Ezek a hónapok egyre hülyébbek, de azért ezúttal is kaptok egy galériát abból, ami éppen ma ér véget.
október 2020 havi bejegyzések
8/61 – Hervad
A “hervad már ligetünk, s lombjai hullanak” egyre inkább afféle understatement-nek tűnik, mert hervadni hervad ugyan, de nem hull, hanem orkánszerű szél csupálja.
Én is elég lombhullató állapotban kutyagoltam ki a házból, de hát muszáj volt.
Ippeghogy nem vitt el a szél. Innentől viszont erős a gyanúm, hogy nagyrészt szöszmögéssel töltöm a napot.
8/60 – Cukorkacsíkok
A hajnal igen szép giccsesen színes és cukorkacsíkos volt,
a paplankám dettó,
Poci meg szokásához híven éppen bűnbe visz.
Azt ugyan nem tudnám megmondani, mikor volt utoljára ilyen lusta és semmittevős és sokatalvós őszi szünetem, de bármennyire nagyívű terveim is voltak az elején, inkább örülök annak, amim éppen van.
8/59 – Pokróc
Mi idebent bambulunk,
az esőcske meg odakint eseget.
Ott azt a pokrócot, ami Poci alatt van, ki akartam mosni. Aztán persze valaki ráfeküdt.
Eská 8/4 – Tönkölycsiriz és cincálóskenyér
Tegnap végül nem lett varrás egy öltésnyi sem, cserébe viszont sütöttem kétféle micsodát is. “A remény hal meg utoljára” jelszóval nekiugrottam, hogy ismételten előállítsak egy adag beaucaire-i kenyeret, aminek a végeredménye finom ugyan, addig eljutni viszont marha sok káromkodásba kerül. (Az alábbi három fotó az archívumból van, de asszem itt még nem jelentek meg. Ha igen, bocsi.) Eleve tönkölycsirizzel kell kenegetni tönkölytésztát, aztán hajtogatni,
újabb kelesztés után az oldalára fordítani,
és a végeredmény ilyen lesz, ni:
de addig harmincszor elküldöd az anyjába az összes tönkölycsirizt meg nyúlós kelttésztát meg a saját hülye fejedet. Úgyhogy ezúttal eccerű, de naccerű ötletként a két nagy kenyér helyett csináltam hat darab izét, ami leginkább afféle rusztikus bagettre hajaz, és valék tőle boldog és kövér.
(A képen már csak öt van, mert a Repülő Kutató természetesen nem tud ellenállni a házi sütésű akármiknek, helyes.)
Ha már lendületben voltam, gondoltam, nem hagyom veszni, úgyhogy sütöttem vacsorára a brokkoli-krémleveshez egy cincálóskenyeret is (még nem tudtam jobb magyar nevet kitalálni a pull apart bread-re). A szokásokhoz híven persze úgy kezdődött ez az egész, hogy volt néhány maréknyi egyre bánatosabb rukolám, amiből csináltam mandulával meg cheddar sajttal pesztót, és azt kenegettem bele a cincálóskenyérbe. Fázisfotók nincsenek, mert csak későn kaptam észbe, de így festett, amikor bedugtam a sütőbe,
aztán így, amikor már kivettem és megkentem egy kis olvasztott vajjal:
Na ebből speciel nem is maradt semmi, a maradékkal átküldtem a RK-t a szomszédba, és meg is ették az utolsó falatig.
Azt hiszem, mindent összevéve nem volt eredménytelen ez a tegnapi nap, és igen nagy reményekkel nézek a mai elébe is, lévén hogy a remény nem kerül semmibe.
8/58 – Offlány
A munkába járás számos más előnye közt* mostanság az sem az utolsó, hogy az ember elég hosszú időre ki tudja vonni magát az internetes forgalomból. (Jaja, továbbra is butatelefonnal, zenegépeckével és horgolással járok munkába, odabent meg nyilván nem a laptopot buzerálom, hanem pofázok.) Ma reggel elkövettem azt a hibát, hogy hétkor ráültem a világ híreire, és mostanra olyan tömény csömöröm lett mindentől en bloc, hogy a bejegyzés élesítése után lecsapom Léna tetejét, és este hatig feléje se nézek.
Azt persze még nem tudom, hogy ezekkel fogok bíbelődni,
esetleg ezekkel,
vagy pusztán csak tetyek-vetyek-motyogatok, de Bélát itt most ne keressék, szabadságra mentem. Este hatig mindenképpen.
* Igazán nem akarok dicsekedni, de igen hosszan tudok beszélni arról, hogy a munka miként erősíti meg a konstruktív életvezetéshez szükséges ön- és közösségfejlesztő magatartás- és tevékenységformákat. Ennek (mármint az igen hosszú beszédnek) természetesen a munkahelyem az oka, ők bízták rám a neveléselmélet-oktatást.
8/57 – Flamingó
Fél négy óta pörgök körbe-körbe a flamingómintás zoknimban,
mostam törülközőket meg hajat, pucoltam macskabudit meg vendégszobát, és még más programok is voltak horgolótűvel meg Erikkel, pl. ezek itt:
Emlékeztek még rájuk? Na hát most már csak hátlap kell nekik, oszt ők lesznek párna. Most viszont leteszem kicsit a fejem az elvárható eredményekkel (tippre nyálfolyatás, mókás rémálmok meg egy rámtehénkedő Poci), mert őszi szünetem van, és megtehetem.
Ja, amúgy a Repülő Kutató vett nekem egy bakancskát, mert mostanában azt csináljuk, hogy hol én veszek neki cipőt, hol ő nekem, és én az ilyesmivel igen elégedett vagyok.
A bakancskával is.
8/56 – Túlműködik
Elnézve ennek a blognak az elmúlt néhány napbeli termését, semmi meglepőt nem találnék abban, ha egyes olvasók arra gyanakodnának, én valójában már nem is létezem, csak egy randomszöveg-generátor meg egy fényképezőgép dolgozik azon, hogy legyen itt valami tartalom. (Ha mégsincs ilyen olvasó, elnézést. Az ember ilyesmikben leginkább magából indulhat ki, én meg közismerten igen kevéssé vagyok normális, a fantáziám meg mindig is túlműködött.)
Summa summárum, ideje bizonyítanom azt, hogy még megvan a fejem (úgy-ahogy), szóval nesztek fotó. Olyan, amilyen.
Mint látható, szorgosan dolgozom új ruhadarabjaim beüzemelésén. Ideje volt, az elmúlt napokat pizsiben meg nyafogóruhában ténferegtem végig. Mint nem látható, de feltételezhető: terveim az őszi szünetre számosak, ambícióim pedig nagyívűek, például minden nap akarok varrni valamit. (Ez persze majd vagy összejön, vagy nem, de egyelőre optimista vagyok. Tessék éngemet támogatni!)
Poci viszont velem szemben nem tervez, hanem azonnal megvalósít, mindig teljes erőbedobással. Ha alszik, azt sem aprózza el, nédda.
8/55 – Mubalán
Ez az óra-átállítás is épp annyira kellett most, mint ablakos tótnak a hanyattesés. Megint láthattam hajnalban, amint a mutató 2:59-ről 2:00-ra vált, aztán legalább bejött Poci, és nagy kitartással édeseltette magát.
Ezek után persze mindketten visszaaludtunk, és ő a szokott fickós és gurrogva-rohangálós módján ébredt, de én úgy érzem magam, mint akit ledaráltak. Az eső vigasztalanul esik, és én akkora marhaságokat álmodtam, hogy most is szédelgek bele. Takarítanom kellett volna (ez ébren is igaz), de a lakásunk a szokásosnál is nagyobb káoszban volt, és a szokásosnál is rosszabb volt a beosztása, a nappali például úgy festett, mint egy könyvtárterem vagy aula (wtf), az emeleten egy körfolyosóval, ami körbe volt rakva polcokkal, azokon meg több ezer bakelitlemez volt felstószolva (wtf). Az álmom egy adott pontján hirtelen megjelent a RK komplett családja (jellemző), minden bejelentés vagy meghívás nélkül (hát hogyan másként), én meg ott álltam a káosz közepén pizsiben. A sógornőm persze a dzsuva közepébe további dolgokat ráncigált le a polcokról, óóó, Aladdin-kártya, kölcsönvehetem?, mire a RK összeráncolta a szemöldökét, és szigorúan közölte, hogy nem lehet, mert biztos összekeveritek a Mubalán-kártyákkal vagy mivel. “Mulán” – mondtam, mert próbáltam koncentráltan előzékeny lenni, miközben a család fel-alá mászkált a lakásban, a tárgyaimat tapogatták, kint a teraszon meg vadidegen macskák gomolyogtak fel-alá sűrű tömegekben. Végül a família nyilván megunta a dolgot, mert testületileg kizúdultak, mennek kirándulni, mondták, kár, hogy mi nem akarunk velük menni (wtf, nem is hívtak), én meg utánuk néztem, amint bezsúfolódnak egy kocsiba, és visznek magukkal egy kékre festett szőrű kutyát is, aki félig-meddig kecskére, félig-meddig meg kopasznyakú tyúkra hasonlított. (Ja, ez lehetett az a rész, amikor a cihém üvöltve próbál rávenni, hogy ébredjek fel végre.) Ott maradtam a káosz meg a takarítanivalók közepén, az egyik dohányzóasztal alá rúgva egy törött borospohár, amit nem tudtam, ki és hogyan tört össze, és miért nem szólt, hogy takarítsuk fel, mielőtt valaki belesétál mezítláb, úgyhogy elkezdtem kicsikét hisztériázni a RK-nak, aki rám se figyelt, a jegyzetlapjait böngészte, körülöttem meg sorra borultak fel a frissen mosott ruhákból rakott kupacok.
Aztán felébredtem. Nem, ettől sem lett jobb. Az eső csúnyán-morcosan esik, nekem csupa nemszeretem feladataim vannak, és éppen semmivel nem tudom feldobni a punnyadt hangulatomat. Kinőjük majd valahogy ezt is egyszer, de most ez igen kevéssé vigasztal.
8/54 – Parkol
Szép dolog az ősz, na. Még az ilyen elhanyagolt P+R parkolókban is. (Macskakajáért mentünk. Meg minden másért.)
8/53 – Perisztaltika
A tegnapot kenyéren és vízen tengtem végig, miután végre abbahagytam a gyomrom perisztaltikája által rámparancsolt programot. Olyannyira használhatatlan voltam, hogy nem volt energiám semmire, csak heverni, már persze amikor hagytak. Poci, mint afféle végtelenül profi és technikás betolakodó, előbb rám feküdt, és roppant kitartással simogattatta magát, aztán – na ugyan ki lepődött meg – sunyin elfoglalta a futon közepét, amikor én éppen kivánszorogtam vécére.
Ja, itt töltöttem az egész napot. Meg az éjszakát is, amíg fel nem ébredtem négykor. Jobb ötletem nem lévén áthúztam az ágyneműimet*, helló újabb papagájtarkák.
Ott azok a gyanús tárgyak a “mit a francot csináljak hajnalban, rendezgessek-e vagy mifene” keretein belül kerültek elő,
amúgy meg az elmúlt két hétben készültek, mert kínomban visszaszoktam a buszon horgolásra. Összeraktam őket tárolás céljaira,
aztán besuvasztottam őket a polcra a többi háromszáznegyvenkét befejezetlen projekt mellé. Ha feldobnám a pacskert a közeljövőben, lenne min vakargatnia a fejét az örököseimnek, hehhehheh.
Ennél jobb ma már nem lesz, attól tartok, úgyhogy akár közzé is tehetem. Az a borús jóslatom, hogy a mai napot nagyrészt pizsiben ténferegve fogom tölteni, és rendezgetni meg takarítgatni próbálok, továbbra is kenyéren és vízen. Rosseb, nekem most elvileg vakációm van, ehhez képest meg arra se vagyok jó, hogy élőhúsnak adjanak el a lómészárszéken.
* Amióta beütött a szopornyica második hulláma, rászoktam arra, hogy a futonon aludjak. A távolságtartás példaképei, azok vagyunk, már persze leszámítva Pocit, de ő úgyse jár ki a lakásból. Ezzel szemben mi a Repülő Kutatóval mindketten folyton kint kujtorgunk, ráadásul mindketten más irányba és más népek közé.
8/52 – Hopoca
A felfordulásaimat jobb szeretem a vakációkra időzíteni, ha ez lehetséges, de ezúttal a szervezetem azt harsogta, hogy “eddig és netovább”, legalábbis más magyarázatom nincs arra, hogy miért jártam úgy, mint a szólásbeli lakodalmas kutya. Háromnegyed hat se volt még, és már Poci is hányt egyet, meg én is – ő beérte eggyel, én most tartok ötnél. (A RK természetesen jobban aggódott a macska miatt, mint miattam. Jellemző.)
Azt leszámítva, hogy eresztek alul is, felül is, mint a bébik, de én nem tudnám hopocáltatással és pelenkával ellátva sem teljesíteni a buszutam, egyelőre nem tudok más megoldást kitalálni, mint eldűlni oldalvást, és megvárni, amíg elmúlik. Francba.
(Ne aggódjatok nagyon, a gyomrom leszámítva semminek nincs baja. Roggyant vagyok, de kitartó, akárcsak a sarkantyúka utolsó virága.)
8/51 – Akaraterő
Tényleg nagyon fáradt lehetek – tegnap, amikor a hazafelé tartó buszon már a második falka tízéves nyomakodott át mellettem előbb hátra, aztán öt másodperc után vissza, durván erős kísértésem volt, hogy megfogjam annak a grabancát, akinél egy összecsukható roller is volt, és megérdeklődjem tőle: “Mókuska, ti egészen komolyan azt hittétek, hogy azért állunk mi itt összezsúfolva a busz közepén, mert hátul van egy csomó üres ülés, amit arra a különleges alkalomra tartunk fent, amikor megérkezik a 4/B?” Mivel az akaraterő csodája vagyok, végül mégsem tettem meg, de őszi szünetre van szükségem, nem vitás. Amikor az ember negyedikesekbe akar belekötni, és még azt is gondolja közben, hogy “ők kezdték!”, általában is szar a helyzet, hát még akkor, ha amúgy egy tűzdelt paidagógosz néni vagy.
A tűzdelt paidagógosz néni viszont továbbra is az akaraterő csodája, és nem, nem, nem fog tízéveseket macerálni, viszont ezúttal is felöltözik, és eloldalog egy rohadt hosszú tanítónap irányába. Én édes istenem, de utálom már azt a 880-as buszt. Mostanában egyre többet emlegetik a pandémiás fáradtságot, és én ugyan összevakarom magam, és elmegyek dolgozni, és a teremben talán nem is vagyok teljesen reménytelen, de az oda- meg visszavezető utamnak most már minden percét rühellem.
Mintegy mellesleg az őtözködési modzsómat is megette a szopornyica, hát hogy nézek ki, brr.
8/50 – Ritty
Iszonyúan vágjuk már a centit az őszi szünetig, én legalábbis mindenképpen. Belefáradtam már ebbe a szopornyicás őszbe, és igazán jó lenne elmenni valahová egy kicsit, de hát álmodik a nyomor, irány Esztergom.
Mint ilyen esetekben, ezúttal is leginkább azért rittyentettem ki magam, hátha ez eltereli a figyelmem a világ általános nyomorúságáról. Nemtom, mennyire megy, de igyekszem, és ez a legtöbb, amit most megtehetek.
8/49 – Ridiculus mus
Vajúdnak a hegyek,
aztán egy napnyi aszalás után lesz ebből kábé fél deci nevetséges egér.
8/48 – Mikro
Nesztek a mai napra egy kisadag mikrokozmosz a ház előtti ződből.
Nekem éppen munkaszombat utáni vasárnapom van, ami annyit tesz, hogy még mindig hálóholmiban ténfergek a lakásban. Ha az Úr kegyes hozzánk, ma délután varrok is majd valamit, de a magam részéről nem merek felelőtlenül ígérgetni.
Intermezzó – Gombaaa
Délután elmentünk gombászni. Tinórut. A házunk előtt a szoborparkban.
Ez a világ tényleg bolondulásig gyönyörű, na.
8/47 – Hola
Most értem haza a munkából. (Reggel még olyan sötét volt, hogy teljesen értelmetlen lett volna fotózkodni.) A lakás megvan, Poci megvan, de hol a férjem?
U.i.: Röhögni fogtok, de megtaláltam. Ott alszik a kutatóhencserén. Amíg nem kezdett horkolni, fel sem tűnt.
8/46 – Frász
Itt éppen hajmosást kell foganatosítanom, és az hosszú ideig tartó folyamat száradással együtt, ha nem akarom, hogy felrobbanjon a fejemen az összes szőr, úgyhogy a mai napra megint Pocit kapjátok, ezúttal egy olyan pillanatban, amikor éppen a frásszal töretett engem, mert mink macskáksz vagyunksz, és mit nekünk Hekuba.
8/45 – Fejben
Ismeritek azokat a napokat, amikor fejben egész jól összeáll, mit akartok felvenni, aztán a végeredmény mégiscsak afféle meh? Na az van ma.
Minden nap más - mindennap más 