Uramatyám. Azt hittem, ennek már sose lesz vége. Bár még a mai nap hátravan.
november 2017 havi bejegyzések
5/91 – Magyar vándor
Tegnap gyönyörűségesen lenyomtam a komplett nyílt napot, miközben gimnazisták gomolyogtak fel-alá olyan sűrű tömegben, hogy szinte elszédültem bele. A sors a maga mókás kedvében ráadásul olyan helyre pakolta a mi standunkat, hogy a második emeletre felténfergő ifjak minket tekintettek információs pultnak is, tehát azt is tőlünk kérdezték meg, hol a vécé meg a büfé meg a pszichológia szakra készülők tájékoztatója. Az egyik fiatalember pályaválasztási tanácsadásnak vagy minek nézett, és azt kérdezte meg tőlem, hogy őt az ókortörténet érdekli, és minek menjen, történésznek vagy történelemtanárnak? mert azt hallotta, hogy a történész szakmában csak kihalásos alapon lehet előre jutni. Valószínűleg a tömeg lehetett meg az, hogy már órák óta ott ültem, de azt válaszoltam, hogy jól sejti, hozzávetőleg ez a helyzet, és ez amúgy az egész akadémiai szférára igaz. Szóval lehet, hogy megfosztottam a magyar ókortörténet diszciplínáját egy ragyogó kutatótól, hajh, mekkora felelősség.
Mire háromnegyed ötre hazaértem, setét iccaka volt, és ónos eső esett, én meg ott álltam feltarisznyálva, mint egy magyar vándor (ja nem, az lóleng, na mindegy). És akkor megmakacsolta magát a bejárati ajtó zárja, és én nem tudtam bejutni.
Ebben a házban leginkább azok a dolgok szoknak keresztbe tenni nekünk, amik az építés korában, húsz éve, a legextrább extrák közé számítottak. Mint például az üzemi porszívó. Ha az eldugul, lényegében az egész házat kell javíttatni. Vagy a riasztó, ami minden áramkimaradásnál sikoltozni kezd, és ha éppen lemerülőben van benne az elem, amit természetesen csak egy meghatározott cég cserélhet ki, akkor kikapcsolni sem lehet ilyenkor, hanem vijjog tovább, mint egy banshee. És természetesen a tizenhat- vagy hánybütykös acélajtó a spéci zárral, amelyhez nem lehet kulcsot másoltatni, és amely ajtón valószínűleg tankkal sem lehetne bejutni. (Nyilván ezért törtek be 2000-ben Mikuláskor a teraszajtón keresztül, miközben mi aludtunk. Ez is szép történet.) Na ez az ajtó nem akart kinyílni nekem.
Nyilván az volt az első, hogy becsengessek a szomszédba, láttam, hogy ég ott a lámpa. Nem reagált senki. Jó, felhívom anyósomat, hogy segítséééég! Nem vette fel a telefont. Ekkor már kezdtem meglehetősen morcos lenni, úgyhogy nekiláttam végigpróbálgatni öszves kertkapuinkat, melyekből van öt. Zárva volt mind.
Láttátok a tegnapi áutfitemet, ugye? Gondolom, ti is úgy vélitek, hogy az Isten is arra teremtette az egészet, magassarkú csizmától csipkeharisnyáig és bársonykabáttól fodros ruháig, hogy az ember ebben másszon át töksötétben a kerítésen (yeah, mégiscsak volt magyar vándor figura), majd landoljon a cukkiniágyásban, ahol persze már nincs cukkini, csak puha, az ónos esőtől feláztatott főd.
Végigcsattogtam sárkümőcöket potyogtatva a teraszig, majd bekopogtam a szomszédékhoz. Ott csak a kilencvenhét éves dédmami volt jelen, aki nincs már mindig tisztában azzal, ki kicsoda, de engem általában megismer, talán mert a családból senki sincs ilyen elvetemült tájszólása meg piros haja. Kicsit tartottam tőle, hogy a) ha a csengetést nem hallotta meg, a kopogást se fogja, b) ebben a stádiumban éppen nem fog megismerni, és rám hívja a rendőröket, hogy egy piros hajú tolvaj settenkedik a teraszon. De nem, ezúttal megúsztuk. Némi udvariaskodás után átvonultam a pincén, hazavánszorogtam kies lakunkba, a macskák pedig részvétlenül beleásítottak a pofámba, aztán megkérdezték, hol a kaja.
A ma reggel sem múlt el peripeteiák nélkül, Poci ugyanis, miközben végigbalettozott mázsás seggével az éjjeliszekrényen, leverte a kislámpát, ennélfogva pedig kiütötte a biztosítékot, a riasztó elkezdett üvölteni, mint a fába szorult féreg, én meg pizsiben ácsorogtam az esőtető alatt a biztosítékszekrénynél, miközben velem szemben a 11-es főúton a fél Dunakanyar éppen egymást dudálta, hogy mozogjunk mááá, be kéne jutni Pestre. Nyilván mindeközben az ajtót sem mertem becsukni, mert mi van, ha ezúttal sem nyílik ki, én meg itt maradok kint pizsiben.
Remélhetőleg mára már nem jut több kaland, de én a biztonság kedvéért olyan holmikat vettem fel, amelyekben könnyebb lesz majd bemutatnom a kerítésen át a magyar vándort, ha megint beüt a krach. És most elmegyek tanítani, az Úr legyen mindannyiunkkal.
5/90 – Malomkő
Már érlelődött egy ideje a dolog – talán azóta, hogy megkaptuk a komplex vizsgához (leánykori nevén doktori szigorlat) azt a kilencoldalas olvasmány- és követelménylistát, amit a neveléstudomány felkent papjai és papnői alkalmatosnak tartottak ahhoz, hogy eddig megszerzett tudásunkról számot adjunk. Valamelyest határozottabb irányt vett akkor, amikor múlt szerdán kiderült, hogy ezzel a szép új képzési rendszerrel és szabályozással az is együtt jár, hogy ha az ember elbukta ezt a komplex vizsgát, akkor páviszlát doktori, kezdheti elölről. Úgyszintén erősödött bennem a “fussunk világgá” érzése, amikor megtudtuk, hogy a komplex vizsga tételhúzós része szinte nudli ahhoz képest, hogy a disszertációnk eddig elkészült részének (haha) ismertetése milyen súllyal fog latba esni a megmérettetésen.
És aztán pénteken összedőltem a fáradtságtól meg a túlvállalásoktól, mint egy disznóól, tegnapra pedig, mire visszatért a józan eszem (ebben mindig segít a tanítás – amikor totál padlón vagyok, pofozzatok fel, aztán lökjetek be egy teremnyi gólya elé), már meg is volt a megoldás. Mivel a komplex vizsgával az a megkötés, hogy a negyedik aktív félév után kötelező letenni, passziválni fogom a következő félévemet, slussz. Ettől most úgy érzem magam, mintha egy malomkő esett volna le a nyakamból, de tényleg. Feladatokat abbahagyni ugyan nem vagyok képes, de a szüneteltetésben már van tapasztalatom, vö. primérszöveg-gyártó kisiparosi munkásságomat, melyben bőséggel akadnak 2008-ban elkezdett és még mindig nem befejezett termények is. Könyörgöm, nem darálhatom le magam hobbiból megszerzett fokozatok miatt, elég már az önszabotálásból. Meg aztán, legyünk tisztában határainkkal és képességeinkkel. Ha én itt most beleásom magam a kilencoldalas listába, az egy dolog, de összecsapkodni egy olyan disszertációs tartalomjegyzéket meg hozzá egy-két fejezetet, ami megüti a mércémet – á, adjuk fel. Ismerem magam, hogyan működik nálam az effélék megalkotása: az előző disszertációmnál kábé öt évbe telt, amíg végre összeállt a módszertan meg a tartalomjegyzék, és ugyan most nyilvánvalóan nem lesz ennyi időm rá, de két év alatt ne várjunk tőlem lehetetlent. (Jelzem, azért az mindig igen szép tőlem, hogy olyasmiket akarok csinálni, amikhez magamnak kell kitalálni a módszereket meg minden firlefancot, ahelyett, hogy simán csak megfognék egy már létező akármit, aztán alkalmaznám. Valószínűleg még mindig túl nagy elvárásaim vannak a disszertációk tudományos súlyával és újdonságértékével kapcsolatban. Másokkal ellentétben, mondhatni.)
Úgyhogy akkor most végigvágtatok a szorgalmi időszakból hátramaradt két és fél héten, december-januárban megírom a harmadik aktív félév öt(!) beadandóját, aztán szünetet tartok. Ha a jövő őszi félévre nem hirdetik meg a komplex vizsgát, akkor rákövetkező nyáron teszem le, talán még jobb. (Két egymást követő félévet lehet passziváltatni, erről is felhomályosítottak minket szerdán. Szerda óta többet tudunk erről a doktori képzésről, mint előtte bármikor is.) Jövő félévre lesz így is dolgom éppen elég: nyolc szakdolgozó, esztergomi és budapesti órák, újabb küszködések hálótervekkel meg miegymással, ráadásul az óráim nemkicsiny része tömbösítve lesz, mert a harmadévesek elmennek nyolchetes gyakorlatra, előtte-utána pedig le kell nyomkodnunk torkukon a komplett félévi anyagot a tárgyaikból, és épp a harmadévesekből van egy budapesti szortiment is. Ha ehhez a tömbösítéshez hozzáveszem a zárótevékenységeket, zárthelyiket és efféléket, a májusom már most úgy fest, mint egy közepes vesszőfutás, hát még ha ebbe megpróbálnék beleszuszakolni egy komplex vizsgára készülést is. Ne hülyéskedjünk.
Tippjeim szerint ugyan lesznek olyanok, akik lenéznek majd azért, mert megfutamodom a feladat elől (a csoporttársaim nagy hányada biztos nem használja ki a menekülőutat), de ezt most roppant őszintén leszarom. Valamikor élni is kell. És minekutána a Repülő Kutató iszonyú sok munka eredményeképpen éppen most nyert el egy ménkű nagy ösztöndíjat, much money, much megtiszteltetés, tényleg ideje élnünk is egy keveset, mielőtt végképp megvénülünk. Dixit.
Az önszabotálásoknak persze igen nehéz búcsút inteni, ma például azt reckírozom meg a rengeteg eszemmel, hogy saccra hat órát töltsek magas sarkú bakancskámban az intézményi nyílt napon, ahol ugyan összesen öt perc fellépésem lesz délután a közönség előtt, de már délelőtt ott kell ácsorogni dísznek. Valójában még ezzel is engedményt tettem magamnak, mert eredetileg a kis új pirosas izékét akartam felvenni, de aztán sunyin esni kezdett a hó. Oda se neki, az összes nehezítéssel együtt (Budapest, hiányzó hármas metró, első havazás, dugók) így is úgy érzem, hogy a vaddisznók hozzám képest csecse és gyámoltalan állatkák.
Eská 5/7 – Lánypárna, fiúpárna
Semmi bajom nincs nekem az uniszex gyermekholmikkal, desőt, viszont általában megpróbálom az ajándékozotthoz idomítani az ajándékot, nem pedig fordítva. Nahát amikor egy tizenkét éves focizós-horgászós fiúnak, valamint egy tüll-és-flitter ötéves lánynak* van szülinapja/névnapja/bármije, bizony személyre szabott cuccal érdemes nekifutni, ha van rá annyi idő.
Nekem éppen volt. Három óra. Most légy okos, Domokos.
Mindemellett persze vegyük számításba, hogy a Bűnök Barlangjában mindig van egy csomó alapanyag, sőt, afféle homályos tervekhez is akadnak beszerzések, mint például hogy “egy díszpárna mindig jól jön, ha esetleg ajándék kell, én szívesen varrok díszpárnahuzatot, úgyis itt vagyunk az Ikeában, vegyünk néhány behúzható párnát a legolcsóbból, ugye, Emese hazahozza?” (Hazahozta.) Így hát ezúttal nem volt túl nehéz dolgom: elő az “egyszer kelljen, s jó, ha van” készletből két 40×40 centis párnát, elő néhány alapanyagot, aztán uccuneki.
Mindenekelőtt kivágtam két 42×42 centis négyzetet polárból a párnák színéhez:
aztán elkezdtem rájuk rakosgatni mindenféle ezmegazt. Egyet a lánynak:
(Ezt a párnát a végén, átnyújtáskor az a reakció fogadta, hogy “Ez éppen abból az anyagból van, mint a sapkám!” Nos, mi tagadás. Okos gyerek.)
Egyet meg a fiúnak:
(Az utóbbi esetében abba a szobába szántam a cuccot, amelyben ez a függöny van meg ezek a párnák. Átvételkor azonnal közölte is velem a címzett, hogy rájött, mit csinálok. Ő is okos gyerek.)
Ezek után viszont nemigen van mit részletezni azon, mit csináltam. Felgombostűztem a stratégiailag alkalmasnak talált helyekre a dekoratív firlefancokat, kinek tulipán, kinek kisbolygó, aztán eriszd. A tulipánok esetében előbb felvarrtam a szárakat széles cikcakkal a szivárványszínű effektfonalból, azután pedig egyenes öltéssel a szélüktől pár milliméterre a tulipánokat úgy, hogy a szárak vége a tulipán kelyhe alá kerüljön, voálá:
A fiúpárnánál ezzel szemben előbb a bolygókat varrtam fel a tulipánokéhoz hasonló technikával, aztán utána töltöttem be a réseket a széles cikcakkal levarrt bogyós effektfonallal:
A párnák hátuljára egy régi maradék csíkos vászonból szerkintettem gombbal záródó hátlapot a jól bevált hurokgombolással:
Ééés, kész:
Három óra alatt eljutni ötlettől átnyújtásig – nem is rossz.
* Idén nyáron majdnem hőgutát kapott, de nem akarta semmi áron levenni magáról a földig érő, hosszú ujjú vastag poliészter hercegnőruhát. Ez, azt hiszem, sok mindent elárul.
5/89 – Szundi
Nemigen tudok újat mondani azon kívül, hogy a szervezetem mostanra állt annyira helyre, hogy szeretné behozni az alváshiányát. Nos, ezt ma nem lehet. Holnap se.
5/88 – Kifelé
A helyzet továbbra sem túl rózsás, gyakorlatilag pizsiben ténfergek itthon, és órák óta próbálom rávenni magam, hogy legalább a pékségig kússzam el valahogy.
Holnap viszont tanítás lesz, péntekig pedig megállás se, szóval muszáj valahogy összekapnom magam. Istenkém, úgy érzem most, hogy ez lesz a valahavolt leghosszabb három hét, ami most éppen előttem áll.
Eská 5/6 – Foltozzunk blézert!
Az, hogy a kívülről/felülről érkező tennivalók és feladatok átvették fölöttem az uralmat, többek között azt eredményezte, hogy lényegében nem jutott időm azokra a szöszmötékre, amiket agypucolási célra alkalmazok. Például arra se nagyon, hogy legyen olyan eská-projektem, amiben kedvem lelem, és ami (nem mellékesen) beblogolható. Ahhoz képest, hogy erre az évre legalább ötvenkét ilyet irányoztam be magamnak, igen csúfos lemaradásban vagyok, és ez (bocs) nem elsősorban az olvasók felé kellemetlen, hanem magammal szemben. Rosseb, nekem igenis szükségem van arra az agypucolásra, amit ezek a szöszmöték jelentenek – ehhez képest az elmúlt hónapokban, ahányszor bementem a Bűnök Barlangjába, szinte sose tudtam befejezni, amit elkezdtem, esetenként még elkezdeni sem. Múlt vasárnap ugyan varrtam két applikált díszpárnahuzatot ajándékba az unokaizékéknek, de azt se blogoltam be. Ha van rá igény, tessék jelezni, a fotódokumentáció megvan.
Most viszont lássunk egy másik medvét. A héten derült ki, hogy az igen kedvelt piros bukléblézerem igen rondán elfeslett az egyik hátvarrásánál, mutatom:
Na most velem ne marháskodjanak mindenféle bukléblézerek. Ha én úgy gondolom, hogy meg akarom menteni, hiába kapálózik. Úgyhogy tegnap agypucolási céllal nekifeküdtem a melónak.
Mindenekelőtt kivágtam egy kis maradék fekete szövetből egy olyan darabot, ami elfedi majd a feslést.
Persze ahhoz, hogy ne legyen annyira feltűnő a “nédda, mekkora folt”, a másik oldal varrására is kivágtam egy ugyanilyet. (Gondosan megvizsgálva a blézert ez nem is volt a legrosszabb választás: a másik oldalon is kezdett elereszteni a szövet.)
És nyilván ilyenkor szokott megjelenni a “kuss, én így szállok le a bicikliről” szellemében az összes pityke meg fonal meg miegymás.
Aztán végül, némi ábrándos hímezgetés után ez lett belőle:
A tallérokat a blézer hajtókájára meg egyik zsebére szántam, hogy úgy fessen az egész, mintha direkt így akartam volna leszállni a bicikliről, nem pedig muszájból foltozgatnék.
És innen kezdve már csak varrogatni kellett, kézzel, gondosan, külön vigyázva arra, hogy a bélést ne varrjam hozzá egyik folthoz sem. A vége pedig ez lett:
Majd természetesen látni fogjátok teljes pompájában is, mikor felveszem.
5/87 – Zokni
A Repülő Kutató hazajött Münchenből, hozott nekem zoknit, főzött vacsorát, ma továbbmegy Bécsbe. A vacsorát megettem, a zoknit ma felvettem, örültem a pasasnak, amikor megjött, integetek utána, amikor elmegy, minden a megszokott mederben folyik, sálálá.
Mivel valószínűleg megfogalmazódik bennetek most erről a fotóról néhány kérdés, hadd megyek elébe.
Nem, zoknit ajándékozni nem ciki. Gondoljatok Albus Dumbledore-ra. Meg Dobbyra, természetesen.
Igen, a Repülő Kutató színtévesztő. Nem, a zöldet nem téveszti a lilával, ezeket a színeket elég jól meg tudja különböztetni egymástól. Azért vette meg nekem ezt a zoknit, mert kíváncsi volt, hogyan fog mutatni fotón, és hogy vajon mivel veszem fel.
Nem, én nem vagyok színtévesztő. Ha az lennék, nem tudtam volna kivadászni ruháim végtelen tárából egy épp ilyen zöld pólót meg egy épp ilyen lila kardigánt. Én csak egy még mindig nyomott nő vagyok, aki tarkabarkákkal meg fölös szénhidrátokkal kompenzálja a fáradtságot, és még mindig van neki a Bűnök Barlangjában tegnapról egy fél tábla csoki.
Úgyhogy most megyek, és megeszem.
5/86 – Orion
A fejem ugyan úgy fáj, hogy majdnem eldurran (ezen a héten már ez a harmadik eset, ami kissé aggaszt, ez az éves adagom fele úgy hozzávetőleg), és az orrom is sunyin folydogálni kezdett, de már jobban vagyok egy kissé. Aludni így sem sikerült hat óránál többet, de azt legalább egyhuzamban, az is valami. Mivel viszont a Repülő Kutató nincs itthon (kedd óta Münchenben konferenciál), és a péksüti nem mászik be magától a házba, muszáj elkúsznom a sarki pékig, de egyébként ha hazajöttem, visszavedlem nyafogóruhába, és próbálom figyelmen kívül hagyni a bűntudatot a kihagyott órák meg általában a teljesítetlen kötelezettségek miatt.
Egészen nyilvánvalóan az a fő bajom most, hogy túlvállaltam magam, a szervezetem pedig közölte, hogy ehhez a bulihoz ő nem adja hozzájárulását. Hát jó. Akkor most próbáljunk semmit tenni, esetleg színes anyagficlik között turkálgatni kicsikét, hátha arra van szüksége. Úgyhogy ma döglőnap lesz, ficlinap, gyümölcsös teák napja meg csokinap. Ez utóbbiból meggyes Orion, a világ legjobb csokijainak egyike, és nekem van is itthon belőle három egész tábla.
Bár a mai jelmez igen-igen összerakottnak látszik a maga hülye módján, nem a mai fejemé az érdem, hanem a tegnapié, aki összepakolt Pexre, mielőtt még bekövetkezett volna a disznóól összedőlése. Mint látható, a frissen turkált felsőnek igencsak “fuck, i’m going blind” színe és mindehhez roppant előnytelen dobozformája van. Muszáj lesz majd kezdeni vele valamit, ez tuti.
5/85 – Disznóól
A nap, amikor nyüszítve és majdhogynem pizsiben, valamint szemöldök nélkül indultam volna Pexre, de összeomlottam, mint egy disznóól. A móka kedvéért amúgy ma már ötször bőgtem, és hol van még a nap vége.
Hogy a nyavalyába jutottam ide, lövésem sincs, de részvétnyilvánításokat soxeretettel várok a kiadóba. (Megjegyzem, attól már jobb lett egy kicsit, hogy eldöntöttem, ebben az állapotban nem megyek sehová. A kötelezően megjelenő bűntudattal majd máskor foglalkozunk, most valószínűleg előbb alszom egy kicsit.)
U.i.: Bocs mindenkitől, aki azt hitte a félreérthető fogalmazásból, hogy valami tragikus történt. Nem történt, csak én mondtam fel a szolgálatot. Kimerültség, semmi több.
Szaporulat a szekrényben 5/4 – Szedte-vette
Problémáim, mondanom sem kell, a turkálás terén is egyre röhejesebbé súlyosbodnak. Pexen nincs időm turkálni (csak egyszer sikerült beesnem valahová tíz perccel zárás előtt, és egy Foo Fighters-monográfiával jöttem ki, őtözködős bloggerek szégyene aki stb.). Budapestre nem jutok el. Tényleg. A héten cseréltem le novemberire az októberi békávé-bérletet a bukszámban, ez mindent elmond a dologról. Szentendrén messze vannak tőlem a turkálók, és drágák. Esztergomban pedig, csak hogy teljes legyen az öröm, bezár az Angex, ahová járni szoktam. Cserébe viszont megnyílt egy Háda, amivel ugyebár én eszmei-ideológiai okokból szakítottam, szóval a jövő a legkevésbé sem rózsás: vagy lábbal fogom tapodni az elveimet, vagy nem lesz itt nekem-új holmi még annyi se, mint eddig.
Mielőtt viszont az Angex átadta volna magát az enyészetnek, gyorsan vettem néhány cuccot, mert mégse járja, hogy itt ülök egy őtözködős blogon, ahol ráadásul a friss beszerzések generálják a legolvasottabb bejegyzéseket, oszt sehol semmi. Úgyhogy tessék, itt vannak.
Először is egy tunika, igen kellemetes kötött anyagból, a minták közül a fehér ráadásul az anyagba magába van belesikerítve, nem csak rányomva.
Az alábbi egy egészen vidáman hülye és formátlan póló vajmi, de hát ezzel a színnel nem hagyhattam ott. Majd meglátjuk, mi lesz vele, legfeljebb átalakítom valahogy.
Vettem egy titanadrágot is, ami pont úgy fest, mint minden titanadrág, úgyhogy ennek csak az anyagát mutatom, ilyenem se vót még sose.
Az alábbi természetesen nem turkálós holmi, de a nyár végi vívódik-töpreng eredményeként, mikor az volt a kérdés, melyik bakancsot vegyem meg, aztán végül a lilára esett a választás, szépen leültem a kezemre, és megvártam, amíg szezonközi leárazáson piszkosul lemegy a piros bakancs ára.
Nos, lement.
A játékszabályoknak megfelelően persze minden új holmi azzal jár, hogy kihajintok ugyanabból a fajtából egy régit, de ezúttal némi dilemmában voltam, mert nem volt kihajítható titanadrág, de még tunika sem. Úgyhogy végül ezek lettek az áldozatok.
A bakancs sajnos elhalálozott, az egyből a kukába megy. A bordó melegítőfelső pedig lehet, hogy inkább az átalakítandók között végzi végül, de majd meglátjuk. Ha igen, keresek neki ide egy helyettesítőt, ezen ne múljon.
5/84 – Not happy this way
Ma reggel, amikor ébresztő után (plusz három szundi!) nekiláttam belezúdítani a szennyesbe a Pexet megjárt ruháimat, mert tegnap este háromnegyed tízkor, mire hazaértem, túl fáradt voltam hozzá, kísérteties hirtelenséggel megképzett előttem a Bad Girl videoklipjéből az a részlet, amikor Madonna hazatér a rosszlánykodásból, kihajigálja a retikülből a használt fehérneműket, aztán odagór egy adag kaját a macskának, magának meg kitölt egy pohár fehérbort. Tökmindegy, hogy én éppen jólánykodásból tértem vissza, és nem egy pohár bort töltöttem ki magamnak, hanem egy bögre teát, nagyjából ugyanaz a szisztéma agnoszkálható az én életemben is, a klipbeli csaj összevissza kefél, én összevissza tanulok meg tanítok, mind a ketten közepesen boldogtalanok vagyunk, és a végén úgyis mindenki ugyanúgy végzi, hogy ráhúznak egy lepedőt.
Vidám és optimista vagyok, mi? Na akkor bele ebbe egy kis tarkabarkát, hadd nyikorogjon. Még ha ez nem is Azzedine Alaia, mint a Madonna ruhája. (Alaia is meghótt a múlt héten. Grr.)
Közben valahol-valahogyan – lassan már én se tudom, mikor fért bele – beestem egy-két turkálóba is, és szereztem magamnak egypár nekem-új holmit, de lövésem sincs, mikor lesz rá érkezésem, hogy beblogoljam. Talán holnap, mielőtt megint visszarohannék Pexre. Ráadás: a piros-fekete vastag bukléblézeremről, amit a mai hajcihőhöz magamra rántottam volna, kiderült, hogy elfeslett a hátán. Na mármost olyan nincs, hogy engemet csak úgy elszabotáljanak mindenféle blézerek, az meg lesz fótozva. Majd. Valamikor.
Addig, ha már úgyis emlegettem, nesztek egy kis zene.
5/82 – Kellemetlen
Nagyon kellemetlen állapotban vagyok, a robbanáskész-hisztérikus verzióm akar előtérbe tolakodni, mindezt viszont természetesen egy olyan időszakban teszi, amikor erre nincs se lehetőség, se idő, se semmi. Iszonyú sok és sokféle tennivalóm van, a szélrózsa minden irányába rohanok egyszerre, és a nagyját kötelességből teszem, nem pedig azért, mert valóban fontosnak, hasznosnak vagy mulattatónak érzem.
Persze, persze, tudom, általában pontosan így fest mindenkinek az élete, de azért nem kellene, hogy így legyen. Én ráadásul ezúttal totális tehetetlenséget is érzek mindezek mellé. Már megint csak belelavíroztam magam egy csomó mindenfélébe, és nem tudok kimászni belőlük.
Holnap valószínűleg nem lesz érkezésem fotózkodni, de mindegy is, kicsi csomaggal megyek Pécsre, úgyhogy csak a fehérneműt, a harisnyát meg a pólót cserélem le holnap. Őtözködős bloggerek szégyene, aki vagyok.
5/81 – Vasárnapig
Ezt a hetet a legszívesebben teljesen törölném a naptáramból. Kétszer megyek Esztergomba, kétszer Pécsre, kiselőadást kell tartanom, dolgozatot írnom, babámfüle.
Ha már vasárnap reggel lenne, kifejezetten elégedett volnék, hogy legalább idáig eljutottam.
5/80 – Báli szezon
Mint a mellékelt ábra mutatja,
a) hazaértünk,
b) tegnap végül tényleg eljutottam fodrászhoz.
Majd egyszer mesélek arról is, milyen úgy tölteni egy hétvégét egy hotelben, hogy pénteken a gólyák báloznak, szombaton meg egy borrend, de most ajándékcsomagolni indulok, mert délután valami nagy és komplex családi ünneplés várható a szomszédban, már követni sem tudom, kinek születésnapja-névnapja-akármije, de alkohol is lesz. Sok alkohol.
Holnap viszont már istenbizony valami egyebet fogok felvenni, és ezt vehetitek fenyegetésnek is.
5/78 – Tetőtől (majdnem) talpig
Már megint kutyákon át megy az út délre, előtte kitérővel északra. Délután rettenetesmód kitancsitancsizom magam, aztán Repülő Kutató, Emese, Pex, holnap pedig kuksolás és a neveléstudomány szaknyelve.
Azt még nem tudjuk, nem maradunk-e szombat estére is csak a móka kedvéért, ha már odamentünk, és aztán vasárnap vágtassunk vissza, de holnapra már gyártottam konzervet, szóval nem maradtok poszt nélkül. Igaz, nem lesz annyira extra áutfit, mint a mai: ebből a kesztyű, a cipő meg a harisnya kivételével mindent magam varrtam, ráadásul újracuccként.
És nagyobb élvezetemet is leltem benne, sajna, mint a tudományban.
5/77 – Deklaráció
A mai nap azzal kezdődött, hogy bejött anyósom, és átnyújtotta (“kissé megkésve, de annál nagyobb szeretettel”, ahogyan ezt anno a marosvásárhelyi rádió kívánságműsora mondta) születésnapi ajándékomat, ezt a sapkát itt a fejemen nü.
Nyilván ha kapok egy új sapkát, akkor azt fel kell venni, anélkül nem az igazi. Pláne egy ilyen ellentmondásos darab esetében. A formája olyan, mintha a Baker Street szabadcsapatából szalajtottak volna, de az oldalán ez a csicsa… Egyrrészt elég jó poén annak bizonyítására, hogy igenis középkorú nő vagyok, aki egyik vidéki kisvárosból jár át tanítani a másik vidéki kisvárosba, másrészt viszont meg hát mégiscsak, izé, akkor az ember hozzáöltözzön ehhez a deklarációhoz, alulöltözze, túlöltözze, viccet csináljon belőle, hogyan merre és miként.
Mára egyelőre ezt hoztam ki belőle az ellenségek összezavarása és megtévesztése végett, de nyilván lesz még ebből kísérletezgetés dosztig, mert ez a sapka többé-kevésbé idegesít, és én az ilyen problémák elől nemigen szoktam meghátrálni. (Azt már megnéztem, a dekor ragasztva van, nem varrva – micsoda trehány munka ez kérem, heh -, szóval még leoperálni sem könnyű. Na majd meglássuk.)
Nesztek egy közelkép is a csicsáról, hogy megérthessétek dilemmáimat.
5/76 – Derű
Áldott nap ez a mai, legalábbis eddig az volt, és már mindjárt dél. Ez az áldottsága pedig abban áll, hogy nem történik semmi, vagy legalábbis nem értesültem róla, csak mászkálok itthon nyájas kinemszarjale nyugalommal, tetyekvetyek, motyogatok, téli holmijaimat rendezgetem és fótozgatom, kesztyűk és zoknik párját keresgélem, s legnagyobb dilemmám abban áll, hogy a frissen vett csirkemellet normannosan, katalánosan vagy tikka masalának főzzem meg vacsorára.
Lécci, kedves jó univerzum, ne is küldjél ma nekem semmi történést sehonnan, ez most itt éppen jó.
5/75 – Törekvés
A mai áutfit annak a nemes, kettős vágynak a szellemében jött létre, hogy egyrészt mutassunk némi viktoriánus elegánciját a cipővel, szoknyával meg kabáttal (a karcsúsított fekete kord lesz az), másrészt pedig vegyünk fel mindehhez egy adag kényelmes és ébrentartó rózsaszínt.
Elkezdődött a visszaszámlálás a szorgalmi időszakból, feleim. Mindehhez viszont, pusztán csak a miheztartás kedvéért, innentől december közepéig egyetlen nyavalyás hétvégém sem lesz, ami szabad lenne.
Minden nap más - mindennap más 