RSS

blabla kategória bejegyzései

8/180 – Fenrir

Meg vagyok én verve ezzel a famíliával, nem vitás. Miután tegnap éjjel kibontotta valamelyik idióta a falat, ma hajnalban fél egykor arra riadtam, hogy Fenrir vagy hogy a nyimnyámba hívják a farkast, aki megeszi a Napot meg a Holdat, aztán már nyakunkon is a Ragnarök, na szóval Fenrir valahol ott morog a közelemben. Mire magamhoz tértem annyira, hogy agnoszkáljam az égen a Holdat (basz nagy telihold volt, mellesleg), arra is rájöttem, hogy nem Fenrir az, hanem a Repülő Kutató, és nem a Holdat eszi, hanem horkol. Menet közben Pocit is felfedeztem, aki éppen az ágyam negyven százalékát elfoglalva aludt, és szintén horkolt, majd a következő hangok, melyek megüték fülemet, úgy szóltak, hogy bumm-bumm-bumm, pipipi, bumm-bumm-bumm, pipipi, amiből rögtön tudtam, hogy valamelyik eszement családtagom, arra is volt tippem, melyikük, lefekvés előtt betöltötte a szárítógépet, aztán otthagyta ebek és macskák harmincadjára, hadd zörögjön. Ebben a pillanatban begaloppozott Maci is, közölte velem, hogy nyiűű, majd kigaloppozott. És amikor azt hittem, megpróbáltatásaim végetértek, bzrrrr, elzúgott a fejem fölött egy poloska.

Asszem a poloska volt az utolsó csepp a pohárban. Tegnap délután, miközben maratoni összefoglalót tartottam a szociológia alapjaiból, ahajt a két és feledik óra környékén, mikor éppen a mechanikus és organikus társadalomról zöngicséltem, különös tekintettel a járványok kezelésére ezen társadalmakban, valamint arra, hogy miért vagyunk most olyan nyavalyásak és elveszettek, hirtelen megéreztem, hogy valami birizgálja a karomat. Lepillantottam, elnézést kértem, bocsánat, mindjárt jövök, csak épp kidobom ezt a poloskát, kivonultam a képből, kivágtam a dögöt a fürdőszoba ablakán, kezet mostam, visszatértem, aztán ugyanabból a lendületből folytattam tovább a nyulakkal és káposztával, illetve az elektromos hálózat karbantartóival, a wifi létezésével és más mütymüttyökkel illusztrált rövid áttekintést arról, miért vagyunk most másként szarban, mint például Kr. sz. 1400-ban lettünk volna.

Hát így esett, hogy én fél egykor megint kivágtam az ablakon a francba egy poloskát, kiszedtem a cuccot a szárítóból, megfésültem Macit (napi száz húzás a fésűvel, ez az alapadag), megittam egy kávét, aztán leültem takarót horgolni, és hozzá fegyverkovács műsort néztem, amiben olyasmik hangzottak el, hogyaszongya “fegyverkovács és patkolókovács vagyok, emellett meg harmincöt éve hivatásos Télapó”.

Meg van ez a világ húzatva, de piszkosul. Én nemkülönben.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2021/02/27 hüvelyk újracucc, blabla, eská, tél

 

8/173 – Kulcs

Körülbelül félórával azután, hogy arról győzködtem a Repülő Kutatót a lidli parkolójában, végső soron nem állunk mi olyan rosszul (vö. “pandemic fine”), nincs hitelünk, nincs adósságunk, van még munkánk, be tudunk vásárolni, még nem öltük meg egymást, és tavasszal meg fogok tanulni jutyúb-videókból vakolatot renoválni, ja meg a Supralux Seasons festékből venni kell olyat, hogy Tavaszi Lóhere, ami persze átkozottul nem lóhere-színű lesz, mint ahogy az Őszi Avar sem ősziavar-színű volt, hanem mandarinos gumicukor, így a Tavaszi Lóhere is valami olyan lesz, mint a folyosói pipeződ; és körülbelül tíz perccel azután, hogy vettünk a piacon friss bébimángoldot, rukolát, hónapos retket, és örvendeztünk annak, hogy végre van kecskekefir meg kecskebrie – na szóval mindezek után hirtelen kiderült, hogy nincs meg Emese kulcsa, és mi nagyon gyorsan és nagyon zivatarosan bepánikoltunk, amíg meg nem találtuk azt a nyavalyás kulcsot.

Emesében. Az indítóban.

Mindezek után talán nem meglepő, hogy miután enyhén ventillálva és igen óvatosan hazacsorogtunk Emesével, majd kipakoltuk a hetibevásárlást meg a piaci zsákmányokat, afféle igazi magyaros módon indítottuk be a nap további részét, egy-egy kupica pálinkával per kopf.

Definitíve szükségünk lenne egy minivakációra. Vagy kettőre.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2021/02/20 hüvelyk blabla, eská, tél

 

8/január

Huhh.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2021/01/31 hüvelyk blabla, eská, galéria, otthoncsücsü, tél

 

Intermezzó – La vie en rose

Most, hogy már majdnem vége a januárnak, megint ideje összeszedegetni magam a padlóról. A január normális körülmények között is maga a nihil, hát még most. (2020-ról ne is beszéljünk – bár egyszer muszáj lesz -, és nekem a 2021 is gyanús.) Mindenesetre kezd kialakulni-forma egy minta, hogy miket gyűjtök magam köré az optimizmus érdekében, és engem is meglep, de leginkább rózsaszíneket.

Van, ami egyszerűen csak megtörténik, mint egy naplemente,

van, amit a RK-tól kapok ajándékba,

meg olyan is van, amivel csak meglepem magam-magam.

A naplemente tényleg csak úgy van magától, azon nincs sok mesélnivaló, de a többi tagadhatatlanul szándékos, a parfümöt például direkt én kértem karácsonyra. Stirlitz akkor persze még nem sejtette, hogy ez lesz talán az egyetlen olyan parfümje, ami számára, hogyan is fogalmazzunk, egy olfaktoriális vakfolt vagy minekhíjuk. Ezt a parfümöt én ugyanis csak akkor érzem, amikor felfújom magamra. Mihelyt már nincs a levegőben, nem tudom kiszűrni. A RK érzi, a macskák érzik, másvalakivel nemigen találkozom, de valószínűleg más is érzi. Én nem. Minő szimbóleikum, hah. Na sebaj, az online oktatáshoz Teamsre ez is jó lesz. (Igen, tanítás előtt parfümözni szoktam. Igen, akkor is, ha csak a gép előtt ülök.)

A rúzs talán még inkább szimbóleikus, haha. Miután a múltkor érzelmesen felidéztem a Részeges Pifke esetét, realizáltam, hogy egy éve vettem utoljára új rúzst, és minden nőnek kijár legalább évente egy új rúzs. Ezt a szabályt ugyan most alkottam, de nekem tetszik. Ennélfogva a csütörtöki csámborgás alatt beszabadultam egy drogériába is, és ezúttal is sikerült beleválasztanom a tutiba, a termékcsalád neve ugyanis Féministe, a rúzsé pedig speciel Simone, és elég nagy összegbe mernék fogadni, hogy ha feminista és Simone, akkor valószínűleg de Beauvoir. A röhej ezúttal abban áll, hogy míg a Részeges Pifke tényleg igazi felnőttpiros, a feminizmus nagyasszonya olyan fhansziásan és berúgottan rózsaszín, hogy majdnem tangóharmonikázik bele. (Végül is nem olyan meglepő, Simone de Beauvoir valójában egy igen formátumos, ámde mégiscsak Részeges Pifke volt. Az Egy jóházból való úrilány lapjain például kendőzetlen őszinteséggel leírja, egyetemista korában volt az úgy is, hogy nem vett meg egy filozófia-könyvet, mert hat koktél árába került volna.)

Na hát így állnak itt a dolgok, és én ugyan némi aggodalommal várom, milyen új rózsaszín szarokat rántok még magamra, de ha ez kell ahhoz, hogy ne golyózzak be, jöhet bármi.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2021/01/30 hüvelyk ajándék, blabla, tél, turkálgat

 

8/145 – Bae

Az utca túloldalára átmenni cigiért = igazi expedíció.

A vicc az, hogy hiába veszek maszkot, előtte gondosan kirúzsozom a számat. Ezt a ma látható színt a szopornyica kitörésekor vettem magamnak ajándékba, afféle “csakazértis egészben maradunk” dacból – körmöt festeni, szájat rúzsozni, szőrteleníteni meg ilyesmit necesse est, legalább pingáljunk magunknak pofát, ha bévül sivárak vagyunk és beszartformák. Sokat és gondosan válogattam a színek között, miközben a hátam mögött fertőtlenítőket meg tucatjával csomagolt budipapírokat hurcoltak el a drogéria józanabb vásárlói: igazi felnőttpirosat kerestem, nem pedig bébipirosat vagy ribancpirosat; olyat akartam, ami optimizmust sugároz, de nem optimizmust süvöltöz.

Meg is találtam. Már el is fogyott a fele. Igaz, csak amikor már hazajöttem vele, akkor vettem észre, hogy ennek a színnek neve is van, mégpedig az, hogy “Thirsty Bae”. Kortárs szlengből valószínűleg nem vagyok túl penge, de ezt leginkább részeges pifkére fordítanám. Nos, az a gyanúm, a Rimmelnek más elképzelései vannak az optimizmusról.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2021/01/23 hüvelyk ajándék, blabla, eská, tél

 

Intermezzó – Lóci óriás lesz

Épp ma egy éve, hogy délutáni álmomból a Repülő Kutató azzal ébresztett: “Drágám, találtam egy macskát a teraszon, most a mosókonyhában van”. Az első feladat az volt, hogy leellenőrizzem, mennyire az ő vagy az én fantáziám terméke ez az egész.* Természetesen ez a macska ezúttal igazi volt, ott ácsorgott a mosókonyhában, dorombolt, a fülén egy a mosógép mögül rákerült pösz, és én már akkor sejtettem, hogy a nyakunkon marad.

Azt már persze a legelső pillanatban hozzátettem, hogy “amennyiben semmi baja nincs”, de hát kiderült, hogy van, FIV-pozitív a drágám. Naná hogy nem jelentkezett senki érte, pedig látványosan jó állapotú, domesztikált, kipöszörőzött kandúr volt. Igen csúnyákat gondoltam arról, aki december végére feltehetőleg fellélegzett, jajdejó, végre elkallódott valahol az a dög.

Csak hát, ugye, kellett neki szereznünk valaminő lakhatást, mert Filoméla szobájában nem tarthattuk in aeternum. Mivel mi barlangi morcok vagyunk, és semminő kapcsolatunk nincsen beteg macskákat befogadó népekkel, rettenetes mennyiségű brainstorming után egyetlen dolgot tudtunk kikotlani: a RK marad a tulaja, de odaadjuk a mucut dajkaságba, mint egy Dickens-regényben. És mivel barlangi morcok vagyunk, akiknek semminő kapcsolata stb. stb., anyósom kapta meg Lócit, ahajt a teraszon túl az ikerház másik felében.

Az azóta eltelt tizenegy és fél hónap újólag bebizonyította, hogy anyósomnak olyan türelme van, mint Jóbnak, mert Lóci természetesen fujvást ide-oda pisilt a lakásban**, plusz nem volt olyan hónap, hogy ne kellett volna orvoshoz hurcolni válogatott nyavalyákkal, leginkább pityikélési gondokkal. Ez utóbbi novemberben kulminált egy kellemes hétvégi estén, kilenc után kicsivel, amikor kijárási tilalom közepette kellett éjjeli ügyeletes cicakórházat keresni, és hordozóba gyömöszölni az elesetten nyervogó tonnadonnát, akinek katéterezésre volt szüksége.***

A helyzet utána drámaian romlott, aztán drámaian javult – nem részletezném, mert minek, a lényeg az, hogy Lócinak a cicakórházban gyártottak a régi girbegurba helyett egy új, dizájnos húgyutat, természetesen királyi váltságdíjért cserébe.**** Aztán nyilván jött egy hólyaggyulladás meg a varratok meg antibiotikumok halomszám, mert minek egyszerűen, ha bonyolultan is lehet. Mindenesetre most Lóci újra a régi fickós szépségében tündököl, és neki is hoztunk lézerpointert Esztergomból, mert Lócinak fogyókúráznia kell, a testedzésre pedig kizárólag a piros pötty utáni rohangálás tudja rávenni.

Na szóval az elmúlt évben volt valami összességében jó is, nem csak morgás, nyivácskolás és magunk siratása. Mindemellett az a gyanúm, szokásomtól eltérően holnap valami évértékelőt is tartok, már ha nem zavar bele a szilveszteri lakoma gyártásának folyamata, én ugyanis megterveztem a menüt, és már most sütöm a savanyúkápis kenyeret meg abálom a crockpotban a barbecue-szószos virsliket, mert aki hülye, az az is marad.

* Pár hete a RK azzal dugta be a fejét hozzám a Bűnök Barlangjába egy délutáni szundika után (ezt kivételesen ő abszolválta, nem én), hogy “drágám, nem hoztál be a lakásba sok-sok kiscicát?” Megnyugtattam, hogy ezt csak álmodta, még mindig csak Marja Afanaszijevna és Maxim, a Kajla vannak nálunk, de meglepődni, azt nem lepődtem meg.

** Ezek ilyenek. Mihelyt érzik, hogy biztos a helyük, rögtön elkanászodnak. Maci mostanság fél hatkor már megjelenik reggeliért óbégatva, pedig az is milyen szende törleszke volt még az elején.

*** Mikor már elmúlt a pánik, és Lóci biztonságban alukált a cicakórházban, kínunkban azon röhögtünk, hogy az egészségügy jelen helyzetében valószínűleg a konyhapulton kéne megműtenünk magunkat a Fiskars Santokuval, ha valamelyikünket elkapná egy vakbélgyulladás, de Lóci bezzeg rögtön kapott helyet egy olyan kórházban, ahonnan naponta videókat küldtek nekünk arról, milyen édesen brünnyög a személyzetnek.

**** Ezen is röhögtünk. Lóci új pityikélője többe került, mint az új komód.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2020/12/30 hüvelyk blabla, macs, nyár, tavasz, tél, ősz

 

8/106 – Vizsgamanók

Az egyetemisták körében van egy olyan meggyőződés, hogy a vizsgaidőszak direkte az ő szopatásukra van kitalálva, és vizsgaidőszakban nem dolgozik senki más, csak ők. Úgy gondolják, hogy ebben a másfél hónapban a tanárok csak hédereznek – nyáron függőágyban isszák a pina coladát, télen duplafotelben a habos kakaót, a dolgozatok pedig mindeközben csak úgy megteremnek és kijavítódnak maguktól.

Hadd árulom el nektek a tanári lét legnagyobb titkát: ez mind igaz. Rögtön ki is fejtem, csak előbb hadd löttyintek egy kis Courvoisier konyakot a habos kakaómba, amihez inka szüzek szüretelték a kakaóbabot, és válogatott svejci tehenektől köpülték bele a habot. Mmmm. Máris jobb.

A vizsgaidőszakban mi nem csinálunk semmit. Az, hogy mégiscsak vannak vizsgák (amik ter-mé-sze-te-sen kizárólag a diákok szopatására lettek kitalálva), az egy még az eddigieknél is nagyobb titoknak köszönhető. Hajoljatok közelebb: vizsgamanók.

Bizony. Mindenkinek, aki úgy dönt, hogy a felsőoktatásban fog tanítani, pályája kezdetén kiutalnak fél tucat vizsgamanót. Igénytelen lények ezek, elélnek pormacskán, mohán és zuzmón, ha meg nem akad más, használt papírzsepiken és elszórt félzoknikon. A szorgalmi időszak alatt színüket sem látni, legfeljebb akkor, ha zárthelyit akarunk íratni, főszezonjuk a vizsgaidőszak. Ilyenkor a tanár kiáll a lakás közepébe, füttyent egyet, és máris megjelennek a vizsgamanók. Megkapják az instrukciókat (melyik tárgyból, hány kérdés, hány pont, hány százaléka bukjon meg a diákoknak), és utána mindent ők intéznek, még a habos kakaót is. Amikor egy dolgozatban elpacsálódik valami, és nem áll össze a pontszám, esetleg nem bukik meg elég nagy hányada a hallgatóknak, a vizsgamanók plusz habos kakaót hoznak, és sorba korbácsolják egymást előttem, másként bármikor visszaküldethetem őket a vizsgamanó-ellátóba, ahonnan kiutalnak nekem új, szorgalmasabb, kevésbé balfasz példányokat. (Azt ne kérdezzétek meg, mi történik a visszaküldött manókkal. Nem akarjátok tudni. Tényleg nem. Azt sem akarjátok tudni, mi van beledarálva a virslibe, és ezt most nem csak úgy random példaként mondom, ha értitek.)

Ahá! – mondhatnátok erre -, és akkor hogyan magyarázom el azt, hogy vannak tanárok, akik szóbeli vizsgákat tartanak? Nekik nem utaltak ki vizsgamanókat?… Ó, dehogynem. Drága kincseim, köztünk tanárok között nem csak lusta dögök vannak, akik beérik a habos kakaóval, de vérbeli szadisták is, akik igenis látni akarják a diákok elfehéredett arcát, és kéjjel hallgatni a hebegésüket. (Ezek a tanárok azok, akik nem érik be azzal, hogy a vizsgamanók egymást korbácsolják előttük, ehelyett saját kézbe veszik a feladatot. Blöe.)

Na hát ezt akartam megosztani veletek így a vizsgaidőszak kezdetén. Hé, Putyu vagy minekhínak, hozzál nekem egy újabb bögre habos kakaót!

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2020/12/15 hüvelyk blabla, otthoncsücsü, tél

 

Adventi dekkolás 6. – Tradíció

Pont ma van a húszéves évfordulója annak, hogy lejöttem reggel a nappaliba félig még alva és csipásan azzal, hogy “káávéééét”, aztán észrevettem, hogy résnyire van a teraszajtó, és mikor becsuktam, azt is, hogy egy ujjnyi vastag átfúrt lyuk van a kilincs alatt. Mondanom se kell, onnantól már nem kellett nekem kávé.

Nem mintha olyan sok mindent tudtak volna elvinni a betörők, még fél éve sem volt, hogy véglegesen idehurcolkodtunk. Ugyan már túlvoltunk a legeslegkezdet szakaszán, amikor a lakás komplett berendezése úgy festett, hogy a konyhában ott volt a beépített bútor (tokkal-vonóval, hűtővel-sütővel-mosogatógéppel), valamint a hálószobában egy ikeás duplaágy, de attól még piszok messze, mint most vagyunk, hogy mozdulni se lehet a sok lomtól. Hálistennek nem voltak bonyolult lelkek, ékszerre mentek meg készpénzre, és azokból nem volt itthon sok (most sincs), de még a helyszínelő rendőr is kényelmetlenül érezte magát attól, amikor megkérdezte, tudok-e fotót mutatni a háromsoros gyöngy nyakláncról aranysodronyon, ami ebből a bordó ékszeres dobozból hiányzik, állítólag, én meg szó nélkül felcsaptam neki az esküvői albumot.

Nem került meg az elvitt cuccokból semmi, naná hogy nem, valahol egy orgazda valószínűleg lefitymálta kicsit a kétféle aranyból készült art deco karkötőt, amit Mamától kaptam úgyszintén az esküvőmre, aztán adott érte pár gombot a betörőnek. Mi viszont ezután néhány évig azzal “ünnepeltük meg” az évfordulót, hogy december 5-én rituálisan megágyaztunk magunknak a nappaliban, és itt aludtunk, aztán ez elmúlt. Innentől kezdve lett a hálószobai ágyneműtartó állandó berendezési eleme egy kisbalta, és ez ugyan nem múlt el, de leginkább azért, mert olyan mindegy, hol tartjuk, így meg legalább pontosan tudjuk, hol van.

Mindent összevéve viszont a legsúlyosabb következménye az lett az egésznek, hogy ebben a házban soha senki nem pucolta ki a cipőjét, hogy az ablakba tegye, és nem készített ki tejecskét meg sütikét a Mikulásnak, mert vannak dolgok, amik nem évülnek el. Mi abban az évben egyáltalán nem voltunk rossz gyerekek, és igazán nem érdemeltük meg, hogy a krampuszokat küldje maga helyett, úgyhogy, amilyen a mosdó, olyan a törölköző, nix neked sütike meg tejecske, te dagadt, előítéletes, besurranó szemétláda.

(Ha csizmát nem is teszünk az ablakpárkányra, tomtékat igen. Poci nem bántotta őket tavaly meg tavalyelőtt, úgyhogy most Macin a sor, érdeklődve várjuk a fejleményeket.)

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/12/06 hüvelyk advent, ajándék, blabla, eská, tél

 

8/94 – Hócipő

Na kábé mostanra lett tele a hócipőm ezzel az egésszel. A munkámból eddigre tényleg nem maradt semmi, amiért szeretem csinálni, cserébe egyre több az olyan feladat, amit általában azért visel el az ember, mert tudja, hogy az a szükséges rossz cserébe a jó részekért. Ma este nyolctól például egy kilencven perces értekezleten kell részt vennem, és én azokat élőben, délben is utálom, hát még monitoron keresztül és este.

Amikor reggel íígy nézett ki az ég,

én már töltögetni való anyagokat irkáltam a diákoknak, aztán mire végeztem-forma velük, csak a móka kedvéért bepuszilt ez a ma esti értekezlet. Könyörgöm, tessék már felfogni, pandémia van, és átkozottul nem az az időszak, amikor a legjobb ötlet nemhogy úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, hanem még ráadásul ki is használni az egészet némi pluszban bevezetett hisztérikus nyüzsgésre. Úgyis otthon vagy nyolctól, nem? Akkor nesze neked egy púp értekezlet.

Nekem most nyugira lenne szükségem meg puha cicákra, illatos mécsesekre meg karácsonyi készülődésre, nem pedig arra, hogy még nagyobb sebességre kapcsoljon a bolondvonat. A falvédőmet pedig ki fogja megcsinálni helyettem, he?

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/12/03 hüvelyk ajándék, újracucc, blabla, eská, otthoncsücsü, tél

 

Adventi dekkolás, 0.

Ma láttam egy olyat, hogy “dekkold a csarnokokat!”, aztán csak néztem hülyén, amíg le nem esett, hogy az automata fordító mindössze ennyit tudott kezdeni a “deck the halls” kifejezéssel. (Angolul nem tudóknak: ez nagyjából annyit tesz, hogy csicsázd ki a lakásod karácsonyra.)

A mai nap már eleve a bamba bámulások, hülye nézések és más effélék napja volt. Roppant komoly munkával megírtam például a diákjaimnak négy levelet, előjegyzési naptárt is használtam hozzájuk, aztán persze kiderült, hogy szerda helyett keddet mondtam, péntek helyett meg szombatot, ami nyilván azt jelenti, hogy általánosságban meg csütörtököt. Hálistennek a diákjaimnak több esze van nálam, és rákérdeztek, jól értik-e, hogy mit akartam írni, amikor ahelyett hülyeségeket írtam, én pedig megnyugtattam őket, hogy jól. A tűzdelt paidagógosz néninek annyi esze van mostanság, mint egy vödör lepkének.

Mindezek után talán nem meglepő, hogy mostanra teljesen bedühödtem magamra, hogy merrefelé támolygok éppen, eszemsemmi, kreativitásomsemmi, oszt a lakásom is fut elfele. Ez így nem maradhat. Úgyhogy szent esküvést tettem, és ezt gyorsan el is mondom nektek, mert így nagyobb szégyen, ha esetleg ezzel is csütörtököt mondok.

Szóval: én alulírott hülyebogyó ezúton fogadom, hogy mostantól huszonnégy napon keresztül minden napon csinálok valami olyat, ami talán nem kötődik szorosan az adventhez, de alkotó- vagy rendező- vagy bármi efféle tevékenységnek minősül, legyen az kenyér vagy díszkoszorú vagy végre felfúrni a falra valami izét. És ezt be is blogolom. Uff.

Időm persze nem nagyon lesz rá, mert addig még le kell zavarnom egy csomó órát, zárthelyit, vizsgát meg egy tanszéki értekezletet, de ez így most már tarthatatlan, úgyhogy felgyűröm a nyafogóruhám ujját, aztán uccuneki.

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2020/11/30 hüvelyk blabla, eská, tél

 

8/szeptember

Majdnem elfelejtettem, cöcö. Galéria!

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/10/01 hüvelyk ajándék, blabla, eská, galéria, macs, ősz

 

Intermezzó, avagy váratlan körkérdés

Elnézést mindenkitől, de engem tényleg piszkosul felzabált az írás meg a félév kezdete, szóval törekszem ugyan, de eddig még arra sem jutott időm-energiám, hogy rákérdezzek: mire lennétek kíváncsiak az új blogévben, óh, nyájas olvasók? Mivel ezúttal tényleg a leghalványabb lila gőzöm sincs a lehetséges válaszokról, itt hagyom ezt a kérdést nyitva, mint egy csűrajtót, de valóban szeretném tudni, mit olvasnátok-néznétek szívesen, és megpróbálok annak függvényében blogni. (Ne mondjátok, hogy nincs ilyen szó, épp most írtam le, tehát ennélfogva mostantól igenis létező dolog.)

Ja, a biztonság kedvéért nesztek valami random kép az elmúlt hétből csak úgy. Egy kép, aszongyák, úgyis több mond száz szónál.

 
14 hozzászólás

Szerző: be 2020/09/20 hüvelyk blabla, megaszondom

 

Intermezzó – Zenea zélet

Ha eddig nem mondtam volna, nekem szép számmal vannak mindenféle szórakoztató magánbabonáim, amelyeket azért, ismerjük el, nem veszek halálos komolyan (értsd: a jó ómeneknek örülök, a rosszakra legyintek). Ezek közül az egyik a félévi első munkanapomra való utazáshoz és a zenegépeckémhez kötődik, úgyhogy most erről mesélek nektek.

Zene nélkül én már nem utazom, kell valami a fülembe, az mp3-lejátszó nélkülözhetetlen eszközöm buszra szálláskor. Amikor elindulok a félév legeslegelső tanítási napjára, teljesen véletlenszerűre állítom a lejátszás sorrendjét az összes számhoz (van rajta vagy 500), és aztán az első három, ami beüt, az fogja előjelezni nekem, mit várhatok az előttem lévő félévtől. Nyilván ilyenkor a gépnek az adott készletből kell választania, de a választék elég bőséges. Van az ötszáz szám között dubstep hegedűtől mongol metálig mindenféle, és békésen tenyésznek egymás mellett oh-so-eighties szintipop-számok, dühös kilencvenes évekbeli nők, filmzene-részletek (különös tekintettel Ramin Djawidi és Hans Zimmer munkásságára), meg még mi nem. Szóval, bár én válogattam, azért mégiscsak van játszástere a zenegépeckének, és igazán azt dobhatja ki elém, amit akar.

Nos, ez volt az első:

Ez a második:

Ez meg a harmadik:

Optimistán nézek én ezek után a félév elé? Naná. A remény hal meg utoljára. Különben is, az első oktatási napomon kiemelkedő eredményt értem el a Dunakanyar Macskabingón összesen hét gömbölyű cicával, de erről a magánbabonámról majd valamikor máskor mesélek.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2020/09/10 hüvelyk ajándék, blabla, ősz

 

7/250 – Rovancs

Attól tartok, a reggeli zuhanyzás helyett érdemesebb lenne átszoknom az esti feredőzésre (tele kád meleg víz hopfüzsgővel, Greta Thunberg összevonja a szemöldökét), mert az éjjel úgy aludtam, mint egy csecsemő. Jó, na egy olyan csecsemő, aki rettentő vadakat álmodik összevissza, de ne legyünk telhetetlenek, már az is sikernek számít, hogy nem ébredtem fel hatig.

Az elmúlt időszakban az álmaim nagyrészt úgy festenek, mintha a cihém rovancsot készítene az eddigi életemből, tartozikok és követelek kerülnek kis csinos rubrikákba, és még szerencse, hogy egy részét ébredéskor elfelejtem, mert másként tényleg itt ülnék összehuttyanva és siránkozva. Nosztalgiaparti, de a rosszabbik fajtából. Csupa olyan helyen járok, amelyek már nincsenek vagy nem hozzáférhetők vagy megváltoztak vagy semmi, de végképp semmi keresnivalóm nincs már ott, és olyan emberekkel beszélgetek (beszélgetek, hahaha – általában szidnak, mint a bokrot), akik halottak vagy messze vannak és nem elérhetők, kiestek az életemből, és én is kiestem az övékből, slussz, áthúzva. Ma éjjel például a nyolcadik emeleti lakásunkban voltam, ahonnan asszem 1981-ben költöztünk el, de minden pontját fel tudom idézni a piroslapú konyhaszekrényektől kezdve az apám által mőkölt subaszőnyegekig és a nappaliban ülő narancssárga gombafotelekig, az előszobában meg azt a falat, amire egy komplett tájképet rajzoltam fel, amikor éppen vendégek voltak nálunk, és én túl szégyellős voltam ahhoz, hogy bemenjek rajzlapot kérni. Még arra is pontosan emlékszem, hol volt az a fiók, amiből négyévesen kivettem a kis solingeni zöldnyelűt, az egész háztartás legélesebb kését, hogy babaágyat készítsek egy kartondobozból Krisztikének, a babámnak. (Négy ujjamat sikerült átvágnom szép rézsútosan, még most is látszik rajtuk a heg, ha az ember tudja, mit keressen.)

Nem tudom, mi lesz ebből, szar vagy kalaposinas, de valami rettenetesen készülődik ottbele a fejemben, és nem is tudom, örüljek neki vagy rettegjek tőle.

Beszéljünk inkább az időjárásról. Szépen süt a nap máma, nem?

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2020/05/07 hüvelyk blabla, otthoncsücsü, tavasz

 

7/248 – Varkocs

Eddig sem volt más megoldás, ezután sem lesz, mint hogy Münchhausen báró módjára saját varkocsomnál fogva rángassam ki magam a mocsárból, úgyhogy lássuk, miből tudok kapaszkodót fonogatni magamnak: a ház előtt virágok vannak a bokron,

a Repülő Kutató tegnap amerikai palacsintát sütött a maradék húsvéti sonkával, és volt hozzá igazi kanadai juharszirup,

a tarkabarkák továbbra is a megszokott formájukat nyújtják,

Poci meg hát, mit mondhatnánk, ő Poci.

Tegnap végre felporszívóztam a Bűnök Barlangját, óh, áldott üres padló, sehol egy portigris vagy ficni,

ma reggel hatra pedig már kész voltam a mai tanítás feltöltendő anyagaival, és fel is töltöttem azokat szépen.

Nem a munka büdös, és nem a komplett zélet van összegazolva, de a szavak nem akarnak jönni. Nekem mindig szükségem volt a szavakra, nem csak blogbejegyzések erejéig, de most úgy hányódom kétségek között, mint Odüsszeusz hajója. Itten Szkülla, ottan Kharübdisz, és egyik se Ithaka: megadjam-e magam a betűnihilnek, és érjem be némi tarkabarkával, a lakás pofozgatásával meg a tancsitancsival (már amennyit és amilyet meghagyott belőle a szopornyica – a nemszeretem részét, nyilván), vagy pedig szorítsam össze a fogam, és görcsöljek rá az írásra, aztán lesz ami lesz. Magyarán, erőltessem-e, ami nem megy, vagy hagyjak fel a fogcsikorgatással, oszt éljek bele a világba, mint az égnek madarai és mezők virágai.

Megjegyzem, van olyan változat is, amelyben Odüsszeuszt, miután hazaért, és azt hitte, elnyugdíjaskodhat Ithakán, a saját fia nyírta ki, mert azt hitte róla, csak egy újabb nyikhaj, aki az anyját akarja meg a fődet meg a pénzparipaposztót. Én még verseket is írtam ilyesmikről valamikor réges-régen, amikor nyíltak még az orgonák. Ó, bameg, most is nyílnak az orgonák.

Reménytelen példány vagyok, na.

 
 

7/223 – Backup

Ma hajnalban megint elárulták az Istennek Fiát, én meg ezt igen rosszul viselem a húsvétból, mert később persze buli van meg sonka meg tojás meg nyuszik, de előbb árulás van meg kínszenvedés megatöbbi. A dolog úgy fest ugyanis, kéremszépen, hogy az én fejemben Istennek Fia egyúttal Embernek Fia is, és csütörtökön meg pénteken bizony inkább Embernek Fia, mint bármi más.* Utána persze lehet vidulni, de a húsvét nekem az az ünnep, aminek sose tudom elfelejteni ezt a dimenzióját, és nem is akarom, mert másként nem marad belőle más, mint a töltött tojások meg a “hová öntötted a sonkafőző levet, teee elmeroggyant, most vehetjük elő a budipumpát”.

(Szavamat ne felejtsem, de ez az én nagy bajaim egyike, az Órarugógerincű Pattogó Agy. Gondolom, ez nem igényel kifejtést, de ha esetleg mégis, rajtam nem múlik, úgysem megyek sehová.)

No de hadd meséljek nektek az én mindennémű gépprakjaim mizériáiról, és kezdjük a varrógépekkel, mert az legalább viszonylag rövid sztori. Tegnapelőtt délután Erik visítani és hörögni kezdett, hátul pedig ritkás fekete szénport lövellt ki a seggiből. Nehéz megállapítani, konkrétan honnan, mert kikapcsoltam rögtön, ki én. Az elöregedett ékszíjra gyanakszom, mert a motor csak alig volt langyos, de hát nyilván nem ezek az idők azok, amikor ábrándosan felcumózom, aztán elviszem a varrógépek kórházába, úgyhogy keservesen összecsomagoltam Erik 15,4 kilóját, aztán becűgöltem a sarokba.

Ebben a kuplerájban legtöbbször a backupra is van backup, mert én egy kontrollmániás vagyok, de miután pár évvel ezelőtt odaadtam Eszmeraldát vagy hogy is neveztem el őtet (nálam minden varrógépnek neve van – Minerva! ezez, ez volt a neve!) a húgomnak, és bizton bíztam abban, hogy bármikor el tudom hórukkolni Eriket a varrógépek kórházába, nem maradt más kéznél, mint Primera. Úgy éljek, egészen kajánul vicsorgott vissza rám, amikor előcűgöltem, és letörölgettem róla a félcenti vastag porréteget. Vele legutóbb sikerült ugyan valamelyest szelídebb vizekre evezni, de ez sajna csak a nemrugalmas anyagokra érvényes, én meg továbbra is rugalmas anyagokat akarok varrni, fene a pofámat. A szálbefűzése továbbra is bonyolult, mint egy adóbevallás, és az alsó spulnikkal bőségesen ellátott Erikhez képest neki csak hat darab van, ami persze még nem világvége, de akkor is dühítő. Az egyeurós boltban ugyanis kábé másfél évvel ezelőtt vettem egy komplett spulnikészletet Primerához (mondtam, a backup backupjára is gondolok én itt ebben a kuplerájban), de azt egy nagylelkűségi rohamomban odaajándékoztam a Repülő Kutató unokahúgának, aki valamelyik izénapjára kapott egy fröccsöntött, ostobácska kis bébivarrógépet, és abba ilyen spulnik kellettek, mint Primeráé. Rosseb az én nagylelkűségi rohamaimba.

Szóval itt ülünk Primerával, vicsorgunk egymásra, és ugyan továbbra is meggyőződésem, hogy csak rossz mesterember szidja a szerszámát, de ez most tényleg úgy fest, hogy elöl megy a ló, utána megy Pötyike, és itt én vagyok Pötyike. Igen mókás eredmények lesznek ebből, és én be is fogom mutatni azokat, ámde.

Az “ámde” a gépparkom másik csapatának mizériáival van összefüggésben, és ha eddig nem röhögtetek, hát ezután garantáltan fogtok. Grisette mellé-mögé ugyanis szintén van backup, amíg ki nem szállítják nekem az utódját. Na de milyen!… Feleim, úgy vagyok én itt most, mint abban az avas rendőrviccben, ahol azért járnak egyszerre mindig ketten, mert az egyik tud írni, a másik meg olvasni. Grisette nyilvánvaló akkugondja legalább tiszta sor, de ez a másik izéke, akinek már a nevét is elfelejtettem, ennél sokkal bonyolultabban rossz. (Hé, ha nem lenne rossz, akkor nem vettem volna meg Grisette-et.) Ez is Asus, és a billentyűzettel összekapcsolható táblagépek közül abba az elkefélt generációba tartozik, aminek a képernyőjében van az esze, de a billentyűzetében a memóriája (vö. Weöres Sándor: “nekem még a segemben is felyem van”). A kettő között itt ebben a példányban van valami bonyolult kontakthiba, ami miatt időnként azt mondja, hogy plimm-plimm, ismeretlen usb-eszköz, nem ismerem fel. Ez az ismeretlen usb-eszköz, amit nem ismer fel, nem más, mint a billentyűzet. A mókás persze az, hogy miközben ő azt sikoltozza, hogy plimm-plimm, nem ismeri fel a billentyűzetet, én békésen gépelek ugyanazon a billentyűzeten, és nem csak úgy a semmibe bele, hanem ide a képernyőre. Nade! Most tessék figyelni! Ebben az elkefélt sorozatban a billentyűzetben lakik a D meghajtó, ahová el lehet menteni dolgokat, a tabletrész csak egy harmatos kis C meghajtót kapott, amit szinte teljesen betölt a gép üzemeléséhez szükséges himmihummi. Úgyszintén a klaviba építették bele a dög egyetlen usb-csatlakozóját is, a tabletbe csak egy mikro SD kártyát lehetne belenyomni, ha lenne nekem olyan (bár asszem az is van valahol). Ha ehhez még hozzáteszem, hogy bármiféle felhőmemóriával csak akkor lett volna hajlandó szóbaállni, ha letöltök a csurig tele C meghajtóra valamit, ami nem fért rá, akkor azt hiszem, érthető, hogy miért vettem meg helyette Grisette-et. Az akkumulátora bezzeg olyan, mint egy tulok.

Szóval summázatul: van egy gépem, amin tudnék dolgozni, de villámgyorsan lemerül, és van egy másik, ami írd és mondd tizenkét órán át bírja feltöltés után, de lényegében csak interneten lógásra jó, és néha azt mondja közben, hogy plimm-plimm. Ja, és nem tudom összedugni a fényképezőgéppel, mert csatlakozás után azonnal kilöki. Egyik fényképezőgéppel sem. (Na ez is szép sztori lesz majd, merthogy “ha már lúd, legyen döglött” alapon  előkotortam a fényzőgépem backupját is, egy használatlan Nikon CoolPixet. Móka és kacagás a köbön.) További summázatul:  innentű csak akkor van kép, ha kihasználjuk azon rövid kegyelmi pillanatokat, amikor Grisette épp hajlandó felébredni.

De hogy mégse hagyjam kép nélkül ezt a bejegyzést, nesztek egy fotó a 2018-as archívumból. Ez van a gépen, no.

* Ezért úgy ezertöbbszáz évvel ezelőtt csúful valagba rúgtak volna a homousion/homoiusion vita idején, és mehettem volna Arius nyomába Nyárittyenbe jeget aszalni, de most már asszem belefér.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/10 hüvelyk blabla, eská, otthoncsücsü, tavasz

 

Intermezzó – A nagy kézkrémteszt 2.

Mibe fogadjunk, hogy már megfeledkeztetek erről, amit hónapokkal ezelőtt kezdtem el? (Múlt kedden volt az első rész.) A kézmosás azóta is tart, és én persze ezt is úgy csinálom, mint aki nem egészen komplett, ugyanis a “Csákváron volt egy kis csacsi”-t éneklem közben, természetesen “a csacsi neve Poci volt” szövegváltozattal, labdania libidomi dom.

Aztán utána persze már megint krémezés, grr. Elsősorban a listám középkategóriás cuccait használom, aztán majd ha ezek elfogytak (ne tegyék), akkor valószínűleg felváltva fogom a legjobbakat és legrosszabbakat, vagy mittomén. Jobban örülnék, ha nem fogynának el a középkategóriás cuccok.

No de haladjunk szépen felfelé a ranglistán. Következő termékünket a Repülő Kutató hozta ajándékba még azokban a múltba vesző időkben, amikor nem Seggenülő Kutató volt. (Ha nem úgy gondolnám, hogy valaha kimászunk ebből az izéből, kénytelen lennék átnevezni. Egyelőre még bízom abban, hogy megy még világgá és hoz nekem dógokat. Idén tavasszal kétszer ment volna Bécsbe, úgyhogy a tavaszt két gumikacsa mínusszal leszek kénytelen zárni, pedig hozott volna nekem még pajtáskákat Ludwig mellé. MONDOM, HOZOTT VOLNA!)

Ha van rá lehetőségetek, igen sok szeretettel ajánlom a Manufaktura nevű cseh cég termékeit, olyan dolgokat tudnak, mint boros tusfürdő meg komlós fürdősó. Ezekhez képest ez szinteszinte hétkoznapi, grapefruit és narancs. Előny: a szaga instant optimizmus, csakegyszálbikinithoztamelazútra meg délutáni koktélozás a fürdőmedence mellett, jippijájé. Még akkor is, ha én amúgy nem járok sem napra, sem vízbe. Hátrány: gyorsan felszívódik, de nem túl tápláló, folyton újra kell kenegetni.

A következő megint Yves Rocher, egyből kettő:

A kis útikrémeik közül ez a kettő az, aminek nem öklendezem a szagától, ezeket konkrétan imádom. Mindig ott van a táskámban vagy az egyik, vagy a másik, és ha nagyon bús vagyok a hosszú buszúton, már csak azért is bekenem velük a kezem, hogy azt érezzem, igenis vannak a világon kellemes dolgok. Előny: mindent tud, amire nekem egy kézkrém kell. Hátrány: kicsiii. Még a kettő darab is kicsiiii. Táskába persze jól jön, hogy az, de amikor az ember napi hússzor énekli el a Csákváron volt egy kis csacsit, jobban örülne egy böcsületes egydecis kiszerelésnek.

Ééés, eljutottunk a csúcsra:

A Burt’s Bees narancsvirág és pisztácia illatú izékéje, ezt a Repülő Kutató asszem San Franciscóból hozta. A Burt’s Bees termékeihez fűződő hosszú és meghitt viszonyom történetét is meg fogjátok hallgatni valószínűleg, ha túl sokáig tart a kolera, most egyelőre maradjunk annyiban, hogy a pasim ha Helsinkibe megy, Marimekko zoknit hoz nekem, ha az usákokba, Burt’s Bees kozmetikumot, és én ezt mindig nagy örömmel fogadom. Sajnos ez is pici, pedig tényleg mindent tud: illatos, tápláló, gyorsan felszívódik, minden. Ha a Manufaktura kréme a koktélozás a fürdőmedence mellett, ez olyan, mint legurulni egy tavaszi domboldalon, lent pedig megenni egy nagy szelet narancsos csokitortát, pisztáciával. Előny: úgy szeretem, majd megeszem. Hátrány: tényleg meg akarom enni.

Ez volt a dobogó legfelső foka. Mindemellett van itt a készletben még egy olyan krém, amit nem hagyhatok ki, ez.

Ezt kérem nehéz bármiféle rangsorrendbe beleilleszteni – mondjuk úgy, hogy paradigmán kívüli darab. Mint ahogyan a tompalátást nem lehet elhelyezni a dioptriák koordinátarendszerében, olyanformán. De hadd részletezzem.

A feliraton az található, hogy mandula és tej van benne, az érzik is a szagán. De hogyan, édes jó Istenem, hogyan. A végeredményt talán Hrabaltól kölcsönzött fordulattal tudnám leírni a legjobban, miszerint “büdös, mint egy kettétépett esperes”. Amennyiben viszont pontos leírást akarok adni róla: képzeljetek el egy kizárólag anyatejen élő csecsemőt. Most képzeljétek el, hogy a beste kis prücske megeszik egy egész tubus ragasztót abból a fajtából, ami olyan kis rudacska, és ki lehet csavarni, mint egy rúzst vagy ajakírt, megvan? Jó. Na akkor képzeljétek el azt, amint a csecsemő mindezek után rábüfög egy mandulabokorra.

Miután szédelegve napirendre térek a krém szaga fölött, és felkenem a kezemre, sűrű és ragacsos degenyeg lesz belőle, de olyan ragacsos, hogy én is fel tudnék mászni a falon, mint a Pókember. (Ha sokáig tart a vesztegzár itt a Grand Hotelben, talán még sor kerül rá.)

Aztán eltelik két perc. A büdi átvált kedves kis mandulaillatba, a kezem pedig a legótvarabbul szétrepedezett és csontszáraz állapotából is olyan finom puha lesz, mint egy bébipopi. (Értelemszerűen nem azé, aki most tojja ki a tubus ragasztót.)

Szóval, mindent összevéve, ez az a krém, ami a végveszély eseteire alkalmas. Amióta beütött a kolera meg a csákvári csacsi, rendesen fogy is. Na sebaj, egyszer majd a Seggenülő Kutató ismét repülni fog, és hoz nekem majd egy újat.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/03/26 hüvelyk ajándék, blabla, otthoncsücsü, tavasz

 

Megaszondom 2. – A távoktatásról, ahogy én csinálom

Amikor kiderült, hogy átállunk távoktatásra, végiggondoltam az e félévi tárgyaimat, és bizony hő hálát rebegtem azért, mert nem ősszel ütött be a kolera. Ebben a félévben csak olyasmiket tanítok, amiket a Ratio Educationis olyanformán írt le, hogy “nem minden diák számára nélkülözhetetlen tudományok”. Az ősz az alapozó tárgyaim időszaka, és ha most kellene például Óvodapedagógiát tanítanom, aminek szerves része, hogy megbeszéljük az elsősökkel az aznap az óvodában látottakat, zokogtam és nyivácskoltam volna. De ezt a részét hálistennek megúsztuk.

Jó, távoktatás. Nézzük, mit kezdhetnénk vele. Én, lelkiismeretes felsőoktatási kadáver, leültem a futonomra, és horgoltam vagy két tucat kekszet, mert sokkal jobban tudok gondolkozni a fejemmel, ha közben a kezem is csinál valamit. A fejem pedig azt gondolkozta ki, hogy előbb a prioritásokat kell kitalálni, mielőtt átbucskáznék rajta (mármint a fejemen), és úgy a harmadik keksz környékén már meg is voltak a prioritások, összesen kettő: 1. gondoskodnom kell arról, hogy a diákok teljesíteni tudják a félévüket, 2. segítenem kell abban, hogy hozzájussanak ahhoz a tudáshoz, amit a tanórákon terítenék nekik. Slussz. Szerencsétlen közoktatásbeli kollégákhoz képest mi ugyan kaptunk egy hét szünetet az átállásra, de hiába gondolkoztam (miközben meghorgoltam egy komplett párnahuzatot), továbbra is ezek maradtak a legfontosabb prioritások. 1: jegyet kell adnom nekik egy dokumentált teljesítményre, 2. el kell juttatnom hozzájuk a félévi anyagot. Az egy hét alatt kipróbálhattam volna harminc platformot meg applikációt, és kitalálhattam volna, miként lehet tizenkilenc emberrel konferenciabeszélgetést bonyolítani, de nem. Ha valaki úgy gondolja, hogy lustaságból tettem, lelke rajta, nem érdekel.

A felsőoktatásban tanítani mérhetetlenül könnyebb, mint a közoktatásban, és én ezt nem csak itt vallom be, blogom meghitt melegében, de bárkinek bármikor belemondom az arcába, ha úgy adódik. Afféle oktatási paradoxon, hogy minél idősebbekkel foglalkozik az ember, annál nagyobb a munkája presztízse (kéretik figyelni, hogy azért nem a fizetéséről beszéltem), viszont annál jobban le tudja csupaszítani feladatait a puszta tudásátadásra. Egy óvodapedagógus munkája azt igényli, hogy az illető Mary Poppins meg az összes dizni-tündérkeresztanya keveréke legyen, mindehhez pedig Minden Tudás Tudója is, és ezt egyidejűleg kell produkálnia, miközben sárkányt készít egy üres vécépapír-gurigából. Énekelve. Ezzel szemben tőlem, ha nagyon alaposan lecsupaszítjuk, elsősorban azt várják el, hogy előre meghatározott időpontban bemenjek a terembe, aztán kilencven percen keresztül döngicséljek a hallgatóimnak a katedráról, a félév végén pedig adjak nekik egy osztályzatot, nagyúri kedvemtől függ, hogy mire. Nyilván az sem mellékes, miről döngicsélek és hogyan, mennyire modern a technikai és pedagógiai eszköztáram – de azért, ha már eszköztárról beszélünk, gondoljatok csak bele, hogyan szokták megjeleníteni az egyetemi oktatást a különböző filmek és sorozatok! Bizony, általában egy 1920-ban épített és bútorozott teremben áll a briliáns és sziporkázó oktató, akinek a háta mögött egy szintén 1920-ból származó palatábla van, krétával teleírva, a hallgatói pedig amfiteátrumba rendezett keményfa padokban ülnek. A film vagy sorozat évjáratát maximum annak alapján lehet belőni, milyen a diákok ruhája (ing-nyakkendő vagy póló) meg mi az alkalmazott jegyzetelési módszer (füzet vagy laptop).

Valójában a felsőoktatásban, bár azt mondtam, hogy nem mellékesek a mirőlök és hogyanok, roppant egyszerű rossz tanárnak lenni. Az oktatói minőségbiztosítási rendszer vagy minekhíjuk a legtöbb esetben éppen azt nem méri, ki mennyire jó tanár. Nem azt nézi, mennyire tudsz jól oktatni, motiválni, átadni, hanem hogy mennyit publikálsz, hány konferenciára mész el megatöbbi. Tömegével lehet mutatni olyan alakokat, akik elismertek és sikeresek és mindenhol ott vannak, ahol két tenyér összecsattan, az óráikon viszont (már amennyiben megtartják azokat tenger más elfoglaltságuk közepette) a diákok kiájulnak a padból az unalomtól. Hja, ilyen ez a popszakma.

Mindezzel tulajdonképpen oda akartam kilyukadni, hogy bármennyire fontos a miről, igazából a hogyan az, amitől szerintem jó tanárrá válhat valaki. És ebbe nem csak az tartozik bele, miként strukturálja a mondanivalóját, hány példát hoz fel, mennyire beszél gördülékenyen és élvezetesen. Az oktatás, bármelyik szintjét nézzük, interaktív folyamat. Azért tudom, mikor kell megállni és beszélgetni, mikor van ideje a vitának és mikor van ideje a magyarázatnak, mert ott vannak előttem a hallgatók. Emiatt tudom még előadás közben is, amikor elvben csak én pofázok, hogy miről kell még többet beszélnem, mihez kell további példákat hoznom, melyik kérdés az, ami felkelti a diákok érdeklődését, és aminél igenis meg kell állni és elidőzni, mert ez pluszban segíti őket, hogy megjegyezhessék az anyagot. Ehhez személyes jelenlét kell.

Azt a fajta interakciót, ami nekem az oktatáshoz kell, hogy úgy érezzem, jól csinálom, semmilyen technikai eszközzel nem tudom elérni. Persze, strapálhatnám magam fogcsikorgatva, jöhetne a Zoom vagy Moodle, de ez csak frusztrációt szülne, amire mostanság különösképpen nincs szükségem sem nekem, sem a diákjaimnak. Amire pedig szintén nincs szükségünk, az az ilyesmivel eltöltött idő. A levelezős hallgatóim például péntekenként és szombatonként járnak, 5×45 perces blokkokban terítem nekik a tudást, és ezalatt a 225 perc alatt akkor tartunk szünetet, amikor már fáradunk, akkor részletezünk valamit, amikor még nehezen érthető, és úgy formáljuk az anyagot, ahogyan nekünk éppen a legjobb. Hosszú és strapás és fárasztó munka ez mindannyiunknak, de ott ülünk egy, direkt az oktatás céljaira berendezett teremben, és nem zavar senki. Az oktatással-tanulással töltött idő a mi magánidőnk, és a világon senki nem veszi/veheti el tőlünk. A tanteremben nem jelenik meg a hároméves, aki hangosan közli, éppen mekkorát pukizott, nem érdeklődik a hétéves, hol a zsírkréta, vagy a férj, hogy mikor lesz vacsora.

Nyilván lehetne azt mondani erre, hogy jó, na, a levelezős hallgatók nagyrészt családanyák, nekik tehetünk engedményeket, de a nappalisoknak mégiscsak a tanulás az egyetlen dolog, amire figyelniük kell, nem? Nos, nem. Az talán utoljára az én generációm privilégiuma volt, és még közülünk sem mindenkié, hogy az egyetemista lét csak annyit jelentsen, tanulnod kell. Amikor bemegyek az esztergomi Rossmannba egészségügyi betétért, és térdmagasságból rámköszön az elsős hallgatóm, aki éppen a polcot pakolja, tudom, hogy nem azért csinálja, mert pedagógiailag célorientált szülei csak akkor veszik meg neki a piros Maseratit, ha bebizonyítja, hogy nem büdös neki a munka sem. A diákjaim nagy része dolgozik valamit, és az sem segít a helyzeten, ha éppen olyan területen, ami most válságban van. Amikor mindenki bezárkózik, vajmi kevés kereslet van játszóházi animátorokra vagy gyermektáncház-vezetőkre, de ez nem azt jelenti, hogy juhé, akkor sokkal több szabadidőm lett, hanem azt, hogy kiesett a keresetem, ami bele volt kalkulálva a családi költségvetésbe, és ki kell találnom valamit, amivel pótolhatom. Ebben pedig roppant nagy segítség lenne, nemde, ha még én is ott döngicsélnék nekik online minden kedden 16:00 és 17:30 között a Wernicke-központról és a beszédprodukció folyamatáról.

Azt gondoltam végig, miközben a fonalkekszeket horgolgattam, hogy ezekben az időkben a távoktatással nemhogy nem lesz több szabadideje a diákjaimnak, hanem éppenséggel többet kell dolgozniuk, mint eddig. És ebbe bizony beletartozik az a fajta munka is, amit láthatatlan munkának neveznek a szociológusok: a gondoskodás, háztartásvezetés, a családi élet koordinációja. A szüleik vagy nagyszüleik abban az életkorban vannak, amelyben jobb, ha az ember nem lófrál odakint, és nem néz be csak úgy a sarki kisbótba, hoztak-e vajon friss húst. A diákjaim fognak járni postára, bevásárolni, kiváltani a nagymama gyógyszerét, elfuvarozni a leveskét a dédnagynéninek, aki nem hajlandó olyan ételt enni, amit nem valaki családtag főzött. Ők fognak ülni a táv-közoktatással szenvedő kistestvérük vagy saját gyerekük mellett, nekik kell majd asszisztálniuk a komplett család összes pánikrohamához és szorongásához.

Hát ezért döntöttem úgy, hogy hiába a sok szép új kihívás és technológia, én továbbra is csak azt fogom prioritásnak tekinteni, hogy a diákjaimnak legyen mire jegyet kapniuk, és tegyem nekik elérhetővé a tananyagot, ami ott lesz később is, ha szükséges, és beszélhetünk majd róla, ha igényük lesz rá. Ha erre pedig azt mondják, hogy lusta, rossz tanár vagyok, aki nem használja ki a digitális eszközök nyújtotta lehetőségeket, és meghátrál a kihívások elől, hát mondják csak nyugodtan.

(Na, mivel folytassam?)

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/23 hüvelyk blabla, megaszondom, otthoncsücsü, tavasz

 

Megaszondom 1. – Általános bajaink (bevezető)

(Új rovat. Ha kimászunk a szarból, valószínűleg hanyagolni fogom az effélét, különösen ekkora dózisokban. Ha esetleg úgy gondoljátok, hogy jobb lenne, ha már azelőtt abbahagynám, tessék nyugodtan jelezni. Addig is, soxeretettel.)

Az ember igen érdekes állatfaj. Alapvető fiziológiai szükségleteiben nem különbözik az összes többitől, de mindehhez olyan szürke pépet fújtak be a fejébe neki, hogy kétféle dolgot szokott akarni: A) változzon meg minden, B) ne változzon meg semmi. Jobb esetben képes választani ezek közül, bár azok az utak is érdekes helyekre vihetik az embert. Van úgy, hogy jól diagnosztizálható étkezési zavarok, de minimum egy ketogén diéta felé, esetleg ki a vadonba, ahol majd jurtában lakik a delikvens, patakban feredik, és kecskéket legeltet (A). Van úgy, hogy az út a nosztalgiavonat állomására visz ki, aztán ebből lesznek olyanok, hogy “régen minden jobb volt” meg “engem is vert apám, mégis ember lett belőlem”, “dédanyám bezzeg öt gyereket nevelt fel tisztességben, és eszébe se jutott olyasmi, hogy válás”, “ezekamaigyerekek” meg a 2020-as NAT (B). A nosztalgiavonathoz amúgy még csak nem is kell öregebbnek lenni Mátyás király öreganyjánál, nálam fiatalabbak is fel szoktak rá ülni, sőt. A diákjaim, eszem a szívüket, aaakkora meggyőződéssel tudják ledarálni, hogy “a szülők médiahasználata blablablabla állandóan az okostelefonon lógnak blablablabla”. Abba persze bele sem gondolnak, hogy az emlegetett szülők esetenként velük egykorúak, közülük pedig néhánynak igazi elvonási tünetei lennének, ha reggel elvennénk tőlük a telefont, és csak délután adnánk vissza.

Nyilván az se jó, ha az ember radikálisan kilendül valamelyik irányba, leginkább azért nem, mert van még egy harmadik dolog is, amit akarunk mi emberek: a többiek befolyásolása. Nem csak mi magunk akarjuk megtalálni Az Egyetlen Üdvözítő Utat, de másoknak is elő akarjuk írni, hogy azon kell elindulniuk – aztán mi lesz belőle, na ugye, Schobert Norbi meg Takaró Mihály. A legtöbb dologgal kapcsolatban azonban mégiscsak az a gond, hogy egyidejűleg akarjuk mind a kettőt: a változást és a változatlanságot. Le akarunk adni tíz kilót, de lehetőleg a kanapén ülve; jurtát és kecskéket akarunk, de wifit és jázminillatot; a Gemeinschaft típusú tradicionális kisközösséget vágyjuk vissza a maga szigorú szabályaival, de úgy, hogy közben “nekem aztán senki se mondja meg, mit csináljak”. Pedig tíz kilót csak úgy lehet leadni, ha felemeled a segged a kanapéról. A jurta huzatos, a kecske büdös, a wifivel ellátott erdő pedig nem vadon, hanem park. Azok pedig, akik a régi szép időket sírják vissza, rögtön meghátrálnának, ha például csak akkor vehetnének ki egy szál kolbászt a saját kamrájukból, amennyiben erre az egyházközség vezetői is rábólintanak. Ha csak azzal házasodhatnának, akit a szüleik kijelölnek nekik, és utána pedig nem lenne apelláta, olyan szabályok szerint kéne élniük az életüket, mint a dédszüleik, annyi gyereket nevelnének és temetnének, mint ők, és ugyanabba a földbe kéne ugyanazokat a magokat vetni, mert az így szokás. Ráadásul mindehhez még függöny se lehetne az ablakukon, mert esténként körbejárnak a faluban a presbiterek, és minden házba benéznek, szép fegyelmezetten bibliát olvas-e a családapa az áhítatos háznépnek, amennyiben pedig nem, akkor nem engedik meg nekik kivenni a saját kamrájukból a saját disznajuk kolbászát.

Szóval tulajdonképpen az a gond, hogy mindent akarunk, sőt, mindent is. Ezzel voltaképpen egészen jól el tudunk evickélni akkor, amikor mindezt egy viszonylag kiszámítható és viszonylag rendezett világban próbáljuk megvalósítani. Néha még jól is jön egy kicsit, ha megkeressük, hogyan lehetne ezt a “mindent is”, és képesek vagyunk, ha nem is új utakat építeni, de néhány új ösvényt taposni ki magunknak. Amikor megesszük a második krémest, másnap gyalog megyünk fel az ötödikre; addig ábrándozunk a jurtáról meg a kecskéről, hogy végül veszünk három tő fűszernövényt meg egy házi komposztálót a balkonra; sóhajtozunk egyet a régmúlton, aztán… na, erre most ugyan nem tudok semmi okosat mondani, de egyedül morfondírozok magamban, márpedig engem nem ezért tartanak, úgyhogy nézzétek el. Talán köszönünk a szomszédnak, vagy hagyjuk leülni a nyugdíjast a buszon. Mittomén.

Ezek a mostani idők még viszonylagosan sem mondhatók kiszámíthatónak és rendezettnek, hát nem csoda, hogy össze vagyunk zavarodva. Egy csomó illúzióról kell belátnunk, hogy tényleg nem más, csak illúzió, márpedig eleve nem úgy vagyunk összerakva, hogy az efféle belátás könnyű legyen, tessék csak rákeresni a kognitív disszonancia fogalmára. A világ, amelyhez hozzászoktunk, nem olyan módon alakította ki a rutinunkat, az agyműködésünket, a kapcsolatainkat meg egy kupacnyi másegyebet sem, hogy ezt csak úgy hipp-hopp meg tudjuk változtatni. Jelenleg azzal a feladattal küszködünk, hogy radikálisan megváltoztassuk az életünket, de közben ugyanúgy éljük, mint eddig. Legyünk biztonságos magányban, de ne maradjunk le a bulijainkról; zárjuk be a rendkívüli helyzetre való tekintettel az iskolákat, de adjuk le ugyanazt a tananyagot, mint eredetileg terveztük; végezzük el ugyanazt a munkát, mint eddig, de gyökeresen megváltozott körülmények között. Nos, nem fog menni, és minél hamarabb belátjuk ezt, annál inkább képesek leszünk egyensúlyt találni – már amennyit lehet. Az emberek most nem csak a betegségtől és a szeretteik elvesztésétől félnek, hanem a gazdasági válságtól, a munkanélküliségtől, megtakarításaik elvesztésétől, a társadalmi lecsúszástól is, és ezek mind valós félnivalók.

Holnap innen folytatom, ha addig nem küldtök el az anyámba (aki egyelőre igen jó egészségnek örvend, és ez maradjon is így), de most megyek, és zsemlét fogok sütni, mert nem csak dumával él az ember.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/22 hüvelyk blabla, megaszondom

 

Intermezzó – Közvélemény-kutatás

A világgal való kétoldalú kapcsolattartásom elég nagy részét ez a blog teszi ki, valljuk be. Úgyhogy egyrészt arra kérnék mindenkit, hogy ha esetleg valamihez hozzá akarna szólni, igazán ne fogja vissza magát, mert nem harapok, másrészt pedig tényleg érdekelne, hogy titeket mi érdekel.

Kedves olvasók, miről szeretnétek olvasni leginkább? Több választ is meg lehet jelölni! (Mármint ha nem pacsáltam el valamit.) (Frissítés: a “többszörös választási lehetőség” a jelek szerint azt jelenti, hogy nem lehet ugyan ugyanabban a körben többet is kijelölni, de ha visszajössz, nem pirít rád, hogy az adott IP-címről már nyilatkozott valaki, úgyhogy tárgytalan minden további vélemény.  Elnézést, nem a kattintás-számért csináltam, pláne hogy nem is én csináltam…)

 
13 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/21 hüvelyk blabla, eská, otthoncsücsü