RSS

blabla kategória bejegyzései

Intermezzó, avagy váratlan körkérdés

Elnézést mindenkitől, de engem tényleg piszkosul felzabált az írás meg a félév kezdete, szóval törekszem ugyan, de eddig még arra sem jutott időm-energiám, hogy rákérdezzek: mire lennétek kíváncsiak az új blogévben, óh, nyájas olvasók? Mivel ezúttal tényleg a leghalványabb lila gőzöm sincs a lehetséges válaszokról, itt hagyom ezt a kérdést nyitva, mint egy csűrajtót, de valóban szeretném tudni, mit olvasnátok-néznétek szívesen, és megpróbálok annak függvényében blogni. (Ne mondjátok, hogy nincs ilyen szó, épp most írtam le, tehát ennélfogva mostantól igenis létező dolog.)

Ja, a biztonság kedvéért nesztek valami random kép az elmúlt hétből csak úgy. Egy kép, aszongyák, úgyis több mond száz szónál.

 
14 hozzászólás

Szerző: be 2020/09/20 hüvelyk blabla, megaszondom

 

Intermezzó – Zenea zélet

Ha eddig nem mondtam volna, nekem szép számmal vannak mindenféle szórakoztató magánbabonáim, amelyeket azért, ismerjük el, nem veszek halálos komolyan (értsd: a jó ómeneknek örülök, a rosszakra legyintek). Ezek közül az egyik a félévi első munkanapomra való utazáshoz és a zenegépeckémhez kötődik, úgyhogy most erről mesélek nektek.

Zene nélkül én már nem utazom, kell valami a fülembe, az mp3-lejátszó nélkülözhetetlen eszközöm buszra szálláskor. Amikor elindulok a félév legeslegelső tanítási napjára, teljesen véletlenszerűre állítom a lejátszás sorrendjét az összes számhoz (van rajta vagy 500), és aztán az első három, ami beüt, az fogja előjelezni nekem, mit várhatok az előttem lévő félévtől. Nyilván ilyenkor a gépnek az adott készletből kell választania, de a választék elég bőséges. Van az ötszáz szám között dubstep hegedűtől mongol metálig mindenféle, és békésen tenyésznek egymás mellett oh-so-eighties szintipop-számok, dühös kilencvenes évekbeli nők, filmzene-részletek (különös tekintettel Ramin Djawidi és Hans Zimmer munkásságára), meg még mi nem. Szóval, bár én válogattam, azért mégiscsak van játszástere a zenegépeckének, és igazán azt dobhatja ki elém, amit akar.

Nos, ez volt az első:

Ez a második:

Ez meg a harmadik:

Optimistán nézek én ezek után a félév elé? Naná. A remény hal meg utoljára. Különben is, az első oktatási napomon kiemelkedő eredményt értem el a Dunakanyar Macskabingón összesen hét gömbölyű cicával, de erről a magánbabonámról majd valamikor máskor mesélek.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2020/09/10 hüvelyk ajándék, blabla, ősz

 

7/250 – Rovancs

Attól tartok, a reggeli zuhanyzás helyett érdemesebb lenne átszoknom az esti feredőzésre (tele kád meleg víz hopfüzsgővel, Greta Thunberg összevonja a szemöldökét), mert az éjjel úgy aludtam, mint egy csecsemő. Jó, na egy olyan csecsemő, aki rettentő vadakat álmodik összevissza, de ne legyünk telhetetlenek, már az is sikernek számít, hogy nem ébredtem fel hatig.

Az elmúlt időszakban az álmaim nagyrészt úgy festenek, mintha a cihém rovancsot készítene az eddigi életemből, tartozikok és követelek kerülnek kis csinos rubrikákba, és még szerencse, hogy egy részét ébredéskor elfelejtem, mert másként tényleg itt ülnék összehuttyanva és siránkozva. Nosztalgiaparti, de a rosszabbik fajtából. Csupa olyan helyen járok, amelyek már nincsenek vagy nem hozzáférhetők vagy megváltoztak vagy semmi, de végképp semmi keresnivalóm nincs már ott, és olyan emberekkel beszélgetek (beszélgetek, hahaha – általában szidnak, mint a bokrot), akik halottak vagy messze vannak és nem elérhetők, kiestek az életemből, és én is kiestem az övékből, slussz, áthúzva. Ma éjjel például a nyolcadik emeleti lakásunkban voltam, ahonnan asszem 1981-ben költöztünk el, de minden pontját fel tudom idézni a piroslapú konyhaszekrényektől kezdve az apám által mőkölt subaszőnyegekig és a nappaliban ülő narancssárga gombafotelekig, az előszobában meg azt a falat, amire egy komplett tájképet rajzoltam fel, amikor éppen vendégek voltak nálunk, és én túl szégyellős voltam ahhoz, hogy bemenjek rajzlapot kérni. Még arra is pontosan emlékszem, hol volt az a fiók, amiből négyévesen kivettem a kis solingeni zöldnyelűt, az egész háztartás legélesebb kését, hogy babaágyat készítsek egy kartondobozból Krisztikének, a babámnak. (Négy ujjamat sikerült átvágnom szép rézsútosan, még most is látszik rajtuk a heg, ha az ember tudja, mit keressen.)

Nem tudom, mi lesz ebből, szar vagy kalaposinas, de valami rettenetesen készülődik ottbele a fejemben, és nem is tudom, örüljek neki vagy rettegjek tőle.

Beszéljünk inkább az időjárásról. Szépen süt a nap máma, nem?

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2020/05/07 hüvelyk blabla, otthoncsücsü, tavasz

 

7/248 – Varkocs

Eddig sem volt más megoldás, ezután sem lesz, mint hogy Münchhausen báró módjára saját varkocsomnál fogva rángassam ki magam a mocsárból, úgyhogy lássuk, miből tudok kapaszkodót fonogatni magamnak: a ház előtt virágok vannak a bokron,

a Repülő Kutató tegnap amerikai palacsintát sütött a maradék húsvéti sonkával, és volt hozzá igazi kanadai juharszirup,

a tarkabarkák továbbra is a megszokott formájukat nyújtják,

Poci meg hát, mit mondhatnánk, ő Poci.

Tegnap végre felporszívóztam a Bűnök Barlangját, óh, áldott üres padló, sehol egy portigris vagy ficni,

ma reggel hatra pedig már kész voltam a mai tanítás feltöltendő anyagaival, és fel is töltöttem azokat szépen.

Nem a munka büdös, és nem a komplett zélet van összegazolva, de a szavak nem akarnak jönni. Nekem mindig szükségem volt a szavakra, nem csak blogbejegyzések erejéig, de most úgy hányódom kétségek között, mint Odüsszeusz hajója. Itten Szkülla, ottan Kharübdisz, és egyik se Ithaka: megadjam-e magam a betűnihilnek, és érjem be némi tarkabarkával, a lakás pofozgatásával meg a tancsitancsival (már amennyit és amilyet meghagyott belőle a szopornyica – a nemszeretem részét, nyilván), vagy pedig szorítsam össze a fogam, és görcsöljek rá az írásra, aztán lesz ami lesz. Magyarán, erőltessem-e, ami nem megy, vagy hagyjak fel a fogcsikorgatással, oszt éljek bele a világba, mint az égnek madarai és mezők virágai.

Megjegyzem, van olyan változat is, amelyben Odüsszeuszt, miután hazaért, és azt hitte, elnyugdíjaskodhat Ithakán, a saját fia nyírta ki, mert azt hitte róla, csak egy újabb nyikhaj, aki az anyját akarja meg a fődet meg a pénzparipaposztót. Én még verseket is írtam ilyesmikről valamikor réges-régen, amikor nyíltak még az orgonák. Ó, bameg, most is nyílnak az orgonák.

Reménytelen példány vagyok, na.

 
 

7/223 – Backup

Ma hajnalban megint elárulták az Istennek Fiát, én meg ezt igen rosszul viselem a húsvétból, mert később persze buli van meg sonka meg tojás meg nyuszik, de előbb árulás van meg kínszenvedés megatöbbi. A dolog úgy fest ugyanis, kéremszépen, hogy az én fejemben Istennek Fia egyúttal Embernek Fia is, és csütörtökön meg pénteken bizony inkább Embernek Fia, mint bármi más.* Utána persze lehet vidulni, de a húsvét nekem az az ünnep, aminek sose tudom elfelejteni ezt a dimenzióját, és nem is akarom, mert másként nem marad belőle más, mint a töltött tojások meg a “hová öntötted a sonkafőző levet, teee elmeroggyant, most vehetjük elő a budipumpát”.

(Szavamat ne felejtsem, de ez az én nagy bajaim egyike, az Órarugógerincű Pattogó Agy. Gondolom, ez nem igényel kifejtést, de ha esetleg mégis, rajtam nem múlik, úgysem megyek sehová.)

No de hadd meséljek nektek az én mindennémű gépprakjaim mizériáiról, és kezdjük a varrógépekkel, mert az legalább viszonylag rövid sztori. Tegnapelőtt délután Erik visítani és hörögni kezdett, hátul pedig ritkás fekete szénport lövellt ki a seggiből. Nehéz megállapítani, konkrétan honnan, mert kikapcsoltam rögtön, ki én. Az elöregedett ékszíjra gyanakszom, mert a motor csak alig volt langyos, de hát nyilván nem ezek az idők azok, amikor ábrándosan felcumózom, aztán elviszem a varrógépek kórházába, úgyhogy keservesen összecsomagoltam Erik 15,4 kilóját, aztán becűgöltem a sarokba.

Ebben a kuplerájban legtöbbször a backupra is van backup, mert én egy kontrollmániás vagyok, de miután pár évvel ezelőtt odaadtam Eszmeraldát vagy hogy is neveztem el őtet (nálam minden varrógépnek neve van – Minerva! ezez, ez volt a neve!) a húgomnak, és bizton bíztam abban, hogy bármikor el tudom hórukkolni Eriket a varrógépek kórházába, nem maradt más kéznél, mint Primera. Úgy éljek, egészen kajánul vicsorgott vissza rám, amikor előcűgöltem, és letörölgettem róla a félcenti vastag porréteget. Vele legutóbb sikerült ugyan valamelyest szelídebb vizekre evezni, de ez sajna csak a nemrugalmas anyagokra érvényes, én meg továbbra is rugalmas anyagokat akarok varrni, fene a pofámat. A szálbefűzése továbbra is bonyolult, mint egy adóbevallás, és az alsó spulnikkal bőségesen ellátott Erikhez képest neki csak hat darab van, ami persze még nem világvége, de akkor is dühítő. Az egyeurós boltban ugyanis kábé másfél évvel ezelőtt vettem egy komplett spulnikészletet Primerához (mondtam, a backup backupjára is gondolok én itt ebben a kuplerájban), de azt egy nagylelkűségi rohamomban odaajándékoztam a Repülő Kutató unokahúgának, aki valamelyik izénapjára kapott egy fröccsöntött, ostobácska kis bébivarrógépet, és abba ilyen spulnik kellettek, mint Primeráé. Rosseb az én nagylelkűségi rohamaimba.

Szóval itt ülünk Primerával, vicsorgunk egymásra, és ugyan továbbra is meggyőződésem, hogy csak rossz mesterember szidja a szerszámát, de ez most tényleg úgy fest, hogy elöl megy a ló, utána megy Pötyike, és itt én vagyok Pötyike. Igen mókás eredmények lesznek ebből, és én be is fogom mutatni azokat, ámde.

Az “ámde” a gépparkom másik csapatának mizériáival van összefüggésben, és ha eddig nem röhögtetek, hát ezután garantáltan fogtok. Grisette mellé-mögé ugyanis szintén van backup, amíg ki nem szállítják nekem az utódját. Na de milyen!… Feleim, úgy vagyok én itt most, mint abban az avas rendőrviccben, ahol azért járnak egyszerre mindig ketten, mert az egyik tud írni, a másik meg olvasni. Grisette nyilvánvaló akkugondja legalább tiszta sor, de ez a másik izéke, akinek már a nevét is elfelejtettem, ennél sokkal bonyolultabban rossz. (Hé, ha nem lenne rossz, akkor nem vettem volna meg Grisette-et.) Ez is Asus, és a billentyűzettel összekapcsolható táblagépek közül abba az elkefélt generációba tartozik, aminek a képernyőjében van az esze, de a billentyűzetében a memóriája (vö. Weöres Sándor: “nekem még a segemben is felyem van”). A kettő között itt ebben a példányban van valami bonyolult kontakthiba, ami miatt időnként azt mondja, hogy plimm-plimm, ismeretlen usb-eszköz, nem ismerem fel. Ez az ismeretlen usb-eszköz, amit nem ismer fel, nem más, mint a billentyűzet. A mókás persze az, hogy miközben ő azt sikoltozza, hogy plimm-plimm, nem ismeri fel a billentyűzetet, én békésen gépelek ugyanazon a billentyűzeten, és nem csak úgy a semmibe bele, hanem ide a képernyőre. Nade! Most tessék figyelni! Ebben az elkefélt sorozatban a billentyűzetben lakik a D meghajtó, ahová el lehet menteni dolgokat, a tabletrész csak egy harmatos kis C meghajtót kapott, amit szinte teljesen betölt a gép üzemeléséhez szükséges himmihummi. Úgyszintén a klaviba építették bele a dög egyetlen usb-csatlakozóját is, a tabletbe csak egy mikro SD kártyát lehetne belenyomni, ha lenne nekem olyan (bár asszem az is van valahol). Ha ehhez még hozzáteszem, hogy bármiféle felhőmemóriával csak akkor lett volna hajlandó szóbaállni, ha letöltök a csurig tele C meghajtóra valamit, ami nem fért rá, akkor azt hiszem, érthető, hogy miért vettem meg helyette Grisette-et. Az akkumulátora bezzeg olyan, mint egy tulok.

Szóval summázatul: van egy gépem, amin tudnék dolgozni, de villámgyorsan lemerül, és van egy másik, ami írd és mondd tizenkét órán át bírja feltöltés után, de lényegében csak interneten lógásra jó, és néha azt mondja közben, hogy plimm-plimm. Ja, és nem tudom összedugni a fényképezőgéppel, mert csatlakozás után azonnal kilöki. Egyik fényképezőgéppel sem. (Na ez is szép sztori lesz majd, merthogy “ha már lúd, legyen döglött” alapon  előkotortam a fényzőgépem backupját is, egy használatlan Nikon CoolPixet. Móka és kacagás a köbön.) További summázatul:  innentű csak akkor van kép, ha kihasználjuk azon rövid kegyelmi pillanatokat, amikor Grisette épp hajlandó felébredni.

De hogy mégse hagyjam kép nélkül ezt a bejegyzést, nesztek egy fotó a 2018-as archívumból. Ez van a gépen, no.

* Ezért úgy ezertöbbszáz évvel ezelőtt csúful valagba rúgtak volna a homousion/homoiusion vita idején, és mehettem volna Arius nyomába Nyárittyenbe jeget aszalni, de most már asszem belefér.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/10 hüvelyk blabla, eská, otthoncsücsü, tavasz

 

Intermezzó – A nagy kézkrémteszt 2.

Mibe fogadjunk, hogy már megfeledkeztetek erről, amit hónapokkal ezelőtt kezdtem el? (Múlt kedden volt az első rész.) A kézmosás azóta is tart, és én persze ezt is úgy csinálom, mint aki nem egészen komplett, ugyanis a “Csákváron volt egy kis csacsi”-t éneklem közben, természetesen “a csacsi neve Poci volt” szövegváltozattal, labdania libidomi dom.

Aztán utána persze már megint krémezés, grr. Elsősorban a listám középkategóriás cuccait használom, aztán majd ha ezek elfogytak (ne tegyék), akkor valószínűleg felváltva fogom a legjobbakat és legrosszabbakat, vagy mittomén. Jobban örülnék, ha nem fogynának el a középkategóriás cuccok.

No de haladjunk szépen felfelé a ranglistán. Következő termékünket a Repülő Kutató hozta ajándékba még azokban a múltba vesző időkben, amikor nem Seggenülő Kutató volt. (Ha nem úgy gondolnám, hogy valaha kimászunk ebből az izéből, kénytelen lennék átnevezni. Egyelőre még bízom abban, hogy megy még világgá és hoz nekem dógokat. Idén tavasszal kétszer ment volna Bécsbe, úgyhogy a tavaszt két gumikacsa mínusszal leszek kénytelen zárni, pedig hozott volna nekem még pajtáskákat Ludwig mellé. MONDOM, HOZOTT VOLNA!)

Ha van rá lehetőségetek, igen sok szeretettel ajánlom a Manufaktura nevű cseh cég termékeit, olyan dolgokat tudnak, mint boros tusfürdő meg komlós fürdősó. Ezekhez képest ez szinteszinte hétkoznapi, grapefruit és narancs. Előny: a szaga instant optimizmus, csakegyszálbikinithoztamelazútra meg délutáni koktélozás a fürdőmedence mellett, jippijájé. Még akkor is, ha én amúgy nem járok sem napra, sem vízbe. Hátrány: gyorsan felszívódik, de nem túl tápláló, folyton újra kell kenegetni.

A következő megint Yves Rocher, egyből kettő:

A kis útikrémeik közül ez a kettő az, aminek nem öklendezem a szagától, ezeket konkrétan imádom. Mindig ott van a táskámban vagy az egyik, vagy a másik, és ha nagyon bús vagyok a hosszú buszúton, már csak azért is bekenem velük a kezem, hogy azt érezzem, igenis vannak a világon kellemes dolgok. Előny: mindent tud, amire nekem egy kézkrém kell. Hátrány: kicsiii. Még a kettő darab is kicsiiii. Táskába persze jól jön, hogy az, de amikor az ember napi hússzor énekli el a Csákváron volt egy kis csacsit, jobban örülne egy böcsületes egydecis kiszerelésnek.

Ééés, eljutottunk a csúcsra:

A Burt’s Bees narancsvirág és pisztácia illatú izékéje, ezt a Repülő Kutató asszem San Franciscóból hozta. A Burt’s Bees termékeihez fűződő hosszú és meghitt viszonyom történetét is meg fogjátok hallgatni valószínűleg, ha túl sokáig tart a kolera, most egyelőre maradjunk annyiban, hogy a pasim ha Helsinkibe megy, Marimekko zoknit hoz nekem, ha az usákokba, Burt’s Bees kozmetikumot, és én ezt mindig nagy örömmel fogadom. Sajnos ez is pici, pedig tényleg mindent tud: illatos, tápláló, gyorsan felszívódik, minden. Ha a Manufaktura kréme a koktélozás a fürdőmedence mellett, ez olyan, mint legurulni egy tavaszi domboldalon, lent pedig megenni egy nagy szelet narancsos csokitortát, pisztáciával. Előny: úgy szeretem, majd megeszem. Hátrány: tényleg meg akarom enni.

Ez volt a dobogó legfelső foka. Mindemellett van itt a készletben még egy olyan krém, amit nem hagyhatok ki, ez.

Ezt kérem nehéz bármiféle rangsorrendbe beleilleszteni – mondjuk úgy, hogy paradigmán kívüli darab. Mint ahogyan a tompalátást nem lehet elhelyezni a dioptriák koordinátarendszerében, olyanformán. De hadd részletezzem.

A feliraton az található, hogy mandula és tej van benne, az érzik is a szagán. De hogyan, édes jó Istenem, hogyan. A végeredményt talán Hrabaltól kölcsönzött fordulattal tudnám leírni a legjobban, miszerint “büdös, mint egy kettétépett esperes”. Amennyiben viszont pontos leírást akarok adni róla: képzeljetek el egy kizárólag anyatejen élő csecsemőt. Most képzeljétek el, hogy a beste kis prücske megeszik egy egész tubus ragasztót abból a fajtából, ami olyan kis rudacska, és ki lehet csavarni, mint egy rúzst vagy ajakírt, megvan? Jó. Na akkor képzeljétek el azt, amint a csecsemő mindezek után rábüfög egy mandulabokorra.

Miután szédelegve napirendre térek a krém szaga fölött, és felkenem a kezemre, sűrű és ragacsos degenyeg lesz belőle, de olyan ragacsos, hogy én is fel tudnék mászni a falon, mint a Pókember. (Ha sokáig tart a vesztegzár itt a Grand Hotelben, talán még sor kerül rá.)

Aztán eltelik két perc. A büdi átvált kedves kis mandulaillatba, a kezem pedig a legótvarabbul szétrepedezett és csontszáraz állapotából is olyan finom puha lesz, mint egy bébipopi. (Értelemszerűen nem azé, aki most tojja ki a tubus ragasztót.)

Szóval, mindent összevéve, ez az a krém, ami a végveszély eseteire alkalmas. Amióta beütött a kolera meg a csákvári csacsi, rendesen fogy is. Na sebaj, egyszer majd a Seggenülő Kutató ismét repülni fog, és hoz nekem majd egy újat.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/03/26 hüvelyk ajándék, blabla, otthoncsücsü, tavasz

 

Megaszondom 2. – A távoktatásról, ahogy én csinálom

Amikor kiderült, hogy átállunk távoktatásra, végiggondoltam az e félévi tárgyaimat, és bizony hő hálát rebegtem azért, mert nem ősszel ütött be a kolera. Ebben a félévben csak olyasmiket tanítok, amiket a Ratio Educationis olyanformán írt le, hogy “nem minden diák számára nélkülözhetetlen tudományok”. Az ősz az alapozó tárgyaim időszaka, és ha most kellene például Óvodapedagógiát tanítanom, aminek szerves része, hogy megbeszéljük az elsősökkel az aznap az óvodában látottakat, zokogtam és nyivácskoltam volna. De ezt a részét hálistennek megúsztuk.

Jó, távoktatás. Nézzük, mit kezdhetnénk vele. Én, lelkiismeretes felsőoktatási kadáver, leültem a futonomra, és horgoltam vagy két tucat kekszet, mert sokkal jobban tudok gondolkozni a fejemmel, ha közben a kezem is csinál valamit. A fejem pedig azt gondolkozta ki, hogy előbb a prioritásokat kell kitalálni, mielőtt átbucskáznék rajta (mármint a fejemen), és úgy a harmadik keksz környékén már meg is voltak a prioritások, összesen kettő: 1. gondoskodnom kell arról, hogy a diákok teljesíteni tudják a félévüket, 2. segítenem kell abban, hogy hozzájussanak ahhoz a tudáshoz, amit a tanórákon terítenék nekik. Slussz. Szerencsétlen közoktatásbeli kollégákhoz képest mi ugyan kaptunk egy hét szünetet az átállásra, de hiába gondolkoztam (miközben meghorgoltam egy komplett párnahuzatot), továbbra is ezek maradtak a legfontosabb prioritások. 1: jegyet kell adnom nekik egy dokumentált teljesítményre, 2. el kell juttatnom hozzájuk a félévi anyagot. Az egy hét alatt kipróbálhattam volna harminc platformot meg applikációt, és kitalálhattam volna, miként lehet tizenkilenc emberrel konferenciabeszélgetést bonyolítani, de nem. Ha valaki úgy gondolja, hogy lustaságból tettem, lelke rajta, nem érdekel.

A felsőoktatásban tanítani mérhetetlenül könnyebb, mint a közoktatásban, és én ezt nem csak itt vallom be, blogom meghitt melegében, de bárkinek bármikor belemondom az arcába, ha úgy adódik. Afféle oktatási paradoxon, hogy minél idősebbekkel foglalkozik az ember, annál nagyobb a munkája presztízse (kéretik figyelni, hogy azért nem a fizetéséről beszéltem), viszont annál jobban le tudja csupaszítani feladatait a puszta tudásátadásra. Egy óvodapedagógus munkája azt igényli, hogy az illető Mary Poppins meg az összes dizni-tündérkeresztanya keveréke legyen, mindehhez pedig Minden Tudás Tudója is, és ezt egyidejűleg kell produkálnia, miközben sárkányt készít egy üres vécépapír-gurigából. Énekelve. Ezzel szemben tőlem, ha nagyon alaposan lecsupaszítjuk, elsősorban azt várják el, hogy előre meghatározott időpontban bemenjek a terembe, aztán kilencven percen keresztül döngicséljek a hallgatóimnak a katedráról, a félév végén pedig adjak nekik egy osztályzatot, nagyúri kedvemtől függ, hogy mire. Nyilván az sem mellékes, miről döngicsélek és hogyan, mennyire modern a technikai és pedagógiai eszköztáram – de azért, ha már eszköztárról beszélünk, gondoljatok csak bele, hogyan szokták megjeleníteni az egyetemi oktatást a különböző filmek és sorozatok! Bizony, általában egy 1920-ban épített és bútorozott teremben áll a briliáns és sziporkázó oktató, akinek a háta mögött egy szintén 1920-ból származó palatábla van, krétával teleírva, a hallgatói pedig amfiteátrumba rendezett keményfa padokban ülnek. A film vagy sorozat évjáratát maximum annak alapján lehet belőni, milyen a diákok ruhája (ing-nyakkendő vagy póló) meg mi az alkalmazott jegyzetelési módszer (füzet vagy laptop).

Valójában a felsőoktatásban, bár azt mondtam, hogy nem mellékesek a mirőlök és hogyanok, roppant egyszerű rossz tanárnak lenni. Az oktatói minőségbiztosítási rendszer vagy minekhíjuk a legtöbb esetben éppen azt nem méri, ki mennyire jó tanár. Nem azt nézi, mennyire tudsz jól oktatni, motiválni, átadni, hanem hogy mennyit publikálsz, hány konferenciára mész el megatöbbi. Tömegével lehet mutatni olyan alakokat, akik elismertek és sikeresek és mindenhol ott vannak, ahol két tenyér összecsattan, az óráikon viszont (már amennyiben megtartják azokat tenger más elfoglaltságuk közepette) a diákok kiájulnak a padból az unalomtól. Hja, ilyen ez a popszakma.

Mindezzel tulajdonképpen oda akartam kilyukadni, hogy bármennyire fontos a miről, igazából a hogyan az, amitől szerintem jó tanárrá válhat valaki. És ebbe nem csak az tartozik bele, miként strukturálja a mondanivalóját, hány példát hoz fel, mennyire beszél gördülékenyen és élvezetesen. Az oktatás, bármelyik szintjét nézzük, interaktív folyamat. Azért tudom, mikor kell megállni és beszélgetni, mikor van ideje a vitának és mikor van ideje a magyarázatnak, mert ott vannak előttem a hallgatók. Emiatt tudom még előadás közben is, amikor elvben csak én pofázok, hogy miről kell még többet beszélnem, mihez kell további példákat hoznom, melyik kérdés az, ami felkelti a diákok érdeklődését, és aminél igenis meg kell állni és elidőzni, mert ez pluszban segíti őket, hogy megjegyezhessék az anyagot. Ehhez személyes jelenlét kell.

Azt a fajta interakciót, ami nekem az oktatáshoz kell, hogy úgy érezzem, jól csinálom, semmilyen technikai eszközzel nem tudom elérni. Persze, strapálhatnám magam fogcsikorgatva, jöhetne a Zoom vagy Moodle, de ez csak frusztrációt szülne, amire mostanság különösképpen nincs szükségem sem nekem, sem a diákjaimnak. Amire pedig szintén nincs szükségünk, az az ilyesmivel eltöltött idő. A levelezős hallgatóim például péntekenként és szombatonként járnak, 5×45 perces blokkokban terítem nekik a tudást, és ezalatt a 225 perc alatt akkor tartunk szünetet, amikor már fáradunk, akkor részletezünk valamit, amikor még nehezen érthető, és úgy formáljuk az anyagot, ahogyan nekünk éppen a legjobb. Hosszú és strapás és fárasztó munka ez mindannyiunknak, de ott ülünk egy, direkt az oktatás céljaira berendezett teremben, és nem zavar senki. Az oktatással-tanulással töltött idő a mi magánidőnk, és a világon senki nem veszi/veheti el tőlünk. A tanteremben nem jelenik meg a hároméves, aki hangosan közli, éppen mekkorát pukizott, nem érdeklődik a hétéves, hol a zsírkréta, vagy a férj, hogy mikor lesz vacsora.

Nyilván lehetne azt mondani erre, hogy jó, na, a levelezős hallgatók nagyrészt családanyák, nekik tehetünk engedményeket, de a nappalisoknak mégiscsak a tanulás az egyetlen dolog, amire figyelniük kell, nem? Nos, nem. Az talán utoljára az én generációm privilégiuma volt, és még közülünk sem mindenkié, hogy az egyetemista lét csak annyit jelentsen, tanulnod kell. Amikor bemegyek az esztergomi Rossmannba egészségügyi betétért, és térdmagasságból rámköszön az elsős hallgatóm, aki éppen a polcot pakolja, tudom, hogy nem azért csinálja, mert pedagógiailag célorientált szülei csak akkor veszik meg neki a piros Maseratit, ha bebizonyítja, hogy nem büdös neki a munka sem. A diákjaim nagy része dolgozik valamit, és az sem segít a helyzeten, ha éppen olyan területen, ami most válságban van. Amikor mindenki bezárkózik, vajmi kevés kereslet van játszóházi animátorokra vagy gyermektáncház-vezetőkre, de ez nem azt jelenti, hogy juhé, akkor sokkal több szabadidőm lett, hanem azt, hogy kiesett a keresetem, ami bele volt kalkulálva a családi költségvetésbe, és ki kell találnom valamit, amivel pótolhatom. Ebben pedig roppant nagy segítség lenne, nemde, ha még én is ott döngicsélnék nekik online minden kedden 16:00 és 17:30 között a Wernicke-központról és a beszédprodukció folyamatáról.

Azt gondoltam végig, miközben a fonalkekszeket horgolgattam, hogy ezekben az időkben a távoktatással nemhogy nem lesz több szabadideje a diákjaimnak, hanem éppenséggel többet kell dolgozniuk, mint eddig. És ebbe bizony beletartozik az a fajta munka is, amit láthatatlan munkának neveznek a szociológusok: a gondoskodás, háztartásvezetés, a családi élet koordinációja. A szüleik vagy nagyszüleik abban az életkorban vannak, amelyben jobb, ha az ember nem lófrál odakint, és nem néz be csak úgy a sarki kisbótba, hoztak-e vajon friss húst. A diákjaim fognak járni postára, bevásárolni, kiváltani a nagymama gyógyszerét, elfuvarozni a leveskét a dédnagynéninek, aki nem hajlandó olyan ételt enni, amit nem valaki családtag főzött. Ők fognak ülni a táv-közoktatással szenvedő kistestvérük vagy saját gyerekük mellett, nekik kell majd asszisztálniuk a komplett család összes pánikrohamához és szorongásához.

Hát ezért döntöttem úgy, hogy hiába a sok szép új kihívás és technológia, én továbbra is csak azt fogom prioritásnak tekinteni, hogy a diákjaimnak legyen mire jegyet kapniuk, és tegyem nekik elérhetővé a tananyagot, ami ott lesz később is, ha szükséges, és beszélhetünk majd róla, ha igényük lesz rá. Ha erre pedig azt mondják, hogy lusta, rossz tanár vagyok, aki nem használja ki a digitális eszközök nyújtotta lehetőségeket, és meghátrál a kihívások elől, hát mondják csak nyugodtan.

(Na, mivel folytassam?)

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/23 hüvelyk blabla, megaszondom, otthoncsücsü, tavasz

 

Megaszondom 1. – Általános bajaink (bevezető)

(Új rovat. Ha kimászunk a szarból, valószínűleg hanyagolni fogom az effélét, különösen ekkora dózisokban. Ha esetleg úgy gondoljátok, hogy jobb lenne, ha már azelőtt abbahagynám, tessék nyugodtan jelezni. Addig is, soxeretettel.)

Az ember igen érdekes állatfaj. Alapvető fiziológiai szükségleteiben nem különbözik az összes többitől, de mindehhez olyan szürke pépet fújtak be a fejébe neki, hogy kétféle dolgot szokott akarni: A) változzon meg minden, B) ne változzon meg semmi. Jobb esetben képes választani ezek közül, bár azok az utak is érdekes helyekre vihetik az embert. Van úgy, hogy jól diagnosztizálható étkezési zavarok, de minimum egy ketogén diéta felé, esetleg ki a vadonba, ahol majd jurtában lakik a delikvens, patakban feredik, és kecskéket legeltet (A). Van úgy, hogy az út a nosztalgiavonat állomására visz ki, aztán ebből lesznek olyanok, hogy “régen minden jobb volt” meg “engem is vert apám, mégis ember lett belőlem”, “dédanyám bezzeg öt gyereket nevelt fel tisztességben, és eszébe se jutott olyasmi, hogy válás”, “ezekamaigyerekek” meg a 2020-as NAT (B). A nosztalgiavonathoz amúgy még csak nem is kell öregebbnek lenni Mátyás király öreganyjánál, nálam fiatalabbak is fel szoktak rá ülni, sőt. A diákjaim, eszem a szívüket, aaakkora meggyőződéssel tudják ledarálni, hogy “a szülők médiahasználata blablablabla állandóan az okostelefonon lógnak blablablabla”. Abba persze bele sem gondolnak, hogy az emlegetett szülők esetenként velük egykorúak, közülük pedig néhánynak igazi elvonási tünetei lennének, ha reggel elvennénk tőlük a telefont, és csak délután adnánk vissza.

Nyilván az se jó, ha az ember radikálisan kilendül valamelyik irányba, leginkább azért nem, mert van még egy harmadik dolog is, amit akarunk mi emberek: a többiek befolyásolása. Nem csak mi magunk akarjuk megtalálni Az Egyetlen Üdvözítő Utat, de másoknak is elő akarjuk írni, hogy azon kell elindulniuk – aztán mi lesz belőle, na ugye, Schobert Norbi meg Takaró Mihály. A legtöbb dologgal kapcsolatban azonban mégiscsak az a gond, hogy egyidejűleg akarjuk mind a kettőt: a változást és a változatlanságot. Le akarunk adni tíz kilót, de lehetőleg a kanapén ülve; jurtát és kecskéket akarunk, de wifit és jázminillatot; a Gemeinschaft típusú tradicionális kisközösséget vágyjuk vissza a maga szigorú szabályaival, de úgy, hogy közben “nekem aztán senki se mondja meg, mit csináljak”. Pedig tíz kilót csak úgy lehet leadni, ha felemeled a segged a kanapéról. A jurta huzatos, a kecske büdös, a wifivel ellátott erdő pedig nem vadon, hanem park. Azok pedig, akik a régi szép időket sírják vissza, rögtön meghátrálnának, ha például csak akkor vehetnének ki egy szál kolbászt a saját kamrájukból, amennyiben erre az egyházközség vezetői is rábólintanak. Ha csak azzal házasodhatnának, akit a szüleik kijelölnek nekik, és utána pedig nem lenne apelláta, olyan szabályok szerint kéne élniük az életüket, mint a dédszüleik, annyi gyereket nevelnének és temetnének, mint ők, és ugyanabba a földbe kéne ugyanazokat a magokat vetni, mert az így szokás. Ráadásul mindehhez még függöny se lehetne az ablakukon, mert esténként körbejárnak a faluban a presbiterek, és minden házba benéznek, szép fegyelmezetten bibliát olvas-e a családapa az áhítatos háznépnek, amennyiben pedig nem, akkor nem engedik meg nekik kivenni a saját kamrájukból a saját disznajuk kolbászát.

Szóval tulajdonképpen az a gond, hogy mindent akarunk, sőt, mindent is. Ezzel voltaképpen egészen jól el tudunk evickélni akkor, amikor mindezt egy viszonylag kiszámítható és viszonylag rendezett világban próbáljuk megvalósítani. Néha még jól is jön egy kicsit, ha megkeressük, hogyan lehetne ezt a “mindent is”, és képesek vagyunk, ha nem is új utakat építeni, de néhány új ösvényt taposni ki magunknak. Amikor megesszük a második krémest, másnap gyalog megyünk fel az ötödikre; addig ábrándozunk a jurtáról meg a kecskéről, hogy végül veszünk három tő fűszernövényt meg egy házi komposztálót a balkonra; sóhajtozunk egyet a régmúlton, aztán… na, erre most ugyan nem tudok semmi okosat mondani, de egyedül morfondírozok magamban, márpedig engem nem ezért tartanak, úgyhogy nézzétek el. Talán köszönünk a szomszédnak, vagy hagyjuk leülni a nyugdíjast a buszon. Mittomén.

Ezek a mostani idők még viszonylagosan sem mondhatók kiszámíthatónak és rendezettnek, hát nem csoda, hogy össze vagyunk zavarodva. Egy csomó illúzióról kell belátnunk, hogy tényleg nem más, csak illúzió, márpedig eleve nem úgy vagyunk összerakva, hogy az efféle belátás könnyű legyen, tessék csak rákeresni a kognitív disszonancia fogalmára. A világ, amelyhez hozzászoktunk, nem olyan módon alakította ki a rutinunkat, az agyműködésünket, a kapcsolatainkat meg egy kupacnyi másegyebet sem, hogy ezt csak úgy hipp-hopp meg tudjuk változtatni. Jelenleg azzal a feladattal küszködünk, hogy radikálisan megváltoztassuk az életünket, de közben ugyanúgy éljük, mint eddig. Legyünk biztonságos magányban, de ne maradjunk le a bulijainkról; zárjuk be a rendkívüli helyzetre való tekintettel az iskolákat, de adjuk le ugyanazt a tananyagot, mint eredetileg terveztük; végezzük el ugyanazt a munkát, mint eddig, de gyökeresen megváltozott körülmények között. Nos, nem fog menni, és minél hamarabb belátjuk ezt, annál inkább képesek leszünk egyensúlyt találni – már amennyit lehet. Az emberek most nem csak a betegségtől és a szeretteik elvesztésétől félnek, hanem a gazdasági válságtól, a munkanélküliségtől, megtakarításaik elvesztésétől, a társadalmi lecsúszástól is, és ezek mind valós félnivalók.

Holnap innen folytatom, ha addig nem küldtök el az anyámba (aki egyelőre igen jó egészségnek örvend, és ez maradjon is így), de most megyek, és zsemlét fogok sütni, mert nem csak dumával él az ember.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/22 hüvelyk blabla, megaszondom

 

Intermezzó – Közvélemény-kutatás

A világgal való kétoldalú kapcsolattartásom elég nagy részét ez a blog teszi ki, valljuk be. Úgyhogy egyrészt arra kérnék mindenkit, hogy ha esetleg valamihez hozzá akarna szólni, igazán ne fogja vissza magát, mert nem harapok, másrészt pedig tényleg érdekelne, hogy titeket mi érdekel.

Kedves olvasók, miről szeretnétek olvasni leginkább? Több választ is meg lehet jelölni! (Mármint ha nem pacsáltam el valamit.) (Frissítés: a “többszörös választási lehetőség” a jelek szerint azt jelenti, hogy nem lehet ugyan ugyanabban a körben többet is kijelölni, de ha visszajössz, nem pirít rád, hogy az adott IP-címről már nyilatkozott valaki, úgyhogy tárgytalan minden további vélemény.  Elnézést, nem a kattintás-számért csináltam, pláne hogy nem is én csináltam…)

 
13 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/21 hüvelyk blabla, eská, otthoncsücsü

 

7/202 – Villan

Ma nem kezdődött túl jól ez a nap, hajnali háromkor kuvikoltam fel arra, hogy éppen felkuvikolok, vagyis első pillantásra ugyan semmi okom nem volt rá, csak feküdtem nyitott szemmel, bámultam a plafont, és töprengtem, hogy vajon mi nincs rendben. Aztán persze rájöttem, hogy csak az, amivel mostanság mindenkinek baja van – nem dal, nem sár, nem is kutyaugatás, egyszerűen csak szorongok. Nem nagyon és nem magamért továbbra sem, de ezekben az időkben igazán nem kell meglepődnöm azon, hogy ezt csinálom.

Jobb híján felkeltem, megmostam a fogam, főztem egy kávét, aztán bevackoltam magam a futonra, de valamiért ettől sem lett sokkal jobb, pedig még egy horgolást is odacibáltam magamhoz, és úgy negyed öt környékén a madarak is elkezdtek üvölteni odakint, mert nekik most éppen a lakásépítésen meg a szaporodáson jár az agyuk, nem azon, hogy mivanmilesz. Hálistennek ekkor bekocogott a kis szőrös stresszoldó-szorongáscsökkentő-antidepresszáns, és tette, amit tennie kell,

minek következtében én is tettem, amit tennem kell (az ott a kezemben egy rózsaszín macskafésű, ha tudni akarjátok), és erről eszembe jutott egy pillanatra Rózsa Sándor,

Képtalálatok a következőre: rózsa sándor mindenki úgy tösz

ettől pedig megint jobb lett kicsit, és ezzel már ellettem volna egy ideig.

A technológia vívmányai nélkül mi mostanság teljesen meg lennénk lőve, mert a nap úgy kel fel, mint máskor, a rigók pünkt ugyanolyan lendülettel rugdalják ki a sarat a balkonládákból, és a kis szőrös hátramozdító is épp akkor kérincsél kaját meg simit, mint a jelenleginél kevésbé izgalmas időkben. A technológia vívmányai nélkül viszont lehet, hogy ugyan hamar elvinne a fekete fene, de addig angyali derűvel és tudatlanul néznénk a dombtetőről szerteszét. Mindenesetre amikor negyed hétkor pittyent a gép, hogy üzenetet kaptam, ti elképzelni se tudjátok, mennyi minden villant át hirtelen a fejemen. Én az ilyen hajnali üzeneteket máskor is pánikban fogadom, nemhogy most, itt és így.

Nos, egy távoli ismerősöm volt. Annyira távoli, hogy már nem is igen emlékszem rá, ami nem csoda, mert valószínűleg évtizedek óta nem láttam. Ez volt a legelső üzenet, amit valaha is küldött nekem. A tartalma pedig egy bemásolt izé, ami azt bizonygatta, hogy a koronavírus elmulasztható vagy kezelhető vagy mittoménmi, csak inhalálni kell forró vízzel, fejeden törülköző.

Gyerekek, én még életemben nem tiltottam le ismerőst a facebookon (bár, bevallom, vannak olyan “ismerőseim”, akik ennyi erővel akár karthauzi szerzetesek is lehetnének egy hűvös grönlandi kolostorban, mert már régen lenémítottam minden megnyilatkozásukat). Balhézni sem nagyon szoktam senkivel, ami azt illeti, csak vállat vonok azon, ha valaki égbekiáltó marhaságokat mond, aztán legfeljebb őt is elnémítom, döngicséljen másnak. Ezúttal viszont nagyon erősen kellett gondolnom arra, hogy milyen szerepet játszik életünkben a kultúra és civilizáció meg minden más olyan ok, amiért elbizakodottan a teremtés koronáinak tartjuk magunkat. Ha nem gondoltam volna ezekre, valószínűleg visszaírtam volna, hogy IDE FIGYELJ, SZIVI, az anyám veszélyeztetett életkorban van, bezárkózva és Ausztriában, a húgom három gyerekkel, bezárkózva és Szerbiában, a férjem ma megy be irányított véradásra Budapest valamelyik hisztérikus kórházába, mert apósom jövő csütörtökre van kiírva nyitott mellkasműtétre (szív és tüdő) ugyancsak egy hisztérikus kórházba, és amúgy is mindenki síkideg, NEKED MEG VAN POFÁD NEGYED HÉTKOR ILYESMIKET KÜLDÖZGETNI NEKEM KÉRETLENÜL, TE OSTOBA PICSA.

A civilizáció és a kultúra viszont megköszörülte a torkát, és én csak annyit írtam végül, hogy ez egy hoax, káros és haszontalan, arra pedig, hogy átküldte nekem, egyetlen válaszom van: törlöm az ismerőseim közül. Végleg. Gondolkodás nélkül. És abban a pillanatban.

Ezek után megmostam a hajam, megettem egy kübli zöld izét tojással és grillezett kecskesajttal, mert reggelizni muszáj,

és ki fogom takarítani a Bűnök Barlangját, mert ha már eldöntöttem, igenis civilizáció és kultúra lesz itt, de mint a kurvaélet. Rúzzsal meg katicákkal meg parfümmel, mert azt is muszáj.

Azóta amúgy sikerült újólag alaposan felkúrnom az agyamat azon a címeres dísztökön, aki a köznevelési államtitkár, és volt pofája azt mondani, hogy a NATra való felkészülésnek semmi akadálya, a tanároknak most úgyis rengeteg szabadideje van, hogy nem kell bemenniük tanítani. Mivel viszont már nagyjából kedd óta tervezek egy hosszú bejegyzést a távoktatásról mint olyanról, várjátok ki türelemmel.

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/20 hüvelyk blabla, eská, macs, otthoncsücsü, tavasz

 

Intermezzó – A nagy kézkrémteszt, 1. rész

Már megfenyegettelek azzal, hogy a kézkrémeimről is fogok beszélni nektek, mert ilyen itt még nem volt. Ugyan ne is legyen (én ellettem volna nélküle), de az elmúlt időszakban egyébről sem szólt az élet, mint kézmosásról.

Na meg a következményeiről, persze.

I may have exaggerated the amount of times :) | ME AFTER I FOLLOW THE FDA'S RECOMMENDATION OF WASHING MY HANDS 50 TIMES A DAY | image tagged in terminator,coronavirus,corona virus,wash hands,shake and wash hands,fda | made w/ Imgflip meme maker

Ez most már úgy elterjedt, mint a.., na majdnem mondtam micsoda, a legelső forrást elővakarni nálam tehetségesebb internetszúnak kéne, mindenesetre én itt találtam.

A mém persze túloz. Egy egészen kicsit.

Mint azt már elmagyarázták okos emberek, azért kell a napi ötven kézmosás, mert a vírus burka lipidekből áll, azt pedig úgy veri szét a szappan, hogy öröm nézni. A víruskának lipidek kellenek a védelemhez, no. És tudjátok, minek kellenek még lipidek? Úúúúgy van. Az ember bűrének, annak. Mire az ember lánya (sőt öreganyja) elér egy bizonyos kort, a bőr már nem képes magától megtermelni azt a lipidmennyiséget, amire szüksége lenne, és ez különösen érvényes a kézfej bőrére, ami vékony és igénybevett, mert állandóan aszalja a nap, csípi a fagy, meg szárítják a szappanok. Pláne ha az alany napi ötvenszer most kezet.

Úgyhogy az elmúlt néhány nap röhejesen sok kézmosása röhejesen sok kézkrémezést is követelt, amihez én előkotortam a röhejesen sok kézkrémemet (bár ismerek olyat, aki ezt csak minimális készletnek minősítené), és ennyi erővel akár írhatok róluk is, mert a következő hetekben valószínűleg annyi mindenről fogok írni ráérős kínomban, mint még sose. Mindenesetre még alig pár héttel ezelőtt is azon sóhajtottam el magam egy pakolászás közepette, mi a fenének nekem ennyi kézkrém, én ezt sose használom el.

Hát, egyre több rá az esély, hogy mégis.

Ezeket itt erősen eltérő időpontokban és helyekről fújta be a szél a házba, az ócsóbbját én vettem (naná, sóher vagyok), a drágábbját a Repülő Kutató hozta nekem változatos útjairól tengeren innen és túl. Elmarháskodhatnék ugyan azzal is, hogy gondosan pontszámokat adok nekik jó felszívódás meg bőrvédelem meg egyéb okos kategóriákban, de azért inkább tessék úgy felfogni itt ezt az egészet, mint hogy én most értékes életmód-tanácsokat osztogatok egy karantén alatti budiból, oszt majd jó lesz. Eleve, másoknak más a bőre, igénye és ízlése, úgyhogy ezt itt tényleg csak a közönség szórakoztatására.

Na, lássuk a medvét. Mivel dolgozni is kéne (nem vagyok szabadságon, hejj, és végre installálták a tanulmányi rendszerhez a Neptun Meet Streetet, úgyhogy azzal fogok tökörészni, haddlám, mire képes), két részre bontva fogjátok megkapni a bemutatót. Mivel meg muszáj valamilyen sorrendet felállítani, kezdjük azzal, ami még akkor is meglesz, amikor már az összes többi rég kifogyott.

Meglepő vagy sem, ez lesz az.

Glicerin! Kecsketej! Evitamin! Karitévaj! Ötazegyben! Negyvennyolc óra védelem! (Köztünk legyen szólva, én sose értettem tisztálkodószereknél ezt a többnapos védelmet – ki az a hülye, aki két napig nem mos kezet? Még ha nincs kolera, akkor is. Böe.) Mindehhez viszont olyan szaga van, mint ha kinyitnád a hűtőt, aztán nem csak kecsketej lenne benne, de maga a kecske is. Nemnemnemnem. Előny: gyorsan felszívódik. Hátrány: minden más. Savanykásan büdös szaga van (már első használatkor is az volt, szóval nem romlott, csak per definitionem ilyen), és miután felszívódott, még annál is szárazabbnak érzem a kezem, mint krémezés előtt volt. Egyetlen dolog marad azt bizonyítani, hogy mégiscsak kenőcsöltem magamat. Jaja, a szag.

A “jobb híján” következő helyezettje ez itt:

Nagyon ócsó volt, nekem meg kellett akkor éppen egy kézkrém, hát megvettem. Ez a komplett készletben a legsemmilyenebb példány. Ha szín lenne, bézs lenne. Enyhe édes szaga van, elég híg, felkenés után pár percig még tocsog benne a kezem, aztán eltűnik, és nem zavar többé. Valószínűleg nem is használ, de valamit valamiért. Előny: annyira bézs, hogy nem fogok nyafogni, ha csak ez marad. Hátrány: annyira bézs, hogy nem fogok nyafogni akkor sem, ha elfogy. (Bár de, mert akkor valószínűleg csak a kecske marad a hűtőből, azt meg tényleg csak végveszélyre tartogatom.)

A következő kettő az Yves Rocher-től jött haza.

A karácsonyi készletükből vannak, más-más évjáratból: a piros asszem a 2018-as szortiment egy akciós csomagjában volt ennek a készletnek, a zöld meg 2019-es, azt egy vásárláskor utánam dobták valamikor idén januárban, amikor nyilvánvaló volt, hogy a nyakukon marad. Kellemes, nem különösebben emlékezetes krémek, a piros valamivel jobb, mint a zöld (hajh, régen minden jobb volt). Annak jobban kedvelem a szagát, és gyorsabban fel is szívódik, vagy legalábbis úgy érzem. Előny: elvagyok velük, mint a befőtt. Hátrány: régen a karácsonyi krémeik is jobbak voltak. A kedvenceimet a 2014-es készletben dobták piacra, és egészen szomorú voltam, amikor végleg elfogytak.

Egyelőre ennyit, most táncos lábbal el, mert nem a blogolásból élek. Fel is kopna az állam, ha azt tenném…

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/17 hüvelyk ajándék, blabla, otthoncsücsü, tavasz

 

Intermezzó – Bobjerman

Nagyanyáim igencsak tágas és változatos mesekincsében fontos szerepe volt a két világháború közti reklámoknak, többek között annak a román nyelvű példánynak is, amelyből a reklámozott terméket én csak fonetikus formában ismertem meg. A reklám úgy szóla, hogy “O mână spală pe alta, iar săpunul Bobjerman pe amândouă”. Egészen pontos és vicces mód épp szószerinti fordításban ez úgy hangzik magyarul, hogy “Kéz kezet mos, a Bobjerman szappan meg mind a kettőt.”

Ebből a reklámszlogenből ugyan igen érdekes következtetéseket lehetne levonni a káeurópai mentalitásról és a “megoldjuk okosba” helyéről közös kultúránkban, de ezúttal tényleg csak a szappanról akartam beszélni nektek. Merthogy ma este végre nekifeküdtem a netnek, hun van az a Bobjerman szappan, harmincöt év után végre tényleg meg is tudhatnám, hogyan hívják valójában.

Gyerekek, megtaláltam. Itt.

Természetesen a szappant úgy híják, hogy Bobb Germandrée, amit én sose találtam volna ki, és azt is sikerült megtudnom, hogy Budapesten is forgalmazásban valának a Germandrée termékek “Az Ujság”-ban 1905 szeptemberében megjelent reklám szerint. Ami aszongya hogy

“GERMANDRÉE
PORHANYÓS ÁLLAPOTBAN és TABLETTÁKBAN
Franczia szabadalom. A szépség titka, ideális illattal feltétlenül tartós, egészséges és diszkrét. A Germandrée az arczbőrnek egészséges és üde szint ad.
1900 évi Párisi Világkiállítás: ARANYÉREM
MIGNOT-BOUCHER, 19, Rue Vivienne, PARIS.
Kapható Török József gyógyszertárában Budapesten.”

Bemásolni nem tudom, mert az arcanum nem engedi, de keressetek rá nyugodtan, a vírushelyzet miatt most úgyis ingyé van, itt ni.

Amúgy csak azért jutott eszembe a Bobjerman szappan, mert holnap azzal foglak szórakoztatni titeket, hogy a kolera idején történő gyakori kézmosásról és a kézkrémeimről meséljek nektek. Mint egyik kedves olvasóm fogalmazott: “Kenyerem van, de kell a cirkusz.”

Nos, rajtam ne múljon. Máris milyen szép bemutatót kaptatok abból, hogyan működik egy kutató, ha éppen fel-alá bogározik a neten, mert a valódi munka büdös neki, de cefetül.

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/16 hüvelyk ajándék, blabla, otthoncsücsü, tavasz

 

Intermezzó – A Dekameron projekt

Állítólag van egy kínai átok, hogy “élj meg izgalmas időket!” Nem tudom ugyan, tényleg létezik-e ez a mondás, de ha nem lenne, ki kéne találni. Az izgalmas idők ugyanis nem csak ujjongó adrenalinfröccsöket és érdekes fejleményeket hoznak magukkal, nem. Az izgalmas idők egyúttal aggodalmas és bizonytalan idők is, amikor sose tudhatja az ember, mikor esik a fejére valahonnan egy újabb féltonnás kiszámíthatatlan.

Mi most itt izgalmas időket élünk, ahhoz nem fér semmi kétség, folyamatosan zuhognak a féltonnás kiszámíthatatlanok. Három nappal ezelőtt még úgy festett a tavaszom, hogy dugig lesz oda-vissza háromórás buszutakkal, konzultációra érkező szakdolgozókkal, maratoni szombati tanítónapokkal meg konferencia-absztraktok leadási határidőivel. Ma reggel már úgy fest, hogy nuku buszutak, maratoni pofázások helyett mappák töltögetése a gugeldrájvon, garantáltan elmaradó konferenciákra meg mi a túrónak készítsek absztraktokat. Az oktatás és a hozzá tartozó köretek radikálisan kevesebb időt fognak igényelni, mint eddig. Eleve, már most is van mit töltögetnem a mappákba, és ha mindent kibővítek meg árnyalok meg megtámogatok, akkor is maximum annyi időt töltök vele, mint amennyit a teremben pofáznék végig, cserébe viszont nincs háromórás buszút meg az a számos időlyuk, amikor éppen várok valamire, órára vagy buszra. A szakdolgozók még megvannak ugyan, de egyelőre az sem biztos, mikor és hogyan kell/lehetséges leadniuk a dolgozataikat, úgyhogy még azon a területen is fejünkre eshet valami féltonnás. Amíg viszont nem halljuk suhogni a levegőben, nem érdemes pánikolni tőle, mert attól marhára nem lesz jobb senkinek.

Azt hiszem, ez lesz a legnehezebb nekem, hogy ne aggódjak olyan dolgok miatt, amiket nem tudok befolyásolni, legyen az a harmadévesek nyolchetes szakmai gyakorlata, a szakdolgozatok leadási határideje vagy bármi, ami még az utcasarkon túl közeleg, és csak amikor befordulunk, akkor vág orrba. Mit mondhatnék, nekem mindig is Aggódós volt a középső nevem.

“Irigyellek a problémáidért”, meg “de jó neked”, meg “ha nekem is csak annyi bajom lenne”. Máskor hátrabukfencet és előreszaltót vetek, amikor ilyeneket hallok, de most teljesen igaz. Amikor a Dekameront olvastam tizenévesen, nem a novellák indították meg leginkább a fantáziámat, hanem a keret, amelybe Boccaccio beleillesztette ezeket a novellákat. A fiatalok, akik lelépnek, elvonulnak, kizárják a világot és a pestist, és miközben fél Itália hörögve és elfeketülten esik össze az utcákon, ők ott üldögélnek az összkomfortos mesevilágukban. A kimaradás luxusa, ez bizgette leginkább az agyam, nem az, hogy Izékéhez felmásztak éjjel az erkélyre, aztán úgy aludtak el, hogy a csajnak a kezében volt a csávó pöcse, lányom tényleg megfogta a pacsirtát, aminek az énekét hallani akarta, höhö.

Hát most itt van nekem a Dekameron, takarítva. A kimaradás luxusa. Megváltozott keretrendszer és megváltozott viszonyítási alapok. Más, kevésbé izgalmas időkhöz képest most nem az a gazdagság, hogy milyen messzire és milyen hosszú időre tudnál elutazni, hanem hogy milyen hosszú ideig tudod megengedni magadnak, hogy otthon maradj. És én most olyan gazdag vagyok, hogy el sem tudjátok képzelni.

Nehéz ezt úgy kimondani, hogy ne legyen benne álszerénykedés vagy dicsekvés, és ne legyen benne bűntudat sem. Nem is vagyok biztos abban, hogy sikerül. Privilegizált helyzetben vagyok, nincs mese. Szerencsés munkaköröm van, hogy home office-ból is megoldhatom a feladataimat (bár nem annyira jól, nem akkora hatásfokkal és tűzzel, mint máskor), és a valós idejű, személyes jelenlétet igénylő szociális életem amúgy is egy pandamackóéhoz hasonlatos. A körülményeimben még olyan dolgok is kifizetődnek, amiket valaha nyűgként és nyomorúságként éltem meg – mint például az, hogy nagyanyáim átvészelték a világháborút meg az ötvenes éveket, és én a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában töltöttem a gyermekkoromat. Nem okos vagyok és előrelátó, hanem olyan drillben töltöttem a legfogékonyabb életkorom, ami felhalmozó hörcsögöcskévé tett, és mindig csak a jelent látom biztosnak, a jövőt meg bizonytalannak. Igen, én vagyok az, aki mindig vesz még pluszban egy zacskó tésztát vagy egy éppen akciós csicseriborsó-konzervet, mert “egyszer kelljen, s jó, ha van”. Hát most igazán jól jön, hogy tele a kamra meg a konyhaszekrény. 2007-ben eltett, még mindig bontatlan lekvárok várnak a polcon, huszonhat guriga vécépapír van a mosókonyhában, szerdán délelőtt pedig, amikor már látszott, hogy zűr várható, öt kiló macskapapit cipeltem haza széles vállamon (még mindig ott a véraláfutás, amit a szatyor hagyott maga után).

Mindehhez ráadásul, ezt sem tagadhatom, jól mentem férjhez, no. A férjem szintén meg tudja oldani itthonról a feladatai legnagyobb hányadát (bár, hozzátenném, nem véletlenül híjuk őt Repülő Kutatónak Seggenülős Kutató helyett – az elmúlt héten amúgy két konferenciát lőttek ki a feneke alól repjeggyel-szállással-cakumpakk). Elég nagy lakásunk van ahhoz, hogy ne lógjunk állandóan egymás szájába, és ne menjünk egymás agyára, na meg aztán többé-kevésbé egészségesek vagyunk (leszámítva némi isiászt, parodontitiszt és szórványos takonykórokat).

Aggódnivalónk ugyan nekünk is van, de leginkább a hozzátartozóink, barátaink, ismerőseink, nem pedig magunk miatt. Nyuszi rokonai és üzletfelei, mint a Micimackóban. Ahhoz viszont, hogy legalább azokra vigyázzunk, akik nem annyira szerencsések, mint mi, valószínűleg igen keveset fogunk mocorogni a közeljövőben. És ha már így adódott, azzal kezdünk valamit, amink van, mert az nem kevés. Minden napnak le kell szakajtani a gyimilcsét, amilyet éppen adott, olyat. Úgyhogy én írni fogok, kézimunkázni, nagyokat sétálni, sokat (igen, az eddiginél is többet) blogolni. Műveljük magunkat és kertünket, bízzunk Istenben és tartsuk szárazon a puskaport, desőt ne essünk pánikba, és mindig legyen nálunk törülköző.

Ha Fiammettáéknak sikerült ott abban a mesebeli villában, nekünk is fog.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/14 hüvelyk ajándék, blabla, eská, otthoncsücsü, tavasz

 

7/183 – Mocorog

Jön a tavasz. Igaz, hogy a tél nem volt igazi tél, de attól még a tavasz igenis érkezőben van, és erre igen meggyőző bizonyítékaim is vannak: 1. fél hatkor ébredtem, 2. azért ébredtem fel fél hatkor, mert odakint üvölteni kezdtek a rigók.

A tavasz nekem mindig kicsikét a megbolondulás időszaka is, ilyenkor bújnak elő az új tervek meg a rúgjunk-fel-mindent sistergések. Eddigelé ugyan mindig sikerült mozgósítani a legmarconább józan eszemet, aki ilyenkor segítségül hívja a kötelességtudatot, és együtt gondosan csatasorba szervezik a stabilitás meg a kiszámíthatóság melletti érveket, de akkor is ott mocorog bennem a Változhatnék, és elő akar törni, mint sáros földből a tulipánlevelek.

A Változhatnékot amúgy leginkább az képes visszadöngölni a talajba, amikor a marcona józan ész megjegyzi neki, hogy én már most is túl sokféle dologgal foglalkozom (vagy foglalkoznék) egyidejűleg, nem kéne ezt fokozni. Ma például el kéne küldenem egy konferencia-jelentkezést (neveléstudományi doktori), mosni meg rendezni meg sütisütni kéne (háziasszonykodás), átnézni a jövő hétre a ppt-ket (tancsitancsi), végigolvasni az esetlegesen fejemre eső szakdolgozat-darabkákat (témavezetés). Mindehhez ráadásul elő kéne csalogatni az irodalomtörténészt, akinek holnap fellépése van, és csak reménykedni képes abban, hogy a két óra kerekasztal végére nem megy el teljesen a hangja, fene ebbe a takonykórba.

Hiába, na, mindig is túl sok mindent csináltam egyszerre, és ebből már nem adok, mert ettől vagyok én saját magam (igen, a szó, amit használnom kéne, az az “önazonos”, de én attól sikítva mászom fel a falra). Ezt a tavaszt is átvészeljük, mondogatom magamnak, munkába fogunk járni és tanulmányokat rakosgatunk össze, és nem fantáziálunk egy olyan életről, amelyben kizárólag regényt vagy verseket írunk. Nem vonulunk el Kőszegre két hétre, hogy csak írjunk és írjunk, nem vonulunk be a Bűnök Barlangjába egy hónapra legyártani egy kétszer három méteres applikált faliképet. Nem szállunk le Leányfalun a Tavasz utcánál, hogy elinduljunk ungon-berken át bele a semmibe, nem festetjük kékre a hajunkat, és nem fogunk egy másik lehetséges életről ábrándozni, hanem elégedettek leszünk azzal, amink van, legyen az bármilyen göcsörtös. Dixit.

Na mármost nyilván épp egy ilyen szenvedélyes tiráda után lesz a leginkább megfelelő helyen egy méretes ön-lebuktatás, afféle “heló, amúgy meg ez vagyok én a blogon kívüli világban”, de aki tudni akarta, annak eddig is kábé két kattintásba került megtudni, ki vagyok én valójában, azzal meg régóta tisztában vagyok, hogy az ember csak olyat mondjon el az internet nyilvánossága előtt, amit a Hősök Tere közepén is hajlandó belekiabálni a hét vezér arcába. Anyám viszont lehet, hogy leszedi a fejemet, ha nem értesítem erről.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/03/01 hüvelyk blabla, eská, tavasz

 

7/181 – Menta

Kicsit kezdem unni, hogy az a tűz és ragyogás, ami minden sorscsapáson átvisz, leginkább a “már megint úgy felkúrtam az agyam valamin, hogy dühömben csakazértis és irgumburgum” formájában szokott megjelenni. Igen, jól sejtitek: ebből a takonykórból is a düh fog kivinni, nem egyéb.

Különösen dühítő (bár nyilván a blogolvasókat ez szórakoztatja leginkább, én meg az a fazon vagyok, aki a közönségért bármit, úgyhogy természetesen elmesélem), amikor fogcsikorgatva valami hasznos-egészséges dologba próbálok belekezdeni, aztán ez olyan radikálisan röhögséges következményekbe csap át, hogy öröm nézni. Mármint kívülről. Ezúttal például én süsübogyó azt találtam ki, hogy légutaim és általános állapotom javítása érdekében bele fogok ülni egy nagy kád forró vízbe, amibe gyógynövényes fürdősót szórok quantum satis, és ezzel fogom delektálni magam.

Az egész már a kezdetektől el volt pacsálva, bár nehéz megtalálni a kezdeteket. Talán az volt az, amikor pár évvel ezelőtt muszáj volt kicserélnünk a kazánt, és egy olyan modern ketyerét szereltek be a régi helyett, ami egyúttal kiváltotta a bojlert is, haladjunk a korral. Nos, azóta nincs olyan, hogy a lakás bármelyik csapjából igazi gőzforró víz folyna, ezúttal is felcsavartam ütközésig a melegvizes keverőt, de nem jött belőle, csak langy nyári szellő, úgyhogy a “lehántom köntösöm, és belelebegek a kádba” helyett muszáj volt kettőt fordulnom klaffogó papucsomban a konyha és a fürdőszoba között, mindkétszer felcipelvén az elektromos vízforralót, tele igazi forró vízzel, amit belezúdítottam a langy nyári szellőbe, és így végül sikerült elérni valami olyan hőfokot, ami a “forró fürdő” fogalmát súrolta. Alulról. Képzavarral.

Másrészt, ha belegondolok, a kezdetek, amikortól minden el lett pacsálva, akkorra datálhatóak, amikor megépítették a palotánkat. Én már egy igen kései fázisban szálltam be a dologba, talán a beépített konyhabútor megrendelése környékén, amikorra már kész volt tokától-bokáig, burkolatoktól szaniterig minden, nem is beszélve a beosztásról meg az összes többiről, ami miatt morogni szoktam. Anyósoméknak ez volt az első ház, amit építettek életükben, márpedig azt minden építész tudja, hogy az első házad az ellenségednek építed. Ezt ők, nem lenni nekik tapasztalat, nem tudták. A Repülő Kutató, akinek véleményeznie kellett a dolgokat, egyrészt huszonhárom éves volt, másrészt meg igen sikeresen be van oltva belsőépítészet és lakberendezés és effélék ellen. (Hogy mást ne mondjak, huszonév együtt töltött idő után is képes még olyanokat kérdezni tőlem, amikor én rábökök egy bútorra az Ikeában, hogy “na ezt”, hogy “és, öö, hová teszed? és elfér ott?”. Hahh.) Ehhez képest én tervrajzok között nőttem fel, apám építész volt, mostohaapám építész volt, anyám meg szintén építészként végzett, szóval képzelhetitek.

Az előbbi bekezdés hosszú bevezetője csak ahhoz kellett hogy a kádat elmagyarázzam. Mi indiánok, akiknek lenni tapasztalat és előrelátás, figyeljél jól, édes fiam, Lyukas Gumi, készen vett lakásnál belenyugszunk ugyan abba, amit ránk mért a sors, de ha nekünk kell fürdőkádat választani, akkor előbb, horribile dictu, beleülünk ruhástól, hogy megnézzük, működni fog-e nekünk ez a kád. Nos, ezt nyilvánvalóan senki nem tette meg, mert az egész helyrajzi számon nincs olyan, akinek a fizikai paramétereire működni tudna ez a kád. Tényleg. A RK derékig kilóg belőle, én meg nem tudok lazítani benne, mert ha ábrándosan letámasztom a fejem a szélére, óhatatlanul lecsúszom, és bugyborékolni kezdek, miközben a lábam bokáig kilóg a túlvégen.

Na hát ezt a kádat töltögettem én langy nyári szellővel egy relaxáló fürdő érdekében, merthogy a remény hal meg utoljára. És a remény érdekében elővettem a fürdősót. Az aljas gonosz fürdésnehezítő kád ellenére is van a házban egynihány fürdősó, ezúttal én egy mentás parajdi fürdősóra szavaztam, ami valamikor a kád és a kazán között került a házba, a címkéjén mindenféle erőltetett góbéskodások meg rovásírás, és ez volt a harmadik kezdetek, amikortól el volt pacsálva minden. Megnéztem az adagolási útmutatót (hálistennek legalább az nem rovásírással volt rajta), aztán belezúdítottam a kádba, kavartam egyet rajta, és hagytam, hadd teljen.

Megtelt. Hát, gyerekek, én még életemben nem láttam ilyen gusztustalan pocsolyát. A szárított menta megszólalásig úgy nézett ki, mint a teazacc: fele a kád alján, fele a víz tetején ringatózva, közötte meg egy zavaros lélötty. De hát mit volt mit tenni, belemásztam.

A következő tíz perc nagyrészt káromkodással telt, miközben próbáltam életben maradni az ide-oda lötyögő sós mentateában, ami ráadásul csúszott, mint a bagolyszar, és már a túlfolyóig ért, de én még mindig kilógtam belőle olyan stratégiai pontokon, amikre jó lett volna a forró fürdő, amikor pedig megpróbáltam nyakig merülni, törvényszerűen kibukkant a lábam a túlvégen, bugyborékolás, pánik, csapkodás. Kábé úgy festhettem, mint egy karácsonyra vett élő ponty, ami miatt három napig nem tisztálkodhat a család, mert annak szentestéig a kádban a helye, ne nyikorogj, fiam, Töhötöm, ezt én még Teca nénjétől tanultam, hogy így kell. (Megjegyzem, nálunk gyermekkoromban egyszer egy csuka volt a fürdőkádban, bár nem karácsonykor. A RK még rosszabbul járt, vele egy fél szarvas nézett szembe a fürdőkádból, mikor gyanútlanul hazajött valahonnan, és nem is sejtette, hogy a vadász nagybácsi vizitelt aznap náluk. Hajh, nyolcvanas évek káeurópai panel-fürdőszobái, de sok érdekes dolgot láthattatok valaha.)

Hát így esett, kéremszépen, hogy én a gyógyulás útjára léptem, legalábbis fejben, mert a test ugyan még erőtlen, és a takony dúsan tenyészik, de már elég dühös vagyok ahhoz, hogy ennek a szarnak a jövő hétre írmagja se maradjon. Ha pedig azt hinnétek, extra mennyiségű költői túlzással írtam meg ezt a bejegyzést, tessék, így nézett ki a sós mentatea, mikor már lefelé eresztettem azt a rühes kádat:

Igen, a szmötty utána ott maradt az aljára ragadva. És hosszan kellett csiszatolni, hogy lejöjjön a kádról. És ha gyanúsan mentaízű halat fogtok a következő napokban a Dunából, én voltam az, itt tessék reklamálni. Meg a parajdiaknál.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2020/02/28 hüvelyk blabla, eská, tavasz, tél

 

Intermezzó – Lóci révbe ér

(Előzmények itt és itt.)

Amikor legutóbb bármi érdemi információt közöltem veletek Lóciról, az még a tanácstalanság és a “hátha, hátha” időszakában volt, amikor megfeszített erővel törtük a fejünket azon, mi legyen vele. Hiába cuki és simogatásra éhes és szeretetteljes és gyönyörű darab, lövésünk sem volt, hogy a nyimnyámba találunk gazdit egy FIV-pozitív macskának, aki ugyan most még egészséges, mint a makk, de csak további FIV-pozitív macskák mellé lehetne befogadni. Mivel viszont mi roppant okosak vagyunk, addig törtük a fejünket, amíg a Repülő Kutatóéból kipattant az isteni szikra: adjuk oda dajkaságba a szomszédba, anyósomékhoz. A macska gazdája továbbra is ő lesz papíron meg egyéb ilyen ügyekben, de Lóci majd a szomszédban lakik. Ahogyan fogalmazott: “Outsource-oljuk a macskát”.

Outsourcing. Remekül hangzott, neki is láttunk. Nyilván egy ilyen projekt alapos tervezést és bevezetést igényel, stratégiával meg mindennel ami ilyenkor köll. Gondos megfontolás után a direkt marketing és az élő termékbemutató módszere mellett döntöttünk, célcsoportként pedig az állatszerető nyugdíjas nőket és kiskorú humánerőforrásokat határoztuk meg. (Remélem, röhögtök. Keményen dolgoztam az előző mondaton, az árgyélusát neki.) Mivel éppen téli vakáció volt, és itt pocolt a szomszédban anyósom összes unokája, addigra pedig mi már kitapasztaltuk Lóci legfontosabb szkilljeit (=szép, bújós, barátságos, és imádja, ha simogatják), nem bonyolítottuk tönkre a dolgokat, csak megmutattuk a direktmarketing-kampány célcsoportjának, melyik ajtó mögött van a macska.

Lóci természetesen az elvárható módon viselkedett. Hanyatt vágta magát anyósomnak. Hanyatt vágta magát az unokaizékéknek. Boldog kis sikkantásokkal fogadta, ahányszor valaki bement, hogy megsimogassa. Aki simogatás után ki akart menni a szobából, annak ráfeküdt a cipőjére, és dorombolt. Minden úgy zajlott, ahogyan a mesékben, leszámítva apósomat.

Apósom nem kedveli a macskákat. Nem rúg utánuk vagy ilyesmi, csak nem igényli macskák (vagy más háziállatok) jelenlétét az életében. Addigra viszont már a reklámkampány célcsoportja keményen be volt zsongva, úgyhogy Logikus Ellenvetésekre volt szüksége. Sajna, majdnem mindegyikre fel voltunk készülve. “Lóci szét fogja karmolni a bőrkanapét.” Szereztünk macska-távoltartó szprét. (Asszem azóta sem használták, Lócit a kanapé csak annyiban érdekli, ül-e rajta valaki, akire rá lehet tehénkedni.) “Én nem fogom a macskavécét pucolni.” Sebaj, vagyunk erre elegen. “Sok pénzbe kerül.” Átvállaltuk az alom meg a kaja meg az orvos költségeit.

Summa summárum, apósom végül belenyugodott, hogy Lóci ott fog kikötni a nyakukon, úgyhogy január 12-én egy sokszemélyes processzió átszállította a szomszédba Lócit, a vécéjét, az almot, a kajáját, a Béres-cseppjét, a fülcseppjét meg az edénykéit. Mindezt beraktuk egy (Lóci eddigi lakhelyénél kétszer nagyobb) szobába, majd a Casablanca szellemében azt mondtuk a macskának, “Rajtad a világ szeme, kölyök”, és reméltük a legjobbakat.

Azóta eltelt már több mint egy hónap. Lóci az első meglepetéstől ugyan fél napig rózsaszínűt pisilt, de mire eljutottunk volna vele az állatorvoshoz, abbahagyta, és azóta sem csinált ilyet. Egy hét szobafogság után megmutatták neki, hogy övé az egész lakás, és ezt ugyan néhány napig nem hitte el, de azóta már tényleg övé az egész lakás, különösen annak simogatásra alkalmas részei (magyarán a csillárokat leszámítva szinte minden). Mivel a szomszédban törékeny tárgyak és növények is vannak quantum satis (nálunk, amióta macskát tartunk, jelentős átalakítások lettek ezeken a frontokon), erősen tartottam attól, garmadával teszi majd tönkre ezeket, de egyelőre még sem kertészkedni, se kristályvázákkal dobálózni nem volt szándékában. Kopogjuk le, ezután se lesz.

Apósom ugyan továbbra sem kedveli a macskákat, de ez Lócit (mint általában a macskákat) átkozottul nem érdekli, és a négydekás agyában az is összeállt, hogy ha valaki egy Poang fotelben ül éppen hátradőlve, a kezében borospohárral, az teljesen védtelen. Úgyhogy, bizony, már arra is volt példa, hogy beült apósom ölébe, és addig nem tágított, amíg meg nem simogatták. Győőőőzelem.

Legyünk realisták: mindez sokkal-sokkal nehezebb lett volna egy barátságtalan, félős, csúnyuska kis vakarccsal, de hát Lóci ő Lóci, úgyhogy talán most már tényleg nem kiabálom el, ha azt mondom, végül a lehető legjobb megoldást sikerült összehozni.

Ezt a képet szombaton lőttem, amikor átmentem kialmozni Őfelsége alatt, ő pedig az elvárható módon reagált. Igen, hanyatt vágta magát, hogy simogassam.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2020/02/17 hüvelyk blabla, macs, tél

 

Intermezzó – Nyugivasárnap

A szép időre való tekintettel szabadságot vettünk ki mindennémű teendőinkből, és három órán át turistát játszottunk Szentendrén.

Jajdejóvolt.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/02/09 hüvelyk ajándék, blabla, eská, galéria, macs, tavasz, tél

 

7/161 – Jotta

Hajnalban arra ébredtem, hogy fáj a fejem. Szöszmögtem egy kicsit, aztán visszaaludtam, abban bízva, hogy mire újból felébredek, a helyzet radikálisan változni fog. Nem változott egy jottányit sem, csak az álmaim lettek a szokásosnál is hülyébbek (ha egyáltalán van erre lehetőség): egy általam ismeretlen óvodában kellett smúzolnom az anyáknapi ünnepségen, és mindvégig afféle arcomra fagyott mosollyal ültem a végtelen hosszú előadást nézve-hallgatva, holott folyton fel akartam ugrani, és bejelenteni, hogy ezt így tovább könyörgöm ne, mi ez az állatkínzás meg emberkínzás, aki hároméveseknek betanította a tízperces koreografált táncot, azt most kéne kirúgni, de mingyá. Természetesen nem ugrottam fel, és nem küldtem el mindenkit a kollektív fenébe, mert az anyák meghatottan szipogtak a közönségben a produkcióra, én meg túl gyáva voltam ahhoz, hogy össznépi haragot hívjak fejemre azért, mert egyedül nekem vannak az egész teremben lelkiismerethez hasonlító izéim, és a jelek szerint pedagógiai megfontolásokat is csak én tartok számon. Áááááá. Ne hívjatok meg anyáknapi ünnepségekre.

A kenyérsütés is kicsellózott velem, mert én ugyan bötűre betartottam a használati utasítást, de ez lett a végeredmény.

Én még ilyen rondát sose csináltam életemben. Tényleg. Még húsz évvel ezelőtt se, amikor először próbálkoztam kenyérsütéssel. Pfuj.

Sajnálni azért nem kell engem, a Repülő Kutató hozott reggel a piacról igazi ehető kenyeret, a naplemente tegnap gyönyörű színes volt,

a napfelkelte ma reggel szintén elég pofáska,

én meg szombat lévén akár gyógyítsuk meg fejfájásunkat-ülősztrájkkal napot is tarthatok, ha úgy szottyan kedvem.

Azért lehet, hogy kicsit kidugom majd az orrom erre a szép napfényes időre, kár lenne kihagyni a lehetőséget.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/02/08 hüvelyk blabla, eská, tél

 

7/január

Azt hiszem, mostanra már bebizonyosodott, hogy bármilyen borús és nyavalyás hónapból össze lehet hozni egy szép színes galériát.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/01/31 hüvelyk blabla, eská, galéria, tél

 

7/143 – Setét

Annál, amikor az intézményi nyílt napon hirtelen és figyelmeztetés nélkül elveszik az egész épületben az áramot, a díszteremben meg ott ül mindenki, aki betolongott rá, egyetlen faszább dolog van: ha te ezalatt éppen az ablaktalan vécében vagy.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2020/01/21 hüvelyk blabla, tél