augusztus 2015 havi bejegyzések

Konfetti, pezsgő, keszkenőlengetés! Ez a harmincdarabos projekt évének utolsó napja, egyúttal a blog második évének utolsó napja is. Bizony nem kicsit untam meg ezalatt a hülyeséget és marhaságot.

Most visszavonulok a kéziratomhoz, de a nap folyamán még várható majd egypár poszt, adjunk a hónap- és évzáró tradícióknak. Na meg persze beszélni kéne arról is, hogyan tovább, ha van tovább.

De most a kézirat.

Körülbelül most van az a pillanat, amikor hajtépve és sikoltozva kéne körberohangálnom, ma ugyanis összefésültem az eddig külön életet élő fejezeteket meg szövegecskéket, és valahol menet közben úgy szétesett az előre eltervezett kötetstruktúra, hogy siralom volt nézni is.

Ezzel szemben viszont meglepő nyugodtan üldögélek a romokon. Végül is: rohadt nagy kánikula van, a fenekem alatt több mint tizenegy ív szöveg, az orrom előtt meg egy újabb munkahét. Ha azalatt nem tudom gatyába rázni, meg is érdemlem.

Haladunk, haladunk. E pillanatban úgy érzem, már csak egy hétre van szükségem a kötet befejezéséhez. Max másfél. (A határidőm amúgy szept. 10.) Ezenfelül nem is nagyon van másra szükségem, mint fodrászra, kozmetikusra, kiropraktőrre és egy bejárónőre. Ja, meg vakációra. Hahaha.

Szóra sem érdemes, lapozzunk.

Ismét a kanapémon vagyok a könyvkupacaimmal egyetemben, és gyártom a szöveget hűvös halomba. Most már azért szerencsére látszik az alagút vége is. Sajnos viszont éppen ez az időszak az, amikor elkezd végtelenített szalagon menni a fejemben a “mindjárt itt az őszi félév, ujujuj”, és elég nehéz megbirkózni azzal, hogy az egyik percben a narratív szerkezetek sematikus megoldásairól jutt eszembe valami, a másikban meg a Pruitt-Igoe lakótelepről.

De, mint már sokszor mondtam efféléket, innen szép nyerni.

A mai kardigánnal amúgy teljesen kimerítettem az augusztusi harmincdarabos készletet, ami mindennél jobban mutatja, hogy mindjárt itt a szeptember, én meg végre végezhetek ezzel a hülyeséggel is. Hurrá.

Ennek az átkozott hidrának ahányszor levágom egy fejét, rögtön nő helyette kettő. Már megint a hüppögésig elkeseredett vagyok, ma majdnem elsírtam magam, amikor a tejivóban nem kis pöttyös csuporban adták a kefiremet, hanem műanyag bödönkében.

Mindegy, ez is elmúlik.

Embernek valószínűleg még nem volt annyira elege a nordic noir-ból, mint nekem, de ma végzek velük, végzek én, nincs mese, Andersen is meghalt, az is egy dán volt.

Nagyobb baj, hogy tegnap annyira belepistultam a melóba, elfelejtettem élelmiszerről gondoskodni, és ma reggel minden ehető vagyonom egy barack, egy liter kóla meg öt darab karamellizált füge volt. Csupán csak ezért öltöztem be vasárnapocskába, másként ma egész nap háziruhában ücsörögnék a cellámban. A pékség meg a zöldséges szerencsére ma is nyitva van.

A tegnapi világvége után nem volt más választás, mint jó alaposan bevakolni a képemet, belebújni egy bokorugró szoknyába, és újra nekivágni a melónak.

De a skandinávokat még mindig utálom.

Tegnapelőtt jövendöltem, hogy ki fogok purcanni, ez pedig a mai szép nappal be is következett. Fotó nem lesz, tessék csak nyugodtan elképzelni, amint két pokróc alatt heverek szolidan vacogva, és időnként belealszom ebbe a tevékenységbe.

Mit meg nem teszek én az olvasókért, höhh. A mai napot ugyan kicsiny szobámba zárkózva töltöm mindenféle antipatikus skandináv fazonokkal, de azért kitotyogtam kedvenc utcasarkomra, hogy megörökítsem roppantul elegáns házigúnyámat.

Az a csík ott balfelül nem kosz, hanem némi víz a fölöttem lévő fáról.

Siralmas-röhejes-vonszolódósan fáradt vagyok, ráadásul jólfejlett szövegundorban és még jobban fejlett önsajnálatban is szenvedek, miszerint mi a lóposzért strapálom magam, ha nincs elegendő mondanivalóm, és úgyse fejlődtem semmit 2009 óta. Piszkosul szükségem lenne egy kis fejsimogatásra, ugyan Móricka, nincs is neked kockafejed.

Eh. Megyek könyvtárba Henning Mankellt jegyzetelni.

Ha lennének unokáim, biztosan megmutatnám nekik ezt a képet.”Nézzétek csak, kicsikéim, ilyen volt a nagymami, amikor felvette a csíkost a kockással és a virágossal, aztán megpróbált vigyorogni és jól kinyitni a szemit, mert akkor már csak egy csíkocska volt szeme-szája. Ha nem akartok így kinézni, bogárkák, ne írjatok könyvet.”

Tartok tőle, hogy ebből még délutáni alvás is lesz.

Férjem jószívűsége határtalan, ezeket a finomságokat csomagolta be nekem, merthogy megint elindulok világgá a laptopommal meg egy kupac jegyzettel. Legalább a mindennapi betevő szénhidrátomra nem lesz panasz. Nem mintha annyira szükségem lenne rá, sajna, ez az itthonseggelős életmód nem tett jót a vonalaimnak. Alig tudtam magam belepréselni ebbe a gatyába.

A bölcs divattanácsadó könyvek azt javasolják erre az esetre, hogy tereld el a néző figyelmét valami hatásos kiegészítővel. Nos, dolgozom rajta.

Quelle horreur, majdnem elfelejtettem beposztolni, mit hordok máma ahhoz, hogy pocsék sorozatokat nézzek és pocsék szövegeket írogassak.

Na mindegy, holnap megint jól elutazom Kőszegre, hogy legalább más környezetben csináljam ugyanazt.

A terv ugyebár az volt, hogy ezen a hétvégén Bor, mámor, Bénye, de inkább itthon maradtam melózni – egyrészt marhára nem haladok úgy, mint szeretném, másrészt pedig valószínűleg Bényén is csak az írnivalóm járt volna a fejemben. Nagy nyomorúságomban hát tegnap is egész nap a gép előtt ültem, néhány kitérővel Svalbardföldre meg az ötvenes évekbe, de azt is csak tévézgetve. Pocsék egy nap volt, mit mondhatnék.

Ma reggel fél hatkor viszont arra ébredtem, hogy nyöszörgök, annyira fáj minden nyavalyás porcikám. Azóta már összeszedtem magam, sőt, túl vagyok egy adag íráson meg a piacon is, viszont ez a nap se kecsegtet túl sok jóval – még csak fél kilenc, de már facsarni lehet a holmijaimból a vizet. Óh, az a romantikus Svalbardföld, ahol minden lakosra jut négy jegesmedve.

A piacon amúgy az egyik árus azt mondta rám, hogy “kishölgy”. Szemüveget neki. Sem kicsinek, sem hölgynek nem nézek ki, desőt.

Nem nagyon tudok új információkkal szolgálni, a fülledt dögmeleg miatti vernyákolás mostanra már elvesztette minden relevanciáját, mint ahogy az is, mi a francot veszek fel ahhoz, hogy a teraszon üljek fenekemet növesztve, és a saját bekezdéseimmel harcolgassak. Csak annyit tudok ígérni, hogy egyszer majd le fogom vágni ennek a topnak az aljáról a fodrot. Majd. Egyszer.

Most viszont várnak a bekezdések.

Valószínűleg ez lesz az a nyár, amikor a vakáció egy szerdai napra esik, mégpedig egészen pontosan mára. Az agyam mostanra annyira bezsongott, hogy muszáj tartanom egy lustanapot majdhogynem pizsiben, amikor nem csinálok jóformán semmit.