látható valós szín pedig valahol a kettő között van, és én mondhatnám ugyan, hogy soha többé, de hát ismerünk engem, ugye.
Intermezzó – Vakáció a halott városban
Jó, na, nem egészen halott, még mozog egy kicsit. De ha jártatok már valaha nyáron Szentendrén, most nem ismernétek rá.
Eská 7/39 – D9PQ
Ez a név ugyan úgy hangzik, mintha egy laptophoz vagy egy elektronikus zenekarhoz, esetleg valami trendi partidroghoz tartozna, de nem, ez a múlt heti tevékenységem volt. Mivel a folyamatról már eddig is be-beszámoltam, a cucc elkészítésére a komplett recept pedig itt van (nagyon alapos, sokfotós leírásokkal), annyiból meg fogjátok úszni, hogy kaptok némi bevezető szöveget meg egy galériát abból, miket kattintgattam közben.
Mindenekelőtt: én először 1997-ben varrtam patchworköt, kezdetben kézzel – naná, egyetemista voltam egy kollégiumi szobában, varrógép nélkül. Akkor még Eriket sem örököltem meg a RK nagymamájától, bár a RK már megvolt, sőt, az első izékét, egy párnahuzatot, éppen neki varrtam 1997 karácsonyára. Utána több-kevesebb erőbedobással varrogattam mindenfélét, ágytakarót, falvédőt, egy afféle nemhivatalos kiállításom is volt egy szentendrei kocsmában, úgy nagyjából tizenöt éve viszont teljesen abbahagytam, slussz.
Annak, hogy miért kezdtem el, elég sok köze volt ahhoz, hogy miért hagytam abba, bármilyen viccesen is hangzik ez. Nekem a patchwork/quilt mindig azt jelentette, hogy A Nagy Recikláló Buli. Az egésznek a rongyos romantikája volt az, ami elbűvölt: telepes asszonyok a prérin, egyik kezükben bot, amivel a kojotokat kergetik a tyúkudvarból, a másikban meg a család széthordott ruháinak megmentett cafatkái, mit nekünk anyagszűke. Mikor elkezdtem ilyesmiket varrni, a saját kiszuperált holmijaimat nyírtam szét hozzá, turkálóban vettem fillérekért alapanyagot (akár ruhákat, akár kallódó anyagszéleket), és általában attól voltam a legboldogabb, hogy valami használhatatlanból valami szépet tudok csinálni.
Aztán ez az egész félrement a fenébe. Hogy pontos legyek, nem az én elképzeléseim változtak meg, hanem a világ húzott el mellettem, de mint egy raketta. Nekem már attól is lelkifucim volt, ha direkt azért mentem be egy random anyagboltba, hogy vásznakat vegyek magamnak méterben (hol van itt ebben a Nagy Recikláló Buli), de az ütötte ki végképp a biztosítékot, amikor megtudtam, hogy léteznek direkt erre a célra gyártott vásznak, desőt direkt erre kitalált mintakollekciók. Amikor azt is megtudtam, hogy léteznek direkt erre a célra összerakott anyagcsomagok, abbahagytam az egészet. Fujj. Hol van ettől kezdve ennek az egésznek sportértéke, kérdem én. Nem kell anyagra vadászni, nem kell a színkombinációkon vacillálni, anyagmennyiségek arányaival bíbelődni, csak bemész a boltba, oszt megveszed azt a három köteg fat quartert, amit direkt azért állítottak össze, hogy a legkevésbé se érezd magad telepes asszonynak a prérin. Innentől kezdve nem számít már értéknek a kreativitás meg a színérzék meg a találékonyság, elég az is, ha van annyi zsozsód, hogy beruházz három köteg előrecsomagolt Kaffe Fassettbe meg ha igazán vastag vagy, egy longarm quilt varrógépbe, netántán pláne steppelő programokkal, aztán erisszed.
Szóval, mondhatni, a fogyasztói társadalom szépen felzabálta az én patchwork-varrhatnékomat. A technikám sose volt különösebben jó (az illesztéseim kriminálisak, a derékszögeket csak látásból ismerem, és, ami azt illeti, egyenes vonalban varrni sem tudok igazából, ami tényleg röhejes), úgyhogy az, amit én hozzá tudtam adni az egészhez, a terület kommercializálódásával seperc alatt elvesztette az értékét. Hogy most miért ugrottam megint neki? Nos, tulajdonképpen merő punkságból. Mit nekem ti zordon fat quarterek meg jelly rollok meg layer cake-ek, én attól vagyok dicső, hogy turkálós paplanhuzatokból meg kiszuperált pizsamákból meg rendelésre varrott nyafogóruhák után maradt cafatokból is meg tudom csinálni ugyanezt, azangyalátneki.
Úgyhogy megcsináltam.
A végleges végeredmény persze még várat magára, ez egyelőre csak a kész “fedlap”, innen még bélelni meg hátlapozni meg keretezni meg tűzni kell, de azt majd valamikor máskor. Most örülök annak, amim van.
Mielőtt pedig a szőrös terrorista nekifeküdne megtépni (már kerülgeti, mint látható), egy elégedett sóhajjal összehajtogatom, és elrakom.
Intermezzó – Forró kutya
Tegnap este hot dog partit tartottunk a Repülő Kutatóval a teraszunkon, pusztán csak a vicc kedvéért július negyedikén, és még inkább a vicc kedvéért mexikói és kanadai ízekkel.
Az már kevésbé volt vicces, hogy végighánytam a fél éjszakát, aztán reggel átváltottam hasmenésre. Ne egyetek juharszirupos bacont guacamoléval és chipotlés joghurttal meg kukoricasörrel. Magyarán, legyen több eszetek, mint nekem.
