Nna.
galéria kategória bejegyzései
Eská 7/40 – Egy vécé új élete
Annyit készült, mint a Luca széke, és még most sincs teljesen készen, de már használatba vehető, úgyhogy erisszük, bejegyzés. (Még nincs bent például az új vécékefe meg az új szemetes, de ami késik, nem múlik. Most egyelőre vegyük úgy, hogy beállított fotókat kaptok, mint azokon a magazinképeken, ahol egyik lámpának sincs zsinórja. Nézzetek majd meg néhányat, igazán vicces, ha az ember már tudja, mit keressen.)
Amikor négy évvel ezelőtt átmázoltam a fürdőszobát, erről itt ni, a maradék festékeket szépen félreraktam azzal, hogy majd, most, mingyámingyá átkenem a vécét is.
Ugorgyunk négy évet.
Egy ismerősöm azt mondta erre, hogy mi bajom van vele, olyan retró. Hja. Hát éppen ez a baj. Amikor az ember azt mondhatja, hogy jajdecuki, ilyen volt nagynénéméknek is 1999-ben, amikor elmentem hozzájuk nyári vakációra, az bizony nem egészen ugyanaz, mint mikor 1999 óta ezt nézegeted mindennap a saját lakásodban.
Úgyhogy nekiestem. Mindenekelőtt az oldalfalról szedtem le a csöveket takaró anyámkínját,
aztán kipucoltam mindent, amilyen alaposan lehetett, és körberagasztottam maszkolószalaggal.
(A vécékagylót csak letakartam fóliával, ez pedig hiba volt, le kellett volna szerelnem róla az ülőkét is, amikor ugyanis ráálltam, hogy bemázoljam a plafont, eltört az ülőke csuklópántja. Végül persze jól jöttem ki ebből is: a Repülő Kutató megújult tisztelettel és félelemmel nézett rám, amikor bejelentettem, hogy “eltörtem a budifedőt”, a pincében meg – emelje fel a kezét, aki meglepődött – volt pót-csuklópánt. Úgyhogy most már azt is tudom, hogyan kell le- és felszerelni egy vécéülőkét. Sose tudni, mikor jön jól egy ilyen tapasztalat.)
A fürdőszobában nem festettem le a plafont, de itt attól tartottam, hogy nagyon durva lesz a kontraszt, ha lent spenótzöld lesz az egész miskuláncia, felül meg hófehér, úgyhogy nekiestem egy előrekevert falfestékkel meg a teddihengerrel. Az “Őszi avar” fantázianevű falfesték, mint ezt már említettem, leginkább a mandarinízű gumicukorra emlékeztetett felkenve,
de én Fülig Jimmyhez hasonlatosan nem vagyok egy szívbajos uralkodó, úgyhogy azt mondtam, jóleszaz.
Mandarinos gumicukor megszáradt, én leszedtem a maszkolószalagot, aztán visszaraktam úgy, hogy ezúttal az összes csempe szabadon maradjon. És utána jött az Otex.
Az Otex az elmúlt négy év alatt nem lett kevésbé büdös és cuppogós. Nem változott a fedőképessége sem, legfeljebb romlott. Az első réteg után így nézett ki a budi:
Mint Hisztis Myrtle klotyója, körülbelül. Na mármost én tudtam a tapasztalatok alapján, hogy a második rétegre jobb lesz, de máig is csodálattal adózom 2016-os önmagamnak, aki teljesen tapasztalatmentesen is bízott ugyanebben. Micsoda optimista voltam, hejj.
Van itt egy olyan körülmény, amire felhívnám a figyelmet, mert talán nem annyira magától értetődő: minél kisebb helyet festesz ki, annál többet kell vele vacakolnod. A vécékagyló mögött-alatt például úgy éreztem magam, mint egy artista abból a fajtából, aki egészen kicsire össze tudja hajtogatni magát, na, hogy hívják ezeket. Kígyóember, azaz.
Ráadásul három réteg kellett az Otexből, mert nem volt elég kettő. És utána még két réteg Trinát Unitop a padlóra meg a fal aljára.
A végén viszont tényleg csak gratulálni tudtam magamnak, amiért én nem vagyok egy szívbajos uralkodó.
És ilyen lett az egész, párámm.
A csőtakaró izémicsodát is lefestettem Y50R 2050 színűre, ami majdnem olyan, mint az “Őszi avar”. Muhaha. A jégimacit meg lecseréltem a rókára. (A vécébe mindig kell valamilyen plüssállat. Ne kérdezzétek, miért, mert a végén még valami olyat mondok, hogy számítani kell arra is, esetleg elfogy a vécépapír. Vö. a viccet, amiben a medve megkérdezi a nyuszikától, hull-e a szőre.)
Ja, és végre találtam egy méltó helyet a kacsáknak is, akiket már vagy tizenöt éve tologatok ide-oda a lakásban.
Hát kérem, ez történt itt Luca székével, és most van egy vécém, ami egyelőre még iszonyú festékbüdös, de így néz ki villanyfényben,
így pedig az ablakon betűző fényben,
a szemmel is látható valós szín pedig valahol a kettő között van, és én mondhatnám ugyan, hogy soha többé, de hát ismerünk engem, ugye.
Intermezzó – Vakáció a halott városban
Jó, na, nem egészen halott, még mozog egy kicsit. De ha jártatok már valaha nyáron Szentendrén, most nem ismernétek rá.
Eská 7/39 – D9PQ
Ez a név ugyan úgy hangzik, mintha egy laptophoz vagy egy elektronikus zenekarhoz, esetleg valami trendi partidroghoz tartozna, de nem, ez a múlt heti tevékenységem volt. Mivel a folyamatról már eddig is be-beszámoltam, a cucc elkészítésére a komplett recept pedig itt van (nagyon alapos, sokfotós leírásokkal), annyiból meg fogjátok úszni, hogy kaptok némi bevezető szöveget meg egy galériát abból, miket kattintgattam közben.
Mindenekelőtt: én először 1997-ben varrtam patchworköt, kezdetben kézzel – naná, egyetemista voltam egy kollégiumi szobában, varrógép nélkül. Akkor még Eriket sem örököltem meg a RK nagymamájától, bár a RK már megvolt, sőt, az első izékét, egy párnahuzatot, éppen neki varrtam 1997 karácsonyára. Utána több-kevesebb erőbedobással varrogattam mindenfélét, ágytakarót, falvédőt, egy afféle nemhivatalos kiállításom is volt egy szentendrei kocsmában, úgy nagyjából tizenöt éve viszont teljesen abbahagytam, slussz.
Annak, hogy miért kezdtem el, elég sok köze volt ahhoz, hogy miért hagytam abba, bármilyen viccesen is hangzik ez. Nekem a patchwork/quilt mindig azt jelentette, hogy A Nagy Recikláló Buli. Az egésznek a rongyos romantikája volt az, ami elbűvölt: telepes asszonyok a prérin, egyik kezükben bot, amivel a kojotokat kergetik a tyúkudvarból, a másikban meg a család széthordott ruháinak megmentett cafatkái, mit nekünk anyagszűke. Mikor elkezdtem ilyesmiket varrni, a saját kiszuperált holmijaimat nyírtam szét hozzá, turkálóban vettem fillérekért alapanyagot (akár ruhákat, akár kallódó anyagszéleket), és általában attól voltam a legboldogabb, hogy valami használhatatlanból valami szépet tudok csinálni.
Aztán ez az egész félrement a fenébe. Hogy pontos legyek, nem az én elképzeléseim változtak meg, hanem a világ húzott el mellettem, de mint egy raketta. Nekem már attól is lelkifucim volt, ha direkt azért mentem be egy random anyagboltba, hogy vásznakat vegyek magamnak méterben (hol van itt ebben a Nagy Recikláló Buli), de az ütötte ki végképp a biztosítékot, amikor megtudtam, hogy léteznek direkt erre a célra gyártott vásznak, desőt direkt erre kitalált mintakollekciók. Amikor azt is megtudtam, hogy léteznek direkt erre a célra összerakott anyagcsomagok, abbahagytam az egészet. Fujj. Hol van ettől kezdve ennek az egésznek sportértéke, kérdem én. Nem kell anyagra vadászni, nem kell a színkombinációkon vacillálni, anyagmennyiségek arányaival bíbelődni, csak bemész a boltba, oszt megveszed azt a három köteg fat quartert, amit direkt azért állítottak össze, hogy a legkevésbé se érezd magad telepes asszonynak a prérin. Innentől kezdve nem számít már értéknek a kreativitás meg a színérzék meg a találékonyság, elég az is, ha van annyi zsozsód, hogy beruházz három köteg előrecsomagolt Kaffe Fassettbe meg ha igazán vastag vagy, egy longarm quilt varrógépbe, netántán pláne steppelő programokkal, aztán erisszed.
Szóval, mondhatni, a fogyasztói társadalom szépen felzabálta az én patchwork-varrhatnékomat. A technikám sose volt különösebben jó (az illesztéseim kriminálisak, a derékszögeket csak látásból ismerem, és, ami azt illeti, egyenes vonalban varrni sem tudok igazából, ami tényleg röhejes), úgyhogy az, amit én hozzá tudtam adni az egészhez, a terület kommercializálódásával seperc alatt elvesztette az értékét. Hogy most miért ugrottam megint neki? Nos, tulajdonképpen merő punkságból. Mit nekem ti zordon fat quarterek meg jelly rollok meg layer cake-ek, én attól vagyok dicső, hogy turkálós paplanhuzatokból meg kiszuperált pizsamákból meg rendelésre varrott nyafogóruhák után maradt cafatokból is meg tudom csinálni ugyanezt, azangyalátneki.
Úgyhogy megcsináltam.
A végleges végeredmény persze még várat magára, ez egyelőre csak a kész “fedlap”, innen még bélelni meg hátlapozni meg keretezni meg tűzni kell, de azt majd valamikor máskor. Most örülök annak, amim van.
Mielőtt pedig a szőrös terrorista nekifeküdne megtépni (már kerülgeti, mint látható), egy elégedett sóhajjal összehajtogatom, és elrakom.
Intermezzó – Forró kutya
Tegnap este hot dog partit tartottunk a Repülő Kutatóval a teraszunkon, pusztán csak a vicc kedvéért július negyedikén, és még inkább a vicc kedvéért mexikói és kanadai ízekkel.
Az már kevésbé volt vicces, hogy végighánytam a fél éjszakát, aztán reggel átváltottam hasmenésre. Ne egyetek juharszirupos bacont guacamoléval és chipotlés joghurttal meg kukoricasörrel. Magyarán, legyen több eszetek, mint nekem.
7/május
Valahogyan vissza kell térni valamifajta rendszerhez, úgyhogy tessék, itt a májusi galéria. Attól, hogy nem mentem sehová, még nem volt teljesen üres ez a hónap se.
Intermezzó – Itt van a város, vagyunk lakói 2.
Rövid képriport a tavaszról, ami elrepült a fejem fölött, mint egy nikkelszamovár, de azért a nagyparkolóig talpalva mégiscsak látni belőle egyet-mást, még ha a 11-es úton halad is az ember.
Mehr Luft!
Intermezzó – Itt van a város, vagyunk lakói 1.
Még nem is pakoltam ide fotókat a pénteki csavargásomról. Az ilyesmit pótolni kell.
7/február
Szökőnappal együtt is elég fakó-taknyos kis hónap volt ez, de azért egy galériára való tarkabarka bármilyen vacak hónapból kihozható…
7/164 – Makaróni
Van egy ősrégi vicc, amiben a feleség megkérdezi a férjétől, hogy “Drágám, mit kérsz vacsorára: makarónit vagy semmit?” Na, a tavaszi félév keddjei efféle “makaróni vagy semmi” formában fognak kinézni itt a blogon, mert leginkább délután lehet majd számítani bejegyzésre, és az is meglehetősen ötletszerű, hogy éppen mi lesz abban a bejegyzésben.
Ezúttal például random útifotók. Enjoy.
Intermezzó – Nyugivasárnap
A szép időre való tekintettel szabadságot vettünk ki mindennémű teendőinkből, és három órán át turistát játszottunk Szentendrén.
Jajdejóvolt.
7/január
Azt hiszem, mostanra már bebizonyosodott, hogy bármilyen borús és nyavalyás hónapból össze lehet hozni egy szép színes galériát.
Intermezzó – Rendalelke
Az nyilvánvaló volt, hogy a gyerekszoba elrendezése csak múló percekig eredményezi azt, hogy ne legyen a padlón semmi, elég félrenézni egy pislantásnyi időre, és már megint ott van minden.
Mindemellett a polc (még ha nem is látszik) roppantmód gatyába lett rázva, és erre nekem írásos bizonyítékaim is vannak. Végre mindennek lett Helye és ez a Hely különböző kategóriák szerint lett kialakítva (alulról indulva, jobbról balra majd s-alakban haladva: építőkockák, fajátékok, himmihummi, gumijátékok, babák, bababútor és a Lego Friends készletek, Legó, babakönyvek, mesekönyvek, modern gyermekkönyvek, idegen nyelvű könyvek, puzzle, iskolai felszerelés, ismeretterjesztés, kortárs tiniirodalom, majd a klasszikus tiniirodalom). És mindezt, akár egy könyvtárban, fel is címkéztük.
Igaz, a címkeíró kissé más kategóriákban gondolkodott, nédda:
(Ez az ismeretterjesztő könyvek polcára lett felragasztva.)
A himmihummit menet közben is egy “nem tudom”-szatyorba gyűjtöttük (értsd: “nem tudom, kell-e ez még valakinek-valamire-valamiért, de kidobni se merem”), abból lett a “nem tudom”-doboz.
Ennek az alábbinak a megfejtését pedig rátok bízom, melyik polcon van rajta:
Címkekészítő takarítótársam védelmében egyrészt azt szeretném megjegyezni, hogy ő még csak szeptember óta tanul írni, másrészt meg azt, hogy ő volt az egyetlen, akinek az aktív és kitartó részvételére számíthattam a polcrendezésben. A húga még kicsi, a nővérének pedig úgy vettük a legtöbb hasznát, hogy felküldtük az emeletes ágyra olvasni, hogy ne legyen útban, és időnként felnyújtottunk neki valamit, hogy megkérdezzük róla, mehet-e a szemétbe.
Arra nézve persze nincsenek illúzióim, meddig tart ki a polc viszonylagos rendje, de mindenesetre megbíztam a kis zsarnokot a polc rendszerének felügyeletével, “ha már annyit dolgoztunk rajta”. Az a gyanúm, lesznek még méretes üvöltözések ott abban a szobában…
7/december
Újabb galéria, újabb hónap. Ismételten felhívnám a figyelmet a legutolsó képkockában ücsörgő mucira. Ő most éppen bebújt a mosókonyha leghidegebb sarkába a fémpolc alá, de nem merem felvinni az emeleti összkomfortos Filoméla-szobába, mert december 31-e van, a ház előtt a szoborparkban süstörgős istennyilákat fognak eregetni, az emeleten pedig teljes hangzatos pompájában érvényesül az összes idióta durrogás.
Boldog új evet nektek is.
Eská 7/9 – Falvédő az archívumból
Előrebocsátom, ez nem mostani munka (dejóislenne), viszont most fogom installálni a télre való tekintettel az őszi falvédő helyére, úgyhogy előkotortam a készítés közben készült képeket úgy jó hét évvel ezelőttről. Kábé. (Azért tudom hét évvel ezelőttre lőni be a melót, mert 2012 nyarán vette nekem a Repülő Kutató Tamperében azokat a gombokat, amik rá vannak varrva.)
Csámpás is meg minden más baja is van, de én akkor is végtelenül büszke vagyok rá: a keretül használt egy méternyi lilásbordó mikrokord kivételével minden de minden részéhez a Bűnök Barlangja reciklált hulladékait használtam. ha jól figyeltek, láthatjátok például azokat a darabokat, amik különböző pólók és kötényruhák kivágása után maradtak meg, hogy aztán felkerülhessenek a falvédőre. 🙂
Sok beszédnek sok az alja, beszéljenek magukért a képek.
A HT projekt 12. – november
Már megint lemaradtam, miként a borravaló, és mentségemre csak azt tudom felhozni, kedveszkéim, hogy ez már jó ideje kész van ugyan, de nem volt egy olyan napom se, amikor rendelkezésemre áll egy nappali fényben úszó félóra, amíg én ezt szétpakolhatom, lefotózhatom, összerakhatom, elrakhatom, beposztolhatom.
Most viszont tessék, itt van. Egy aggasztóan meleg november, nagyinégyzetekben.
Bevallom, azért most már kezdem unni kissé ezt a projektet. Mázli, hogy már csak egy hónap van hátra belőle.
A decembert illetően, mivel továbbra is annyit vonulok fel-alá, mint egy utazóügynök, kínomban elkezdtem előre dolgozni, amit különösen azért tudok megtenni, mert +7 fok alatt már minden kék, és mostanra annyira azért beállt a tél, hogy nemigen melegszik afölé a hőmérsék.
Nyilván könyvelem a pontos hőfokokat a naptárkámba, úgyhogy majd azt fogom használni szamárvezetőnek a végső összeállításkor, de amíg buszon ülök, legalább elfoglalom magam valamivel.
7/89 – Potpurri
Setétben megyek, setétben jövök, úgyhogy nesztek random képek, változatos témákban, időpontban, helyszínen és minőségben. Én szóltam.
A keserves valóságnál mindenképpen jobb így is. Abban ugyanis tegnap este óta kitartóan és folyamatosan esik, nekem ma reggel kétszer kellett benyomni a szundit, a hajam fel van robbanva, a képem meg olyan gyűrött, hogy azt se tudom, hogyan rúgja majd ki magát Esztergomig.
