február 2015 havi bejegyzések

Olyan irgalmatlanul pocsék volt ez a február, zárjuk le valami váratlannal, tessék.

Na vajon hová indulok ebben az ancúgban.

Próbálok rendet vágni a káoszban.

Még mindig nehezen kezelem, hogy az új munkahelyi napirendem nagyobb összhangban van a természetes ébrenléti szakaszaimmal, mint a régi.

Magyarra fordítva: a jelenlegi életemben heti két alkalommal rohadt nagy előny inszomniásnak lenni.

Sokkal rosszabb dolgokat is el tudok képzelni annál, mint ovisok között tölteni a délelőttöt. Ma például megtudtam, hogy mi a ciceratocc, meg hogy a szájunkat beszélésre használjuk, és hogy együnk vele. És hogy igyunk vele. Kakaót.

(Jó, mindehhez fél ötkor kellett kelni, de hát semmi sincs ingyen.)

Ha nem tanítónap, akkor intézkedőnap.

Most már nagyon-nagyon-nagyon remélem, hogy hátam mögött hagyom a náthát, mindenesetre megint harcrakész vagyok, és indulok tanítani.

Azt hiszem, most már megmaradok, ha muszájból is – ma a fotózkodás előtt automatikusan felkentem némi rúzst, és ez eléggé előremutató tevékenység. Mondjuk az se lett volna a legalja, ha lecserélem ezt a továbbra is rettentő előnytelen mintás izét, amit csak azért válogattam be a hónap holmijai közé, mert reménykedtem abban, elszégyellem magam, és mégis csak átalakítom valahogyan.

De ha nem, hát nem.

Vagy legalábbis feltehetőleg így fogalmaznák meg Gonzóföldön, hogy “úú, öcsém, mennyi fölösleges réteg és textil”. Ami engem illet, még tudnám ugyan fokozni, de ma csak kényelmesen akarom érezni magam, ha már úgyis szobafogságban próbálom kitrombitálni a… á, nem akarjátok ti azt tudni.

…kong a hűtő és nincs már egy morzsa kenyér sem a házban, de ami még ezeknél is súlyosabb, most fújtam bele az orrom a kedden megkezdett százas csomag utolsó előtti zsebkendőjébe.

Mekkora szerencse, hogy a kisbót csak háromszáz méterre van, addig talán kitart az utolsó zsebkendő.

Az alábbi kép pedig tessék nektek elrettentő példának. Ilyen arcotok lesz, ha nem kúráljátok ki időben a náthátokat.

Ma van a farsang utolsó bulizós napja, számomra meg az a nap, Amikor Úgy Éreztem, Sose Jövök Már Ki A Takonykórból.

Tessék, újabb kép a “Csak mert megígértem” galériába.

Nem hinném, hogy teljesíthetetlen vágyaim lennének, mi a teljesíthetetlen abban, ha valaki végre végig akarja aludni az éjszakát, vagy legalábbis nem akar olyan kafkai rémálmokat, amelyekben még be sem következett kivégzések jegyzőkönyveit kell felolvasnia az áldozatoknak.

Szóval, kedves univerzum, kéretik figyelembe venni, hogy nem toronyórát akarok lánccal, hanem csak rendesen és békésen aludni. Köszi.

Nyugi, nyugi, a macskával semmi baj, vagy legalábbis nem több, mint általában. A vajjal van baj, bár tulajdonképpen az sem olyan nagy baj, és különben sem a macska ette meg, hanem én. Mivel viszont éppen rám akar dögleni néhány banán, inkább belesütöm őket valamibe, ahhoz viszont vajra lesz szükségem. A végeredmény: expedíció a kisbótba, holott milyen jól ténfereghetnék loncsos kötényruhában fel meg alá a lakásban.

Istenkém, micsoda áldozatokat hozok én a háztartás oltárán. (És mindezt van pofám kimondani. Az elmúlt két hétben először keltem arra, hogy “nahát, teljesen üres a mosogató”.)

Minden bizonnyal hiba antropomorfizálni ezeket a dögöket, de most már szándékos rosszindulatra gyanakszom: ahányszor éppen lenne pár nyugis napom, azt zsebkendőkupacok között töltöm. (Nyilvánvalóan sokkal rosszabb lenne, ha a munkanapjaimat csesznék szét, de azért ez sem kéjhömpöly.)

Na jó. Ma úgysem volt más tervem, mint háziloncsosba öltözötten némi tetyekvetyek – legfeljebb megnézek a Valentin-nap tiszteletére egy filmet is. Lehetőleg olyat, amiben sokat lőnek és káromkodnak. Aggyunk a romantikának.

Könyvtár, cipész, emberkaja és macskakaja, aztán szövegpofozás.

Mindenből egy kicsi.

Énmegmondtam hogyezleszbelőle. Háromnegyed hatkor egy naaagy, bánatos maszat látszik belőlem. De legalább felvettem a másik madárkás ruhámat is.

Valószínű, hogy a szerdák és csütörtökök délutáni posztokat fognak jelenteni itt a blogon – a mai csütörtökön persze ez sem segített volna, tíz perce léptem be az ajtón. Hosszú nap volt, annyit mondhatok.

(Anyám, de vénnek látszom. Na nem baj, szokjuk. Úgyis ez lesz egyszer a vége.)

Na, hát valahogy ilyenformán működik a kiszámíthatatlan. A kis fekete izé, amit olyan nagy szeretettel nézek, a bal bakancsom talpa.

Mázli, hogy már hazafelé történt vele ez a malőr.

Ma majdnem teljesen itthoncsücsü-napot tartok (kifogyott a tej), de ne irigyeljetek érte nagyon, holnap reggel hat után öt perccel lépek ki az ajtón, hogy dolgozóba robogjak, és csütörtökön ugyancsak. És jövő héten és azután jövő héten is, és így tovább még jó ideig.

Hogy miként fogom megoldani a hét ezen két napján a napi áutfitjeim beblogolását, azt még ki kell találnom valahogyan. Még az is lehet, hogy előző nap fogok fotózni, ami aztán már tényleg a hiúság netovábbja, de háromnegyed hatkor még piszkosul nem alkalmasak arra a fényviszonyok, hogy elmosódott maszatnál többet tudnék kihozni magamból.