Ez a hónap volt a blog eddigi majdnem három éve alatt a legislegolvasottabb hónap mind közül, köszi nektek. Sajna, az okok között főhelyen szerepel a fürdőszoba felújítása (azok voltak a legolvasottabb posztok, amelyek erről mesélgettek), ilyesmit pedig nem tudok nyújtani minden hónapra. No sebaj, döngetünk tovább, még egy hónap vakáció van hátra, aztán belekezdünk a negyedik évbe.
Galéria!
Poették jöttek, mentek, én meg kajálás előtt, közben és után hirtelen átalakítottam neki három holmit is. Vendéglátás kategóriában amúgy továbbra is a “mindent bele” hívei vagyunk, bár az én hozzájárulásom tényleg csak annyi volt tegnap, hogy használható állapotba hoztam a teraszt, a hétféle tapas a Repülő Kutató produkciója volt. Nyilván azért kerítünk általában az ilyesminek ekkora feneket, mert annyira ritka a vendég nálunk, mint a fehér holló; viszont élek a gyanúperrel, hogy ilyenkor enyhén hisztérikusnak is tűnik az igyekezetünk. Hiába, no, nemigen vagyunk képesek másként csinálni.
Ma is lesz nálunk vendég, anyám átutazóban megáll néhány órára kicsiny kuplerájunkban, majd tovarobog. Én is afféle tovarobogó hangulatban vagyok, már csak egy hónap van hátra a nyárból, és annyi mindent kellene megcsinálni, de főként pihenni kellene sokat, mielőtt rám ront az őszi félév és annak minden munkás rettenete. Ebben is épp olyan hisztérikus vagyok, mint a vendéglátásban, “gyorsan-gyorsan, pihenjük ki magunkat, de alaposan!!!” Hát, legyünk őszinték, nem ez a legjobb módszer.
Viszont ezt a ruhát végre sikerült átalakítani a kiinduló 50-es méretből nekem-jó méretre. Éppen ideje volt, egy éve volt rajtam utoljára, és már akkor is tudtam, hogy negyedóra munka lesz majd vele, nem több. Ezeket a negyedórákat kellene valahogyan egymás után fűzni, úgyhogy eltökéltem, a jövő hetet bizony mindvégig a varrógépem mellett töltöm, szeptembertől ugyanis tényleg nem lesz időm arra, hogy beüljek ábrándozni az anyagdarabok közé. Csak az agyrágóbogarakat kéne valahogyan lecsillapítani, mert a betűk is itt zsezsegnek követelőzve, és már így is elég nagy a fejemben a hangzavar.
Tegnap a különleges világnap tiszteletére úgy elaludtam délután, mint akit főbevertek, és úgy ébredtem, mint akit álmában egy húsdarálón is átengedtek. A nyári délutáni alvás egy gyilkos. Két kávé kellett ahhoz, hogy legalább részlegesen magamhoz térjek, pedig én csak reggel szoktam kávézni. Utána ráadásul még elmentünk vacsorázni a szentendrei Hajósinasba, mert most már két falunyira sem kell elkirándulnunk Dunabogdányig, házhoz jött az étterem, pontosabban három utcányira tőlünk. A kaja most is remek volt, úgyhogy ha kedvelitek a balkáni ételeket meg az olyan érdekességeket, mint a hallal töltött káposzta és a vadhúsburger, soxeretettel ajánlom. Itt ebben a faluban erős hajlama van bedőlni minden olyan helynek, ami nem a főtéren vagy a korzón van, és/vagy nem turistavályúként funkcionál, szóval szánjatok meg minket nyavalyásokat, akik már megérték, hogy rájuk döglik egy fél tucat izgalmasabb hely, ahová szívesen jártak.
Mivel a vacsora végeztével még csak fél tíz volt, és igazán ránkfért, hogy lesétáljunk pár kalóriát a gjuvecsből meg a vadhúsburgerből, tettünk egy kört a város lakottabb részein. A remény hal meg utoljára, végül is péntek este volt, és kirakóvásárokkal meg nyári teátrummal meg effélékkel van tele errefelé minden nyári hétvége. Nos, a Dunakorzón még volt némi mozgás, de a Dumtsán már vége a kirakóvásárnak, és néhány kiülős hely kivételével épp olyan kihalt volt az egész kóceráj, mint amikor a vágómunka diadalaként a jövendő áldozatot kergették végig háromszor is ugyanazon a sikátoron a Maigret csapdát állít legújabb feldolgozásában. (A “lerobbant montmartre-i éjszaka” jeleneteit itt forgatták.)
A genius loci ránk is hat, kezdünk tényleg afféle falusi remetévé válni, vagy legalábbis Mindenváró Ádámmá, ha még emlékeztek rá, ki ő és hol van és mit akar. Ma délután megérkezik Poett biciklin egy mikrokord kötényruhával, aminek levesszük a szabásmintáját, hogy legyen neki majd belőle sok kötényruha ugyanazzal a szabásmintával. (Ez bizonyos mértékig megnyugtat, mert ezek szerint nem csak én vagyok belepistulva bizonyos szabásmintákba.) Némi késéssel megérkezik majd Poett férje is, mert ugyebár tőle nem várhatjuk el, hogy mikrokord kötényruhák szabásmintái iránt érdeklődjön. Mindenesetre délután két vendégünk is lesz hirtelen, és én ugyan azzal nyugtattam meg őket, hogy majd csak eléjük vágunk valami rágcsálnivalót a teraszon, de a Repülő Kutató már tegnap este elkezdett főzni.
Mivel megígértem a teraszt, de ott horribilis állapotok uralkodnak, ideje elővennem a seprűt, és összeraknom a ruhaszárítókat. De előbb piac.
A piac tiszteletére felvettem a múltkori szekrényszaporulatos poszt azon szürke batikolt ruháját, amiben én ugyan igenigen Bögyös Macának érzem magam, ráadásul akkorának, mint egy ól avagy víztartály, de ki akartam próbálni, tényleg ez-e a helyzet, mielőtt szétvágom a fenébe. Véleményt kérek.
Hű, de gyönyörű sorszám ez egy blogposztnak, ilyen szép még nem volt és többé nem is lesz. Ragadjuk meg hát ezt a napot az üstökénél fogva, és kezdjünk vele valami különlegeset és sosevoltat.
(Nyilván bilibe lóg a kezem. Hajnal óta hányom a szót hűvös halomba, és még a szokásos kétségeknél is bonyolultabb férgek rágicsálnak az írással foglalkozó belső részeimen. Ezúttal nagyrészt a májamon meg az epémen.)
Eh, elmentem péksütiért. A különleges világnap tiszteletére ráadásul a legrettenetesebb rózsaszín tornacipőmben. Többször is felvehetném, aszondok.
Én alapvetően nem vagyok egy buta nő, csak a betűket meg a számokat nem ismerem. Más magyarázatot nemigen találok ugyanis arra, hogy szépen megnéztem az előjegyzési naptáramban, mikorra rendelt be a fogorvos, nyugtáztam, hogy csütörtök, huszonnyolcadika, aztán hűségesen lekutyagoltam a rekkenő dögmelegben szerdán, huszonhetedikén. Nyilván nem volt ott senki, a telefon is csak üzenetrögzítőn (legalább kevésbé égtem a rengeteg eszemmel), viszont ez azt jelenti, hogy ma is odamegyek. Ma is épp annyi kedvem van hozzá, mint tegnap volt, mert továbbra is leginkább attól tartok, még látnak a számban húznivaló fogat.
Lássuk csak, mit lehetne ilyen helyzetben tenni – naná, hogy ugyanazt, mint mindig. Felöltözöm vidám papagájnak, és drukkolok, hogy elálljon az eső, mert másként igen morcos ázott papagáj lesz belőlem.
(Öt órával később.)
Mielőtt elrobogtam volna fogászhoz, átvonultam a sarki pékségbe. Három perc séta az egész, csekélység, ernyő is van nálam.
Mondanom sem kell, szarrá áztam, sőt, trágyává. A cipőm még most is szárad, és a póló kivételével mindent, de mindent le kellett cserélnem. Az ernyő is átázott, de a legrosszabbak mégis a mellettem zümmögő és zuhhogó autók voltak: úgy lőttek rám, mintha pokémon lennék vagy miabokám. Varnyú nézze csecsebogyónak a szemüket, azt igazán nem állíthatják, hogy nem láttak meg. Remélem, nem fognak a hirtelen felindulásból rájuk szórt átkaim, mert abból orvostudományi szenzáció lesz, hány szokatlan és fájdalmas helyen nőtt rájuk köröm.
Ennélfogva úgy begorombultam, hogy hozzávetőleg a Sziget utolsó napjának öltözve vágtattam el fogászhoz.
(A fogászati beavatkozás amúgy fájdalmatlan volt és drága. Megdicsérték a fogínyem állapottyát, újratömték a bal felső hatost, és implantokról cseverésztünk. Ugyan továbbra is biztos vagyok abban, a gatyám is rámegy majd a pofám helyrepofozására, de azért roppantul örvendek, hogy több fogamat nem akarják kihúzni. Egyelőre.)
Szakítottam a Hádával. Tudom, ezt sokan túlfinnyáskodásnak fogják érezni, de van olyan, hogy az ember nem csak olcsó ruhákért jár turkálóba, hanem mindenféle illúziókat is dédelget, például hogy ezzel úgynevezett etikus vásárlást követ el. Reciklálás, újrahasznosítás, kevesebb környezetszennyezés, kevesebb varrógép fölött görnyedő pakisztáni kisgyerek, védd a fákat, egyél hódot, satöbbi. Ilyen esetben viszont különösen csúful fest, amikor az ember egyszer csak belesétál egy ilyen pofonba. A “visszaélésszerűen igénybe vett 338 millió forint munkahelyteremtő támogatás” rohadtul nem hangzik jól. Etikus vásárlás, heh?… Vívódtam egy ideig, hogy mit csináljak, de sajna nemigen látok más lehetőséget, mint hogy búcsút intsek nekik. Ettől nyilván nem fog fájni különösebben a szívük, nagy üzletláncról van szó, nekik meg se kottyanik, ha én nem vásárlok náluk, de nekem fontos, fene a lelkiismeretembe.
Na most, nekem ugyan van lelkiismeretem, meg vannak mindenféle védd a fákat, egyél hódot elveim, de szent, az nem vagyok. Az a sok szép kilós ruha, nem is beszélve a nyavalyás lakástextilekről, már évek óta csak onnan veszek ágyneműt, pfühp. Úgyhogy még egyszer utoljára elmentem a Hádába, és végigrontottam az általam leggyakrabban látogatott két boltjuk összes részlegén. Mindent összevéve olyan volt, mint egy kapcsolat végén a búcsúszex, kapkodós és dühöngős, utána meg némi enyhe csömör, de most békével lehet azt mondani, hogy “huhh, túlvagyunk rajta”. Ráadásul 50% engedmény is volt mindenre, úgyhogy nemigen fogtam vissza magam. A kapkodós dühöngés egyik szép mellékhatásaként nem csak olyan holmikat vettem, amelyek passzoltak méretben (ez általában sem a legfőbb szempont tájainkon), hanem olyanokat is, amelyek túl kicsik vagy túl nagyok, de maximum negyedóra munkával rám alakíthatók.
Ezt a két szoknyát például nehezen tudtam volna otthagyni, pedig a zöld egy számmal kisebb, a barna pedig egy számmal nagyobb a kelleténél.
Ez a kettő viszont pont jó.
Az alábbiakat elspájzolom őszre/télre, ezek közül csak a barna hímzett virágos nagyobb két számmal nálam, de ez is megoldható, bár egy kis fifikát fog igényelni. A mustárszínű gyűrt selyem nem mutatja a legjobb arcát ezen a képen (valamiért ezúttal igen pocsékak lettek a fotók, pedig többféle opciót is kipróbáltam), de majd úgyis látjátok rajtam, tessék várni türelemmel úgy két hónapot.
Ruhákat is vettem, nyilván. Az alábbi virágos olyan áttetsző, mint a fene, de mielőtt úgy döntöttem volna, hogy otthagyom, három vállfával odébb szembejött egy szintén áttetsző spagettipántos hosszú izé, ami viszont pont jó lesz hozzá alsóruhának.
Az alábbi kettő is igényel majd némi korrekciót, de a rövidebbiknek csak az ujját kell megrövidíteni (nem tudom, miért orangutánokra tervezik a ruhákat, tényleg nem), a vállpántosra pedig már van tervem, ami ha bejön, akkor minden oké, ha nem, akkor meg szoknyát gyártok belőle.
Az alábbi kettőből csak a szürke batikolt az, amivel még nem tudom pontosan, merrefelé futtatom ki, talán szoknyának. Ebben a formában nemigen maradhat, borzasztómód Csöcsös Macának látszom benne.
És végül, mivel éjszakai öltözködési szokásaim változóban vannak (értsd: egyre kevesebb slampos hálóinget hordok), vettem egy csomó tarkabarka pizsifelsőt
meg hálóinget és pizsamanadrágot is.
Huhh, túlvagyunk rajta. Csodák csodájára mindent sikerült begyömöszölni a szekrényeimbe is.
A ma reggeli dudolka egészen váratlanul rontott rám, én ezt a számot van már vagy húsz éve, hogy utoljára hallottam, egyébként sem vagyok könyvelő, negyven is csak még három hónapig. Amúgy is az a stratégiám, hogy fél évvel a következő születésnapom előtt már úgy gondolok magamra, hogy nem ennyi vagyok, hanem annyi, hadd szokjuk.
Az írógép viszont stimmel, na jó, valójában laptop az, de kinemszarjale. Most mindenesetre még elfutok a piacra, aztán szöveggyomrozás, mert negyed háromtól már engem gyomroznak a fogorvosnál. Képzelhetitek, mennyire vagyok lelkes tőle.
Legalább nesztek zene.
Ma itthagyom a szövegeket (bár egy kindle így is lesz nálam), ehelyett jól elmegyek a Hádába, és még egyszer utoljára alaposan kiturkálom magam.
Új hét, régi (vagy legalábbis nem egészen friss) tennivalók, hozzájuk meg fejemen a szokásos robbantott haj, fejemben a szokásos dilinyó. Mostanáig elvoltam a lakás meg az unokahugicák terelgetésével, de minden vakációban óhatatlanul is eljön az a pillanat, amikor a betűk roppantul szemrehányó hangon suttogni kezdenek. Ami határidőkről suttog, azzal nincs is semmi baj, az ilyen feladatokat (esetenként sok nyafogás árán ugyan, de) mindig megcsinálom – szövegmagyarázó kisiparosi kariőröm alatt tán két olyan szövegem volt, amit pár nap késéssel adtam le, és ez a kariőr már több mint húsz éve tart, szóval elég jól állok. Na de a hobbiszövegek! és ezen belül teljes, irodalminak nevezhető munkásságom! hát az siralmas. Több befejezetlen és alig elkezdett izé mellett két olyan munkám is van (egy regény meg egy verseskötet), amit már 2008-ban elkezdtem, és sehogyan sem vagyok képes befejezni. Ott ülnek valahol a májam mellett, és amikor éppen nem kell rohanni, megoldani, elintézni, akkor sunyin harapnak bele egyet. Képzeljünk el egy Prométheuszt, aki nem lopta el a tüzet, de sokat álmodozott róla, és mindeközben pótcselekvés gyanánt felnevelt egy sast, akiről már fióka korában tudta, hogy felnőttkorában belőle fog csemegézni.
Ritka pocsék érzés, ha az ember egyidejűleg lusta és lelkiismeretes, kajla és egyenes, túl sok és túl kevés, alkotni vágyó és kishitű az alkotásaival kapcsolatban. És még ennél is pocsékabb, ha mindezt tudja is magáról.
Nna, elég mára a nyafogásból. Döntsd a polcot, ne siránkozz.
Ma gyanúsan csend van meg nyugi, én ilyenkor mindig arra várok, mikor szakad le az ég vagy valami hasonló. Vasárnap van, vasárnap van, mondogatom, a szomszédban fűnyíró zümmög, a szép új (bár kissé még mindig büdös) fürdőszobámban zölden bukfencezik a fény, a macskák kaját és simisimit kérincsélnek, a Repülő Kutató megfőzött egy fazék kukoricát, az most kint gőzölög a teraszon. Vacsorára lecsó lesz.
Könyörgöm, hadd maradjunk egy kicsit ebben a nyugiban, ne lődözzön meg robbantson meg fulladjon meg ma senki, a zenészek meg írók szíveskedjenek életben maradni, és legyen már végre egy olyan vakációs nyári vasárnapom, amikor csak ülök a végre kitakarított szobámban anyagficlik meg átalakítandó ruhadarabok között, és színes cérnákról álmodok, mert megtehetem.
Eszképizmus, ja.
Tegnap végre vettem egy mély lélegzetet, kiborítottam az átabotában behajigált holmikat a szekrényből, és nekiláttam visszarakni, hozzácsapva mindazt, amit a héten kimostam és megszárítottam. Az eredmény éppen az volt, amire számítottam: csak cipőkanállal tudtam begyömöszölni ezer rongyomat. Beférni befért, de aligéppen, pedig azt aztán tényleg nem állíthatom, hogy kevés hely állna rendelkezésemre. Ezek után nem csoda, hogy megint marhaságokon kezdtem törni a fejem.
Valamikor az ujjatlan pólók kupacával való bűvészkedés közben megnéztem a leveleimet. Szpem, szpem, értesítés fb-tevékenységről, szpem, nahát, a PTE doktori irodája. Gratulálnak, felvettek.
Valószínűleg az lett volna a normális, ha ujjongani meg ugrálni kezdek, de én csak beleegyezően nyugtáztam, oké, megvan a pluszprogram meg a pluszkiadás a következő négy évre, ki fogom dolgozni a belem is, mert az nekem a jelek szerint jó, ha nem lenne az, nem ugranék bele ilyesmikbe. Csak a tradíció kedvéért elsóhajtottam magam, hogy “hol volt az én normális eszem”, aztán visszamentem a kupacaimhoz, és ismét beleálltam fejjel előre a ruhásszekrénybe.
Most éppen feszült-méla vagyok és enyhén tanácstalan, az éjjel akkora mázsás marhaságokat álmodtam, hogy az hihetetlen. Ráadásul még azt a szívességet sem tettem meg magamnak, hogy nyöszörögjek hozzá, így hát a Repülő Kutató csak megsimogatott, aztán, mivel nem ébredtem fel, elment nélkülem a piacra.
Ma rendet raktam a szekrényben, és miután némi küzdelem árán rácsuktam az ajtót a kifelé törekvő holmikra, ismét kísérteni kezdett az a dilinyós gondolat, hogy szeptember elsejétől újabb egy évig ne vegyek semmiféle ruhaneműt.
Ha később csatlakoztatok volna be: a blog első éve is arról szólt, hogy egy évig nem veszek semmi ruhaneműt vagy cipőneműt, de mindennap másként öltözöm fel. Akkor, bár ezt nemigen hangoztattam, részben anyagi okai is voltak az elhatározásnak. Most, kopogjuk le, nem így áll a helyzet, habár most sem ugrálhatok nagyon: a közeljövőben tandíjba, utazásokba meg a fogaimba fogok invesztálni, nem pedig, vegyük, Jimmy Choo szandálokba. A szekrényem viszont most is épp annyira tele van, mint akkor volt, sőt még inkább.
Az eddigi tapasztalatok alapján egy ilyen év számos pozitívumot és negatívumot tartogat. Lássuk csak:
Pro:
Kontra:
Á, tudjátok mit, csinálok egy szavazólapot.
Mára az volt a tervem, hogy kreatív energiáimat boldog, hosszú és nyálafolyatós alvásban fogom kiteljesíteni, de ehelyett a szokásos embertervez szituációban találtam magam hajnali négykor, amikor arra ébredtem, hogy odakint éppen nagy dörömböléssel a fejünkre esik az ég, és jobb is, hogy felébredtem, mert éppen azt álmodtam a villámok között, hogy Jeremy Corbynnal cicázom egy szupermarket parkolójában, böee. (Mondjuk kapásból tudnék mondani két tucat politikust, aki még rosszabb álomelem lett volna, de akkor is.) Mivel visszaaludni már nem voltam képes, jobb híján kiültem a teraszra az égiháborúba, és végre renováltam körmeim állapottyát, többek között kilakkoztam mindet rémületes cukorkarózsaszínre. Mindeközben pedig rájöttem, hogy már péntek van, bakker, hát így csorog ki az ember ujjai közül az idő. Már szerdán fel akartam hívni a fogászt, mert megpróbáltatásaim még nem értek véget, egyáltalán nem, és nyáron legalább nem kell folyton emberek előtt pofáznom a megélhetésemért, úgyhogy ez a legjobb időszak a további tortúrákra.
Remélem, délben már nem fog esni, mert egy orgonát kell visszagyömöszölni a kis zöld szappantartóba a szivacsdarabok közé, és erősen gyanítom, hogy nem komálná a zuhét még darabokra szedve sem.
Hogy a blogprofilnak is adjunk neki: a mai szoknyám annak a két száriszoknyának egyike, amit a Repülő Kutató vett nekem Amerikában, és állítólag százféleképpen lehet felvenni, na majd próbálkozom még vele. A cipőt meg, kedveszkéim, én felajánlottam ugyan vegye-vigye alapon a nagy szekrénypurgáláskor, de nem volt rá jelentkező, hát teszek vele még egy próbát, hátha már nem sérti a túlérzékeny csülkömet. Az ajánlat amúgy még mindig áll: ha netalán úgy érzed, kellene egy 38-as, kívül-belül bőr rozsdabarna tépőzáras cipő rugalmas gumitalppal, tudod, hol keress.
Mostanra már nagyrészt kiszellőzött az ordenáré festékszag, és az apróbb hibák egy részét is kijavítottam, úgyhogy ideje volt újrainstallálni Caracalla thermáit, mert minek nekem szép ződ fürdőszoba, amit nem tudok használni, ugyi. Képekkel terhelt poszt következik.
Mivel egy fél vagyont költöttem festékekre, új holmi nemigen került be a fürdőszobába, kivéve a héten a Lidl akciós ajánlatából vett mérleg és zuhanyfej. (Ez nem reklám, csak ténymegállapítás. Amúgy croissant-ért mentünk be, de ha már ott volt az akciós fürdőszoba-felszerelés, megragadtam az alkalmat. Tervben volt mind a kettő, szóval nem impulzusvásárlás volt, épp csak nem számítottam arra, hogy a sors még a héten szembehozza velem őket a Lidlben. A régi mérlegnek teljesen elöregedett a műanyag burkolata, kis darabok töredeztek le belőle, annyira. A régi zuhanyfej pedig abban a tragikus állapotban volt, amikor az ember már megfontolja, csiszatolja-e órákig vízkőoldóval, vagy inkább vegyen újat. Én újat vettem. Rossz, pazér háziasszony, fujj.) Minden más, ami a képeken látható, vagy már eredetileg is bent volt a fürdőszobában, vagy pedig a lakásból szedtem össze innen-onnan. Styling, kérem, állítólag mindennek ez a titka. (Disclaimer: a kozmetikumok sem reklámcélból vannak kiállítva, hanem azért, mert én ezeket használom, aztán minek mutogassak egy használatlan-pucér fürdőszobát? Az már megvolt, lásd az “ilyen lett” képeket itt ni.)
Kissé bizarrnak tűnhet, hogy a zöld csempét korallal-naranccsal-pinkkel-pirossal meg egy kiske égszínkékkel óhajtám akszeszorizálni, de a fejemben már akkor ott volt mindez, amikor kiválasztottam a zöld festéket. És nekem tetszik, ez meg nem mellékes tényező. (Az égszínkék elsősorban Poci almosvödre miatt van, de ő nagyon rendes kis társbérlő ebben a fürdőszobában, megtartom. Vödröstül. Az alomtálca persze most nem passzol az ambianszba, de nem csinálunk magunkból teljességgel bazári majmot, az is marad macskástul-vödröstül.)
(Az alábbi kupacban a képek kattintásra megnőnek, ha nagyobb méretben szeretnétek látni.)
Mint láthatjátok, ha én egyszer elkezdek festeni, nehezen hagyom abba, ezúttal is ez történt. Le lett mázolva minden, ami csak a kezem ügyébe került, de varrni is varrtam egyet-mást. Néhány apró részletkét egyenként is bemutatok, csak a móka kedvéért.
Például a régebben fehér színű keskeny polcot a tükör alatt. Két réteg sötétzöld zománcfesték, szivacshengerke, kalap.
A régi szennyestartónak ugyancsak a fenti módszerrel lefestettem a vázát, a vászonbetét gombjait meg lecseréltem zöldre. (Ezek a gombok még mindig a tamperei turkálós készletből vannak, juhé.)
Az előző fürdőszoba-posztban már említettem, hogy a kád szélét a csempéhez rögzítő részt szépen összemázolták anno rugalmas szilikonnal, amit nem fogott be a festék. Amíg végleges megoldást találnék erre a problémára, átmenetileg lefedtem egy vízhatlan, öntapadós tapétacsíkkal (ezt nem kellett vennem, volt itthon belőle), aztán nekibátorodván ugyanezt követtem el az általam ritka rondán megoldott csempe-fal találkozásnál is. Mind a két megoldás csak átmeneti, de legalább nem kell állandóan szembesülnöm a mesteremberek és jómagam balfékségével meg hanyagságával.
A kád szélére odakerült három ikeás kaspó, amiket már vagy tíz éve spájzolok az alagsorban, mert kidobni nem akartam őket, viszont mi a fenéért vettem én szürkéket? fel nem foghatom. A lakásban nem volt szürke soha semmi. (A ház belseje már akkor is úgy festett, mint a pávián segge, amikor én még főként feketében jártam.) De hát, hehe, itt volt nekem egy csomó festékem megmaradolva, úgyhogy a kaspókat szépen átkentem a világosabb zöld színre teddihengerrel és alapozófestékkel. És most végre van miben tartanom a mindenféle kis krémes meg arclemosós meg mittoménmilyen kis tubuskákat.
Mivel abszolúte reménytelen volt helyettesítenem a mindenféle felcsavarozott fali tartókat, bármennyire is szerettem volna (a csempébe fúrt lyukakat gletteléssel se lehet igazán szépen eltüntetni, tehát az se jöhetett szóba, hogy hagyjam a fenébe őket), némi dúlifúli után visszacsavaroztam azokat, csak előbb lefestettem sötétzöld zománcfestékkel minden megunt kék műanyagrészt, az elvénült nájlonpohárkákat és -szappantartókat meg kidobtam a fenébe, és szép felemás üvegpoharakat meg kerámiacsészéket dugdostam a tartókba.
A függöny anyagáért sem kellett messzire vándorolnom, ott volt a varrószobában. (Mi nincs az én varrószobámban.) A rögzítése a lehető legegyszerűbb: az ablakkeretbe behajtott szemescsavarokon átbújtatott farudak. Dicsérjetek meg, hogy ellenálltam a késztetésnek, és legalább azokat nem mázoltam le zöldre! Ja, és persze dekoráció gyanánt odapakoltam egy pipit is.
A rattan komód tetején két dolgot szoktam tartani: dzsuvát meg macskákat. A nap éppen odasüt, és gyakran heveredik fel egyik, másik, esetenként mind a kettő a tetejére. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy ez most már véglegesen macskatárolásra lesz kinevezve, így gyártottam rá egy afféle heverőpárnát.
Igen, bizony, jól emlékeztek, ha emlékeztek. Ez a negyedik számú átalakítandó paplanhuzatból van.
Most a kopás mértékének függvényében remélhetőleg egy-két évig nyugtom lesz – önmagamtól, ki mástól. Ha mégse, majd legfeljebb átcserélem a mozgatható kiegészítőket kékre vagy lilára…
A tegnapom kiköpött úgy festett, mint az elmúlt hetem, épp csak nyálas bébivigyorok nem voltak benne meg heő. Reggel megbíztak azzal, hogy időnként nézzek rá a szomszédban a Repülő Kutató nagymamájára, mivelhogy ők elviszik az unokákat kirándulni Szilvásváradra, és a dédi ugyan fitt meg alapvetően jó állapotban van, de a kilencvenhat év az bizony kilencvenhat év. Mivel az idős hölgy általában igencsak eszénél van, ráadásul igazi úrihölgy is (ja, ilyenek is akadnak a családban), nem ronthattam rá azzal, hogy csókolom, életben teccik-e még lenni, bmeg. Ennélfogva különböző ravasz ürügyeket kellett kieszelnem, hogy miért támolygok át kétóránként ellenőrzésre.
Tizenegy tájban megérkezett a sógorom is, és installálta a pincében az orgonát, srévizavi a terepasztal meg a sörösládák között, aztán elkezdett gyakorolni. A sógorom ugyan háromgyerekes családapa meg orgonaművész meg minden izé, de azért időnként az embernek az az érzése vele kapcsolatban, nem árt figyelni, mit csinál, hogy adott pillanatban rá lehessen kiáltani: “Piszkos! Ne vedd a szádba!” Most is egy ilyen időszak van: koncertsorozat közepén, néz ki a fejéből, de nem lát, és főként olyanokkal konverzál, akik már kétszáz éve meg vannak hólva (oké, ne túlozzunk, Tournemire expresszionista szerző volt, ő csupán nyolcvan éve halott, bagatell). Enni legalább eszik meg aludni alszik, ez is valami.
Na ezen körülmények között láttam hozzá visszacsavarozni a fürdőszobában a lecsavarozott apró szarokat, valamint kijavítani úgy húszat az agnoszkált ötven festékhiba közül. A többi harmincat egye meg a ragya, jó lesz ez így nekem. Mindenesetre megint itt álltam könyékig festékben, kétfélében is, a gatyám zsebéből meg egy csavarhúzó állt ki. Emellé megkaptam egy adott ponton a kezembe egy telefont, hogy ha valaki felhív az Inforádiótól, mondjam meg neki, a művész úr lefeküdt pihenni. A művész úr még ábrándosan ránézett a zsebemben a csavarhúzóra, ach, mintha drága nejem látnám (naná hogy, testvérek vagyunk mink a csavarhúzásban is), majd elvonult kisgatyában egy szendviccsel, hogy pihenés közben meghallgassa felvételről, hogyan sikerült az előző napi gyakorlás a Mátyás-templomban. Én ezalatt felszereltem az új zuhanyfejet, majd leszedtem magamról a kétféle ződ festék nagyját, és kimostam két gépnyi ruhát. Aztán, amikor nyüzsögtem volna tovább a megfelelő irányba, rájöttem, hogy nem tudom visszarendezni a fürdőszobámat, mert az összes kozmetikumom és a kis rattan komódom is abban a szobában dekkol, ahol éppen egy orgonaművész alszik kisgatyában.
Tudjátok, milyen az, amikor az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy felsóhajt: “Jaj de jó lesz majd, ha végre vége ennek a rohadt vakációnak”…? Végül persze sikerült lényegében mindent visszacűgölnöm a fürdőszobába, alakul ez, mint púpos gyerek a prés alatt. Ha minden jól megy, ma már berendezve is meg tudom mutatni, tessék várni türelemmel.
Ma reggel még lefestettem egyet-mást zöldre, valamint lecsavaroztam és visszacsavaroztam a törölközőtartót, amit sikerült fordítva felszerelnem, mint kellett volna. Anyósom éppen kutyakajáért indult, úgyhogy felkérezkedtem stopposnak, és elrobogtam macskapapiért, mert a szőrös családtagoknak kifogyott az ennivalója. Ha már úgyis arra jártunk, megmutattam anyósomnak a város legjobb turkálóját, ahol ő rögtön vett magának két ruhát, szóval ma is sikerült bűnbe vinnem valakit, juhé. Nemsokára viszont tovarobogok emberpapiért is, mert mi ugyan általában napi két étkezést abszolválunk (lényegében tízórait és vacsorát), de a sógorom ebédelni is szokott, és igazán nem szeretném, ha a mi kosztunk és étkezési szokásaink miatt menne gajra a koncertje.
(Ha Mohamed elhagyta a hegyet, majd eljön a hegy Mohamedhez. Kellett nekem az éppen elhagyott bolondokháza után vágyakozni.)
Nem óhajtom túldimenzionálni saját jelentőségemet, de tegnap du. hazaérkezés után az a sanda gyanúm támadt, hogy a diákjaim kis kémműholdon keresztül figyelik, mikor mivel foglalkozom meg mikor hol vagyok, és ha úgy látják, éppen nem vagyok taknyomba-nyálamba habarodva, akkor lecsapnak. Épphogy otthagytam a pelenkákat, cumisüvegeket meg tündérszárnyakat, és máris arra értem haza, hogy három újabb hallgató támadott le levélben, akik mindenáron nálam akarnak szakdolgozni. Csendben örvendezem ugyan a kötelességtudatuknak, de azért a nyüves nyavalyába, vakáció közepe van! Nem lehetne, hogy legalább pár napig csendben kiterüljek, mint egy kecskebéka?
Attól tartok, nem lehetne. Még a husinyuszi semeke mellett sürgölődve kaptam egy másik levelet is – recenzió, cikk, hó végére, titoktartási nyilatkozat, babámfüle. És még a fürdőszobám sincs teljesen gatyába rázva.
Már megint nincs más lehetőségem, mint felgyűrni a ruhám ujját, aztán uccuneki.
…
Na itt tartottam ezzel a bejegyzéssel negyed kilenckor, épp el akartam menni zuhanyozni, hajat mosni és felvenni egy ruhát, aminek felgyűrhetem az ujját, mikor is gyors egymásutánban a következők történtek:
1. Újabb levél az egyik reménybeli szakdolgozótól, hogy ő ugyan nem tudja, mit akar, de azt nálam akarja.
2. Megpróbáltam megnyitni a mellékletet a titoktartási nyilatkozat babámfüléhez, erre meg kiderült, hogy a csatolmány a regénybeli bűntény helyszínének alaprajzát tartalmazza. Hüm.
3. Rámcsippant cseten a sógorom, hogy a Várban a hotelszobája túl zajos, és emellett túl kicsi ahhoz, hogy összerakja benne az orgonát, eljöhetne esetleg hozzánk aludni péntekig? Hát persze hogy eljöhet. Mi itt ugyan közvetlenül a 11-es főút mellett lakunk, ebben a pillanatban csak egy fürdőszobánk van, a vendégszobánkban a kifestett fürdőből áthozott cuccok és a megszáradt, de szekrényekbe el nem tett ruhák ücsörögnek úgy derékig érő magasságban, arról meg lövésem sincs, hol tudná itt ebben a kuplerájban összerakni az orgonát, de persze hogy jöhet.
Igen, definitíve fel kell gyűrnöm a ruhám ujját, és uccuneki. Csak tudnám, hová a nyavalyába tettem a hajkefémet.
A szemem amúgy nem a dermedt rémülettől üveges, hanem csak a fotó sikerült ilyen remekül, de ugye megértitek, hogy nincs időm újat csinálni…
Én már több ízben kísérletet tettem arra, hogy megírjam a családomat – sose sikerült, mert mindig úgy éreztem, túl sok, de hát nem tehetek róla, ez egy ilyen túl sok család. Tegnap este például fél tízkor a Repülő Kutató bedugta a sütőbe karamellizálódni a fügét, mi rágyújtottunk egy sörre, poétikus disznószarszag lengett át a kerítésfalon a szomszédtól a húgom levenduláival keveredve, tücskök cirpeltek, és versenyt csapkodtuk a szúnyogokat, közben meg disszertációs témavezetőkről és gregorián kéziratokról beszélgettünk. Mivel kiderült, hogy ki kellene állni a nádasba Emesével, hogy a sógorom a garázsba állíthassa a kocsiját, mert úgy tudja legjobban bepakolni az orgonát, a húgom megnyugtatott mindenkit, hogy ő simán ki tud állni, már teljesen megszokta hátrafelé az ötven métert a két fal között, bár persze kezdetben nekimentek ennek-annak, de most már jól megy, nyugi. És zumm, ki is állt azonnal, mi pedig kihurcoltuk a kamrából a szivacsdarabokat, amiket a szétszedett orgona alá-fölé kell bedugdosni a kis zöld szappanosdobozba, a lábunk előtt védett varangyok ugráltak ide-oda, anyám meg elmesélte, milyen volt az, amikor Téglás Jocó, az amorózó, belehajtott Kézdivásárhelyen a szökőkútba, mert elromlott a motoron a fék, és úgy emelkedett ki a békanyálból, mint maga Poszeidón, telezsinórozva zöld nyákkal, a gyógyszerészkisasszony pedig, akinek udvarolt, ott állt lebőgve.
Ma mindenki szétbogárzik mindenfele, mi haza, a húgom anyámmal és a két nagyobbik töpörtyűvel Sepsiszentgyörgyre, a sógorom meg a kis zöld szappanosdobozzal és a szétszedett orgonával Budapestre, mert a héten a Mátyás-templomban koncertezik. A távozás káosza mindent betölt, pedig a gyerekek még a nagyszülőknél vannak, és a Repülő Kutató, akinek a kocsija a nádasban van, elment egyet sétálni a városban, de mindenhol csomagok, táskák, zacskók, szütyők, hátizsákok és batyuk, a húgom pedig ennek a közepén éppen levelet ír a grafikusnak, hogy a panzió honlapján a névhez nem kér kiskapitálist, a minuszkulák barnák legyenek, a “Z”-t pedig itt ezen a csatolt kéziratoldalon találja meg, nü, az alsó sorban.
Fene tudja, még ültem volna egy kicsit ebben a barátságos kis bolondokházában.
Mindenki itthon van, még anyám is megérkezett, a Repülő Kutató meg este fog beesni. Zűrzavar! Cipők! Tündérszárnyak! Közjegyzői hitelesítés! Kábelek! Zongorák! Kocsikulcs a tányér alatt!
Mindeközben a legkisebb zavartalanul vigyorog, szarik, zabál, és mondogatja, hogy heő. Egy sincs közülünk, aki ne cserélne vele, ha tehetné.
Közben merő kibaszásból a nap is kisütött – most, amikor anyám hozott végre nekem egy vastag kardigánt. Ha tegnapelőtt és tegnap lett volna ilyen jó idő, nem kellett volna összesen háromszor megnéznem a Holle anyó játékfilmes verzióját. Már kívülről fújom az összes segélykérő almafa meg kemence meg káposztalepke mondókáját.
Az életünk jelenleg a kaja és az ürítés körül forog. Akkora gasztronómiai büszkeséget régen éreztem, mint mikor ma a legnagyobb finomnak nyilvánította a kukoricás-hagymás-szójaszószos májszeletkéket mie tésztával, és még repetázott is. (A kókusztejes zöldséglevest bezzeg otthagyta. Nem lehet semmi sem tökéletes.) A legkisebb viszont, aki egy veritábilis tokamalac, olyan mohón zabált tegnap is, ma is, hogy a napjai lényegében alvással, evéssel, pelenkázással, tisztogatással, ordítással és böfögtetéssel telnek. Oké, ne tagadjam le, van ezeken kívül még úgy húsz perc naponta, amikor édesen vigyorog, és azt mondogatja, hogy heő.
Én viszont végre találtam egy mérleget, amire ráállván konstatáltam, hogy amióta itt vagyok, fogytam két kilót. Van miből, az kétségtelen, na de azért mégiscsak hümhüm. Hiába döntöttem el, hogy laza hippi pótanya leszek, és csak az érdekel, felül nedves legyen mindenki, alul meg száraz, az aggódás nálam szériatartozék. Tegnap egész délután és este azon ettem a kefét, miért nem kakál a husinyuszi. Nos, ma már háromszor sikerült neki, szóval végül is minden kiegyenlítődik.
Előbb-utóbb én is ki fogok, de per pillanat meg nem tudnám mondani azt se, fésülködtem-e én máma vagy sem. Bár végül is, nem mindegy?
Azt hiszem, életem mottója most már végérvényesen a kecskéről, rabbiról és Tevjéről szóló anekdota marad. Tegnap oda konkludáltam, hogy három csemetével definitíve nem tudok megbirkózni, úgyhogy a középső a nagyszülőknél maradt, a legkisebb meg a legnagyobb viszont rám. A nagy most a szobájában van, és állítólag olvas, a kicsi meg itt alszik mellettem, szóval végre van lehetőségem posztot írni, eddig nemigen akadt.
Tegnap este viszont, amikor már úgy nézett ki, hogy hurrá, boldogulni fogok, mi felnőttek elmentünk a helyi rock/blues/jazz-kocsmába, és nekem sikerült a félhomályban leburungoznom egy lépcsőfoknyit, azt viszont olyan szerencsétlenül, hogy igen alaposan be is ütöttem magam. Az oldalam oké, a jobb kezem viszont feldagadt némiképp, és ugyan problémamentesen tudom mozgatni, de nem lelem benne nagy örömem. A poén kedvéért amúgy mindenki odagyűlt a környezetemből, hogy feltámogassa szegény csacsirészeg nőt (még csak nem is voltam az, a fenébe), kivéve persze a tőlem két-három méterre lévő családtagjaimat, akik éppen fényképeket nézegettek, és észre se vették, hogy én olyan hirtelen eltűntem, mint egy marionettbábu. (Jellemző egyébként, hogy időnként piszok nagyokat esem kocsmákban, általában olyankor, amikor nem is vagyok részeg. Ez valami érthetetlen okból mindig elszomorít. Néhány évvel ezelőtt egy hasonló szintkülönbség miatti lezúgásban mind a két térdemről lement a plezúr.)
Kinézni továbbra is irgalmatlanul nézek ki, hideg van meg eső, nekem meg mind csak színes lepkefingokat sikerült becsomagolnom, a családtagjaim viszont teljesen más méretben leledzenek, mint én, úgyhogy kölcsön se tudok kérni semmit. Ha tényleg csúnyán begorombul az idő, talán a sógorom pulóverei közül kérek el egyet. Adjunk a stílusos megjelenésnek, ha már a fél kezemre ilyen bánatos helyzetbe kerültem, a mindenit.
 | Zsuzsi - 10/276 – Kapás |
 | mák - 10/276 – Kapás |
| Zsuzsi - 10/276 – Kapás |
| mák - 10/275 – Kedve |
| Kriszti - 10/275 – Kedve |
Minden nap más - mindennap más 