Az eleje zsúfolt, a közepe hisztis, a vége nyugis. Galéria!
január 2018 havi bejegyzések
5/153 – Gyanúsan rózsás
Hajnalban rozsveknit sütni és körmöt lakkozni: menőőő. Az élet nagyrészt efféle elhatározások kérdése, miszerint nem egy inszomniás nyomorult vagyok, hanem sajátos életritmusom van, és leszakajtom minden napszak gyimilcseit, akár vannak nekije olyanok, akár nem. Ha nincsenek, csinálunk. És rohadt jó rozsvekniket sütök. Különösen hajnalban.
Amit még remekül tudok csinálni: úgy vaterázom, mint egy istennő. Miután sikertelenül próbáltam három valódi cipőboltban is valódi drága csizmákba belegyömöszölni a vádlimat (mely úgyszintén valódi, sőt, minden bizonnyal létezőbb entitás, mint amire a cipőgyártók általában fel vannak készülve), elveszítettem a türelmem. Beállék az internetekbe, és azt kiáltám, bassza meg a ló, most direkt azt fogjuk keresni a vaterán, hogy 38-as térdcsizma, bőr, 38 cm lábszárbőség, mert aki keres, az talál. És lőn. Töredékéért annak, amennyit egy valódi cipőboltban elkértek volna érte. Mivel viszont az elmúlt időszakban nem csak a szürke csizma foszlott le a lábamról, de továbbadtam másnak két már kevéssé kényelmes bakancsom/csizmám is (jellemző módon a legdrágább cipeim valának ezek a kétezres évek első évtizedében, viszont azóta megszélesedett a lábam, úgyhogy piszok rég nem vettem fel egyiket sem), a vaterázás eredményeként nem egy, de három pár kiváló bőr csizmát szereztem be. A három együtt sem fájt annyiba postaköltséggel együtt, mint amennyit a valódi cipőboltokban akartak volna legombolni rólam azokért a micsodákért, amelyek miatt már azt is kezdtem megkérdőjelezni, egyáltalán lesz-e még nekem valaha az életben olyan csizmám, amelybe egyrészt belefér a vádlim, másrészt meg nem költöm rá a gatyámat is.
Az élet a csizmákon túl is gyanúsan rózsás orcáját mutatja, mondtam már, milyen rohadt jó rozsvekniket sütök? (Bár ezúttal alighanem egy pöttömkét túlkelesztettem. Sebaj, a Repülő Kutató rendkívül megbízható kosztosa az én kenyereimnek.) Tegnap végre a pipirost is renováltam a fejemen, és minden nap gondosan enni adok valamicskét a kreativitás kukacainak, szóval most mintegy törvényszerűen be kell ütnie valami előre nem tervezett gebasznak. Az előre tervezett gebaszok is ott toporognak a küszöbön, jövő hét elején két napom megint parodontológiai kürettel fog telni, hogyarosseb. Na mindegy, addig élvezzük ki a pozitívumokat, amíg agnoszkálhatók, és fel a fejjel, amíg van.
Lábamon természetesen a három pár nekem-új csizmából látható az egyik. A többi miatt se tessék nyugtalankodni, sorra kerülnek majd azok is.
5/152 – Zévé
A mai azon sajátos napok egyike, amikor gyakorlatilag a komplett tanszék (plusz külső szakértők) becsődül kettő darab hallgató miatt, akiknek most méltóztatik záróvizsgázni. Mindehhez telihold, orkán erejű szél, valamint a kreatív kukacok további nyüzsgése társul, hát nem csoda, hogy éjjel háromszor ébredtem fel, és ma reggel alig bírtam kivakarni magam az ágyból.
No de attól a kötelességteljesítés mégiscsak kötelességteljesítés, abban hiba nincs.
5/151 – Életképek
“Néha ilyenje is van az embernek” – válaszolta a Repülő Kutató az én kérdőn felhúzott szemöldökömre, mikor arra sétáltam be a hálószobába, hogy éppen az egyiptomi puplinból csináltatott, mandzsettás ingére köti fel a hundertprocent selyem nyakkendőt, holott mára nem jövendölt semmi más programot, mint hogy “nem tudom, mikor jövök”, ami általában papírok fölötti kotlást jelent, sokat.
“Nem kell magyaráznod, őtözködős blogger vagyok” – válaszoltam megértően. Éppen egy házilag, baltával szabott és Erik egyik romlásnak induló szakaszában varrt hálóing volt rajtam, csámpás, mint a fene, mindehhez pedig Tinky Winky felső része és harmonikázó zseníliazokni.
Mindezek után viszont úgy gondoltam, aki bort prédikál, ne igyon vizet.
Amúgy én vagyok a legszerencsésebb flótás a világon, mára nincs már semmi nyoma annak, hogyan találkoztam orral előre a komódpolccal.
5/150 – Vakond
A tegnapi napomat en bloc ki lehetett volna dobni a szemétbe, de akkor kulminált az egész összecammantott szarkupac, amikor este felálltam az ágyneműs komód elől, és irgalmatlan lendülettel bevertem az orrom a legfelső polcba, de úgy, hogy még a szemüvegem szára is elgörbült. Hát feleim, én a következő öt percben le se tagadhattam volna, hogy Tosca közeli rokona vagyok, mert úgy ordítottam, mint a nádibika, keserves könnyekkel sirattam életemet, és fájós orrocskámat fogva bócorogtam a lakásban félvakon, egy másik szemüveget keresve. Mert, oááá, engem még ez a kibkur nyavalyás komód sem szeret, és itt vagyok kiszolgáltatva a hormonjaimnak, és a házban összesen három szemüveg van nem számítva a dioptriás napszemügét, de az egyik elgörbült, a másik karcos, a harmadik meg kényelmetlen, oááá, szegény én, itt lakom egy faluban, egy komplett expedíció kell ahhoz, hogy a szemüvegem megjavíttassam, és lehet, hogy az orrom is eltört, oáááá, szegény én. Mindent összevéve éppen olyan felelősségteljes és érett módon viselkedtem, mint ez elvárható egy negyvenkét éves főiskolai tanártól, akinek épp a tördelőnél a harmadik kötete, könnyeket maszatoltam szét a pufámon, és legörbült szájjal hüppögtem még tíz perccel azután is, hogy végre orromon volt egy másik szemüveg.
A helyzet azóta normalizálódott némiképp: az orrom nem tört el, bár szemüvegfronton továbbra is eléggé kriminális a helyzet, és a hormonjaimmal is küzdök még szerdáig, de legalább az orrom nem tört el, no. A Repülő Kutató ijedtében még a tegnapi áriázás közben felajánlotta, hogy másnap beugrunk Emesébe, oszt elmegyünk szemüveget javíttatni, de hát ne gyerekeskedjünk, el tudok menni majd a jövő héten egyedül, nem kell a kezemet fognia, mint (jézusmária, de öregek vagyunk) húsz évvel ezelőtt. (Akkoriban még csak egyetlen szemüvegem volt, mert egyetemista voltam meg templomegere, és amikor az az egy eltört, tényleg kézenfogva kellett elvinnie a VisionExpresszbe, mert annyit láttam, mint egy vakond.)
Mára szemüvegi expedíció helyett inkább összeszorítom a fogam, és enni adok a kreativitás kukacainak, mert a jövő héten megint vizsgáztatás és más kellemetességek várnak, desőt a szakdolgozók is nekiláttak aktivizálódni, ami ugyan fontos, de ebben az állapotban nem fűlik semmi kedvem a korrektúrázáshoz. Manana, senora, manana.
5/149 – Dörzsi
Azt már Nostradamus is megmondta, hogy ha a nap hajnali háromkor kezdődik dörzsivel és hideg zsíroldó spricnivel, abból jó eséllyel lesz délutáni szundi.
Aztán meg ki vagyok én, hogy ellenszegüljek efféle próféciáknak.
Intermezzó – A tömeg hatalma
Meglehetősen pontos képem volt arról, kábé mennyi lila és zöld holmit tudok összehordani a szekrényeimből, de így tömegben látni őket mégiscsak ijesztő kicsit.
Jelzem, még nincs is fent minden. Au.
5/148 – Sikér
Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy visszalendültünk a rendes kerékvágásba: hajnali négykor már kenyértésztát dagasztottam, miközben félszemmel tetoválóműsort néztem, Anasztázia nagyhercegnő pedig mindeközben nyivákolva álldogált a tálkája előtt, szegény éheztetett macska vagyok, engem senki sem szeret, tegnap is csak negyedórát fésülgettek, ó jaj. Legalább hányni nem hányt, az is valami.
A kenyérsütés szép és jó, de egyes recepteknél eléggé feladja a labdát a könyv: most például kovászos német rozsveknit gyártottam, aminél derűsen figyelmeztet az instrukció, hogy az öregtészta 12 órás dögölesztésén túl további 4-5 óra munkával kell számolni. Nyilván ez azt jelenti, hogy időnként pofozni kell rajta egy kicsit, amúgy nagyrészt békén hagyni, na de hát akkor is. Ráadásul olyan összetevők vannak benne, mint nádmelasz meg malátaecet meg őrölt koriander, és ebben a vircsaftban ugyan mindhárom akad, de a sikér kifogott rajtam, mert abból is kellene egy evőkanálnyi, nekem meg lövésem sincs, hol vegyek. Barátom gúgli ugyan azt mondta, biobolt, de “még mindig nem sikérült beszereznem” – mondtam egészen pontosan így a Repülő Kutatónak, aki erre szent borzalommal nézett rám, mert ebben a háztartásban a rossz szóviccek az ő reszortjához tartoznak. Hja, ezzel jár az, ha a női princípiumnak nem fogják be idejében a száját, előbb-utóbb ő is karrierbe meg rossz szóviccekbe kezd.
A karrier annyira nem hiányzik most nekem (voltaképpen a rossz szóviccek se), de a fejemen megint restaurálni kellene a pipirost, a fejemben pedig mindenféle dolgok nyüzsögnek, amiket hívjunk most pusztán az egyszerűség kedvéért a kreativitás céltalan kukacainak. Az ilyesminek errefelé sose szokott jó vége lenni, csak úgy mondom.
(Nem, a textilkavicsok most nem lesznek jók. A kreativitás kukacai valami újra éhesek.)
Ha esetleg arra lennétek kíváncsiak, mi a nyavalyát keresek én január végén nyári halászgatyában, hát bizony ma reggel olyan számokat láttam a mérlegen, hogy ijedtemben felvettem a kontrollnadrágomat, haddlám, beleférek-e. Belefértem. Aligéppen.
Szaporulat a szekrényben 5/6 – Bokor alján ibolya
Ugyanabban a hónapban nem egy, de két turkálós bejegyzés, nagykanállal eszem én az életet, hejj. Ruhákra persze ezúttal sem volt szükségem, mármint abban az értelemben nem, hogy “nincs egy rongyom, amit felvegyek”. Mivel viszont ugyebár kitaláltam, hogy a februárt lilában meg zöldben töltöm, nyilvánvalóan lila meg zöld holmikat turkáltam magamnak, ugyan mi mást.
Szokásomhoz nemhíven kezdjük ezúttal azzal a történetet, hogy mi mindent hajintottam ki, esetenként már akár hónapokkal ezelőtt is (a Diwali idején háziturkálót tartottam kedves vendégeimnek, és ők szépen el is vittek egy csomó mindent). Ebbe a kosztümbe már régen nem tudtam belegyömöszölni magam, ebbe is csak cipőkanállal, úgyhogy odaajándékoztam olyanoknak, akiknek jó. Ez már rögtön két szoknya meg két blézer, nemde. Úgyszintén kiakolbólítottam ezt a ruhát (béke poraira, bár még újra támadhat hamvából valami más változatban, mint a féniks). Meg ezt a kardigánt. És ezt a felsőt is.
Úgyhogy turkáltam magamnak egy csomó holmit, szigorúan zöldben és lilában. Egy röhejesen pipezöld túldekorált felsőt (átalakítás folyamatban)
egy hasonlóan pipezöld ruhát
egy zöldcsíkos kardigánt és egy sötétlila bokorugró miniszoknyát
egy hosszú zöld lódenszoknyát
egy zöld-lila kockás blézert
meg egy orgonalila blézert, ami olyan anyagból van, mint egy melegítőfelső.
Humorban nem ismerünk tréfát, no.
5/147 – Kanapékrumpli
A tragikus romlás állapottyában vagyok, feleim. Tegnap este három órámba telt meginni négy deci sört. Tudtam én azt, hogy öreg vagyok meg sótlan meg egy igazi kanapékrumpli*, na de hogy ennyire, az még engem is meglepett. Mindehhez ráadásul a délelőtt végigácsorgása után a lábam oly mértékben bánatos volt és jajongós, hogy muszáj volt hazakúsznom átöltözni, különös tekintettel egy kényelmes kiscsizma felrántására. Itthon pedig elkövettem azt a hibát, hogy csizmahúzás előtt leültem a kanapéra. Alig bírtam felállni róla, hogy elmehessek kocsmázni (az ismert eredménnyel), mert közben még az a disznó Poci is rám tehénkedett turbékolva, és doromboló macskát letenni piszok nehéz feladat.
Mivel még mindig nem érkezett meg a szerkesztett kötetem átszerkesztett változatának továbbszerkesztett verziója (egen, ez egy ilyen folyamat), továbbra sem tudom más irányba lekötni agyam azon részét, ami a betűkért felelős. Hát akkor máma a Bűnök Barlangja lesz a program, és végre beblogolom mindazokat a cuccokat is, amiket a héten turkáltam a lila-zöld februáromhoz.
Most viszont jól elmegyünk Emesével meg a Repülő Kutatóval vásárolni. Főként tejet, mert abból nincs már a házban csak vagy két deci. Mint ez kikövetkeztethető, jelen jelmezem kettős célt szolgál: a) kényelemben tartani fájós lábikómat, b) gondoskodni arról, hogy a Repülő Kutató ne veszítsen el a bótban. Asszem, ez menni fog.
* Couch potato. Éljenek a tükörfordítások.
5/146 – Gyimilcs
Délelőtt felvételi tájékoztatót tartok, délben információs pultnál vagyok pultoskisasszony, este kocsmázom a barátnőimmel. Asszem, ez azt jelenti, hogy délután turkálni megyek, mert nincs értelme közben hazajönnöm falura.
Minden órádnak leszakajtsd gyimilcsét, mondok. Ezzel együtt is rohadt hosszú nap lesz ez, már látom.
Mindehhez pedig elvileg ma vagy holnap visszakapom a szerkesztőtől utolsó kacsmargatásra a kötetemet, a hét további részében azon kell dolgoznom, hogy végre elengedhessem.
5/142-145 – Vidám napjaink Jakutföldön
Mint észrevehettétek (ha esetleg mégse, akkor valamit nagyon rosszul csinálok), napok óta nem volt egy árva bejegyzés sem ezeken a tájakon. Nos, ezeken a tájakon internet se volt. Szombat reggel leégett a Vasvári lakótelepen a UPC-jeladótorony vagy mi a tosz, ennélfogva Leányfalu, Pomáz, Szentendre, Pilisborosjenő meg még néhány további kedves falu lakói alól szép nagy svunggal kiesett a civilizáció. És mindehhez még be is havazódtunk, úgyhogy a hétvége akár úgy is festhetett volna, mint Jakutföldön.
Ezzel szemben az internethiány meg a hó ellenére (sőt, részben éppen ezek következtében) ahelyett, hogy a Bűnök Barlangjában szöszmötéltem volna át a komplett hétvégét, szombaton és vasárnap is kiruccantam a civilizáció megmaradt elemei közé. Szombaton például vacsorázni mentünk a Repülő Kutatóval, mert úgy döntöttünk, hogy ebben az évben megpróbálunk legalább kétheti egyszer házon kívül étkezni. Pusztán azért csináljuk, hogy ne folyton csak itthon pudvásodjunk, mert amúgy hajlamosak lennénk erre. Néha ki kell mozdulni, az árgyélusát.
Ezúttal a Pótkulcsig másztunk el, ahol nem volt rajtunk kívül senki, csak a kiszolgáló személyzet meg Vöri. Vöriről már írtam nektek, és most be is tudom mutatni őtet.
Ismerjük el, nincs is annál kényelmesebb macskaélet, mint ott héderezni egy kocsmában, fölötted szentendrei művészet, alattad jó meleg radiátor, időnként pedig megsimogattatod magad macskakedvelő vacsoravendégekkel.
Vasárnapra még internetdús és hómentes napjaimból megvolt előre a program, mégpedig Cseh Tamás-emlékkoncertre mentünk el képezdész barátnőimmel. Csodásan bizarr volt az egész, már hetekkel ezelőtt is csak a karzaton volt hely, és csak a helyszínen derült ki, hogy a karzati székeknek nincs háttámlája. Mi már nem vagyunk a legfiatalabbak (khm), én még masszázsra is járok, szóval nem nagy optimizmussal néztem a másfél óra elébe, amiből persze szünettel együtt három lett, pedig még el akartunk menni utána inni. (Ezt azért, mi tagadás, megtettük. Korábban keljen fel az, aki ex-tanítóképzősöket távol akar tartani egy kocsmától, ha egyszer eldöntötték, hogy oda mennek.) A műsor borzasztóan egyenetlen volt, esetenként lélegzetállító jó, esetenként meg nagyon nem, úgyhogy néha iszonyúan röhögtünk. Általában olyankor, amikor ez valószínűleg nem volt a rendezői koncepció része. A karzatról ráadásul jó rálátásunk volt a közönségre, csupa ősz meg kopasz fej világított alattunk, és amikor szelfiket próbáltunk gyártani magunkról műsorváró unalmunkban, a hátunk mögül felajánlotta egy kedves illető, hogy akár le is fotózza a „csinos ifjú hölgyeket”, ha igényeljük. Képzelhetitek. Pláne hogy én ebben a hacukában voltam, felrétegezve, mint egy kápucta.
Nagyon látványosan nem akartam kimenni a hóba, no. Ez később elmúlt.
Arra a traumára, hogy a legfiatalabb öt százalékba tartozunk egy koncert közönségéből, inni kellett, úgyhogy el is mentünk inni, merő kegyeletből Cseh Tamás törzskocsmájába, ahonnan aztán az utolsó HÉVvel jutottam haza kies és kihalt városunkba. Jellemző módon elvitték az orrom elől az utolsó taxit, úgyhogy gyalog kúsztam haza az akkorra már kellő alapossággal összefagyott latyakon, a két kilométer alatt összesen két embert láttam meg egy macskát, aki azzal jött oda hozzám a Pest Megyei Könyvtár előtt, hogy nyau. Megsimogattam, aztán azt javasoltam neki, hogy menjen szépen haza, én is azt teszem. (Egészen nyilvánvalóan volt hová hazamennie, macskáknál az ilyesminek biztos jele a mázsás segg és az ápolt szőrzet, ez pedig mindkét jellemzővel rendelkezett.) Hajnali egyre már ágyban is voltam. Tudok én élni, hejj.
A hétfői napot itthon báloztam át, kísérletet téve arra, hogy ismét tanárrá pofozzam vissza magam, mert ez most megint az intézményi nyílt napok hete. Kedden Esztergom, szerdán Budapest, elő-alkalmassági vizsgák meg minden más izé, szóval nem festhetek úgy, mint egy elszalasztott. Hajat mostam meg ruhákat, és nagy általánosságban próbáltam megfelelni azoknak az alapelveknek, hogy igyak tejet, pipázzak, és vigyázzak jól a jó híremre. József Attila nem mondott semmit a nyafogóruhákkal kapcsolatban, úgyhogy gondoltam, ez még belefér.
Lévén hogy kedden és szerdán is ződ hajnalban indulok kötelességteljesítőbe, hétfőn gyártottam konzervet is mindkét napra előre, hogy ne érje szó a ház elejét. A mait most akkor szépen be is blogolom, yeah.
A holnapi napra semminő garanciát nem tudok adni, de legfeljebb viszem magammal a netbookot, hátha elkapok Budapesten valami kósza wifit. Addigra persze az is lehet, hogy visszatérünk a civilizációba, állítólag már vasárnap azon dolgoztak, hogy egy konténerben ácsoljanak nekünk egy ideiglenes jeladótornyot vagy mi a toszt. Majmeglátjuk.
Most viszont enyhe kétségbeeséssel rávetem magam restanciáimra, mert a világ egyáltalán nem gondolta azt, hogy békén lehet engem hagyni, úgysincs nekem internet, és dugig van a postaládám intézd-el-de-még-tegnapra feladatokkal meg törlendő netszeméttel. Ez utóbbiból már kitöröltem 71 db levelet, és még nincs vége.
5/141 – Három szatyor
Már harmadik napja ülök boldogan csámcsogva kicsiny kuplerájom közepén, és mostanra ugyan már elkezdtek lassan mocorogni bennem a “fogjunk hozzá, csináljuk, sürgén, pörgén, gyószangyószan” kukacai, de én hős vagyok és elszánt, és nem hagyom magam bepalizni, mert ezen a héten pihenni akarok, dixit.
A pihenés persze ezúttal is nézőpont kérdése, merthogy “pihenés” címen egy monstre hulladékmentő projektbe vágtam bele teljes lendülettel, suhú. Már majdnem három hete, hogy kiredváztam a Bűnök Barlangját, össze is szedtem belőle három szatyornyi ficlit: döglött projektek maradványait, egy-zseblapra-sem-elegendő szabási hulladékokat, ilyesmit. Le is hurcoltam a pincébe, hogy majd jól belehajintom a kukába, amikor jön a szemeteskocsi. A szemeteskocsi azóta háromszor fordult, de ezek még mindig nem mentek ki az ajtón, ehelyett tegnapelőtt felhurcoltam nagy dérrel-dúrral az egyszer már végleges kihajintásra ítélt maszatkákat (a mindenségit neki, hogy én már tényleg nem bírok kidobni semmit), szétválogattam az ocsút a másfajta ocsútól, és nekiláttam textilkavicsokat gyártani. Szép hosszú projekt lesz, és eddig azt csináltam, hogy válogatom-vágom-varrom, de a Bűnök Barlangja kezd egyre kriminálisabb képet ölteni (lásd fotó), úgyhogy ma valószínűleg a válogatom-vágom részével foglalkozom.
És ami ezek után is megmarad, és használhatatlannak deklaráltatik, azt tényleg kihajintom, de mint a patyolat.
Ugye, nem feltételeztétek, hogy báli belépőben fogok csámcsogni a ficlijeim között.
5/140 – Szorgos divatbáb napjaim
Mint tudjuk, én vagyok az a nő, akinek annyi cipője van, mint Imelda Marcosnak. Mint ezt esetleg nem tudjuk, én vagyok az a nő is, akinek ebből az irgalmatlan cipőrengetegből egyetlen térdig érő, cipzáras csizmája van, ez itt. Pontosabban volt. Ez a drága jó csizma tegnapelőtt múlt időbe került.
Először is, lelőtt egy kocsi bent a székesfőfaluban valami fekete trutyival, aminek olyan szaga volt, mint a gázolajnak (megpróbáltam letisztogatni papírzsepivel, onnan tudom). Sebaj, majd hazamegyünk, megpucoljuk. Az viszont nem volt bekalkulálva, hogy miután hazakúszom az egész napos futkászásból, és lehúzom őtet, megdöglik a ballábas darabon a cipzár. Mivel az én kitartásom határtalan, ezek után még megpróbáltam rendesen letakarítani, mert ugye nem vihetem el a suszterhez koszosan. Ez volt az a pont, amikor kiderült, hogy a) a fekete trutyi maradványa nem hajlandó lejönni, ami egy világosszürke csizmánál elég súlyos ügy b) a jobblábas példány bokicájáról tisztogatás közben sunyin, kis pikkelyekben távozik a műbőr fedőrétege, alatta pedig kilátszik az a fehér anyag, amire rákasírozták a szürke borítást.
Csizma a kukában, bánatom rendkívüli. Nekem kell egy térdig érő csizma, rövid szoknyához az a legislegjobb. (Van ugyan egy térdig érő fűzős cipőm, de azt tényleg becsülettel be kell fűzögetni bokától tokáig, és ez nem fér bele akkor, amikor “rántsd fel és fuss” program van.) A szokásos beszerzési útvonalakat sajna nem tudom igénybe venni egy új csizmához, mert ez az egyetlen cipőféle, amit próba nélkül nem érdemes vásárolnom. Nekem ugyan az a téveszmém, hogy teljesen normális méretű vádlim van, de ezt a cipőgyártók nyilvánvalóan nem így gondolják: háromból két esetben nem tudom végig felhúzni a cipzárt, vagy ha mégis, olyan szoros, hogy vérkeringés hiányában elüszkösödött lábakat kezdek vizionálni tőle. A világ cinegelábú nőkre van berendezkedve. (Meg olyanokra, akiknek nincs mellük és olyan magasak, mint egy zsiráf, és a seggkerületük nem 104 centi, és hasuk sincs, és egy egész napot kibírnak jégcsákány sarkú cipőkben mezítláb, hogy morogjak még egy kicsit.)
Summa summárum, kell egy új csizma. Mivel viszont csirkemell is kell meg saláta meg liszt meg tej meg minden más, most bevágódunk a Repülő Kutatóval Emesébe, és elmegyünk a budakalászi körforgalomig, mert ott elvileg kapható a Deichmannban az a darab, amit kinéztem (széles szár, csatok, gumizás – sajna fekete, de hát a világ csak mérsékelten van berendezkedve a színes cipőket hordó nőkre is).
Mint az eddigiekből is látható, máma roppantul őtözködős bloggerhez méltó napom van, és még nincs vége a mesének. Merthogy először is felöltöztem így:
A szoknyát nemrég kaptam kedves ismerőstől egy másikkal egyetemben, ideje volt végre felvenni. Szép fekete kord kis halványszürke virágokkal, remek darab. Egyetlen baja van: fogynom kéne hozzá öt kilót, aminek vajmi kevés realitása van a közeljövőben. Ülni egyáltalán nem tudok benne, állni is csak olyan délcegen, mint egy anyakirálynő, és a lélegzetvétel is akadályokba ütközik. Szóval bocs, Piros, ez nem jött be. 😦 (A másik igen, de azt majd kábé március végén tudom felvenni, túl vékony a télhez.) Emellett hiába tettem sokadjára is kísérletet a szép rózsaszín pulcsival, továbbra is túl hosszú ahhoz, hogy olyan szoknyákkal hordjam, amelyek nem simulnak csípőben, a csípőben szorosak meg derékban is azok, és úgy érzem magam bennük, mint egy töltött zokni. És nem kapok levegőt.
Úgyhogy végül ebben kötöttem ki:
És most elmegyek csizmáért, reszkess, világ.
U. i., egy órával később: Hát persze, hogy egyetlen csizmának sem tudtam végig felhúzni a cipzárját. Maradunk magas szárú csizma nélkül. Meh.
5/139 – .com
Valamelyik Nigella Lawson-szakácskönyvben van (lusta vagyok előkeresni, melyikben), hogy a csaj a szokásos recept előtti csevegés közben elmeséli: az inszomniának az az egyik következménye nála, hogy hajnalban mindenféléket vásárol neten. Na ezt speciel sikerült úgy fordítani, hogy “van egy rossz amazonszokásom”. Nigella nyilván az Amazon.com-ra gondolt, a fordító meg nem tudom, hogy mire, de ez lett belőle.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy, miután tegnap végigfutkorásztam a napot, aztán bealudtam a kanapén, mintegy törvényszerűen felébredtem hajnalban. Hát akkor már, egye fene, vettem egy domain-nevet a blogomnak. Ennélfogva a továbbiakban ez itt a mindennapmas.com névre hallgat, 100+ sablon közül válogathatok, ha arra szottyan kedvem (ez valószínűleg nem fog bekövetkezni, a Choco sablon nekem tökéletesen megfelel), és ezentúl nem kell hirdetéseket nézegetnetek a bejegyzések alatt. Enyém a blog, nektek építem, igazán nincs mit, szívesen.
Tájainkon egyéb fejlemények is vagynak, a tegnapelőtti nappal sikerült megszabadulnom (egyelőre legalábbis) minden restanciámtól, ergo most a szokásos “hajsza utáni üresség” állapotában vagyok, amikor általában csak tengődöm, mint Toldi Miklós lova, mert a gépezet ugyan már ugrásra kész, de arra még nem vagyok alkalmas, hogy belekezdjek valami újba, amíg az agyam még mindig a régit őrli. Úgyhogy most a Leeresztés Idejét kell meghirdetnem: elmegyek masszázsra, megpróbálok új kozmetikust keresni magamnak (a régi elment cocákat nevelgetni valahol az Alföldön egy tanyán), és fejest ugrom a színes anyagficlik közé.
Meg aztán, ugyi, ideje kellő alapossággal megtervezni a zöld és lila februárt, én meg tényleg nem szoktam elaprózni ezeket a “színre színt” projekteket. QED.
5/138 – Igazolt hiányzás
Még megvagyok, megvagyok, épp csak berohantam reggel a székesfőfaluba, nemrég értem vissza, és át is vedlettem rögvest Tinky Winkybe, őt meg már ismeritek.
Na majd holnap!
5/137 – Lovak és macskák
Uccsó nap a szerkesztési taposómalomban. Na most küldöm be a helyetteseket.
Az agyam csak őröl, és őröl, de minek. Istenem, csak ezek az örök kétségek ne lennének, hogy elfogadható minőségben csinálom-e, amit csinálok, mondok-e bármi újat, és nem fecsegem-e túl az egészet, mert persze logikus, olvasmányos, összefüggő, szakszerű, szórakoztató és releváns akarok lenni, ráadásul mindezt egyszerre. Könyörgöm, hány lovat akarok megülni egyetlen seggel? Tényleg jobb lesz, ha minél hamarabb leadom ezt a szöveget, mert már lassan egyetlen oldala sincs, amibe nem nyúltam bele…
5/136 – Haszon
Távlatilag szinte minden eseménynek vagy folyamatnak van valami haszna, és vicces módon leginkább olyasmikre igaz ez, amiket roppantul rühellt az ember, amikor éppen ott volt a sűrűjében. Ha nem vesztem el az állásom, hogy kénytelen legyek másikat találni, mostanra valószínűleg teljesen belepudvásodtam vagy belediliztem volna abba, hogy biztos, unalmas munkát végzek, olyasmiket tanítok, amikről egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy bármi hasznát látják a diákjaim, és mindez csak a tisztes szegénységhez elegendő. Ha nem végzem el a tanítóképzőt, amit szinte mindvégig utáltam (úgy kellett nekem, én akartam odamenni, senki sem kergetett), most valószínűleg negyedannyit sem tudnék mindarról, amivel most és majd szembesülnek a hallgatóim, márpedig ezzel ahhoz is közelebb vagyok, hogy tudjam, mire van szükségük.
Most éppen annak örülök félszívvel, hogy hétfőn van a határidőm, nem pedig például két hét múlva. Rengeteget kerülgettem a szövegpofozást, holott tényleg túl kell már lépnem ezen a köteten. Talán még az is hasznos, hogy a betoldott részek, amelyeket nyomorultul próbáltam ide-oda rakosgatni, ott maradtak a nagyobbik laptopomon, amikor az haldokolni kezdett. Hiába próbálnám teljesen átírni a komplett opuszt, a perfekcionizmus nem vezet sehová. Be kell látnom, hogy nem ez lesz a legjobb kötet, amit valaha kiadok a kezemből, és be kell fejeznem. Le kell adnom, meg kell szabadulnom tőle.
Aztán majd jöhet valami új.
5/135 – Csí
Feleim, mint azt megjövendölém pár hónappal ezelőtt (=hozzávetőleg másfél hete, de mintha ezer éve lett volna), január 15-ig a fejem se tudom jóformán kidugni a határidőkből, és csak három napra előre bírok tervezni ezidő alatt. Na hát kérem most jutottunk el oda, hogy gyün az utolsó három nap ebből a fostengerből, a szokásos nyavalygásokkal meg minden mással körítve. Ez tényleg totálbrutál három nap lesz, összeszorított foggal fogom bucira pofozni egy könyörtelen alapossággal megszerkesztett több száz oldalas szövegemet, hogy végre megszabadulhassak tőle. Valószínűleg minden percét utálni fogom, de muszáj letudnom, mert addig semmi újba nem kezdhetek bele, amíg ez nincs kész, és rohadtul szeretnék már valami újba kezdeni.
Tessék küldeni némi csít ide a kiadóba, és elnézni nekem, amennyiben a következő napokban beküldöm helyettesíteni a macskákat, ha éppen Tinky Winkyben ülök mosatlan hajjal, és arra sincs plusz energiám, hogy a számat kifessem.
Mint látható (már amennyire látható – piszkosul nincs még elegendő fény a fotózáshoz, de később majd időm nem lesz hozzá) ma még képes voltam meglehetős erőfeszítést tenni a decens kinézet érdekében, viszont a következő napokra tényleg nem tudok garantálni semmit, de semmit.
5/134 – Kispad és katedra
A bal lábam még mindig elég pocsékul van, ami tulajdonképpen rettentő röhejes, nekem ilyet még nem köpött a zuniverzum. Mindegy, no, ennél hülyébben is járhattam volna; valamikor a közelmúltban az egyik aranylábú a kispadon vagy az öltözőben vagy mittoménhol szenvedett combizom-rándulást pusztán attól, hogy felhúzta a sportszárát. Engem legalább nem a lábaim miatt tartanak, és az erőnlétemmel kapcsolatban sincsenek olyan elvárások, hogy képes legyek kilencven percig ide-oda futkorászni. A mai napot amúgy is túlnyomórészt ülve töltöm, merthogy dolgozatíratás vagyon már megest, a padokban a hallgatók szenvednek, a katedránál én, miközben kutatási és publikálási tevékenységemről próbálok beszámolni egy újabb leadandó dokumentben. Ma este viszont ezt majd elküldöm yol, és ezzel befejezem a doktori képzés harmadik félévét, egye meg a ragya.
Hogy a blog profiljának is adjunk neki, mára eredetileg hosszú szoknyát meg magas sarkú akármicskét szerettem volna felvenni a nekem-új kardigán-póló kombinációhoz, mivel úgyis a 309-es teremben bálozom át ülve a napot. A teremben ücsörgéshez viszont el kell jutni oda a macskakövek városain keresztül, úgyhogy a magas sarkú akármicske ugrott. Sebaj, itt nálam úgyis minden szituációra és élethelyzetre van valami ruházkodási megoldás, és amikor kiturkálok valamit, mindig van a szemem előtt legalább tíz lehetséges áutfit, amibe beleilleszthetem. Na most az én ruhatáram ugyan nyilvánvalóan nem egészen normális – sem méretében, sem tarkaságában -, de azon mindig meglepődöm, amikor valaki azt mondja sajnálkozva egy holmira, hogy “ó, azt úgyse tudnám mivel felvenni”. (Tényleg kíváncsi vagyok, vajon másoknál ez hogyan működik, mert blogolni szép és jó, de az ember a legtöbbször csak dumál bele az internetbe, és lövése sincs, mit gondolnak erről vagy arról a többiek. Vajon tényleg nem tudnák mivel felvenni a kinézett cuccot, vagy ezt a mondatot védekezésnek használják, mert attól tartanak, hogy mások megszólnák őket azért a holmiért? És vajon örülnének tulajdonképpen annak, ha nem kéne sajnálkozva visszaakasztani az állványra azt a ruhadarabot, vagy sem? Meg, ha változtatni akarnának ezen a helyzeten, miben látják ehhez a legnagyobb akadályt? Mennyi kérdés.)
Kérdések ide vagy oda – táskámban dolgozatok, előttem határidők, mehetünk.
Minden nap más - mindennap más 