Miközben én ezt a hetet háromfejű kutákkal és más mitikus lényekkel mulattam végig, a RK felváltva írt tanulmányt és pályázatot, valamint főzött rám. Én pénteken letettem a lantot (pályázati határidő, hell yeah), ő meg szombaton délután tette ugyanazt, úgyhogy felajánlottam, elviszem vacsorázni. Természetesen a ház tele van kajával, a jövő héten pl. megint bele fogok górni a crockpotba egy komplett csirkét, aztán napokig játszunk vele, ma este pedig David Chang-féle pácolt marhát fogunk grillezni a teraszon à la Momofuku, de ezúttal úgy gondoltuk, főzzön ránk valaki más. Úgyhogy a hőségre való tekintettel felültünk egy buszra, majd elfuvaroztattuk magunkat a HÉV-állomásig a nemrég megnyílt rámenezőbe. Igen érdekes experimentum volt, maga az étterem ugyanis afféle tudathasadásos módon billeg a “csináljunk egy elegáns helyet” és a “csapjunk oda pár fröccsöntött cuccot, aranyozva” között, az étlap pedig jól láthatóan a házhozszállításra van optimalizálva, minden kajáról fotó, mellette pedig betű-betű-szám-szám, hogy könnyebb legyen megrendelni a tizenkét lazacos makit és nyolc avokádós uramakit. Úgyhogy itt alant a képen például egy S1 és egy J12 látható némi Asahi sör kíséretében.
A kajával amúgy nem volt semmi baj, de a hangszórókból éppen azon a frekvencián jött a zongorás liftzene, amitől én átmenetileg megsüketülök, és ez még kitart egy ideig azután is, hogy elhagytam a helyszínt, úgyhogy hazafelé poroszkálva kivételesen a RK szólt, hogy te hallod, mi szól a Barlangból? hátizé, valami koncert, válaszoltam neki a hőkupola alól. A RK nyilván immunis a zongorás liftzenére, mert megállt az út közepén, belehallgatózott a távolba, aztán megnézte a telefonján az internetekben, jól hallja-e. Summa summárum, alig öt perccel később már karszalaggal a csuklónkon és sörrel a kezünkben álltunk a Barlang kertjében, azt üvöltve, hogy “siker, pénz, csillogás, ez az álmom, moziba járni élvezet!” Mit ne mondjak, mindig a spontán döntések a legjobbak. Miután pedig végigugráltam a másfél órát, a KFT-koncert után odajött hozzám valaki, hogy olvassa a blogomat, ezúton is köszönöm, nagyon jólesett. Hazafelé a város majdnem úgy nézett ki, mintha élne, a távolban pedig sajtból volt a hold, mégpedig cheddarból, mert az olyan szép sárga.
Nyilván ez az a pont, amikor azt kezdi bennem mondogatni egy savanyúan elhúzott szájú valaki, hogy túl jó dolgom van, és meglesz még ennek a böjtje, de ezúttal az a tanácsom neki, hogy kuss legyen.
Minden nap más - mindennap más 