Na még egy utolsó bejegyzés mára/a folyó évre, aztán megállunk, és találkozunk majd a túloldalon.
Galéria!
augusztus 2018 havi bejegyzések
5/365 – Pásszentos
Ezévi utolsó áutfit-bejegyzésemhez nem is kívánhattam volna a jelenleginél találóbbat. Egy óra múlva indulunk Grazba anyámhoz, nekem pedig még a leghalványabb lila dunsztom sincs arról, mi az égig érő vascsicsergőt vegyek fel, és mit pakoljak. Itt Bürgüncfalván pállott harminc fok van napsütéssel, Grazban az előjelzések szerint huszonegy lesz esővel és csattogó istennyilákkal. Plusz még a családom, mert ezek ilyenek, fel akarnak mászatni egy hegyre is.
Já, pontosan, ahogy mondtam. Blogévet ennél pásszentosabban befejezni nem is lehetne.
A legkevesebb garanciát sem tudom adni arra, hogy holnap vagy holnapután lesz bejegyzés, úgyhogy lehet, a jövő év majd csak hétfőn indul. Le ne rágjátok addig a lábatokat izgalmatokban. (Az évnyitó posztot megpróbálom beidőzíteni, hogy jelen nem létemben is fellője holnap a wordpress. Még meglátjuk, mekkora sikerem lesz ebben. Ebben is.)
Évzáró – Az ötödik
Nahát, kedveskéim, ide is eljutottunk, ki hitte volna. Én öt évvel ezelőtt még biztosan nem.
Kicsikét kezdenek azért elfáradni ennyi idő után az évértékelők, merthogy a blog ötödik évével kapcsolatban leginkább annyit lehetne mondani, hogy “naeziselmúlt, zsúfoltvoltdelegalábbtarka, lapozzunk”. Mivel viszont nem azért olvastok, ha olvastok, hogy a világ édes változatlanságán ábrándozzunk (ha esetleg mégis, tessék jelezni, és majd gyártok olyan csinoska képeket, amilyenek a facebookon keringenek, cuki tájképben cuki és mélyértelmű idézet, úgy összedobom, mint a sicc), nézzük, miről tudnék mesélni nektek, amiről az elmúlt öt évben nem nagyon meséltem.
Ó, tudjátok mit, essünk túl rajta, és beszéljünk a kilókról, aztán újabb öt évig hanyagoljuk a témát.
Amikor öt évvel ezelőtt elindítottam a blogot, akkor volt először és utoljára, hogy elmondtam, mennyit mutat a mérleg. 65 kilót. A továbbiakban nem azért nem beszéltem róla, mert annyira kínos téma lenne, épp csak általában roppantul érdektelennek találom. Azt, hogy mennyire érzem jól magam a bőrömben, sose befolyásolta az, éppen hány kilót nyomok és milyen méreteim vannak. Ha azt nézzük, mikor feleltem meg leginkább valamifajta testsúly/magasság/méretek fogyókúra-ideálnak a 163 centimmel, az tizennyolc éves koromban volt. Bizony, kedveskéim, én akkoriban 48 kiló voltam, a mell/derék/csípőbőségem meg 89/64/91. És mindehhez nyomorult voltam és kétségbeesett, és minden második reggel azzal keltem, hogy meg akarok halni, az egész hátralévő életem azzal fog telni, mint amivel most nyűglődöm, hogy állandóan azt kell bizonyítanom, elég okos vagyok ahhoz, hogy hasznomat lássa a világ, mert amúgy engem senki sem szeret, nem is fog szeretni soha senki, szegény én. Úgyhogy, higgyétek el, én aztán nem vágyom vissza azokba az időkbe, amikor még hamvas voltam, mint az őszibarack, két kézzel át lehetett érni a derekam, és a seggecském két kis gumilabda, mert az a legsötétebb időszakom volt, és örülök, hogy túléltem.
Az elmúlt öt évben nemigen siránkoztam itt ezen a blogon arról, mennyit mutat a mérleg – néha ugyan morogtam kicsit azon, hogy egy szoknyának már túl szűk a dereka, meg hogy valamelyik családi hepajon túl sok kaját tömtem az arcomba, de ennél többről nemigen volt szó errefelé. Úgyhogy a következő bejelentés valószínűleg nem kis meglepit fog okozni: én, kérem, szép folyamatosan felszedtem magamra az öt évvel ezelőtti állapothoz képest tíz plusz kilót. Jó, nem egészen folyamatosan, mert volt úgy, hogy kettő fel, aztán egy le, aztán egy vissza, aztán újabb egy vissza, de lényeg a lényeg, én bizony lassan, de biztosan terjedtem szétfele, míg végül idén április elején 75 kilót nyomtam. Hetvenötöt. És senki sem vette észre, vagy legalábbis nem szólt róla senki. És én magam sem értem, miért nem.
A röhej az, hogy ha visszanézem az öt évvel ezelőtti fotóimat, én se nagyon látom a különbséget. Jó, kicsikét karcsúbb vagyok azokon, de hát tíz kiló mégiscsak tíz kiló. Négy és fél év alatt ugyan kábé kétharmadrészt kicserélődött a ruhatáram, de még mindig van egy csomó holmim ante blog, amibe gond nélkül beleférek, hová dugom ilyenkor azt a tíz kilót? Most vagy feltűnően jól/rosszul öltözöm, hogy nem tűnik fel, vagy feltűnően jól/rosszul fotózom magam, vagy egyáltalán mivan? Elképzelhető, hogy nekem is olyan kedves és tapintatos ismerőseim vannak, mint Bridget Jones meleg haverja, aki még a telefonba is azzal köszön be, hogy “Helló, Bridge, te fogytál”? Pont márciusban kérdezte meg tőlem valaki, aki nem látott fél éve, hogy fogytam-e, mire én annyira paff lettem, hogy még azt se tudtam mondani, hogy “hogyne, bmeg, életemben nem nyomtam még ennyit”.
És akkor jött az a rész, amit úgy tudnék leginkább leírni, hogy “na, nézzük meg, ha nem vette senki észre, hogy felszedtem tíz kilót, lássuk, észreveszik-e, ha elkezdem leadni”. Az, hogy négy és fél év alatt felszedek tízet, az azért mégiscsak eloszlik, de ha gyorsabban fogyok, mint ahogyan híztam, akkor mi lesz? Nos: nem lett semmi. Továbbra sem tudok másra gondolni, mint hogy vagy feltűnően jól/rosszul öltözöm, vagy feltűnően jól/rosszul fotózom magam, vagy tulajdonképpen tökmindegy. Én ugyanis most, augusztus végén, éppen 70 kiló vagyok (meg 30 deka, legyünk pontosak), ami azt jelenti, hogy az elmúlt öt hónapban fogytam öt kilót, és ezt se vette észre senki.
Az egész egy piszkosul nagy talány, feleim, különösképpen hogy nem éreztem magam fizikailag rosszabbul attól, hogy 75 kiló vagyok, attól sem érzem magam jobban (rosszabbul se), hogy 70 vagyok, a ruhaméreteim nem változtak az elmúlt öt évben sem fel, se le – na jó, egyvalami igen, 85C melltartó helyett 90C kell. És, hogyismondjam, hát azért nem én vagyok az az illető, akiről nem készülnek fényképek, itt minden nap van egy egészalakos, szolgálatukra.
Tanulság? Nincs tanulság. Már legalábbis azt kivéve, hogy nem a kilók mondják meg, hogyan érzed magad a bőrödben. Sőt, tulajdonképpen talán még azt sem, hogyan nézel ki.
Eská 5/51 – Foltozzunk abroszt!
Ez az ötlet sem lesz sem forradalmi, sem új, sőt, nagyon friss sem – még júniusban készültem el ezzel a régóta tologatott projekttel, de persze azóta sem blogoltam be. A vicces az egészben csak az, hogy minden, amit felhasználtam hozzá, még a kétezres évek elejéről származott, és azóta várták, hogy történjen velük valami.
2001-ben vettem talán Marennes-ben, de mindenképpen valahol a franszia atlanti tengerparton egy szép zsakárdpamut abroszt, amit azóta jócskán kiszívott a nap, megevett az idő vasfoga, kimoshatatlan foltok kerültek rá, sőt, néhol még néhány lyukacska is.
Milyen szerencse, hogy még úgyszintén a kétezres évek elejéről, amikor sokat szórakoztam patchworkkel, megmaradt egy csomó kedves-szép pasztelles színű vászondarabkám:
Merthogy ezeket összeillesztve, trará, máris ott volt a remek módszer, hogyan mentsem meg az abroszt.
Mindenekelőtt kivágtam ragasztófátyolból sok-sok köröcskét különböző méretekben, és rávasalgattam a vászondarabkákra.
Több mint két tucat köröcske lett végül, bizony.
És mind megtalálta a maga folttakarásra alkalmas helyét, ami elég sokat elmond az abrosz állapotáról.
Ezek után már csak rá kellett vasalni a köröket,
majd pedig sűrű cikcakkal körbevarrni azokat, hogy ötven fokon mosva is a helyükön maradjanak.
Teljesen jellemző amúgy, hogy közvetlenül azután, hogy feltettem a teraszon az asztalra, de még azelőtt, hogy lefotóztam volna, valaki jó alapost leöntötte kávéval. Az a folt szerencsére kijött, de ha nem tette volna, még mindig van a házban pasztellszín vászondarabka és ragasztófátyol quantum satis.
5/364 – Hullámvasút
Akkor szép, ha zajlik, de azért mégiscsak a jebezeusát ennek a világnak, hogy vagy toporgás és totojázás van, vagy pedig mindenegyszerre. Most éppen mindenegyszerre. Lássuk csak.
1. Harcaim a bürokracicás feladatokkal. Ma pl. hajnali négykor ugrottam neki a tantárgyleírások végének meg előadás-absztraktoknak, mielőtt még seggembe harapnának a határidők. Ezáltal mára le is van tudva minden, na persze ha közben nem talál el egy gellert kapott feladat, amiről eddig nem tudtam. Két dokumentummal még így is folytköv., tudjuk már le mindet, amíg csak ezek vannak, és nem több.
2. Miután az egész vakációnak hívott izét itthon töltöttem, naná hogy holnap fogok világgá menni. Kicsi világgá, mármint hogy rövid időre és nem túl messze, anyámat látogatjuk meg a hétvégén a Repülő Kutatóval, ámde
3. Itt ezen a blogon eddig mindig tartottam évvégi értékelőt meg éveleji beharangozót, márpedig nem tapodhatom lábbal a tradíciókat sem, a rossebbe. Márpedig a blogév vége holnapra, blogév eleje holnaputánra esik. (Ja, én így szállok le a bicikliről.)
4. A tavalyi éveleji beharangozóban megígértem, hogy lesz itt ötvenkét eská-poszt is, és jelentősen többet bütyköltem ez alatt az egy év alatt, mint amennyit blogoltam róla, szóval van még két bejegyzésnyi elmaradásom. Az már tuti, hogy mikről fognak szólni ezek a bejegyzések, de attól még meg kell írni őket, nemde.
Summa summárum, készüljetek fel arra, hogy ma-holnap durva bejegyzésdömping várható, viszont a hétvégére nem tudok garantálni semmit. Igen, ez a blog is úgy fest, mint az életem: vagy toporgás és totojázás, vagy mindenegyszerre.
Biztonsági öveket becsatolni, indul a húúú-háááá-húúúú-háááá.
Elképzelhető, hogy fogok még ennél kulturáltabban is festeni valamikor a mai nap folyamán, de erre nem vennék mérget, legfeljebb a tekintetem lesz kevésbé üveges. Amúgy pontosan ahhoz vagyok öltözve, amiről a nap szólni fog: itthoncsücsühöz meg irkáláshoz. És, mint ezt már gyakorta elharsogtam errefelé, ez nem divatblog. Hajaj, de még mennyire hogy nem.
Eská 5/50 – Félkész
Nem Celofán, ő úgy komplett, ahogy van. Komplett dilinyó.
Az izé ott hátul a támlán, na az nincs még most se készen, pedig ezzel kezdtem a vakációmat.
5/363 – Bürokracica
Kora reggel óta a bürokracicás feladataimmal nyűglődöm, és nyilvánvalóan van még belőle, desőt lesz is, mert ennek sosincs vége. Mivel már látszik az eddigiekkel kapcsolatban az alagútban a fény (és talán nem vonat az, egyelőre legalábbis nem dudál) ma egészen biztosan a nyakamba fog még potyogni ez-az. Felhívnám amúgy a figyelmet arra, hogy mi, gyakorló mazochisták ilyenkor helybe megyünk a pofonért, én például elhajózom Esztergomba tanévnyitó konferenciálni.
Megérdemlem a sorsom? Naná hogy meg.
Eská 5/49 – Morzsák
Annyiféle kenyeret meg zsemlét sütöttem az elmúlt évben, teljesen el vagyok képedve, hogy csak háromnak találtam meg a fotóit.
Mi a fenét csinálhattam vajon a többivel? Már azt leszámítva, hogy megettük mindet.
5/362 – Annyiba
Jáj, ti papírállatok meg tájékoztatók meg útmutatók meg minden összevissza, jáj, virágos paplanruhám meg kóci-borzi fejem, jáj. Mindjárt itt az év vége a blogomon, és ezzel sem érek rá foglalkozni, mert már megint annyiba kell szakadnom, mint Jugoszlávia, és még a napi fotómat se volt időm összeütni délutánig.
Jáj.
5/361 – Lézengő
Nahát, este végre sikerült lejutnunk a forgatagba, amit persze addigra kellően leamortizált a 16 fok meg az időnként cseperésző eső, így forgatag helyett inkább lézengő lett belőle, de mi nem zavartattuk magunkat. Ettünk-ittunk, és megpróbáltuk a lehető legjobban érezni magunkat. Az eső hol esett, hol nem, de általában a legkevésbé sem volt bulizásra alkalmatos időjárás, úgyhogy mikor hősi elszántságunkban átpislantottunk a nyárzáró eseménysorozat utolsó koncertjére, azzal kezdtünk hozzá, hogy “oké, negyedórát még lézengünk, aztán hazamegyünk a melegbe a macskákhoz”. A zenekar viszont keresztbe tett mizantróp terveinknek, egy “Lóci játszik” nevű banda valának, és nyilván hallanunk kellett volna már eddig róluk, ha nem lennénk öregek és nem laknánk barlangban. Mivel viszont koros barlangi morcok vagyunk, rendkívül kellemes meglepetésben volt részünk másfél órán keresztül. Még táncoltunk is, bizony. És végül majdnemhogy tizenegy óra volt, mire hazaértünk. Szitáló esőben.
Mivel semmi sincsen ingyen, én szendén, de határozottan ugatok, és az orrom is folyik némiképp, de ma itthoncsücsü napot kell tartanom papírmunkával, úgyhogy végül is tökmindegy.
5/360 – Pucc
Tegnapra kellő alapossággal megvolt a terv, hogy este puccba vágjuk magunkat, kilebegünk a városba, oszt megnézzük a lokális forgatagot. Beülünk valahová vacsorázni, aztán bolyongunk egyet csak úgy, és jókat röhögünk azon, hogyan adja elő Patyomkin falva, hogy itt mindig csupa móka és kacagás és sürgiforgi az élet. (Bár az azért szép volt, hogy a pénteki gyertyaúsztatásról leginkább olyan képek jelentek meg a médiában, amelyek azt mutatták be, hogyan kapott díszkivilágítást a Dunába ömlő szarlé. Gondok vannak itt a szennyvíz-hálózattal is, miért éppen azzal ne lennének.) A tervekbe csak az nem volt belekalkulálva, hogy az egésznek pizsiben ődöngés lesz a vége, kakukkfűteák és vajas pirítósok, de ettől szép az élet, hogy zajlik, és lövésed sincs, mitől kaptál éppen egy monstre gyomorrontást, mikor ugyanazt reggelizted, mint a férjed, neki meg kutyabaja. (Nem, nem ittam bele a szennyvíz-hálózatba.)
Nade semmi gond, ma is van nap, ma is el lehet menni vacsorázni, bár persze csupán csak a vicc kedvéért tegnap óta tizenöt fokot zuhant a hőmérsék, és hűvös esők esedeznek. Hát tudod mit, zuniverzum, mi akkor is puccba vágjuk magunkat, oszt elvonulunk vacsorázni, punktum. Úgyhogy amit itt az alábbiakban a pofámon láttok, az úgynevezett elszántság.
Ez most még nem a pucc, ez csak az itthonlődörgő áutfitem, de ma akkor is lesz egy második izé, ha a fene fenét eszik.
Du. Íme a második izé. És ilyen arcom van, amikor éppen aszondom, hogy “tűnjél onnan, férfiember, nekem most fotózkodnom kell.”
5/359 – Kéménybe
Ilyesmi is ritkán szokott történni, írjuk csak fel szépen a kéménybe korommal: ma reggel, hiába van szombat, én bizony szépen elaludtam, és hagytam a dagadt ruhát másra, a Repülő Kutató úgyis szakavatott piaci vásárló, majd csak megoldja. Meg is oldotta szépen.
Mielőtt viszont lustaságomon kezdenénk siránkozni, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy renováltam a fejemen a pipirost, pedig az se nem rövid, se nem szórakoztató, és még csak nem is illatos feladat.
Mivel délután-este valószínűleg lelejtünk a városba megnézni, mi folyik ott (nyárzáró háromnapos hepaj van, és ilyenkor egy tűt sem lehet leejteni), nyilván át fogok öltözni házilötyögősből valami kulturáltabba, szóval lehet, hogy még lesz itt mára egy áutfit. A való világban mindenképpen, az biztos.
5/358 – Oltás
Tájainkon (így alakult) a nyár az az időszak, amikor begyömöszöljük a makkákat a hordozóba, és elfuvarozzuk őket a kötelező éves védőoltásukra. Idén ez erre a hétre esett, Celofán kedden ment el a szuriért, Porcelán tegnap. Nem kis kalandok árán.
Amíg a Repülő Kutatót Jénában, Palo Altóban, Regensburgban meg még ki tudja hol ette a fene, én voltam a főfuvarozó, pláne hogy a piszok kis sötét dögök ezekre az alkalmakra időzítettek minden olyan szabadprogramot is, amit állatorvoshoz futkorászással kellett kiegészíteni, lett légyen ez Celó harmincezer körömgyulladása, bizarr és megmagyarázhatatlan szájgombái vagy éppenséggel Poci akciója, amikor belezabált húsvétvasárnap a nárciszba, aztán kihányt egy adag orsóférget. Ennélfogva ezúttal a RK fuvarozta a dögicéket, én meg itthon élveztem (volna) a dolce vitát.
Volna, hangsúlyozom. Celofán ugyan mindvégig szépen viselkedett, bár kicsikét le akarta kapni a hordozó ajtaját, amikor beadták a nyakába a szurit. Olyat már csinált egyszer, hogy letörte a hordozóajtót az állatorvosnál, csínján kell bánni ezekkel a két és fél kilós princesszekkel, mert sose tudni, mikor tör ki belőlük a vadállat. Akkor például nekem csontig harapta a mutatóujjamat, grr. Ezúttal nem volt az állatorvosnál semmi extra, viszont hazajövetel után olyan allergiás reakciót produkált, mint az álom – feltéve persze, hogy az álom az ágy alatt ül lógó fejjel, kancsalít, és csorog a nyála. Na de ez legalább gyorsan elmúlt, bár nyilván ott pánikoltunk mind a ketten két telefonnal, a RK a sajátján az állatorvost hívta, én meg az enyémmel lámpáztam az ágy alá, hogy pontosan le tudjuk írni, mi történik.
A két makka közül viszont mégiscsak Poci volt az, aki leszarta a kalapács nyelét, és ezúttal még nem is csak képletesen és nem is a kalapács nyelét. Celóval szemben, aki kitartóan ellenkezik a dobozba gyömöszölés közben, Poci, ha a megfelelő helyen szorítják sarokba, megadja magát, és nagy, passzív szőrzsákká változik, ami aztán könnyen bekanalazható a hordozóba. Ezen tények ismeretében a RK nem is igényelt asszisztenciát az akcióhoz, úgyhogy én éppen kint ültem békésen a teraszon egy kávéval meg a laptopommal, mikor meghallottam, hogy valaki üvölt. A nevemet üvöltötte, meg azt, hogy gyeregyoooooorsan, úgyhogy, gondoltam, nem Poci az. A felhívásnak engedelmeskedve fel is sprinteltem az emeletre, ahol a belezős horrorfilmek legszebb tradícióinak megfelelő jelenet fogadott, bélsár és más testnedvek, a Repülő Kutató például úgy vérzett, mint egy leszúrt disznó. Mint kiderült, Poci ezúttal nem a formájának megfelelően viselkedett, nuku passzivitás, ott szökdécselt összevissza, mint egy kénguru, amikor pedig sikerült végre elkapni, előbb telibefosta a Repülő Kutatót, aztán csuklótól ujjbegyig végigkarmolta a kezét két körömmel is. Három ragtapaszt használtam el a pasasra plusz két kozmetikai vattakorongot, mert ebben a vircsaftban van minden, de fásli meg géz speciel nincs. Alkoholos fertőtlenítő készakarva nincs, tíz évvel ezelőtt egy Harley Davidson Route 66 borotválkozás utáni pacsmag lett kijelölve erre a szerepre, mert kidobni nem volt értelme fösvényéknél, emberi orcára kenni viszont még annyira sem, annak a löttynek olyan szaga van, hogy a szúnyogok már fél méter hatótávolságból berúgnak tőle. Na hát most a fürdőszobámban valószínűleg még a pókok is összeölelkezve éneklik a La Cucarachát, és csak remélni tudom, hogy előbb-utóbb kiszellőzik.
Poci most persze vérig van sértve, különösen, hogy az oltás miatt huszonnégy órás simogatási tilalom is van, nehogy mi is beüljünk végül kancsalítva az ágy alá nyálat csorgatni. Viszont, ha nem szarja le valamelyik dög (képletesen! ezúttal tényleg csak képletesen!) a kalapács nyelét, egy évig újra nyugivan.
5/357 – Csépel
Istenbizony, én tényleg mindent megpróbálok: derűsnek lenni; háromszáz rétegből álló öltözékeket és mókás kis történetkéket prezentálni; ülni, állni, élni és minél kevésbé meghalni; ha már muszáj nyígni, akkor azt a meleg meg a macskák miatt. (Celofán például tegnap a tévét hányta le, pedig nem is ment benne semmi, ami erre késztette volna.) Valahol viszont van nekem egy másik életem is, tele csendes kétségbeeséssel, ami ugyan a legkevésbé sem passzol egy őtözködős bloghoz, néha mégis muszáj neki megjelennie, mert hanem tényleg bedilizek.
Ezen a nyáron megpróbáltam minél szigorúbban távol tartani magam mindentől, ami arra késztetne, hogy a tehetetlenségtől vinnyogva feküdjek a padlón, és ököllel verjem a macskaszőrös kelimszőnyeget. Gyerekek meg kiránduláskák meg zene meg varrogatás, nagyinégyzetek meg szobaszépítés, fejesugrás a fikcióba, minden, ami belefér. Nyilván ezúttal sem sikerült teljesen, azt például nem tudtam megúszni, hogy ne bogarásszam át sűrűfésűvel a 137/2018 (VII. 25.) Korm. rendeletet az Óvodai nevelés országos alapprogramjának módosításáról, Magyar Közlöny 118. szám, 27346. old. Mégis, valahogyan sikerült betuszkolni hátulra, egymást váltó narrátorok és egymást váltó pamutfonalak mögé, majd foglalkozom ezzel is, de ne most, könyörgöm, még ne.
Most viszont, amikor tantárgyleírásokat meg tájékoztatókat próbálok gatyába rázni, sehogy sem megy anélkül, hogy időnként ne feküdjek hasra (legalább képletesen) a macskaszőrös kelimszőnyegen, és ne vinnyogjak kicsit. A pedagógusképzésben tanítani az egyik leginkább felemelő dolog, amit valaha csináltam, de egyre nagyobb a diszkrepancia az “így kéne lennie” meg az “így van” között, és egyre nehezebb megőrizni azt az integritást és hitelességet, ami nélkül a munkám nem ér semmit. Eddig sem nagyon szépítgettem a hallgatóimnak, mit hoz majd a jövő, de egyre közelebb van az, amikor, ha nem akarom szembeköpni magam a tükörben, muszáj lesz kereken megmondanom a fatornyos falujukból épphogy kiszabadult, naiv tizennyolc éveseknek, hogy kizárólag a gyerekek miatt érdemes ezt a pályát választaniuk, mert a gyerekek cukik és hihetetlenül csodálatosak, naivak és bölcsek, szeretetre és törődésre és a taknyos orrocskájukat kifúvó kezekre van szükségük, és bennük van a jövő, azt pedig nem lehet veszni hagyni. Minden, ami a gyerekeken túl van, csak arra jó, hogy sikoltva rohanjanak az ellenkező irányba: a fizetés pocsék, a bürokrácia rettenetes, a munkájukat szabályozó rendeleteket pedig nagyrészt tudatlan semmirekellők írják, akiknek fogalma sincs, mi történik egy óvodában. Kárpát-medencei oktatási térről beszélnek egy olyan dokumentumban, amelybe konkrétan bele van írva, hogy az óvoda nem oktatási intézmény, egészséges életmódról papolnak, miközben a szülők nélkül nem lenne tízóraira gyümölcs meg a taknyos orrocskáknak papírzsepi, és félmilliárd forintot akarnak elszórni hazafias kisfilmekre, miközben nincsenek megfelelően felszerelt játszóterek, és különben is tele a padlás az óvodáskorúak riasztó médiahasználati szokásairól szóló tanulmányokkal. Ellenszélben fognak dolgozni, kedves Hallgatók, a problémás gyerekek és problémás szülők mellett azzal is meg kell küzdeniük, hogy nincs vécépapír, gyermekpszichológus és fejlesztőpedagógus, és a belüket ki fogják dolgozni, mert a következő években a Ratkó-gyerekek generációjának utolsó óvodapedagógusai is nyugdíjba mennek, helyettük pedig nincs más, csak Önök. És ehhez képest azok, akiknek erre kellene felhívni a figyelmet, szómágiával akarják megoldani a gondokat, nincs is pedagógushiány, sálálá, megmondtuk, hát nincs. Ma reggel néztem meg a kozigallas.gov.hu-n: a legfrissebb száz állásajánlatból tizenhatban keresnek óvodapedagógust.
Az egész úgy, ahogy van, elkeserítő. Látszólag persze ez is lehet first word problem: jó állásom van, hasznos munkát végezhetek, mit akarok még. Nos, például azt, hogy ha már eddig sikerült megúsznom, hogy kénytelen legyek leköpni magam, ezután is így legyen.
“de az embereket föl kell világosítani
hogy nem lehet pofázni mert beverik a szádat
fölszántják
és később még aratnak és csépelnek is rajta
s ha ezek után még maradt néhány fogad s megszólalsz
ez azt jelenti
beugrató vagy
besúgó
provokátor”
Ezt egy Szőcs Géza nevű illető írta még költő korában, egész pontosan 1984-ben. Gyakran eszembe szokott jutni. Végül is, én pofázásból élek, és már valószínűleg nem is fogom abbahagyni.
És most, most próbáljunk meg valahogyan rendet vágni a tantárgyleírásokban, mert amíg van miért, dolgozni kell.
5/356 – Hajtűkanyar
Épp csak tegnap nyígtam arról, hogy ide nekem egy kis viszonylagos normalitást, a zuniverzum viszont iszonytató-rettentőmód gyors volt, és máris meghallgatott. Én ugyan arra gondoltam, hogy hadd csepegtetek tudást a hallgatók fejibe, a zuniverzum ezzel szemben viszont adminisztratív, bürokratikus és körmölési tennivalókat adott, de ne legyünk telhetetlenek.
Egyúttal viszont arra is rádöbbentem, hogy annyi készpénz sincs már a bukszámban, amennyiért egy önérzetes kertvárosi kutyának megérne lepisilnie, úgyhogy a mai napot a bankban kezdem tiritarka nyári izébe, szalmakalapba és négyféle napvédő pacsmagba csomagolva.
Intermezzó – Tervek, tervek
Valamit a blog hatodik évével is kezdenem kell, nemdebár. Egyelőre ilyen tétova és rejtélyes terveim vannak, de majd úgyis elmagyarázom, ha odajutunk.
5/355 -Taccs
Azt hiszem, mostanra jutottunk el oda, hogy a nyár és annak minden aranyos kis hozadéka (napfény, dögmeleg, valamint a céltalan és fölösleges, de megerőltető szellemi munkával töltött hajnalok) szép lassan taccsra tesznek. Ma reggel kilenckor, amikor szédelegve és nyamvadtan lehevertem egy kicsit, azon kezdtem röhögni, hogy milyen jó is lesz majd, ha vége a vakációnak, és visszatérhetek a hozzávetőleges normalitásba.
Eská 5/48 – Színek, kódok, négyzetek
Tévedés ne essék, nem azt akarom most elhitetni veletek, hogy feltaláltam a meleg vizet vagy a szeletelt kenyeret, tudom azt nagyon jól, hogy a fonalakkal melózó népek közül sokan csinálják ugyanezt vagy valami hasonlót. Valójában csak néhány folyamatban lévő nagyinégyzetet szeretnék megmutatni, na meg a saját változatomat egy jól működő megoldásra.
Több, hasonló színű fonal esetén jól jön, ha az embernek utólag van lehetősége pontosan megállapítani, hogy (például) a “felhő”, a “szélvihar” vagy a “nagyanyóhaj” fedőnevű szürke fonalból van-e szükség még egy plusz gombolyagra. (Ezeket most hasraütésből írtam, de az eredeti, teljesen valódi megnevezések sem sokban különböznek ezektől.) Inkább a kódokat tartom számon, azokat pedig úgy, hogy kis ruhaszárító csipeszekre rakom fel azokat néhány tekerésnyi fonallal együtt.
Mivel úgyis le kell szedni a papírszalagot a gombolyagról, én azt használom fel arra, hogy a ruhaszárító csipeszen feltüntessem a kódot. Kivágom belőle a színkódot tartalmazó szeletkét, és rá sem ragasztom a csipeszre, csak feltekerem rá a fonalat. A csipesz így reciklálhatóvá válik – ha elfogy a fonal, és nincs többé szükségem többre, letekerem a csipeszről a maradékot, és máris tehetek rá egy másikat, semmi kecmec. Sőt, ha éppen nem akarok rá tenni semmit, használhatom ruhaszárításra is. Végül is, arra találták ki.
Most viszont még egyelőre melózom egy kicsit ezekkel meg ezeken itt, ni.
5/354 – Csongolygat
A Bűnök Barlangja nem csak nekem fontos ebben a menazsériában, hanem a négylábú családtagoknak is. Ha megkérdezné őket az ember, és hajlandóak lennének válaszolni, valószínűleg ezt a szobát szavaznák meg a legizgalmasabb helynek az egész lakásból. Amikor beütött a nyár és vele a horgolószezon, ami eddig sose volt, különösen izgi lett bemenni, és megnézni, mit lehetne legombolyítani. Én persze gondosan elzárom a fonalakat, de a macskák tisztában vannak azzal, hogy vannak fonalak, úgyhogy ötdekás agyukban ez piszok nagy árulásként van elraktározva, mellyel mindenféle jogos bosszúknak nyitottam ajtót, és magamra vessek, ha ez a jogos bosszú lesújt rám valamely váratlan irányból. Ma reggel például egy alsó varrógépspulnit találtam meg a szuterénben, a róla lecsongolygatott cérnát pedig a Bűnök Barlangjában, a folyosón, a lépcsőn, a konyhában, a nappaliban, az előszobában, valamint az alagsorba vezető lépcsőn. Mielőtt valamelyik szőrös disznó (valószínűleg Poci) elindult volna vele felmérni a lakást, ez egy tökig töltött spulni volt. Mire befejezte, maradt rajta összesen két méternyi cérna. Varnyúk nézzék csecsebogyónak a szemeteket, hát lopom én a cérnapénzt? Grr. Ráadásul mivel a bűntudatra minimális affinitásuk van, leszidni se lehet őket, mert csak néznek nagy szemekkel, hogy miva, miva, miva, aztán felmásznak mellém a kanapéra, hogy fésüljem meg őket. Úgyhogy ma reggel már eltávolítottam belőlük kétmaréknyi szőrt. Ennyivel is kevesebb jut a szőnyegekre meg kanapékra, no.
A vakációs spulni is erőst fogyóban van, mert ugyan csak egészen pontosan három hét múlva kezdődik a tanítás, de azelőtt még mindenféle harci feladatokat kell teljesíteni szóban, tettel, gondolattal és mulasztások miatt. Úgyhogy ezt a jelen hetet még lecsongolygatom, hajnaltól délig írás, délután meg molyolgatás a Bűnök Barlangjában. Ideális esetben be is fejezem azt, amit elkezdtem, de ha nem, akkor is az lesz, hogy aki bújt, aki nem, megyek.
Hogy őtözködős bloggerhez méltó dolgokat is mondjak: most jöttem rá, hogy ez a ruha idén még nem járt rajtam. Valószínűleg megunhattam kicsinyég, no. Kidobni azért még nem fogom. Kívül nem gyűrődős poliészterizé, belül pamutvászon, enni nem kér, kis helyen is elfér, és valaki otthon varrhatta magának a saját két kezével, mert sehol egy címke, sőt, nyoma sincs annak, hogy lett volna benne ilyesmi. Ebben a fröccsöntött világban meg kell becsülni azt, ha valaki beletett ennyi energiát egy holmiba.
5/353 – Diszkó
A tegnapi sütögetőbuli spontán videodiszkóba torkollott a teraszon. Grisette (ő a laptopom), két minihangszóró és a YouTube segítségével akkora hepajt csaptunk, hogy az csak negyed tizenegykor ért véget, és az “eklektikus zenei kínálat” csupán nagyon nagy vonalakban fedi le, mi mindenre pattogtunk. A skála a Bee Geestől a Welhellóig, a Boney M-től David Guettáig és Rick Astleytől (1987) a Foo Fighters + Rick Astley-ig (2017) terjedt, közben irgalmatlan mennyiségű Tankcsapdával.
Valamiért (én az elfogyasztott alkoholra tippelek) úgy éreztük a Repülő Kutatóval, hogy meg kell védenünk a kora középkorú generáció becsületét a tizenhárom éven aluliakkal szemben, és ez valószínűleg sikerült is, de ennek természetesen következményei vannak. Én például egy rövidke hajnali pisilési intermezzó után visszavonszoltam magam az ágyba, és háromnegyed tízkor ébredtem fel. Nyöszörögve. Hja, nem kellett volna végigpogózni a “Mennyország Turiszt”-ot, de különösképpen nem kellett volna élő demonstrációt tartani arról, mit csinál pontosan Shakira a semekével. Neki valószínűleg nem fáj ezek után minden porcika a bal bokájától fel egészen a bal csípőjéig. Nekem igen.
A mai napot ennélfogva rehabilitációs tevékenységekkel fogom tölteni, például dögledezni fogok, mintha csak vasárnap lenne. De hát, hé, éppen vasárnap van. Tényleg.
Minden nap más - mindennap más 