Nem tudom, mennyire látszik (dógozom rajta, hogy ne így legyen), de az “indiszponált” nyomokban sem írja le állapotomat.
A férfiak, azok fognak sírba tenni engem. Főként a szőrösök. A mai műszak ugyanis azzal kezdődött, hogy negyed háromkor arra riadtam, Csipa Gyuri (exhibit A) ott orgonál nekem az ágy lábánál.
Ne higgyetek neki, ez egy gaz merénylő.
Az, hogy odakint éppen zuhogott és mennydörgött, valószínűleg jelentősen hozzájárult a rögtönzött orgonakoncerthez, hát jobb híján adtam neki pár jutifalatot (ezek a jutifalatok még elő fognak kerülni a történet folyamán), majd megpróbáltam visszaaludni. Már majdnem összejött, amikor a földszintről az a fajta csörömpölés hallatszott fel, ami annyit jelent, hogy Már Megint Lelökött Valamit A Komódról Az A Dög, Remélem, Mécsestartó Volt, Nem Valami Pótolhatatlan.
Talált. Feltakarítottam a cserepeket, váltottam pár barátságtalan szót exhibit A-val, megnyugtattam a Repülő Kutatót, hogy nincs világvége (erre bezzeg felébredt, viszont amikor leszánkóztam a lépcsőn, arra nem), majd ismételten megpróbáltam visszaaludni, ami annyira nem ment, hogy végül inkább főztem egy kávét, és kiültem a teraszra, épp elállt az eső is, pompás.
Ha nem emlékeznétek erre, a telkünk olyan, mint a Brit Birodalom, mármint abból a szempontból, hogy sose megy le a területén a nap. A hajnali négy például az az időszak, amikor én már fent vagyok, apósom pedig még fent van. Ez általában elég könnyen agnoszkálható, mert ilyenkor minden fényárban úszik, és rendszerint bőget valamit, televízió, rádió, mindegy az, csak szóljon. Ilyenkor nyáron ráadásul minden tárva-nyitva is van, mert szellőztet. (Entre nous, piszok rossz technikával csinálja, a jó stratégia az, hogy öt és hat között kell csinálni egy félórás kereszthuzatot, nem pedig egész éjjel várni, hátha kicserélődik légmozgás nélkül is a lakás teljes levegőege, de mit értek én a lovakhoz, nálunk csak átlagosan három fokkal van hűvösebb, mint náluk. Zárójel bezárva.)
Mindenesetre ekkor volt, hogy a mi teraszunk előtt elgaloppozott valami szürke és csíkos, ami a hajnali négy óra fényviszonyai között vagy Lóci volt (exhibit B), vagy nem.
Na, neki elhihetitek. Ha van macska, aki teljes nyugalmi állapotban is képes arra az arckifejezésre, amit nőben a “resting duckface” szókapcsolattal lehet illetni, akkor tessék, exhibit B. Sajnos a hajnali négy fényviszonyai között nem tudtam megállapítani, hogy az előttem elgaloppozó állatka úgy néz-e rám, hogy nyádpicsáj, ezért követtem a telek határáig, közben időnként próbáltam szólongatni, hogy “Lóci, Lóci”, de ő rám se hederített, hanem odanyargalt a kerítéshez, aztán hupsz, felugrott rá, átszökkent a tetején, és már nem volt sehol se.
Hogy kissé árnyaltabban láthassátok a dolgokat: Lóci rendszerint nem nagyon ugrál fel sehová, a pórázon sétálás igen komótos tempóban zajlik, sok megállással és merengéssel, emellett pedig (ez egyszerre lesz pro és kontra) már két hete nyűglődik egy hasnyálmirigy-gyulladással, amitől igencsak lefogyott, mert annyira nem eszik, hogy volt már itt infúzió is meg minden a búbánat. A környéken (naná) vannak szabadon kószáló macskák is, akik néha átvonulnak az udvaron, és rendszerint épp ugyanonnan ugranak fejest az utcára, ahol ez a mostani csíkos tette. Ergo ahhoz, hogy megtudjam, felverjem-e a RK-t, és elinduljunk-e macskakeresőbe, nem volt elegendő adatom. A megfelelő mennyiségű adat, az nagyon fontos. Épp ezért átlátogattam a szomszédba megkérdezni apósomat, bent van-e Lóci, mielőtt elkezdek hajkurászni a környező utcákon egy ismeretlen cirmost.
Apósom nem volt formában, érdeklődésemre körülbelül úgy reagált, mint aki nemcsak azt nem tudja, ki az a Lóci, hanem azt se, ki vagyok én, ezért én, mint a biztonsági játékok nagy ismerője, visszavonultam palotánkba, és felvertem a maharadzsát azzal, hogy száhib, koronád legszebb gyémántja vagy megvan, vagy nincs, de ha nincs, akkor éppen kint kujtorog a szoborparkban.
Száz szónak is egy a vége, némi pizsiben és hálóingben zajló testgyakorlás után kiderült, hogy az általam látott macska bezony valóban Lóci, aki a szabadságtól mámorosan rohangált egy kicsit a szoborparkban, aztán kegyesen hagyta, hogy a RK fülön fogja, és hazahozza, ölben, mint egy earlöt. Ja, és mindeközben exhibit A úgy gondolhatta, hogy vele nem foglalkozunk eléggé, mert kihányta a jutifalatokat, egyenesen a kávéfőző elé.
Az, hogy most úgy érzem magam, mint akit ledaráltak, az nem kifejezés. A mai nap már feltehetőleg kuka, mert végül ugyan visszaájultam aludni egy keveset, de még most se tudom, hánylábú vagyok, plusz a bal karom, amivel tegnap olyan nagy ragaszkodással indáztam magam a lépcsőkorlátba, csak igen mérsékelten használható.
Mintegy mellesleg (ha nem hülyültem el teljesen) ma van annak a napja is, amikor a húgom meg az anyám Deep Purple koncertre mennek együtt Grazban. Ezt csak azért szeretném kiemelni, mert valahogyan ettől csak még inkább röhögséges a helyzet.