Nemén: “És mondd, nem unatkozol azokon a hosszú buszutakon?”
Én: “…”
Baloldalt az őszi, jobboldalt a tavaszi félév.
projekt kategória bejegyzései
Eská 10/26 – Hetvenhét magyar… madárka
Kéremszépen, én csináltam a munkázó helyemen a bejárati folyosóra egy ilyet:
Ott fent azokra a pipikre gondolok, já. A receptet a Pinteresten találtam hozzájuk,
és ugyan ez eredetileg kartonpapírból van és a seggén kotlik, de nekem eleve az volt a fejemben, hogy plafonról fityegtetett pipiket szeretnék, mégpedig damilszálakon, hogy ne lehessen látni a függesztést. Sokat. Konkrétan hetvenhetet akartam, na, annyit, mint magyar népmesét á lá Illyés Gyula. Én így vagyok összerakva. Hogy finoman fogalmazzunk: olyan, izé, egyéni módon vagyok normális.
Nos, mint kiderült számomra (kipróbáltam), a recept szerinti méret ehhez túl nagy madarakat eredményezett volna, basz nagy szárnyas dögök lógtak volna a plafonról. A kartonpapír pedig az én terveimhez túl nehéz. Ebben is egyéni módon vagyok normális, a plafonról lógó madarak esetén nekem az az első gondolatom, hogy mi van, ha valamiért elenged az a damil, aztán valakit kupán talál egy basz nagy tarka keselyű, courtesy by Tisztelt Tanár Nő. Úgyhogy előbb lekicsinyítettem a sablont a felére (kézzel, mint az állatok – Fapipa és a nyomtató nem voltak hajlandóak kooperálni), a tradíciókhoz híven átmásoltam alkoholos filccel egy áttetsző mappára, kivágtam, majd jövel dekorgumi.
Ez lehetett volna nagyon drága mulatság is. Vagy nem. A lakásunkkal szemközti kínaibótban a dekorgumiból 250 rhénusi forint volt egy A2-es lap (ebből csak fehér, sárga és ződ volt, mindegyikből két lapot vettem meg), valamint 890 egy tízlapos A4-es csomag, aminek mind a tíz lapja más színű.
Még maradt is belőle. Az A4-es lapokra kissé több logisztikát igényelt a takarékos illesztés,
de én nagy vagyok, dicső és a végletekig makacs, ennélfogva hétfőn már el tudtam helyezni az irodámban hetvenhét madarat egy dobozban, természetesen még elemekre bontva.
Ez itt persze nem az én asztalom, hanem az egyik kollegináé, aki sokkal rendesebb nálam. Az enyém így néz ki, emelje fel a kezét, aki meglepődött.
A dobozt amúgy nyilván átraktam a saját asztalomra a többi dzsuva közé, csak a fotó kedvéért nem tettem már eredetileg is oda. És aztán otthagytam.
Csütörtökön jött el annak a napja, hogy végre nekifeküdjek az érdemi munkának. Az például kiváló ürügy volt, hogy pénteken épp a díszteremben volt a néphagyományőrző óvodák hacacáréja, és amúgy is mozgósítva volt minden jómunkásember az intézményünkből, ha valamit esetleg szögelni kéne meg más izé. Úgyhogy miután bevonult a szervező óvoda, és folyamatos eszmecsere közben szétpakoltak mindent de omni scibili, majd a megfelelő helyekre raktak bokályokat, ménkű sok gyermekrajzot, több köbméter zsákvásznat, sütiket, almákat és tényleg mindent de omni scibili, a jómunkásemberek felprüttyölték nekem a damilt a plafon alá. Utána jöttem én, a dekorgumi elemek, a függesztéshez használt gemkapcsok, egy kisasztal meg egy nagylétra.
Miközben tovább folyt a szervezés, többek között például odabent a komplett nevelőtestület azt gyakorolta, hogyan fognak majd berendeződni tableau-ba, amikor elfogadják a megtisztelő plakettet fábul, én a nagylétrán gimnasztikáztam. Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy az üzemeltetési igazgató időnként megjelent űzött tekintettel (ez nem lepett meg, ennyi óvónéni egy helyen rendszerint ezt a reakciót bírja kiváltani, pláne ha éppen szerveznek valamit), és felajánlotta, hogy segít, de ezt én mindig sok szeretettel visszautasítottam. Ja, meg hogy a tomporomban még ma is izomláz van, pedig három napja volt a létrára fel, létráról le, létrára fel, létrára fel, da capo al fine.
Mindenesetre két óra gimnasztika után végre fent volt az összes tollas dög, hell yeah.
A világítás és Fapipa hiányosságai miatt nem látni, hogy milyen irgalmatlan tarka a végeredmény, pedig de.
Következőkor a 307-es termet fogom kirittyenteni papagájba, ha minden jól megy. Stay tuned.
10/234 – Nondeszkript
Akkora futamodásban vagyok, hogy még a tájképeim is egy afféle nondeszkript évszakot mutatnak, ahol nem tudni, éppen zöldül, vagy éppen szárad minden elfele. Pedig odakint tavasz van, gyönyörű, de én már el sem bírom képzelni, milyen az, amikor a tavasz nem azt jelenti, hogy én szakdolgozatokkal szopok. Úgyhogy nesztek egy rohangálós hét szokásos vegyessalátája, amibe azért belekerültek dekorgumi madarak és sós kekszek meg macskasimi is, de ezek tényleg csak azért, hogy ne csak annyi maradjon meg, “bezony, ez volt az a hét, amikor én kiszedtem háromezerötszáz vesszőt, hogy aztán visszategyem máshová”. Galéria!
Intermezzó – Na vajon
Ma is olyan napom van, hogy délelőtt szakdolgozatok meg más munkahelyi izék, délután pedig tancsinap, de a hétvégén piszkosul kirúgok a hámból, ki én. Rém optimista terveim szerint az alábbi három kupacból mindhárommal kezdek valamit,
de azért kíváncsi lennék, titeket melyik érdekelne a leginkább.
Holnap reggelig tessék nyilatkozni, tényleg kíváncsi vagyok.
Eská 10/24 – A bazi nagy virágos ruha
(Frissített bejegyzés, első változata egy héttel ezelőtti.)
Március 12.
Amíg én a háztartásommal múlattam a szárnyas időt (díszpárnahuzatok mosása meg egyéb disznóságok, például a komplett hűtő kipakolása és kipucolása, aztán visszarakodása), ti szerencsére eldöntöttétek helyettem, hogy milyen átalakítással játsszak a továbbiakban. Az 52-es méretű virágos ruha nyert, mégpedig 68,18%-kal, ami elég sok ahhoz, hogy ennek fussak neki.
Gyerekek, amikor én azt mondtam, hogy ez bazi nagy, nem túloztam.
Hm, ez még nem ad elég jó képet arról, hogy mekkora.
Hm, még ez se. Na akkor próbáljunk meg túllépni a szokásos kereteken!
Azt hiszem, most már látszik-forma, mekkora valójában, ugye? 😀 Mint mondani szoktam, innen szép nyerni.
(Folyt. köv. Remélhetőleg még máma, de garanciát nem tudok adni semmire, mert vad takaríthatnék tört ki rajtam, és ez olyan ritka jelenség, hogy inkább nem ülök le egy sarokba megvárni, amíg elmúlik. Ki tudja, mikor lesz újra ilyenem.)
Március 18.
Kezdjük azzal, hogy tadáááá!
Valójában nem történt olyan sok minden a ruhával, mint hittétek volna. Leginkább az ujját kellett megoldani, márpedig ennek olyan vicces ujja volt, amit piszok könnyű átalakítani. Látjátok?
Miután az ujját-derekát bevettem (ez mind ugyanabból a lendületből történt, egyetlen nyissz, egyetlen varrásvonal, a legfelső fodorból kellett még kivágnom a fölösleget.
Ide kerültek a ZSEBEK!
Ez továbbra is egy bazi nagy virágos ruha, nem is akartam belőle kicsike ruhát csinálni, mert én így szállok le a bicikliről. Sálálá.
Eská 10/20 – Székpárnák
Végtelen hosszú ideje műsoron voltak már, de most végre kész vannak, tényleg.
Ezt itt fent szorozzátok be néggyel, és nesztek fázisfotók is!
Most pedig engedelmetekkel visszahanyatlom egy kicsit a már jól megszokott stabil oldalfekvésbe. Zselé vagyok, no.
Eská 10/18 – Előjegyzési naptár
Csimbumm cirkusz, világszám! Van egy halvány gyanúm, hogy ezzel egy hosszú sorozatnak sikerült megágyazni, már persze ha továbbra is lesz majd olyan kártyajárás, amikor rá tudok szánni másfél napot egy eská előjegyzési naptár legyártására. A meló meglepően egyszerű volt, bár persze szokás szerint nehezítettem magamnak rajta – de ne vágjunk a dolgok elébe.
Itt hagytuk abba, ni, amikor eldicsekedtem az aranyozott Van Gogh-os washi szalagjaimmal (melyekről azóta megtudtam, hogy van magyar nevük is, miszerint dekortapasz. Igen hülyén hangzik, úgy vélem.)
Utána azért, bevallom, egy kicsit magamba szálltam, ami esetünkben rendszerint azt jelenti, hogy a végeredmény másképpen lesz tarka, mint az eredeti opcióban. Nyilván ezúttal is ez történt, de a dekortapaszokat szendén visszatettem a polcra, aztán megnéztem, hogyan robbanthatnám le az aranyozás nagyját a noteszről.
Én az ilyesmit először mindig körömlakk-lemosóval kezdem, mert ami le tudja szedni a Trinát Unitopot, amihez megszáradt állapotában nitrohígítót ajánlanak, az tudhat valamit. Tudott is.
Itt-ott hagytam egy kicsit mutatóba, de a feliratokat úgy leszedtem róla, mint a huzat. Good riddance.
A következő állomásról is kaptatok már tegnap egy pillanatképet, de most elaborálom. Erről van szó, ni:
Attól, hogy a dekortapasz meg az aranyozás kiment a képből, Vincent még maradt. Sőt.
Van Gogh 1888 októberében Arles-ban egy Sárga Ház nevű épületben lakott a Place Lamartine 2. szám alatt, és éppen nagy lelkesedéssel készített elő egy vendégszobát Gauguin számára, a saját hálószobája mellett. Az utóbbi egy fura trapéz alakú helyiség volt, tarka, mint a papagájsegg. A fivérének, Theónak írt levelében részletezte is, hogy a falak lilák, a székek vajsárgák, a padló ződ, az ágytakaró meg cinóbervörös, és ha ezt majd egyszer megfesti, csakis fehér keretben tudja elképzelni, mert fehér színű cucc egy árva darab sincs a szobában.
Nincs abban semmi meglepő, hogy Van Gogh, mint általában a kreatív népek, az egyik projektből (a vendégszoba előkészítéséből) egyszer csak átpottyant egy másikba, a saját szobájának megfestésébe. Három különböző változatot is készített ebből, és azokat a képeket én mindig nagyon szerettem. Ezt még tudnám részletezni, de most inkább azt nézzük meg, amint nagy tisztelettel ugyan, de totáliter széjjelvertem az Arles-i szoba, 1888-at, mint a pinty.
Az egészet persze nem én kezdtem, hanem az amszterdami Van Gogh Museum, akik a gyerekekre is gondolnak, például kifestőkkel. Ha ők megengednek maguknak ekkora blaszfémiát Hollandia legjobb, a világnak pedig 24. legjobb múzeumaként (2018-as adat), akkor valójában én csak tiszteletreméltó tradíciókat követek. (Megjegyzem, erről még nekem fogalmam sem volt, amikor a Vajda Lajos-kifestő első tervein kezdtem ábrándozni. Nagy szellemek találkozása, hah.)
Az Arles-i szoba kifestőjének egyik változatával kezdtem bűvészkedni a ledes rajztáblán. Ha gondosan megfigyelitek a fenti fotón látható képecskéimet, észrevehetitek, hogy valójában egyik sem “kiragadott részlet”, nem pontos másolata az adott saroknak: egyes elemeket kihagytam, másokat áthelyeztem, a széket elfordítottam, felraktam az asztalra egy plusz kancsót stb. Ha még játszom ilyet, ennél is keményebben nyúlok majd bele, mivel ez a kollázstechnika kifejezetten elkezdett érdekelni, de ezúttal szigorúan tartottam magam ahhoz, hogy előjegyzési naptárat gyártok, mielőtt én is kikötök valahol levágott füllel vagy tudomisén.
Úgyhogy elővettem a filctollaimat.
A cetlin egy előzetes paletta látható – nagyrészt tartottam magam hozzá, de néhol lettek végül eltérések ugyanazon a színskálán belül. Merthogy én ezt terveztem megvalósítani, ni:
Előtte a controlfreakek szép szokása szerint leszámoltam és bejelöltem mindet, aztán persze ezt mind ki kellett radírozni, aztán felporszívózni azt a ménkű sok radírvucnit, grr. Az augusztust összesen öt lappal váltottam ki, minden hétre egyet szánva, mert a naptáraim általában az oktatás köré szerveződnek, mint ebben a kupiban minden (még ha ez nem is mindig látszik), és az augusztus nagyrészt egy fekete lyuk. Így éppen elegendő lap volt a noteszben, bár ebben sokat segített, hogy januárra csak kettőt szántam, igaz, azok máris dugig tele vannak. Jövőre, ha kitart a lendület, ezt is át kell majd gondolnom, hány lapos notesszel dolgozzam és milyen beosztásban, de az a jövő, a jelen meg most van itt ni.
Miután mindent beírtam, beszámoztam meg más anyámkínják, visszatértem az arles-i szobához, mármint az általam széthentelt változatához, mert én ezeket a képecskéket afféle hónapkezdő vignettánek szántam, mégpedig az adott hónap felirataival harmonizáló színekben. Logikus, nem?
A színválasztás mellett az is meglehetősen tudatos döntés volt (hadd magyarázom a bizonyítványt, léccilécci), hogy lábbal tapodtam a hagyományos árnyékolási szabályokat. Olyanokra gondolok, hogy “bútorok mögött mindig sötétebb, sarokban mindig sötétebb, elöl minden élénkebb, mint a háttérben”. Az Arles-i szoba éppen azért különleges, mert egyidejűleg mutat be egy egészen eltúlzott perspektívát (nézzétek csak a padlóléceket vagy a két egyforma szék közötti méretkülönbséget!), mindezt viszont jóformán árnyékolás nélküli, összefüggő színfoltokkal teszi. Ezért is olyan logikus választás kifestőként. Én a “verjük szájba a perspektívát” más megközelítését választottam, de a koncepció ugyanaz (bár itt most visszavehetnék kicsit az arcomból, neszpá).
Így néz ki egy hónapkezdő vignetta a véglegesített változatában:
Egyszer majd nagyok leszünk, profik és ügyesebbek, de most egyelőre mondjuk azt, hogy a konszepszijo jó, az előjegyzési naptár használható, és a többit majd a jövőben kitaláljuk, hogyan legyen.
Esetleg morogva keresünk magunknak egy újabb naptárt a Paperblankstől. Meglátjuk.
Intermezzó – Naptár vaj mi
Help! Segítség! Au secours!
Nem tudom, meséltem-e már arról, hogy ezek a kukufejek a Paperblanks-nél nem gyártják többé a kedvenc előjegyzései naptáram? Nyilván én vagyok meghúzatva, de mindjárt január vége, és nekem még nincs idei naptáram, ma este viszont bedühödtem, hogy miért várok én a sült galambra, amikor itt vannak nekem helyben a konyhakész csirkék.
Ja, annyi kis füzetem meg noteszem meg egyebem van, mint a fene, miért is ne csinálhatnék belőlük ezzel a két kezemmel előjegyzési naptárt. Az ordenáré nagy készletet sikerült is leszűkítenem az alábbi kettőre, de ezzel most megakadtam, hogy melyik darab legyen az alábbi kettőből.
Méretre sem tudok dönteni, pedig az sokat segítene, de nem.
Szóval, help! (Nyilván ha már megvan a döntés, szép kézműves módszerekkel ki is pimpelem a jelöltet, és azt meg majd jól bemutatom, viszont jó lenne, ha ezt már a hétvégén meg tudnám ejteni, mert utána benyel a meló.)
Eská 10/16 – Tárhely-bővítés
Kezdjük azzal, hogy “tadááá!”, oké?
Itt ezeken a tájakon mindig újabb és újabb tárolási trükkökön töröm a fejem, mert mink olyanok vagyunk, mint a gázok, betöltjük a rendelkezésünkre álló teret, és mindketten vadul burjánzunk szétfele, amíg csak van rá hely. A RK mindezt saccra húsz négyzetméteren csinálja, a Bűnök Barlangja viszont ennek csak a fele, és én szeretem ugyan, ha minden karnyújtásnyira van tőlem, de ha további rétegek alatt, azt nem komálom. Úgyhogy időnként átszervezések vannak meg minden más fityfenék.
Ezúttal annyira elegem lett az asztalom körül terjengő káoszból, hogy szétkaptam az egészet, mint foxi a lábtörlőt.
Ez a kép még azelőttről való, hogy kellő alapossággal lecsutakoltam volna mindent, de mindent. Az a fekete fót ott a Brezinán az asztal közepe tájt hátul például egy döglött poloska. Na ő már nincs ott. és az ablakot is megpucoltam, mert ráfért, hajaj, de mennyire.
Az asztal és környéke lepucolásával persze annyit lehet csak nyerni, hogy átmenetileg kevesebb lesz a dzsuva, de hát összességében ez nem sokat segít rajtam, mert eddig ezen az asztalon tengődtek a horgolókellékek meg varrókellékek meg hímzőkellékek plusz még pár akcidentális szarság, az elmúlt hetekben viszont ezekhez bejöttek a rajzkellékek is, és innentől már lehetetlenné vált a helyzet. Na de hát ezért lenni nekem barkácskellék. (Ők hálistennek kint laknak a folyosón ebben a szekrényben, mellesleg ott is ideje van újabb merényleteknek, jahahahaj.)
Mivel én mindent szétverek meg összerakok, de menet közben jóformán semmit se dobok ki, a Bűnök Barlangja asztalához ezúttal az előszobafal maradványait használtam fel, mégpedig azt a darabot, ami az alábbi kép felső részén található,
és amit én ezúttal is kezelésbe vettem a fűrészgéppel. (Erről nincs fotó, túl gyorsan történt. Tegnap este 19:08-kor megkérdeztem a RK-t, szerinte illendő-e még ilyenkor lakott területen fűrészgépet használni, aztán 19:11-re már kezemben volt a szétvágott rutyutyu.)
Azért kellett levágnom a maradványokból, mert az asztalomon Eriknek foglalt helye van, és az a hely marad, bármiféle más hobbitevékenységet is művelek azon az asztalon. Egészen konkrétan azért, mert a fene se fog egy tizenhét és fél kilós dögöt ide-oda cűgölgetni, pláne hogy akkor még külön helyet kell találni ilyen esetekre, és Erik méretéből és súlyából adódóan nem az a fajta, akit csak úgy könnyedén felhajinthatnék bármilyen polcocskára. Szóval egy olyan hosszúságú polc kellett nekem ide, ami mellett Erik is elfér. Ez hozzávetőleges méréseim szerint vala 62 centi, és miután szétcsavaroztam a maradványokat (imbuszkulccsal – ez azért fontos, mert utána ismét igénybe akartam venni az imbuszokat vagy minekhíjákokat), aztán lefűrészeltem a fölös részt, itt maradtam ezzel itt:
Erősen jobbra a levágott és félretett rész sarka látható. Az olyan huszonkevés centi hosszúcska darab, de azt se dobom ki, még történhet vele akármi. Fog is. Nem most.
A fúrógép azért kellett nekem, hogy kreáljak egy új lyukat a polclap rendezői jobbjára, és így visszarakhassam rá a lecsavarozott részt az imbusszal vagy minekhíjákkal.
Lőn. Miután alaposan lecsutakoltam a polcot. Amikor összeszereltem, csiszoltam egy sort a megviseltebb felületeken, majd festés!
A világosszürke Trinát Unitopot már ismeritek. Na belőle jött rá két réteg az izékére. Az első rétegnél kellett kizárnom Pocit. A másodiknál zártam be Macit. Maci nagyon kedves fiú, miután a kaparászásra végre kinyitottam neki az ajtót, hangos u-u-u kíséretében odatrappolt a futonhoz, és hanyatt vágta magát rajta, hogy simizzem. Mondtam neki, mi a nyavalyáért nem szóltál, hogy be vagy zárva, te töketlen. Ő azt válaszolta erre, hogy mrrrrr, az állam alatt is. Maci tényleg kedves fiú.
Miután megszárada mind a két réteg festés, fél órával ezelőtt végre behurcoltam a polcocskámat a Bűnök Barlangjába, odaraktam az előre eltervezett helyre,
és látám, hogy az nekem jó.
Itt még persze nem értek véget a merényletek, mert tárolásügyben még teszek további lépéseket, de most éppen ez van, úgyhogy gondoltam, beblogolom. Meghajlás, taps.
Eská 10/15 – Az akvarell meg a piszok nagy csalás
(Ezt most írom meg, mert a mai napomat lényegében kidobtam az ablakon, úgyhogy kell egy kis mégiscsak-csináltam-valamit sikerélmény.)
Azt már tudjátok, hogy nem én rajzoltam azt, amit a múltkor megmutattam, hanem Vajda Lajos. Én csak akvarellt csináltam belőle. Kapaszkodjatok meg: még csak nem is festettem igazából. Filctollal készült szinte az egész.
Bizony. Ez. Itt. Szinte kizárólag filctollal.
(Ez egyébként nem ugyanaz, mint az előző, lapozzatok csak vissza. Ezt itt konkrétan azért csináltam, hogy el tudjam látni nyájas közönségemet fázisfotókkal. Az olvasókért mindent.)
Szóval ott hagytuk abba, hogy volt nekem egy kiváló Vajda Lajos-kifestőm és egy ledes rajztáblám. Na mármost a ledes rajztábla tényleg főnyeremény ehhez a technikához (aka Piszok Nagy Csalás), mert a fénye képes áthatolni a sablon+akvarellpapír vastagságán is.
Amikor azt mondtam, ehhez a melóhoz megfelelő eszközök kellenek, valójában egyetlen dolog nélkülözhetetlen mind közül: az akvarellpapír. Rendes, megbízhatóan vastag, direkt vízfestéshez gyártott, legalább 200 g/m2 akvarellpapír. Ez persze ennek megfelelően nem is olcsó mulatság: az ára a viccesen drága és a leszakad-a-pofám-annyira-drága közötti sávban helyezkedik el. Ez, amit én használtam, a kevésbé drágák közül való (Canson Student 250 g/m2, 10 lapos rajztömb), de attól függően, hol veszi az ember, még ebből is 2-300 forint között van egy lap. Szóval miután szent bambaságomban fordítva raktam fel a másolótáblácskámra (az akvarellpapírnak általában az egyik oldala sima, a másik meg bordás, és az utóbbit érdemes használni), ahelyett, hogy újrakezdtem volna az egészet, inkább megnéztem, mennyire működik ebben az esetben is. Nos, mint a legelső képen láthatjátok, így sem reménytelen.
És ezután – dobpergés – nekiláttam átrajzolni az akvarellpapírra a Vajda Lajos-kifestőt. Mégpedig filctollal.
Négyféle filctollat használtam: kétféle ecsetfilcet (egy ICO és egy Milan márkájú készletem van), valamint Koh-I-Noor Twins és a Crayola Pip-Squeaks vastagfilceket. (Nem kell ilyen sokféle, nyugi, csak ezek nekem úgyis itt voltak kéznél.) Valójában a mindközönséges vékony, sima filctollal is működik a dolog, csak kevésbé lesznek majd belőle szépen szétterülő felületek. A négyféle filccel viszont ezt értem el, ni:
Innentől félretettem a ledes rajztáblát, és a színes kis kifestőmön tovább dolgoztam filctollal (ezúttal a Koh-I-Noor vékony oldalát és a Staedler vékony filcét is használtam), majd amikor úgy döntöttem, ez már jó lesz nekem, felragasztottam egy mappára maszkolószalaggal a lapot:
Ez nagyon fontos. Ha nem ragasztószalagozza fel az ember festés előtt a lapot, az hülyén összevissza fog pöndörödni, így viszont a menet közben keletkező pöndörödések szépen ki fognak majd simulni, amikor a víz felszárad. Nem kell extra-speciális maszkolószalag, én konkrétan azokat használtam, amiket szobafestésnél szoktam. Egy jó akvarellpapír sok mindent megbocsááát.
Például ezt is:
A képen egészen pontosan az látható, amint a filccel rajzolt körvonalakból pusztán csak ecset és víz segítségével akvarell készül. Lapos ecsetet érdemes használni, a vonalak szélétől indulni, befelé haladni a felületeken. Nem kell plusz festék, nem kell tényleg semmi, csak ecset és víz.
Medzsik!
Ha az ember bátortalannak érzi magát, itt akár meg is állhat. Nekem az ilyesmi nem szokásom, úgyhogy miután ez megszáradt, rámentem még egy kicsit vízfestékkel is. Igazán csak kicsit.
Egy kis pacsmagolás, egy kis száradás, és végül, tadááá!
Mintegy fenyegetésül megjegyezném, hogy ebből a képkeretből még van nekem. Sok. Tényleg sok.
Intermezzó – Az “Hommage à Vajda Lajos” projekt
Tudom, akvarelleket ígértem. Gyün az is, de előbb sort kerítünk a felvezető-bevezető marháskodásra is, mert nem a semmiből jutottunk ide,
de nem ám.
Vajda Lajos (egy wiki-szócikket kaptok róla az egyszerűség kedvéért, utána mindenki tovább bogározhat kedvére a neten, ha érdeklődik iránta) nehezen kerülhető meg, ha Szentendréről és festészetről van szó. Ő valóban ennek a városnak a szerelmese volt, tizenéves korában itt lakott a szüleivel, majd a húszas éveiben is vissza-visszatért festeni és motívumokat gyűjteni. Szegény feje egyike volt azoknak a festőknek, akik végignyomorogják rövid életüket, aztán haláluk után kapják meg a kellő elismerést. Volt már életemben olyan kiállítás, amiről úgy jöttem ki, hogy “jó-jó, értem én, de mihez kezdjek vele”, viszont Vajda Lajos minden alkalommal úgy üt fejbe, mint a legnagyobbak.
Nem csoda, hogy amikor 2018-ban volt egy nagy, komplex és jól összerakott kiállítása a Ferenczy Múzeumban (Világok között /Vajda Lajos, Szentendre, Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre, 2018. november 11 ‑ 2019. március 31.), én gyakorlatilag végigfotóztam az egészet. A sok fotó között meg volt egy ilyen is, ni:
Ez voltaképpen csak egy lap egy skiccfüzetből, 1928-ból. Vajda akkor éppen húszéves volt, a kidolgozott munkái még nem igazán “vajdalajosok” (értitek, mit akarok mondani), de ez a gyorsan feldobott vázlat már nagyon-nagyon az, a helyszín meg eltéveszthetetlen. Még ha nem is tudom már pontosan megtalálni a konkrét utcasarkot, ez itt mindenképpen Szentendre.
Egy kiállításon annyi fotót el lehet lődözni, mint a fene (mármint ha hagyják, hogy fényképezz), de ez itt nem csak a lőj-és-fuss része maradt: már amikor megpillantottam, akkor tudtam, hogy ezzel én kezdeni fogok valamit. Hé, éveken keresztül fent volt a falamon, még ha esetleg nem is vettétek észre, vagy nem tudtátok, mi ez és mit akar.
Ez itt egy tavaly januári kép, látjátok?
Ah, a hárommal ezelőtti berendezés, mielőtt kimentek volna a képből a baglyok, és bejött volna a frissített ollópark, a Hundertwasser-képeslapok meg egy csomó dzsuva.
Mindenesetre ez tényleg ott ült nekem a fejemben meg a falamon, és tutira tudtam, hogy kezdek majd vele valamit, de az ilyesminek nálam ki kell forrnia magát. A lökést végül Csicsóné gengszterei adták meg, bár persze csak afféle áttételes módon. Kulcsszavaink valának: kifestő, tyehnyika és irigység amiatt, hogy miért csak ők örvendjenek a kreatív mocskolásnak.
Kezdjük a kifestővel. Azokkal én tavaly ősszel kezdtem kísérletezni, és közben egyre többet kancsalítottam Vajda Lajosra is a falon. Mint láthatjátok, a skicc nem egy grafikához, hanem egy festményhez készült, az is gondosan be van jelölgetve, melyik felület milyen színben jelenik majd meg rajta. (A falon lévő példányt még a régi nyomtató köpte ki, aki önhatalmúlag négyzetté nyeste az eredetileg téglalap alakú rajzot, és én kezdetben berzenkedtem ez ellen, de aztán megbékéltem a dologgal. A rajz arányain nem torzított sokat, én meg többet tudok kezdeni egy négyzettel, akár érthető ez, akár nem.)
A tyehnyika úgy jött a képbe, hogy Csicsóné gengsztereinek látogatására készülve rendeltem egy ledes rajztáblát. Ha még nem láttatok ledes rajztáblát, az ilyen:
Az ifjú hölgyek egyik kedvenc foglalatossága illusztrációk másolgatása, eddig pauszt használtunk, de gondoltam, szintet lépünk. Ez végül nem jött össze, sajnos/szerencsére csak január elejére érkezett meg a rajztábla. (A “szerencsére” kitétel azt takarja, hogy a) retrospektíve szinte biztos vagyok abban, összeverekedtek volna azon, ki használhatja és milyen időbeosztásban, b) miután magam kipróbáltam, nem vagyok biztos abban, akarom-é ezzel rongálni fejlődésben levő szervezetek szemit.)
Megjegyzem, pausz és ledes rajztábla nélkül is megvolt a trükköm arra, hogyan másoljak át akármiket. Képkeret üveggel, de hátlap nélkül + két doboz aládúcolni + elemlámpa = medzsik.
Kicsit fapados medzsik, de akkor is, na. Viszont a ledes rajztáblával tényleg szintet léptünk, így kábé négy év lassú fortyogás és vajon-mit-kezdjek-vele után megvolt a Vajda Lajos színezőm.
Innen folytatjuk.
Jóleső Január 2023/13 – “háromszög”
Majdnem a “haramia” lett belőle (kiváló sorozatom van arról, amint polcszerelés közben a romokon lunaparkoznak az elvetemültek), de tegnap megjött az anyag, amit rendeltem, és most örömködés van.
Mint látható, ehhez már van Terv, hozzáillő Kiegészítő meg minden. Garancia persze nincs, hogy már ma kész lesz (du. úgynevezett szociális életet fogok élni), de akkor is, hurrá.
Holnapi ajánlatunk:
Eská 10/13 – Vegyes technika vajmi
Azt hiszem, évtizedekben mérhető, mikor dolgoztam utoljára akvarellel. Az, hogy volt a házban belőle, nem számít semmit, van itt minden. A vízfestéket speciel a gengsztereknek vettem, akárcsak az ecsetfilceket, a viaszkrétákat, a két színesceruza- és három filctoll-készletet, a temperákat és ecseteket, meg persze mindenféle papírt is quantum satis. A kölköknek egyik kedvenc elfoglaltsága az, amit a húgom kreatív mocskolásnak nevez, és én az ilyesmit igenigen értékelem. Egyrészt mert paidagógiai becse is van, másrészt meg legalább addig sem egymást gyapálják. (Bevallom, az akrilfestékeket mindig gondosan eldugom előlük. Inkább nem adok a kezükbe olyasmit, amit ha megszárad, plazmavágóval sem lehet lerobbantani a felületekről.)
Az, hogy most miért kotortam elő, a tatárok kimenetele utáni állapotoknak köszönhető, ugyanis miközben összeszedtem a széthanyigált rajz- és festőkellékeket, feltámadt bennem egy afféle egészséges önzés, miért csak ezeknek a tulili madaraknak legyen öröme a kreatív mocskolásból, énisakarom. Úgyhogy rárepültem az akvarellkészletre, sálálá.
Nyilván nem vagyok benne túl jó, de ez nem azt jelenti, hogy ne ugorhatnék neki minden kezem ügyébe eső eszközzel egy papírnak, csak úgy. És akkor hívjuk ezt jobb híján vegyes technikának, meg miért ne.
Attól tartok, ez csak a kezdet volt, mert tényleg nagy örömömet leltem benne, még ha a pepecselés közben nem is mindig tudtam, mi jön ki belőle.
Persze ebben a vircsaftban, ahol tényleg van minden, éppen ennek megfelelő méretű képkeret nincs. Sebaj, egyelőre itt jól ellesz.
Huh, ezen a falon is hogy elburjánzott a kupleráj, ideje lenne rendet rakni…
Jóleső Január 2023/2 – “Albrecht”
Erre nem számítottatok, mi? 😀
Nagyjából amióta felértem a könyvespolcon a művészeti albumokat, és voltam már elég erős ahhoz, hogy le is vegyem bármelyiket, nagyon szerettem Albrecht Dürer tizenhárom évesen készített önarcképét.
Megvan már benne minden kicsiben, ami majd a nagy Albrechtben meglesz: az intenzív koncentráció, a részletekre fordított figyelem, és igen, a hiúság is (“hajaismijen”) meg az “én fontos vagyok” meggyőződése. Nézzétek csak azt a kéztartást!
Ritkábban rajzolok meg színezek, mint kéne, és ezzel eszem ágában sincs azt mondani, hogy düreri magasságokra törekszem, de néha ki szeretnék próbálni pár új technikát, aztán elhessegetem a gondolatot, mert annyi más tennivalót találok magamnak. Most viszont Jóleső Január van, nem? Úgyhogy tegnap előkotortam néhány rajzcuccot, kinyomtattam fekete-fehérben a kis Albrechtet, aztán uccuneki.
Azok ott a tányéron gyümölcstea-filterek, mert kíváncsi voltam, milyenre színezik a papírt. Képzeljétek, zöldre!
Végül ez lett az egész maszatolgatásból meg vonalkázásból meg színezgetésből, és nem mondanám elégedetlennek magam, mert igencsak jóleső érzés volt eljátszani vele.
A holnapi oldal pedig ez lesz:
A második Jóleső Január elé
Ah, a szárnyas idő miként suhan, már megint itt vagyunk az istenbizony meg a sohatöbbé szezonjában, alig pár hétre a natudodmitvilág és az ottegyemegafeneazegészet stádiumától. Hát akkor gyürkőzzünk neki.
Tavaly ilyenkor hirdettem meg az első Jóleső Januárt, most a másodikon a sor. Amit itt a belinkelt szövegben írok, továbbra is áll, de ezúttal egy pöttyöt változtatok a kivitelezésen, oké? Töltsetek egy kávét, elmagyarázom.
Mint azt tudjátok (mert ugye tudjátok), 190 éve jelent meg A magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai. A magyar tudós társaság’ különös használatára czimü munkátska, mely azt hivatott elérni, hogy tegyünk már végre pontot a jottisták meg ypszilonisták, katolikusok és protestánsok, dunáninneniek és dunántúliak helyesírásbeli balhéira, plusz legyen mivel kínozni a kisdiákokat, akiknek ezentúl be kell vágni, hogyan köll leírni azt, hogy gellérthegy, gólyafészek, dióhéj meg császárikirályicímzetestanácsos. Igen, ez volt az első Akadémiai Helyesírás, bár akkor még nem volt Akadémia sem, de értitek.
Nem bántlak tovább a helyesírás-történettel, most már szegény ötödikeseknek is be kell magolnia, mi a részleges hasonulás meg miben áll a szóelemző elv, úgyhogy feltehetően mindenkinek tele a töke az egésszel. Kár. A magyar helyesírás története sokkal viccesebb és szórakoztatóbb, mint hinnétek, és itt most képzeljetek el három további bekezdést, amelyben a magyar oktatás általános elkeféltségéről teszek magvas megállapításokat. Ezt a három bekezdést ugyanis most nem írom meg, Jóleső Januárról beszélünk, nem pedig Szopató Szeptemberről meg Jahahahaj Júniusról.
A lényeg ezzel a magyar hejesírás nevű katyvasszal az, hogy időnként nekifutnak, oszt addig kalapálják, amíg meg nem születik egy újabb Akadémiai Helyesírás (a továbbiakban AkH), és akkor az előző megy a levesbe. Nem teljesen, naná hogy nem, rendszerint olyan súlyos és fontos változtatások történnek, hogy ezentúl hány m-mel kell írni a mamutot meg hány szótagtól van egybeírás-különírás meg hogy Mariann-nal vagy Mariannal? Mindenesetre ilyenkor kihirdetik, hogy van egy új AkH, és ha van a lakásban egy korábbi könyvformájú AkH, innentől ebből hajtogathatod a papírrepülőidet.
A jelenleg érvényes AkH a 12. sorszámú, nálam meg természetesen van a lakásban egy AkH11. Na innentől fordulunk rá a Jóleső Januárra. Én ugyanis úgy döntöttem, hogy a 2023-as JJ-t ennek segítségével fogom abszolválni.
A tavalyi felvonásban összeraktam egy meglehetősen előrelátható szólistát, amelynek mentén alakintgathatom a Jóleső Január tematikáját, idén viszont úgy gondoltam, legyünk kreatívabbak, és bízzuk magunkat többé-kevésbé a véletlenre. Úgyhogy megfogtam az AkH11-et, három dobókockát meg persze tollat-papírt, és nekiláttam.
Az AkH azon része érdekelt, amely a szótárat tartalmazza, ez ebben a kiadásban a 127. oldaltól a 414-ig terjed. Január 31 napos, ennélfogva az elsejétől kilencedikéig tartó időszakra jutnak a százasok, tizedikétől tizenkilencedikéig a kétszázasok ésígytovább. Megvan?
Na akkor jönnek a dobókockák. Ha csak kettőt használnék, sose mehetnénk az X66 fölé (X=1 vagy 2 vagy 3 vagy 4), ezért kellett három. Innentől viszont meglehetősen random módon döntöttem el, az első kocka lesz a tízesek és a másik kettő összege az egyesek számjegye, mert végül is tökmindegy, a véletlen az véletlen, pláne amíg nem látom, valójában melyik oldalt dobta a lottó. Ha olyat dobtam, hogy pl. 6+5+6, akkor a második számjegyhez összeadtam az eredmény számjegyeit is, lásd 5+6=11, 1+1= 2, a végső szám pedig akkor X62.
Ilyenformán tessék elképzelni a folyamatot, ni:
És aztán dobtam, és dobtam, és számoltam, és írtam, és végül ez lett belőle:
Az utolsó kettőnél csak egy dobókockát használtam, mert adott volt, hogy a számnak 41X-nek kell lennie (emlékeztetőül: a szótárrész 414-ig tart). A január 25-i szám helyett pedig azért dobtam újat, mert a lista áttanulmányozása után rájöttem, hogy a január 20. ugyanannak a lapnak a másik oldalán van, és nincs garancia arra, hogy nem nyírom szét a lapokat valamilyen művészi agymenés következtében. Egy kollázs hátoldaláról nehezen tudnék szavakat választani, ugyebár. (Mert nem látom, mik azok, azér.)
Na szóval ismételten csak a hülyeség meg a marhaság terjeng errefelé, a Jóleső Januárba a véletlen meg a szabad asszociáció aranykapuján keresztül fogunk bebukdácsolni, és soxeretettel hívom játszani ezúttal is a kedves olvasókat. Minden nap felteszem a következő napra érvényes oldalt, aztán uccuneki. A január 1-i oldal ez lesz:
Höhö, ott van benne az is, hogy “bűnbarlang”…
10/113 – Kifelé
Mit mondhatnék, ebben a pillanatban ez a Bűnök Barlangjában az egyetlen vállalható sarok, pedig ezzel is van baj elég.
Majd ha rendberaktam az egészet, jelentkezem.
10/87 – Kérdés
Mint a mellékelt ábra mutatja, voltunk piacon. Meg bótban is.
Melegem, na az nem vala. Cserébe viszont most, hogy hazajöttem (a RK még elszaladt Emesével a zakóit elhozni a tisztítóból), épp csak leültem a kanapéra megírni ezt a bejegyzést, oszt máris rám ült egy hétkilós melegítő. Bundája is van. És dorombol.
Juteszembe. Mivel holnap van advent első vasárnapja, tessék nyilatkozni, ebben az évben vagyon-é olvasói igény az “adventi dekkolás” sorozatra? Hogyismondjam, nem strapálom magam vele, ha nincs érdeklődő…
Intermezzó – Zajos Tücsök és az angyalok
Ez most kétségkívül úgy hangzik, mintha egy együttesről beszélnék a Motown Sound idejéből. Noisy Cricket and the Angels. Látom is őket magam előtt: kinyalt fekete csávó aranyfogakkal, bordó öltönyben és rózsaszín zsabós ingben, mögötte meg egy női vokáltrió méhkas-kontyokkal, rózsaarany lamé koktélruhákban. Woo-bop, mmm-bop, wooOOOO-bop.
Valójában Zajos Tücsöknek az új ragasztópisztolyomat neveztem el, ezt itt ni:
Mégpedig ezért:
Mivel akkor szép a buli, ha zajlik, nyilván kipróbáltam, aztán csütörtökön bevittem éles bevetésre is a munkázó helyemre. A csütörtöki egyébként is a totális káosz és kiszámíthatatlan jelenlét napja volt (hogy emlékeztesselek, ez volt a törölt őszi szünet helyén az egyetlen tancsinap, amelynek örömére amúgy külön megkértek, hogy ne írjunk hiányzókat), úgyhogy oktatói fennállásom egyik legbizarrabb napját sikerült összehozni: gyakorlatilag minden órán angyalokat gyártottunk a gyivákokkal, miközben én olyan dolgokról zöngicséltem nekik, mint a szocializációs minták meg a megkésett beszédfejlődés.
Tavaly az adventi kézműveskedésnél csúful ráfaragtam/tunk a tomtékkal, én itthon voltam felfordulva, a népség-katonaság meg közben rejtvényfejtést művelt, mert ki volt nekik szabva az összes elem, és küldtem nekik fotódokumentációt az összerakásról, de azért nem ártott volna, ha ott vagyok megmutatni, hogy ezt most így, aztán azt meg úgy. Küzdöttek, mint malac a jégen, na. Ezért volt, hogy az idei projektet ezúttal ki akartam próbáltatni válogatott (nyilván véletlenszerűen válogatott) kísérleti alanyokon. Nos, Zajos Tücsök működik, az angyalkészítés is működik, kevés kézügyességgel megáldott népek (van egy pár) sem mondanak benne csődöt, és maximum egy óra alatt mindenki képes legyártani egy példányt, még ha közben olyasmikről is hadoválnak a fülük mellett, mint a generalizált szorongás vagy a szereptanulás meg a szocializáció összefüggései. Néhány elkészült darabot le is fotóztam nektek, nézzétek csak.
Ha esetleg november 28-án Esztergomban jártok, és nincs más álamügyetek fojóba, akár be is jöhettek kipróbálni. Én is ott leszek. Meg Zajos Tücsök is.
10/63 – Signoria
Amikor hétfőn épp lefelé talpaltunk a városba a vacsorácskánk irányába, a RK némiképp bocsánatkérő hangon aszondá nekem: “Ugye tudod, hogy én szerdán elutazom?” “Hová?” – kérdeztem mg gyanakodva, mert az ilyen hangsúlyok után általában nem azt mondja, hogy Makkoshotykára vagy Taktaharkányba, neeem, ilyenkor általában olyan város neve hangzik el, amire én csak annyit tudok válaszolni, hogy “gebedj meg”. Ezúttal is így volt, a RK azt susogta, hogy Firenzébe, én meg erre nyilván nem tudtam mást mondani, mint hogy “gebedj meg”. “De most fogom megszervezni a tavaszi utunkat, emlékszel, hogy tavasszal megyünk Firenzébe, ugye?” Erre én ezúttal még nyűgösebb lettem, mert emlékeztem rá, persze, Firenzében a RK-nak úgynevezett szénbányász haverjai vannak*, csak amikor erről az útról elkezdtünk álmodozni, akkor még úgy festett, hogy lesz nekem úgynevezett tavaszi szünet. “Porca miseria”, mondtam neki dühösen, “azt se tudom, mi lesz tavasszal meg hogyan, és most speciel éppen ráérnék, mert csütörtökön ugyan tanítani megyek, de különleges világnap lesz, ha összesen tíz hallgató meg fog jelenni az összesen háromféle órámon**, ezzel szemben a tavaszról még tényleg nem tudok semmit se, azt leszámítva, hogy akkor majd el kell lógnom, amit én nem szoktam, de még a gondolatát is rühellem. És különben is, turistaszezonban folyton kerülgetni kell majd olyanokat, akik ott szelfiznek a Signoria előtt, és ez ugyan rémes elitizmus, amikor én is turista vagyok, de akkor is. Nekem alapvetően tökmindegy az is, milyen időjárás van, mert ha én eljutok Firenzébe, akkor engem csak azzal tudsz majd kihozni valamelyik képtárból, hogy kaját ígérsz nekem.”
Szóval most szombatig megint szalma vagyok***, és ma még nem kell mennem dolgozóba, de holnap igen. Ebben az esetben viszont ki fogom használni a mai napot, hogy kipróbáljam az új játékom, ami egy ragasztópisztoly, és nekem azzal Terveim vannak. Már össze is szedtem a szoborparkban egy csomó alapanyagot a Tervekhez, bár most egyelőre más merényleteken töröm a fejem, de legyetek nyugodtak, ezek a tobozok se maradnak parlagon.
* Ez egy Monty Python szkeccsben volt, a szénbányász haverok. Ilyenkor nyilván a további Repülő Kutatókra gondolok, akik mind elvetemült szörnyetegek, és annyit mennek körbe, mint a bolondóra, emellett mindenféle egzotikus helyeken laknak. Oké, egy Miamiban élő Repülő Kutatónak (nem az enyémnek) Szentendre maga az egzotikum, de azért értitek, mit akarok mondani.
** A jelen hétre kaptunk egy olyan dékáni vagy mittomén emlékeztetőt, hogy bánjunk kedvesen a diákokkal, ha esetleg hiányoznának, lehet, hogy már előre volt olyan programjuk az őszi szünetre, amit nem tudtak lemondani. Én csak azt találtam ebben viccesnek, hogy az a jelek szerint eszükbe se jutott, mi van akkor, ha a tanároknak van úgyszintén efféle programjuk. (Nem mintha nekem lett volna.)
*** Ez persze a legkevésbé sem lepett meg. Tényleg csak kétféle üzemmódja van a faszinak, a hátán fekszik vagy a világban konferenciál. Most, hogy már nem fekszik a hátán, jöhet a konferenciálás. Ezúttal Firenze után Chicago következik, azután meg Brüsszel. A többit még nem tudom, de addig jó nekem.
10/45 – Spór
Most vettem ki a kenyeret a sütőből, mert ha az ember hajnalban a szomszéd kakasával egyidőben kukorékol fel édes álmából, akkor legalább töltse valamilyen hasznos tevékenységgel az időt, amíg felébred a másik kétlábú is a házban, és lel lehet menni a piacra.
Mert persze lemegyünk.
Utána meg vissza. És akkor nekieshetek ezeknek itt:
Igen, ezek a már beharangozott túl nagy ruha és túl kicsi póló, a kettő kombinációjából meg nyilván valami olyasmi jön össze, ami boszorkánykalapot és seprűt igényel kiegészítőként, de hát annak is mindjárt itt a szezonja.
Közben amúgy tegnap kiderült, hogy a spórolási intézkedések eredményeként kapunk a nyakunkba egy irreálisan hosszú téli szünetet, amiben ugyan van egy vizsgaidőszak, de mivel dec19 és febr27 között a munkázó helyemnek még az ajtaja is be lesz zárva, olyan újratervezésekbe kell kezdenem, hogy csak hajaj. Na mindegy, nekem most nincs türelmem az aggódáshoz, sőt, már egy ideje nincsen, és majd egyszer el is mesélem, miként következett ez be negyvenöt évnyi permanens aggódás után.
Most viszont piac.
Minden nap más - mindennap más 