Korábban jöttek a szokásosnál, de ezen sem vagyok meglepődve. Igaz, hogy én eleve hendikepből indultam a toszkán dombokon, de összesen egyszer láttam havat ezen a télen. Az olasz-osztrák határon, hazafelé jövet.
galéria kategória bejegyzései
11/164 – Akklimatizálódás
Valahol másutt éppen farsang van, a galériában például az álarcos hölgyek még egy firenzei papírbolt kirakatából származnak, én viszont az itthonomat szokom újra, akárcsak Mackó a jól bejáratott alvóhelyeit. Az inszomniám újra a régi, a káosszal való hadakozás dettó, akár szó szerinti, akár átvitt értelemben. Most mégis afféle értelmetlenül optimista kedvemben vagyok, de sebaj, holnap értekezletre megyek, ott majd jól kiráznak belőle. Addig is, koncentráljunk a pozitívumokra: a nagy, tisztára csiszatolt konyhámra, a kényelmes futonomra, Erik asztalára a fonalakkal, a rendes méretű sütőben sült savanyúkápis kenyérre, a szentendrei reggelekre és esztergomi délutánokra, meg persze a Dark Side Soutache csodaszép sujtás-nyakékére, amit a RK-tól kaptam karácsonyra, és itthon várt engem az asztalon egy buborékos borítékban.
Intermezzó – Mercato Centrale
Ezzel már adós vagyok egy ideje, mert nem csak kultúrával él az ember, tegnap pedig végre volt időm egyszerűen csak tátani a számat és bolond turista módjára fotózni a standokat.
Intermezzó – Monte Ceceri
Mostan én kölcsöntollakkal fogok ékeskedni, mert a Nikon meglepetésszerűen és csúfosan lemerült, úgyhogy a fotókat a RK lőtte, de én voltam, aki mondogatta, hogy most kérek erről képet, ebből a szögből legyen, sötöbö, sötöbö.
Azt nem mondtam neki, hogy engem is fotózzon le, de akkor már ezt is ideteszem.
Intermezzó – Palazzo Medici-Riccardi
Ez volt asszem az első alkalom firenzei ittlétem alatt, hogy a) kicsikét drágálltam a belépőt (10 euró), b) ha ezt az összeget csak csupán a Benezzo Gozzoli által körbefreskózott Háromkirályok kápolnára kérték volna el, nem a komplett kétezer négyzetméteres palotára, teljesen korrektnek találtam volna.
Igen, ez egy ilyen ellentmondásos helyzet. A Palazzo Medici-Riccardi egy ménkű nagy palota, ami egyidejűleg nagyon zsúfolt és nagyon üres: a plafonon bazi nagy csillárok, a kertjében narancsfák, a pincéjében görög mellszobrok, mindenhol futballpálya méretű (és ronda) gobelinek lógnak benne, féltonnás puttócskák hemzsegnek az ajtók szemöldökfáin, plusz még itt tárolják a világ leginkább krumpliorrú Lorenzo il Magnifico-szobrát is. Eltekintve egy Filippo Lippi madonnától, az egész egy nagy, röhejes rongyrázási kísérlet, és ha az ember már járt Schönbrunnban meg Versailles-ban, látott ennél rongyrázósabb rongyrázásokat is.
Csakhogy ebben az épületben van a Háromkirályok kápolna, amit Benozzo Gozzoli körbefestett (gyertyafényben!), és hát ez is egyike azoknak a látványoknak, amiket teljesen fölöslegesen fotóztam le, mert annyival jobb fotók vannak ezekről az internetekbe. Megnézni viszont, hé, ez az egyetlen szoba megérte mind a tíz eurót. Sőt.
Csak éppen nem kellett volna utána (éppen ez után!) végigmászni az összes többin.
Intermezzó – Január Firenze-külsőn
Mivel már kezdtem micélium-fonalakat növeszteni a kanapén, felruházkodtam, aztán legalább egy kis friss levegőért kimentem a kertbe. És vittem a fotómasinát is.
Továbbra sem bánnám, ha mindehhez jelen lenne a futonom, a fürdőkádam és a duplán szigetelt ablakaink is, de ne legyünk telhetetlenek.
Juteszembe, előre is elnézést kérek a traumáért, amit most egyeseknek okozok, de a Befana-ebéden a fiesoléi hölgyek most hallottak tőlem először arról, hogy vannak olyan regények, amikben az amerikai főhősnő itt köt ki Toszkánában, és olajfaligete lesz kőházzal, és megtalálja a szerelmet, és főz. (Plusz receptmelléklet.) Hogy még furább legyen a helyzet, igen mulattatónak, bár érthetetlennek találták a koncepciót. “Úgy érted, mint azokban a sztorikban, amikor valaki Provence-ban örököl egy szőlőt? Muhahaha.”
Adventi dekkolás 2023/24 – Firenze adventje
Mivel zárhatnám mással ezt az idei sorozatot, mint egy firenzei gigamega galériával.
Ha káprázna a szemetek, csak nyugi, nem a ti készüléketekban van a hiba.
11/115 – Barátságos, meleg szobában
Vasárnap, tehát galéria. Néha már csípős az idő, de a Residenza mellett még érnek a citromok, a nap gyönyörűen süt, amikor süt, az oltrarnói rózsakert tavacskájában virgoncak az aranyhalak, és nekünk van egy finom meleg kuckónk.
Valami ilyesmiről szól a boldogság.
Mielőtt átmennék csöpögősbe, azért gyorsan megemlítem, hogy tegnap háromszor balhéztunk össze a RK-val valami pitiségen, és az éjjel egy igazi Batynak A Matykák koncertet kaptunk odakintről, fel is ébredtünk rá mindannyian.
Intermezzó – Alulnézet
Firenze még mindig nagy és sűrű, én meg kicsi vagyok és ritkás, de azért kezdek belejönni.
A fotók asszem a Loggia del Pesce képén kívül* mind tegnapiak (kicsit összekavarodott az archívum, be kell állítanom a fényzőgépem dátumozó funkcióját), azt viszont még a nagy Sant’ Ambrogio csámborgás idején lőttem. Akkor is éppúgy hétágra sütött a nap, mint ezúttal. Tegnap tényleg olyan gyönyörű idő volt, nekem meg olyan kontemplatív kedvem, hogy gyalogláb jöttem haza a San Lorenzótól, teljesen értelmetlen, de jóleső kanyarokkal. Kilométerekben nem volt olyan sok, max. hat, de ez olyasmi, amit nem csinál senki, még a RK se, pedig ő a famíliában a gyaloglóbajnok.
* Az a fura, boltíves-oszlopos izé az a második képen, a Piazza dei Ciompin csücsül, és egyike azoknak a ritka cuccoknak, amik nem ötszáz éve állnak ott némiképp tanácstalanul, hogy “hát én meg hogy kerültem ide”, hanem közben volt egy olyan intermezzójuk, amikor lebontották az egész kócerájt, és bevitték múzeumba, hogy aztán persze majd visszahozzák, és újjáépítsék. Bizi. Eredetileg persze még Első Cosimo rendelte meg az épületet, de a jelenlegi visszaépített formájában csak 1956 óta áll.
Azt viszont marha nehéz elképzelni, hogy eredetileg halpiacnak szánták.
11/73 – Szüret
Ez egy olyan hét volt, amikor hun az oldalamon döglöttem, és közben új horgolásmintát tanultam, meg a régi horgolásokat buzgeráltam, hol pedig húszfokos emelkedőkön döngettem fel-alá Fiesoléban. Közben pedig hol derű volt, hol ború, hol meg egyenest zápor és szivárvány. Az első képtől vagyok a legboldogabb, ugyanis azt már tudtam elméletben, hogyan szüretelik az olajbogyót, de most láttam is élőben, váu. Galéria!
Intermezzó – Fiesole
(Durván képnehéz és sokatdumálós bejegyzés következik, készítsetek be egy kávét vagy teát vagy effélét.)
Azok a félig-meddig megbízható információk, amelyeket összegyűjtögettem ideutazás előtt, helyi bolhapiacokról is meséltek, és nézzetek nyugodtan sekélyes kis izékének, de én azokat roppantmód szeretem, akár veszek ott valamit, akár nem. Az egyik honlap szerint minden hónap első vasárnapján szokott lenni ilyen Fiesole főterén is, az meg amúgy is tervben volt, hogy elmegyünk Fiesolébe, úgyhogy mikor tegnap az igen durva éjjeli zuháré után feltisztult az ég, úgy gondoltuk, megreszkírozzuk azt a fiesoléi kirándulást.
Hogy előre lelőjem a poént, bolhapiac nem volt egy szál se, de ez a legkevésbé sem zavart, mert ez nem az a program volt, amikor elautózol Makkoshotykára vásározni, aztán a vásárt elmosta az éjjeli zivatar. Fiesoléba pusztán csak Fiesoléért is el akartunk menni. Ez a maga módján elég vicces dolog, a RK például hetente négyszer-ötször is odamegy, ugyanis konkrétan Fiesoléban van most az irodája, ami egy igen dekoratívan nyírott parkra néz, de mi ezúttal nem oda mentünk, oda majd máskor. Most a települést céloztuk meg, és ez számokban azt jelentette, hogy kilenc kilométer gyaloglás 280 méteres szintkülönbséggel.
Mert azt ugye nem gondoltátok, hogy autóval megyünk, hehh. Az erdőszél, ahol lakunk, csak néhány pökésnyire van Fiesolétól, pedig közben még van egy San Domenico nevű település is, de mindezek többé-kevésbé össze lettek nőve, és nehéz megállapítani, hol ér véget az egyik, aztán hol kezdődik a másik. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, ahogyan a Dunakanyarban nőttek egymásra a települések, például Szentendre, Leányfalu és Tahitótfalu, amelyek esetében ugyan vannak településtáblák, de ezek csak igen hozzávetőleges információt adnak. Na ugyanez van itt pepitában, csak olajfaligetekkel és 280 méteres szintkülönbséggel, ami nem hangzik soknak, de speciel egy 18 fokos emelkedőt is abszolváltunk tegnap, és nem ez a legdurvább a környéken, van 22 fokos is.
Mindenesetre azzal kezdődött a parti, hogy áttotyogtunk az erdőszélen San Domenicóig.
Az utolsó képen ott lent a toronnyal San Domenico, ott fent a dombon meg Fiesole, szóval ennyire össze vannak nőve. Ha belenagyítotok a képbe, a jobboldali tuja fölött van egy torony, az a Fiesole főterén lévő templomé, ez itt ni.
Na oda mentünk fel. Ez így fotóról nem tűnik nagy bummnak, de azért igazi hősnek éreztem magam, mire a mászás végén kibukkantunk a főtérnél. Eleve nem azon az úton mentünk, ahol a busz meg a kocsik szoktak, hanem a meredeken, ami szerpentinek helyett mindközönséges tizenakárhány szintes emelkedőkkel operál, cserébe ott szuszog az ember körül a történelem,
amit éppen rendkívül elegánsan zabál az idő vasfoga. Az utolsó képen speciel a Villa Medici egyik eldugottabb-forma kapuoszlopa van, ami fölött kinőtt egy citromfa, mert ez a minimum. Közben pedig időnként szédítő panoráma nyílik Firenzére, az ember azt se tudja, hová nézzen.
A nagyobbik fotón jobbra a dóm, balra meg a Fiorentina-stadion segít a tájolásban, és mi valahol a kép balszélén túl lakunk egy kicsivel. Onnan jöttünk fel idáig, yeah.
Fiesole afféle elbűvölő keveréke a villáknak és szűkecske kulipintyóknak, ott sorjáznak egymás mellett, és az ember folyton felmászik valahová vagy le onnan.
Úgyhogy a sok mászkálás után mi bizony beültünk inni egyet a Casa del Popolóba.
Ha afféle “strong munkásmozgalom vibe” érzésetek van, az nem véletlen, ez afféle szakszervezeti faluház, könyvtár meg kocsma meg előadóterem, a kilátás pedig egészen szédítő, be sem lehet fogni mindet, pedig próbálkoztam, de nem lett valami nagy dobás, nédda.
A Fiesoléba járó turisták általában azon rínak, milyen piszok drága a falu, na hát ehhez képest mi azért a tálcányi cuccért (két pohár Amaro Montenegro nevű fűszernövényes körömlakk, amit a RK mindenáron ki akart próbálni egyszer, egy cappuccino és egy kis sör) kevesebb mint 10 eurót fizettünk. A RK amúgy azért tudott erről a helyről, mert október elején abban a két hétben, amikor még nem állt rendelkezésre a La Casina, és én otthon ettem a kefét, ő itt lakott tíz háznyi távolságban.
És ezek után visszamásztunk az erdőszélre. Ezúttal a szerpentines főúton mentünk le, és ott is volt néznivaló, hajaj.
Hát ez volt a tegnapi nap, és igencsak kegyesek voltak hozzánk az időjárás szellemei, mert mindvégig jó idő volt, bár néha majdnem lefújt a szél valamelyik lépcsőn…
11/59 – Szösz
Visszatérés a szokásos vasárnapi galériákhoz, többé-kevésbé firenzei módra. A városból kevés, a mindennapok apró szöszeiből sok.
Eská 10/39 – Kenyerek
A holnapi többek között az új kenyér napja is lesz, ez pedig épp megfelel egy visszatekintéshez az idei év kenyereire. (Legalábbis azokra, amiket lefotóztam.)
Most már kéthetente háromszor sütök, de épp ezért nem variálom túl, és nem is tartom megörökítésre érdemesnek, változatosság helyett a megbízhatóság a cél. Ötmagos krumplis vekni ötven deka lisztből kovásszal és öregtésztával és élesztővel, kész állapotában egy kiló húsz deka – mondanám, hogy csak háziasszonyi kiteljesedés miatt csinálom, de a kenyérárak úgy elszálltak, hogy még a pepeccsel meg az energiaköltséggel együtt is megéri…
Intermezzó – Bor, mámor, Bénye, 2023.
Ha már egész évben csak egyetlen fesztiválra utazik el az ember, adjuk meg a módját. Bor, kaja, sziszák. Galéria!
10/339 – Újabb staycation (nagyrészt)
Én kéremszépen ezen a héten takarítottam, meg mostam is, sokat, ja meg sütöttem kenyérrudacskákat és vekniket és foccacciát, és horgoltam, meg varrtam, meg főztem, meg piacoltam, de még csajbuliban is voltam. Vajon miért érzem mégiscsak azt, hogy nem csináltam ezen a héten semmit se, csak próbáltam aludni, de nem hagytak. Ja, talán mert most is én vagyok a reggeliztető szobaasszony vagy mi. Galéria!
10/332 – Staycation, negyedik hét
Az otthoncsücsü-alapú dilinyó tovább folytatódik, ezen a héten már tényleg nem hagytam el a város határait, de azért volt így is minden, ami szemnek-szájnak ingere: kenyerek, takaró, utak felfelé meg lefelé, Csülök Úr hisztérikus vinnyogásai hajnali fél négykor, küzdelem a saját szövegemmel és a takarítandó lakással, szóval tényleg minden.
Ma amúgy a sors különleges ajándékaként hamarabb ébredtem az ordító egérnél, és csak háromnegyed ötkor, hurrá.
10/325 – Staycation, harmadik hét
Ne hazudjunk, egy délután-estét a székesfőfaluban töltöttem, de a dolgok nagy rendszerében ez nemigen számít, mert amúgy itthon voltam egész héten. A hetedik takaróval kiegészülve, ráadásul. Galéria!
10/297 – Ismerős
Makkák meg horgolt takarók, egy utolsó adag idei zöldborsó, ismerős káoszkáink meg még a szombat esti Ivan Dan is, ami a dalmát Szentivánéj. Vagyunk, vagyogatunk.
10/276 – Kapás
A diákjaimtól virágokat kaptam, magamtól egy újabb (ötödik!) pöttyöskét, a félévtől meg a szorgalmi időszak végét, tegnap írtam be az utolsó gyakorlati jegyeket. Mindeközben Visegrádon gyermekfuttató szezon volt (az a kép ott a sátrakkal meg íjászattal), a Bűnök Barlangjában ágyneműcsere, a RK spárgavacsorákat főzött, Maci meg… hát ő meg Maci. Galéria!
10/269 – Eper és lonc
Plusz még egyebek a hetemből, például némi Esztergom meg buszonhorgolás. Csiriz úr ezúttal nem képviselteti magát, de ne tessék aggódni, az egészsége gyöngy, és rengeteg fotó készült róla is, épp csak azok még nincsenek feltöltve Fapipára. Galéria!
Minden nap más - mindennap más 