Minden nap más – mindennap más

Mámegin nem látszom ki a hatszázféle feladatból: munkahelyi tanácskozós összeröfit szervezek, a Broca- meg Wernicke-központ funkcióiról jegyzetelek, szállást foglalok egy éjszakára és két személyre Pécsre (a Repülő Kutató el fog fuvarozni jövő héten, hurrá), mások interjúkérdéseit ellenőrzöm és a sajátjaimat fogalmazgatom, hivatalos és nem hivatalos leveleket írok kazalszám, ma meg még ráadásul az üzemorvoshoz is el kell kúsznom, mert már újra aktuális a munkaalkalmassági vizsgálatom, a fene bele.

Ti, normális emberek, el sem tudjátok képzelni, mennyire rühellek én orvoshoz menni. Pláne olyankor nem akarom én ezt, amikor amúgy más ötszázkilencvenkilenc-féle feladat is ott kotlik a nyakamon, de amúgy persze bármikor máskor sem.

Hogy valami pozitívumot is mondjak, végre fel tudtam húzni a cipzárt ezen a szoknyán, azki olyan piszok régen volt utoljára rajtam, hogy nem is bírtam előkurkászni az archívumból egy olyan esetet, amikor igen. (Tudom, hogy volt rajtam a blog idején, de egyszerűen nem találtam meg, mikor.) Annyit sikerült kibányásznom, hogy én őtet már 2016 márciusában ki óhajtottam hajintani, de a Repülő Kutató megvétózta a cselekedetet, mert “ő annyira szereti ezt a szoknyát”.

Azt persze nem vette észre, hogy azután sem volt rajtam további három évig.

Na még egy hosszúnapot neki, konzervvel. A jövő héttől már minden más lesz.

Nem jobb, attól nem kell tartani, de legalább más.

Csak amikor kész lettem a holmik magamra dobálásával, akkor realizáltam, hogy többé-kevésbé Valentin-napnak öltöztem máma a tanításhoz, pedig ez legkevésbé sem állt szándékomban.

Jaja, az. Tudjátok. Amelyik indul. Megint.

Már a munkahelyemen vagyok, és itt is maradok jóóóó hosszan.

Nyilván ha varrtam magamnak valami újat, akkor addig nem nyugszom, amíg mindenki nem szembesül vele.

Holnaptól tanítok, hujjahó. Kicsikét elhaló hujjahó ez – mindent összevéve olyan félévem lesz, hogy a fal adja a másikat, de attól még engemet ezért tartanak, hé, nem azért, hogy nyafogóruhában ábrándozzak loncsos hajjal.

Pedig. Pedig. E pillanatban úgy érzem, hogy komplett hátralévő életemet át tudnám ábrándozni nyafogóruhában, loncsos hajjal. Kézimunkázgatnék, varrogatnék, horgolnék, kenyereket sütnék, kimennék hajnalonta lefotózni az ébredező Dunát, na meg megírnék néhány kicsikis regényt.

Nem, sajnos ez nem lehetséges. Sőt, valamikor délután még egy konzervet is gyártanom kell holnapra, mert reggel már a hatos busszal indulok, és haza sem érek este fél kilencig.

Rühösen ronda, ködös idő van, de én csakazértis csajbuliba vagyok hivatalos, mégpedig délutáni csajbuliba ex-tanítóképezdész baratináimmal, akik közül mindenkit másfelé vitt ugyan az út, de valamiképpen mégiscsak ugyanazt tudjuk csinálni, amikor összeverődünk, mint amit régesrégen. Ordítozás és röhögés, akár a saját magánnyomorúságainkon is, sőt, leginkább a magánnyomorúságainkon. Ezúttal ezt ebéd mellett tesszük, én is viszek a kénálmációba egy háziveknit, azki ugyan nem lett valami dekoratív, de attól még bizony mi meg fogjuk enni.

Amíg viszont ez a nyavalyás készült (tegnap az öregtészta, ma az első kelesztés, második kelesztés, harmadik kelesztés, sütő, rutyutyu) olyannyira eluntam a várakozást, hogy a második kelesztés környékén nekigyürkőztem, és hirtelen összeütöttem magamnak egy újabb cikcakkruhát. Úgyhogy most egész pontos adataim vannak arra, hogy a nulláról indulva a szöszmöszök összegyűjtéséig nettó két óra tíz percbe fáj egy ilyen.

A világ misztikus összefüggéseire vadászók figyelmébe: ma éppen második hó tizedike van. Istenbizony nem volt szándékos. Na, kihűlt a vekni, mehetünk.

Gondolom, nem vagytok különösebben kíváncsiak jólismert nyafogóruhámra (a kék van rajtam, ha esetleg mégis), délután a Repülő Kutató elvisz házon kívül táplálkozni, akkor majd kicsípem magam. Addig is hadd mutatom meg, mivel szórakozom tegnap óta, jelentős bűntudattal és legalább ugyanakkora csámcsogó örömmel.

Azt álmodtam, hogy Esztergomban várakozom a buszmegállóban (egy sokkal szebb és mesésebb buszmegállóban, mint az igazi), pilinkél a hó, fent a dombon gyerekek szánkóznak, lehallatszik elragadtatott visítozásuk, valahonnan a közelből egy karácsonyi vásár sramlizenéje meg zsongása meg forraltbor-illata kúszik felém, minden csupa jingle bells és ünnepvárás, mint egy képeslapon vagy egy Hallmark szerelmesfilmben. Megjön a busz, én előlendítem a táskámat, hogy elővegyem a pénztárcám, keresem, keresem, nincs meg, és akkor megpillantom a hátam mögött egy fatönkön a hóban, nyitva van, és töküres. Szédelegve felszállok a buszra, majdnem elájulok a sokktól, engem itt kiraboltak, csak a zsebemben csörög néhány picula, azok is valami általam ismeretlen devizában, de a sofőr jótét lélek, és nem dob le a hóba, az utastársak körém gyűlnek, miközben én még mindig sokkos állapotban forgatom az üres pénztárcámat, tényleg, igazán, kétségbeejtően üres, a tolvaj még a könyvtári olvasójegyeket is kipucolta belőle. Próbálom fejben sorra venni, mi mindent kell majd pótolni, nehezen megy, a fejemet mintha vattával tömték volna ki. Személyi, tajkártya, adókártya, bérlet, bankkártyák, olvasójegyek, úristen itt volt egy diákigazolványom is meg egy Yves Rocher pontgyűjtő szarom meg névjegyek meg még mi nem. Az utastársak szánakozva sugdolóznak körülöttem, végül az egyik megkérdi, van-e egyáltalán, akit felhívhatok ebben a helyzetben, mire én azt mondom, a férjemet, és látom az arcukon, hogy valamiért nem hiszik el nekem, férjnél vagyok, és valahogy ez az egészben a legeslegrosszabb.

Olyan intenzív volt az egész, hogy azonnal felébredtem, szédelegve és enyhe sokkban, mint akit tényleg kiraboltak, és – ne röhögjetek ki – rögtön leellenőriztem a pénztárcámat meg a férjemet. Nyilván mondanom sem kell, mindkettő megvolt. Micsoda egy elcseszett pszichém van nekem, uramatyám. Tegnap egészen vidáman és kutatói energiáktól duzzadva jöttem haza a témavezetőmtől. (Nem bíztam a véletlenre a dolgot, rögtön elkezdtem beszélni, mire a seggem a kanapéhoz ért, és másfél órán át nem is hagytam abba – én rém meggyőző tudok lenni, ha éppen formában vagyok.) Erre most meg ez itt. Fejbe kéne kólintani engem valamivel, nem vitás.

Aztán persze nem tudtam visszaaludni, aztán végül persze mégis, és ez így együtt megint azt eredményezte, hogy most is olyan vagyok, mint akinek vattával tömték ki a fejét. Jobb ötletem nem lévén, elmegyek, hozok Celofánnak gyógypapit meg csirkemájat, arra akkor is jó ez a fej, ha belülről csupa vatta.

Minden bizonnyal még mindig kómás vagyok, hát nédda, mik estek rám a szekrényből.

A hécencségit neki, annyit öltözködtem máma, mint egy menyasszony, pedig nem esküvőre megyek, hanem találkozóra a doktori témavezetőmmel. Az is igaz viszont, hogy az esküvőm előtt sem fostam annyira, mint most. Le fog szúrni, mint a pengős malacot, és haj de igaza lesz.

Drukkoljatok nekem, ha ráértek.

Ezen a héten ugyan még nincs tanítás, de a fordulatszám attól még erőteljesen fokozódik, csak tudjam magam utolérni. Ma már találkozók megbeszélésével meg egyéb hasznos-fontos dolgokkal mulattattam magam, még telefonáltam is, pedig az nálam már szenzációszámba megy, desőt Hörömpő cirkusz, világszám.

Haj megmosva, szerda telezsúfolva programokkal, nyüzsögjünk tovább.