Ma láttam egy olyat, hogy “dekkold a csarnokokat!”, aztán csak néztem hülyén, amíg le nem esett, hogy az automata fordító mindössze ennyit tudott kezdeni a “deck the halls” kifejezéssel. (Angolul nem tudóknak: ez nagyjából annyit tesz, hogy csicsázd ki a lakásod karácsonyra.)
A mai nap már eleve a bamba bámulások, hülye nézések és más effélék napja volt. Roppant komoly munkával megírtam például a diákjaimnak négy levelet, előjegyzési naptárt is használtam hozzájuk, aztán persze kiderült, hogy szerda helyett keddet mondtam, péntek helyett meg szombatot, ami nyilván azt jelenti, hogy általánosságban meg csütörtököt. Hálistennek a diákjaimnak több esze van nálam, és rákérdeztek, jól értik-e, hogy mit akartam írni, amikor ahelyett hülyeségeket írtam, én pedig megnyugtattam őket, hogy jól. A tűzdelt paidagógosz néninek annyi esze van mostanság, mint egy vödör lepkének.
Mindezek után talán nem meglepő, hogy mostanra teljesen bedühödtem magamra, hogy merrefelé támolygok éppen, eszemsemmi, kreativitásomsemmi, oszt a lakásom is fut elfele. Ez így nem maradhat. Úgyhogy szent esküvést tettem, és ezt gyorsan el is mondom nektek, mert így nagyobb szégyen, ha esetleg ezzel is csütörtököt mondok.
Szóval: én alulírott hülyebogyó ezúton fogadom, hogy mostantól huszonnégy napon keresztül minden napon csinálok valami olyat, ami talán nem kötődik szorosan az adventhez, de alkotó- vagy rendező- vagy bármi efféle tevékenységnek minősül, legyen az kenyér vagy díszkoszorú vagy végre felfúrni a falra valami izét. És ezt be is blogolom. Uff.
Időm persze nem nagyon lesz rá, mert addig még le kell zavarnom egy csomó órát, zárthelyit, vizsgát meg egy tanszéki értekezletet, de ez így most már tarthatatlan, úgyhogy felgyűröm a nyafogóruhám ujját, aztán uccuneki.
Minden nap más - mindennap más 