RSS

ajándék kategória bejegyzései

Eská 5/28 – Mosómaci

Nem én vagyok a legügyesebb hobbivarrónő a világon, a gomblyukazós-cipzárvarrós mizériákról már éppen eleget nyafogtam ehelyt. A legkitartóbb hobbivarrónő sem én vagyok: szeretem a párórás projekteket, amelyek azonnali eredményt adnak. (Kivéve, ha fontos és nemes küldetésről van szó, de akkor is sokat morgok meg nyivácskolok.) A ripsz-ropsz megoldásokhoz vonzódás azt is magával hozza, hogy nagyon szeretek rugalmas anyagokat varrni, főként polárt meg pólóanyagot, azok igen irgalmasan leplezik a szabás-illesztés hanyagságait. Az előírásokat híven követni, hát az sem igazán az én asztalom: itt még nem volt olyan, vajmi egyszerű burda-szabásminta sem, amit ne kisbencéztem volna meg kellő alapossággal, vö. “ránézett a mamája, nem ismert a fiára”. A jól bevált paplan- és nyafogóruha-recept (legújabb példánya itt) eredetileg például, ha jól emlékszem, cipzáras melegítőfelsőnek volt szánva, mielőtt én rátettem mancsikáimat a szabásmintára, és gyökeresen leegyszerűsítettem.  Mindehhez meg ráadásul dicstelen módon fösvény is vagyok, mint általában a mindentgyűjtő hörcsögöcskék: azok a projektek melengetik meg leginkább kicsi hideg szívemet, amelyekhez mindenféle maradékot használhatok, ráadásul – képletesen szólva – a lábam sem kell kitennem hozzájuk a Bűnök Barlangjából. (Amúgy, most komolyan: huszonvalahány év gyűjtőmunkája van ott felstószolva, de lehet, hogy több. A hímzőfonalaim között van olyan is, amit még középiskolás koromban vettem. Ami pedig mások hozzám került gyűjtőmunkáját és munkagyűjteményét illeti, bele sem merek gondolni. Az egyik tamperei turkálós gombcsomagban veritábilis hatvanas évekbeli gombok vannak, a fityingekért vaterázott másfél kiló hímzőcérna gyártója már évtizedek óta lehúzta a rolót, és épp a múlt héten esett fejemre alapanyagként a Repülő Kutató nagymamájának egyik elvásott lepedője, igazi háziszőttes darab igazi kézzel horgolt csipkeszegéllyel. Azzal is kéne kezdeni majd valamit, hogy szavamat ne felejtsem.)

Mindezek után talán könnyen érthető, miért ujjongtam annyira, amikor rátaláltam erre itt – még ha nem is vesszük figyelembe a “milyencuki!” felkiáltást, amit szintén nem lehetett megúszni. Először is: nemcsak ingyér volt, de jól értelmezhető fázisfotókkal is. Másodszor: többé-kevésbé minden alapanyag megvolt hozzá a Bűnök Barlangjában. Harmadszor: poláááár! És negyedszer: kiválóan kisbencézhető szabásmintáról van szó, amit vidáman alakítgathatok összevissza, ha arra szottyan kedvem. (A szabásminta kiötlője amúgy csodálatos kisbencéző maga is: itt lehet megvenni a “Menagerie” komplett gyűjteményének receptkönyvét, ami tizennyolcféle állatkát tartalmaz.)

És négy óra nettó munkával (nem volt lehetőségem egyfolytában megcsinálni, de sebaj) ott ült előttem ez ni.

Fázisfotókat nem mellékelek, a fenti linkben gyönyörűen megvan az összes mozzanat. A kisbencézés persze már ezzel a darabbal elkezdődött: a semekét nem fehér anyagból csináltam, hanem a farkával azonos, kosztűrőbb teveszőrszínből, a karmokat meg egyszerűen kihagytam. Ki is voltak pedig már szabva meg minden, de miután bevarrtam meg kicsipkéztem egyet, nem tetszett nekem, úgyhogy nemes egyszerűséggel mellőztem azokat, slussz. Szemnek pedig (mekkora meglepetés) gombokat varrtam fel, abból úgyis annyi van a Bűnök Barlangjában, mint a ragya.

A fenekében a súlyozós párnácska amúgy nem műanyagtörmelékkel van töltve, hanem két maréknyi száraz lencsével, aminek három éve lejárt a szavatossága, szóval töltőanyagnak még oké, de főzeléknek már nemigen. Apropó töltőanyag: barátunkba belement az összes polárficni, amit madarak töltögetésére szoktam használni, szóval muszáj lesz majd gondoskodnom utánpótlásról, meh.

De hát nem megérte?

 
7 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/24 hüvelyk ajándék, blabla, eská

 

5/261 – Egyedi

Asszem mindent elmondok erről a városról azzal, hogy ma még csak nem is én voltam a leghülyébben öltözött nő a piacon. A Repülő Kutató megnézett magának, aztán óvatosan és diplomatikusan azt mondta, milyen egyedi.

Nos, mi tagadás.

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/19 hüvelyk ajándék, újracucc, eská, tavasz

 

Eská 5/27 – Borsószem királykisasszony

Élek a gyanúperrel, hogy ezt a bejegyzést várjátok leginkább, úgyhogy nem várakoztathatom tovább a nagyérdeműt, ugyebár, már múlt vasárnap megvolt az elsőáldozás. A késés egyik oka az, hogy kellett egy kis nyuginyugi, amikor végre megírhatom, a másik meg, hogy kellett engedély Csőrikétől, hogy fellőhessem a blogra az elsőáldozós bálhercegnő fotóit is. Nyuginyugi éppen van, a húgom is felmerült végre húsz kiló eper befőzéséből (félelmetes csaj ez, semmi kétség), és áldását adta Filoméla publikálására. Ami a fotókat illeti, bónusz kiscsajt is kaptok hozzájuk, mert Tosca folyton beledugta vigyori arcikáját a képekbe. Sebaj, ez így még jobb, semmi beállított fotó, csak természetesen.

Na de térjünk vissza a kezdetek kezdeteihez. Amikor két héttel az esemény előtt a Bazi Nagy Lila Tündérruhát rápróbáltam a gyermekre, “elfelejtettem” mellékelni hozzá a kecskebékafarkas hacacát. Öreg koromra roppantul feledékeny lettem, nem vitás. (Az utolsó pillanatban kaptam le a vállfáról, és a hátam mögött gombócba gyűrve passzoltam át a Repülő Kutatónak, aki hirtelen beledugta az utazótáskámba. Igen jó minőségű bűnszövetkezet vagyunk mi ketten.) Kamaszkoromban mondta egy reménytelen szerelmem (nekem akkortájt főleg olyanok voltak), hogy “amit nem látok, abba nem ütközhetem bele”, és ez filosofice igen mélyértelmű kijelentés volt, a kecskebékafarkas hacacát se hiányolta senki. Mint kiderült, a ruha úgy ment fel a leányzóra, mint borsóra a héja, de a családdal folytatott konzultáció eredményeként arra a döntésre jutottunk, hogy jobban fog festeni, ha a felsőrész négy centivel rövidebb lesz a végső darabon. Lemértem azt is, a szoknyarésznek milyen hosszúnak kell lennie ahhoz, hogy Filoméla ne essen hasra a templom lépcsein, ámde épp csak a cipője orra látsszon ki a cuccból, aztán hazajöttünk, hogy a félév vége felé döngetve, takonymanókkal hadakozva megvívjam harcaimat a végső produktummal.

Mindent összevéve roppantul büszke vagyok magamra, hogy ez összejött, egyúttal viszont azt is be kell vallanom, hogy megkönnyebbült sóhajjal tettem le végül a kész darabot, hurrá, Tosca elsőáldozásáig van még négy év, addig új erőre kapok egy következő bálhercegnő ruha megvarrásához. Na de lássuk a medvét.

A rendelés az volt, hogy ne legyen az anyag gleccserfehér, de ne legyen nagyon krémszínű se, ne ríjon ki túlságosan Filoméla a többi leányzó közül. Sikerült is vadásznom egy csodálatosan jó tartású matt szatén anyagot éppen a megfelelő színben. Voálá végeredmény.

Én még életemben nem dolgoztam ilyen drága anyaggal, és a macskákat is roppantul érdekelte, úgyhogy a Bűnök Barlangja szokatlan módon folyvást zárva volt ezalatt a két hét alatt. Kivéve persze azt a keddet, amikor megjött Atilláné kiredvázni összes termeinket a Bűnök Barlangja kivételével, ahonnan összeszedtem a ruha darabjait, és helyükre betelepítettem a macskákat, aztán vissza az egész.

A varrás legnagyobb bibéje az volt, hogy controlfreak nagynéni/hobbivarrónőnek lenni szívás, különben is mit szól Mucsa-Külső-Szentkáta népe, ha elbaszarintom a darabot, úgyhogy a “kétszer mérj, egyszer vágj” alapelv nálam “háromszor mérj, jelöld újra, egyszer vágj sopánkodva, aztán cöccögve nézegesd” változat formájában valósult meg. A legelején még azt is megnéztem az anyag egyik csücskén, mivel tudom a szabásminta-vonalakat külsérelmi nyom nélkül bejelölni, úgyhogy, ha esetleg ilyesmit akartok varrni, előre szólok, hogy a lila Prym illanófilc nem illant el róla, a piros és kék szabóceruza nyomát pedig csak maszatolva lehetett kitörölni. Az egyetlen működő megoldás a fehér szabóceruza volt, úgyhogy az még külön bulit jelentett, mikor a fehéren fehér vonalak nyomán próbáltam összevarrni a szűkítőket a mellrészen plusz annak batisztbélésén.

Ahhoz, hogy mégiscsak lehessen látni, én varrtam a cuccot, a nyakkivágást a szokott módon kivirágocskáztam, miután körbekajtattam a fél világot olyan coton perlé után, ami színében pont azonos a ruhaanyagéval.

Mint látható, a mellrészt muszáj volt gondosan letűznöm  két milliméterrel az ujjavarrás mellett, mert az anyag épp a jó tartása miatt csak mérsékelten akart engedelmeskedni nekem, pedig asszem idén még összesen nem vasaltam annyit, mint ennek a ruhának a varrása közben.

Mondtam már nektek, hogy a cipzárokkal roppant módon hadilábon állok. Na hát még életemben nem sikerült ilyen szépen bevarrnom cipzárt soha semmibe.

Nyilván kézzel történt, hogyan máshogy. A végeredmény tele van olyan megoldásokkal, amelyeket “kézzel varrt, igényes szalonmunka” néven lehetne illetni, bár tulajdonképpen az őszinte változat úgy fest, hogy “túl balfék voltam géppel megoldani”. A bélés kézzel van belevarrva, az alja is kézzel felhajtva (géppel úgy festett volna, mint az ökörhugyozás), de az alábbi megoldásra tényleg büszke vagyok, hogy én csináltam, egyedül:

Igen, a hurokgombolásra gondolok.

Végre kész volt a ruha, háromszázötvenhetedjére is végigmentem rajta a vasalóval, vállfa, huzat, be Emesébe. Addig viszont még mindig tűkön ültem, amíg szombat este meg nem fürdettük az elsőáldozó bálhercegnőt, és bele nem cuppantottuk a ruhába, mert én ugyan tényleg háromszor mértem meg cöccögtem meg minden, de akkor is, ez nem egy rugalmas anyag, mi van, ha túlkicsi vagy túlnagy vagy túlizé. És nem volt sem túlkicsi sem túlnagy sem túlizé, és én valék boldog.

Másnap újólag belerántottuk az ifjú hölgyet a ruhába, harisnyazokni, kiscipő, hajcsatok, gyerünk. Az elsőáldozás a Tecikében volt (imádom Mucsa-Külső-Szentkáta humorát, a Tecike az a Lisieux-i Kis Szent Teréz templom kollokviális neve), és mire megérkeztünk, már ott álldogáltak további elsőáldozós bálhercegnők is, én meg egészen őszintén megijedtem.

Ha emlékeztek még, a húgom részt vett elsőáldozós szülőoktatáson, ahol megnyugtatták őket, nem muszáj kesztyűt venni az ifjú hölgyeknek, és én enyhén reménykedtem abban, hogy ez vicc, de nem, ez a sivár és nyomasztó valóság. A templom előtt fél tucat falusi kismenyasszony álldogált olyan dolgokba öltözve és olyan módon frizírozva, amitől csak azt a kérdést tudtam feltenni, mi a franckarikával tudnak majd ezen felülígérni, amikor tizenöt év múlva az esküvőjükre készülnek? Krinolinok. Magassarkú fehér cipők. Több köbméter gépi csipke, amiről tapasztalatból tudom, hogy úgy szúr, mint a szögesdrót. Kis szaténszütyők. Csipkekesztyűk. Kontyok. Kigyöngyözött kontyok. Kivirágozott kontyok. Kicsillámporozott kontyok. Legalább négy feji konstrukcióról látszott, hogy szegény kiscicák nem úszták meg két-három óra fodrászmunka alatt – istenbizony elaboráltabb frizurák voltak, mint amit én hordtam az esküvőmön, pedig abban is volt huszonöt hajtű meg két kábelkötöző szalag. Ja, meg smink. Kilencéveseknek.

Úgy sajnáltam szegény kipintyölt kismenyasszonyokat, hogy arra nincs kifejezés. Mindeközben meg a mi példányunk ott volt a nagynéni varrta ruhájában, elaborált frizurájában pedig (=megfésültük) négy virágos hajtű, melyeket úgyszintén a fentnevezett nagynéni állított elő készenvett röltexes tüllvirágokból meg kínaibótos csatokból, ötven darab százötven forint. Úgyhogy lehajoltam hozzá, azt mondtam neki teljes őszinteséggel, hogy “te vagy itt a legszebb”, aztán utána néztem, amíg bevonul a Tecikébe.

Az elsőáldozást és a hozzá tartozó misét részben fedje a feledés fátyla. Mi két ötévessel, egy négyévessel és két kétévessel vettünk részt rajta, de hálistennek az oldalajtó mellett ültünk, úgyhogy mikor éppen elromlott bennük a hangerőszabályzó, ki lehetett velük rohanni a Tecike udvarára. (Templomi jojó, így tudnám összefoglalni az eseményeket.) Emellett a papot hallgatva azt fogalmazám meg magamban, hogy erre csak két esetben van magyarázat és bocsánat, az egyik a nemmagyar anyanyelv, a másik meg a sztrók. (Mint később kiderült, “agyi infarktusa” volt. Ja, sztrók. Minden megbocsátva. Elnézést, tiszi.) A másik részét nyilván ne fedje a feledés fátyla, az ünnepi alkalom mellett más ínyencségek is voltak. A diakónus vagy kijabokám (vulgó Robi, az én családom erősen be van ágyazva a lokális katolikus közéletbe) prédikált, és én még sose hallottam templomban a “te vagy létünk alapjának eszkatológiai manifesztációja” kezdetű viccet, de most igen. Fényesen mulattam. A Repülő Kutató is. Lehet, hogy csak mi ketten mulattunk fényesen, de mi nagyon. A húgom gyönyörűségesen elénekelte szólóban az Ave verum corpust, amit én szakmaice is igen értékeltem, képezdész koromban egyszer fél éven kínozott vele minket a kamarakórus vezetője. (Arról azért még meg kell emlékezni, hogy előző este a kölykök, sörök, majonézes vinetés kenyerek és más kellemességek közepette rondószerűen vissza-visszatért a “hol a nyavalyában van a Mozart-kotta?” kérdése is. Mint ez kikövetkeztethető, megkerült.) Az orgonánál penig sógorom, alias Kaktusz ült, úgyhogy a miséről való kivonulás a “járjatok békével” után improvizatív futamokba torkollott erős Gershwin-áthallásokkal, én legalábbis azokat hallottam át belőlük.

Odakint a templom előtt a kismenyasszonyok különböző, úgyszintén roppant elaborált családi fotókba álltak be (volt ott egy família, amelynek tagjai mind egy szálig fekete-pirosba öltöztek, úgy néztek ki, mint egy flamenco-társulat), én meg aszondám Filomélának, most már szabad a játék, egy ruha nem azért van, hogy úgy álljunk benne, mint a faszent. És lőn.

A kölyköknek legalább annyi érzéke van az ilyesmihez, mint a nagynénjüknek, a fotók nagy hányada egy vidám narancssárga kuka mellett készült.

És, mint látható, igen jól érezték magukat, én meg ennél többet nem kívánhatok úgyse.

 
13 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/19 hüvelyk ajándék, blabla, eská

 

Intermezzó – Modern művészet

Végre erre is sort kerítek: íme a gyönyörű ajándékok, amelyeket a Repülő Kutató hozott nekem legutóbbi repülő kutatásából.

Egy nyomozó számára már ennyiből is nyilvánvaló lenne, hogy a Vantaán szállt át (újabb Marimekko zokni, nyamnyam), New Yorkban pedig elment a MoMÁba. Ez utóbbiról a biztonság kedvéért még a helyszínről értesített engem kábé olyanformán, hogy “jaj, meg fogsz ölni, itt állok Az avignoni kisasszonyok előtt”, mire én szívélyes utálatomról értesítettem őtet. Ilyet valószínűleg máskor is csinálok, ez a Mondrian-selyemkendő egészen codálatosz. Majd nyilván látni fogjátok celofánburkolat nélkül is, de egyelőre felraktam a polcra, túl a szőrös dögök hatótávolságán.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/05/18 hüvelyk ajándék

 

Intermezzó – Gege

(Csak hogy ne hagyjalak titeket mára kontent nélkül.)

Tavaly nyáron jelentek meg először ezen a blogon a gegék, itt meg itt. Na hát kérem azóta Giggü kinőtte a nevét is meg a gegéket is, úgyhogy gondos nagynéniként rendeltem újabb gegéket a Meskáról Perpétának. (Mert most már ez a neve. És a lába 21-es.)

Meg is érkeztek, íme.

Mint a bennem lévő paidagógosz néni megállapította, ezek a gegék arra is alkalmasak, hadd szokja a kölök, hogy van neki jobb meg bal lába. “Nédda, éppen egymásra vigyorognak a csigák meg a kismadarak, és ez így jó”.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/05 hüvelyk ajándék, nyár, tavasz

 

Eská 5/26 – Kipa öt lépésben

(Háromnegyed négykor ébredtem arra, hogy nem jut levegő az eldugult fejembe, úgyhogy azóta fentkukurikú. Eszemsemmi, blogoljunk.)

A szombati bejegyzésben már belengettem, hogy micsoda harci feladatot kellett nekem teljesítenem, ojvej. Az internet persze egy kincsesbánya, annyiféle kiparecept van ott, hogy hajaj. Horgolva, kötve, hímezve, varrva, csak bírj választani. Na most, minekutána nyilván nem volt se kedvem, se türelmem, se időm több heti míves munkát belefeccölni a feladatba, valami nagyon-nagyon egyszerűcskét kerestem, és aki keres, az talál. Olyan egyszerű recept lett, mint egy pof.

Kipa hét lépésben, WikiHow. Na én ezt a hét lépést lecsökkentettem ötre, azóta is büszke vagyok magamra. Lássuk, hogyan néztek ki nálam ezek a lépések. (A képek minőségéért előre is elnézést, a varróasztalomon fenemód tűzött a nap, úgyhogy a nyugati fekvésű előszobába hurcoltam ki fotózni a cuccot, ott meg zöld a fal. Meh, ez van.)

1. Mindenekelőtt rárivalltam a Repülő Kutatóra, mutasd-sza a fejed, mekkora sábeszdekli kell rá. Az én fejemen is megmérhettem volna, persze, de nekem akkora fejem van, mint egy hombár, plusz még a piros kóc. A Repülő Kutató egy 50 centi körkerületű kipával lett volna el yol. (Neki is akkora feje van, mint egy hombár.)

2. “Olyan anyagot választasz, ami jólesik.” Muhaha, nem tudjátok ti, mit cselekedtetek ezzel. Nyilván poláranyag lesz, mi lenne más.

3. “Vágj ki egy kört az anyagból.” Ehhez én egy tángyért használtam, mint a mellékelt ábra mutatja.

Amit a WikiHow nem mond, de a 4. lépés ismeretében nélkülözhetetlen feladat: a lemért körkerületnél 5 centivel nagyobbat vágj ki. Ez itt most esetünkben úgy festett, hogy 50+5 centi körkerületű polárpalacsinták álltak előttem.

4. “Vágj ki a palacsintádból egy 5 centis körcikkelyt.” Na, most már teccik érteni megjegyzésemet a 3. lépésnél? Ha nem adjuk előre hozzá a ráhagyást, öt centivel kisebb körkerületű lesz a végeredmény. (Most amúgy kicsit úgy érzem magam, mint Indiana Jones a frigyláda után kajtatva, ha emlékeztek arra a részre, amikor rá kellett biggyeszteni egy botra a helymeghatározó kristályt. A bot hosszával volt ott a suskus, Jahve nagyobb dicsőségére.)

A kör sugarának meghatározásához, mint alább látható, a legegyszerűbb módszer négybe hajtani az anyagot, és megjelölni a csücskét.

5. “Varrd össze a körcikkely után maradt lyukat.” Ezt én varrógéppel, széles cikcakkal oldottam meg úgy, hogy a széleket egymásra csúsztattam. Az elején gombvarró öltés, a végén gombvarró öltés (ez megakadályozza a kibomlást), középen széles cikcakk.

Éééés, kész. A 6. lépést (“Szegd be a kipát”) kihagytam, mert a polár nem foszlik, a 7. lépést (“Dekorálj kedvedre”) szintúgy.

Aztán mi lett a vége, na mi? A kórusbeli férfiak összetanakodának, mint Kőmíves Kelemen kollégái, aztán arra jutottak, hogy a húgomat talán befalazhatnák nem teszik fel a kipákat, mert mi van, ha Mucsa-Külső-Szentkáta műértő közönsége kiröhögi őket miatta. (Kivéve a basszust. A basszus egy igen bátor ember, és olyan pálinkát főz, hogy ihaj.) Mindezt három órával a fellépés előtt.

Azt pedig, hogy a húgom mit szóla ehhez a döntéshez, s tüzet okádott-é vagy sem, tessék megkeresni majd a “Zsidó és majdnem zsidó mesék a 21. századi Káeurópából” gyűjteményben.

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/01 hüvelyk ajándék, blabla, eská

 

Eská 5/25 – Az ötperces ruha esete

Ezt mindenképpen muszáj elmesélnem, mert engem még ennyire sose rajongtak körül a varrási szkilljeim miatt, és ezt szeretném rögzíteni az utókor meg önmagam számára. Az utókor annyira nem fontos amúgy, de nekem igen jól fog esni majd visszanézni erre, amikor majd valami különösen barátságtalan projekttel szívok.

Tegnap délelőtt Tosca egy adott ponton megjelent felháborodva azzal, hogy az egyik Barbie-nak nincs ruhája. Ez valóban felháborító dolog egy Barbie-tól, úgyhogy muszáj volt lépéseket tennem ezügyben. Szerencsére volt kézügyben egy szétrongyolódott csipkésaljú pipeződ bébileggings, nekem meg volt öt fölös percem.

Tosca el volt ragadtatva. Több ízben is elmondta, hogy jelenleg ez a házban a legszebb ruhájú Barbie. (Ez nagy szó, mert a házban volt többek között egy sellő Barbie meg egy, hogyismondjam, “Dubaiban-vagyok-rúdtáncos” Barbie is, bár ez utóbbinak lehet, hogy csak elvesztették valahol a nadrágját.) Megmutatta Filomélának. Megmutatta Perpétának. Megmutatta a Repülő Kutatónak és Csőrikének is, aztán megint végigment a soron. Végül pedig közölte, hogy ezt a Barbie-t fogja elvinni nagymamáékhoz is, mert ez a legszebb ruhájú Barbie a házban.

Nos, nem is tudom, mikor éreztem utoljára ekkora erővel egy varróprojekt kapcsán, hogy YEAH.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/04/30 hüvelyk ajándék, újracucc, eská

 

Eská 5/24 – A Bazi Nagy Lila Tündérruha akció

Nem szeretném tovább csigázni a nagyérdemű idegeit, egyébként is essünk túl rajta, így talán kevésbé fog fájni.

Mint erről már mesélgetek egy ideje, Filoméla unokahúgomnak elsőáldozása lesz, nekem meg az a feladatom, hogy erre gyártsak neki ruhát. Előkotortam az összes elsőáldozóruhás Burdát, aztán fotókat küldtem a ruhákokról, hogy melyikre óhajtja leadni a rendelést.

Nos, erre. (2006/2, 141. modell)

Na most Filoméla igen okos kislány, de attól még kilencéves ennek minden hozadékával egyetemben. Ergo a választásban minden bizonnyal nem csak azok a dolgok befolyásolták, amelyek például az én esetemben felmerülnének, hogyúgymondjam. Azt például már a kezdetben fontosnak tartottam hangsúlyozni, hogy a ruhával nem jár hátközépig érő ondolált haj és smink sem. (Az a szempillaspirál büntet, nem vitás.) Voltak gyanúim az átlapolós hacacával kapcsolatban is, az mindig kétkedéssel tölt el, amikor ilyen kecsesen markolva kitartják kétfelé, de egye fene, lássuk.

A választásban továbbá valószínűleg nagy szerepet játszott az is, amit a szabásminta nemes egyszerűséggel úgy ír le, hogy “35 db organzavirág”, na meg ez is, ni:

Igen, a lapockáig érő ondolált haj alatti rohadék kis gyöngyházgombokra gondolok.

Azt hiszem, lelőhetem a bús poént: mindezekből a kívánatos elemekből nem lesz semmi, vagy ha igen, nem énáltalam. Gombok helyett végigcipzárt fogok alkalmazni (azt is dérreldúrral, rettentően utálok cipzárt varrni, minden bizonnyal kézzel lesz beapplikálva), az átlapolós hacaca meg mindjárt meglátjátok, hogyan néz ki az én interpretációmban, szóval az is felejtős.

Mielőtt belevágtam volna a drága fehér anyagba, egy próbadarabot szerettem volna összeállítani, amin át lehet vezetni a javítgatásokat. Összekotortam itthonról néhány régóta őrizgetett taftot meg effélét, aztán erisszed. Sok morgás árán és két nap munkájával, de sikerült is legyártani ezt itt ni. Hadd mutatom be a Bazi Nagy Lila Tündérruhát.

Ebbe persze tessék még beleképzelni egy gyereket (A jelzet) meg egy alsószoknyát (B jelzet). Az alábbi ábrán a B jelzet található.

Belül puha trikotázs, kívül egy régen használatlan (és már eredetileg is turkálós) függöny anyaga, gumit bele, kalap.

Eddig elég jól sikerült megúszni a feladatot, bélése persze nincs még az izének, cserébe vannak illesztési problémái csőstül, de hát egyelőre nem tökéletességre törekedtünk, hanem a szabásminta megfejtésére. (Az elején a hajtás előállítási módja pl. a Burda legszebb kriptikus szövegeibe volt belerejtve, ott forgattam összevissza vagy fél órát, mire rájöttem, hogyan műxik.)

A problémák ezután jöttek, mégpedig egészen pontosan az áthajtós hacacával. Én azt megcsináltam. Még sokáig sajnálni fogom a beleölt anyagot.

Jó, nyilván jön bele még egy gyerek (A jelzet) meg egy alsószoknya (B jelzet, illusztrálva ott fent), de akkor sem várhatom el A jelzettől, hogy egész idő alatt kecsesen markolva kitartsa a hacacát, mely most egyelőre úgy fest, hogy Kanga jutott eszembe, aki Bagoly lakásának takarításakor megkérdezte, ugye kidobhatja azokat a kecskebékafarkakat, mire Bagoly felháborodottan közölte, hogy azok az ő spongyái.

35 darab organzavirágot sem valószínű, hogy elő fogok állítani, ez a kettő is fél órát zabált fel,

úgyhogy most kemény tratatívákra készülök az elsőáldozós bálhercegnő ruha szabásmintájával és dekorációival kapcsolatban, drukkoljatok nekem.

 
13 hozzászólás

Szerző: be 2018/04/28 hüvelyk ajándék, blabla, eská

 

5/206 – Édelvájsz

A Repülő Kutató rövid udvariassági látogatásra érkezett kishazánkba, merthogy tegnap ugyan hazaesett a síelésből, de ma már utazik tova egy újabb országba, konferenciára. Meg kell szolgálni az embernek a nevét, nemdebár. Amúgy ezt hozta nekem a síelésből, amelyről persze még menet közben kiderült, melyik országban teljesítette, de ha véletlenül nem derült volna ki, akkor se kéne most tönkreerőltetnem az agyam, hogy ugyan hol jártál, édes szívem.

Well. Mint némiképp panaszosan megjegyezte, ez tényleg egy síelős hely volt, ahol nem lehetett nekem zoknit venni, de még csokit sem. (Csoki volt ugyan, de csak olyan nemzetközi kommersz izék, mint Milka vagy Twix, sehol egy zergetej és encián ízesítésű helyi specialitét.) Ahogy ezt a csomagolást elnézem, arrafelé az ízlést sem osztogatták nagy tételben azoknak, akikre rábízták a zacsitervezést. Van itt minden, ami köll: tájfotó, zászló, szívecske, abroszkocka meg a kihagyhatatlan édelvájszok, mindez ráadásul azt a kényelmetlen érzést kelti az emberben, hogy tulajdonképpen egy kerti budi ajtaját látja, a szívecske alakú kivágáson bekukucskálva a… izé, hogyismondjam.

Nekem is van itt a mai napra minden, ami köll, de még az is, ami nem. Például még mindig nem tudom, mit vegyek fel a könyvbemutatómra, és ennek olyan rettenetes következményei várhatók, hogy nem a roskadásig töltött szekrényekből csemegézek, hanem összeütök valamit piszok hirtelen.

Ha az Úr kegyes hozzánk, legalább édelvájszok nem lesznek rajta.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/03/25 hüvelyk ajándék, tavasz

 

Intermezzó – Totemállat

Ha van nekem totemállatom, az a róka. Nahát a Repülő Kutató rendelt nekem egyet a Meskáról. Nem annyira Vuk, mint inkább Karak, de én ettől még boldogabb vagyok.

A meskás kézműves bolt Inkarno néven fut, ha tudni szeretnétek. Fizetni ők se fizetnek nekem, de erősen gondolkodom azon, hogy megrendelem tőlük Pocit és Celót is, mert olyat is tudnak.

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2018/03/18 hüvelyk ajándék, eská

 

Intermezzó – A fotózhatatlan forgószél

Amikor eldöntöttem, hogy Giggüt a továbbiakban átnevezem Perpétuára.

 
9 hozzászólás

Szerző: be 2018/03/12 hüvelyk ajándék, eská, macs

 

Eská 5/18 – Tzitzák meg ruhák

Azt nem mondhatni, hogy Giggü le lenne rongyosodva, de a tavaly varrt ruhák az elhasználódás/kinövődés többé-kevésbé előrehaladott fázisaiban vagynak, szóval most varrtam neki tegnap du meg ma reggel további hármat.

Képmagyarázatul csak annyit, hogy nekem továbbra is erősségem a kicsi tarka részletek kidolgozása (háhá),

a kínaibótos színes gombok remekül szuperálnak,

és véleményem szerint egy Giggü korú hölgy is hordhat fenyőzöldet vagy szürke kockásat, ha jó az anyag, és a végtermék kellő módon ki van rittyentve narancs meg rózsaszín rátétekkel. (Különösen, hogy ezeken a színeken kevésbé látszik meg a kosz, amit egy nem egészen kétéves felmártogat enmagával.)

A tzitzák meg azért, mert most azokat szereti.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/03/09 hüvelyk ajándék, eská, macs, tavasz

 

Eská 5/9 – Mert mindenki jófej

Anyósom tök jó fej, ez abból is látszik, hogy nem egy doboz pralinét kapott karácsonyra.

Én is tök jó fej vagyok. Adhattam volna egy doboz pralinét is.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2017/12/26 hüvelyk ajándék, eská

 

5/108 – Reggae

Azt szokták mondani, jobb későn, mint soha, én meg hozzátenném azt is, hogy jobb darabokban, mint sehogy. A mai napom két csinos darabra repedt ketté, melynek elejében hajat mostam, orcámat ápolgattam mindenféle kencével, majd nyafogóruhában és harmonikázó zokniban sütöttem két tepsi bajor sós péksütit, a hátuljában pedig megvarrtam egy díszpárnát, a lehetőségekhez képest kirittyentettem magam, és mindjárt átlejtek a szomszédba, ahol már két órája folyik az ereszdelahajamat.

A két darab között pedig aludtam egy csodálatos, nyálfolyatós három órányi adagot, színes-szagos hülye álmokkal. Egy bizarr balkáni panzióban nyaraltam éppen, ahol mindenáron rám akartak tukmálni egy ötszáz darabos bakelitlemez-gyűjteményt, csupa dzsessz meg reggae, és ingyen az enyém, csak vigyem, mert nem tudják hol tárolni. Amikor felébredtem, éppen azt szerveztem, hogyan jusson el a húgomhoz, aki valószínűleg  tudna vele mit kezdeni. És közben kebabot sütöttem a szobámban rezsón, a macskáim meg roppant érdeklődéssel kísérték a műveletet.

Nem is igen kell velem történnie semminek, a fantáziám megoldja.

Hogy ne érje szó a ház elejét, itt a ma varrt párna is. Nincs benne semmi spéci, de én roppant tetszetősnek találom. Remélem, a célszemély is.

 

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2017/12/17 hüvelyk ajándék, eská, tél

 

Eská 5/7 – Lánypárna, fiúpárna

Semmi bajom nincs nekem az uniszex gyermekholmikkal, desőt, viszont általában megpróbálom az ajándékozotthoz idomítani az ajándékot, nem pedig fordítva. Nahát amikor egy tizenkét éves focizós-horgászós fiúnak, valamint egy tüll-és-flitter ötéves lánynak* van szülinapja/névnapja/bármije, bizony személyre szabott cuccal érdemes nekifutni, ha van rá annyi idő.

Nekem éppen volt. Három óra. Most légy okos, Domokos.

Mindemellett persze vegyük számításba, hogy a Bűnök Barlangjában mindig van egy csomó alapanyag, sőt, afféle homályos tervekhez is akadnak beszerzések, mint például hogy “egy díszpárna mindig jól jön, ha esetleg ajándék kell, én szívesen varrok díszpárnahuzatot, úgyis itt vagyunk az Ikeában, vegyünk néhány behúzható párnát a legolcsóbból, ugye, Emese hazahozza?” (Hazahozta.) Így hát ezúttal nem volt túl nehéz dolgom: elő az “egyszer kelljen, s jó, ha van” készletből két 40×40 centis párnát, elő néhány alapanyagot, aztán uccuneki.

Mindenekelőtt kivágtam két 42×42 centis négyzetet polárból a párnák színéhez:

aztán elkezdtem rájuk rakosgatni mindenféle ezmegazt. Egyet a lánynak:

(Ezt a párnát a végén, átnyújtáskor az a reakció fogadta, hogy “Ez éppen abból az anyagból van, mint a sapkám!” Nos, mi tagadás. Okos gyerek.)

Egyet meg a fiúnak:

(Az utóbbi esetében abba a szobába szántam a cuccot, amelyben ez a függöny van meg ezek a párnák. Átvételkor azonnal közölte is velem a címzett, hogy rájött, mit csinálok. Ő is okos gyerek.)

Ezek után viszont nemigen van mit részletezni azon, mit csináltam. Felgombostűztem a stratégiailag alkalmasnak talált helyekre a dekoratív firlefancokat, kinek tulipán, kinek kisbolygó, aztán eriszd. A tulipánok esetében előbb felvarrtam a szárakat széles cikcakkal a szivárványszínű effektfonalból, azután pedig egyenes öltéssel a szélüktől pár milliméterre a tulipánokat úgy, hogy a szárak vége a tulipán kelyhe alá kerüljön, voálá:

A fiúpárnánál ezzel szemben előbb a bolygókat varrtam fel a tulipánokéhoz hasonló technikával, aztán utána töltöttem be a réseket a széles cikcakkal levarrt bogyós effektfonallal:

A párnák hátuljára egy régi maradék csíkos vászonból szerkintettem gombbal záródó hátlapot a jól bevált hurokgombolással:

Ééés, kész:

Három óra alatt eljutni ötlettől átnyújtásig – nem is rossz.

* Idén nyáron majdnem hőgutát kapott, de nem akarta semmi áron levenni magáról a földig érő, hosszú ujjú vastag poliészter hercegnőruhát. Ez, azt hiszem, sok mindent elárul.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2017/11/28 hüvelyk ajándék, blabla, eská

 

5/87 – Zokni

A Repülő Kutató hazajött Münchenből, hozott nekem zoknit, főzött vacsorát, ma továbbmegy Bécsbe. A vacsorát megettem, a zoknit ma felvettem, örültem a pasasnak, amikor megjött, integetek utána, amikor elmegy, minden a megszokott mederben folyik, sálálá.

Mivel valószínűleg megfogalmazódik bennetek most erről a fotóról néhány kérdés, hadd megyek elébe.

Nem, zoknit ajándékozni nem ciki. Gondoljatok Albus Dumbledore-ra. Meg Dobbyra, természetesen.

Igen, a Repülő Kutató színtévesztő. Nem, a zöldet nem téveszti a lilával, ezeket a színeket elég jól meg tudja különböztetni egymástól. Azért vette meg nekem ezt a zoknit, mert kíváncsi volt, hogyan fog mutatni fotón, és hogy vajon mivel veszem fel.

Nem, én nem vagyok színtévesztő. Ha az lennék, nem tudtam volna kivadászni ruháim végtelen tárából egy épp ilyen zöld pólót meg egy épp ilyen lila kardigánt. Én csak egy még mindig nyomott nő vagyok, aki tarkabarkákkal meg fölös szénhidrátokkal kompenzálja a fáradtságot, és még mindig van neki a Bűnök Barlangjában tegnapról egy fél tábla csoki.

Úgyhogy most megyek, és megeszem.

 

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2017/11/26 hüvelyk ajándék, eská, ősz

 

Intermezzó – Majdnem Dobby

(Tulajdonképpen ez is szekrényszaporulatos poszt, de nem az én szekrényem tartalma szaporodik. Viszont nem állom meg, hogy be ne blogoljam.)

Idén nyáron Kanadában a Torontó utcáin mászkáló öltönyös úriemberek bokicáit nézegetve a Repülő Kutatónak afféle szartoriális epifannija lett, miszerint a színes és mintás zokni mekkora ötlet, és hogy mennyire feldob egy egyébként konzervatív viseletet is, ide nekem színes zoknikat, juhé. Na jó – mondtam én akkor magamban -, nézzük meg, mennyire vagyok jó Dobbynak. (Ha emlékeztek rá, Harry Potter egyszer csodálatos karácsonyi ajándékot kapott Dobbytól, a házimanótól. Egy pár zoknit. Mégpedig, pontosan idézve: “Az egyik zokni élénkpiros volt, kis seprűket ábrázoló mintákkal, a másik zöld alapszínét aranycikeszek díszítették.”)

Zoknit kötni ugyan nem tudok, de zoknit rendelni, azt remekül. Úgyhogy mikor a múltkorában szembesétált velem egy vidám zoknikat reklámozó hirdetés, rendeltem a Repülő Kutatónak három párat, tele olyan kedvenckéivel, mint macskák, kovászos uborka meg cékla.

A vicces zoknik persze teljesen értelmetlen ajándékok olyasvalaki esetében, aki csak egyszer veszi fel ezeket, aztán a fiók hátuljába száműzi őket, de nálunk most nem ez a helyzet. A három pár felemás csudaságot a Repülő Kutató már fel is csomagolta, viszi magával Bukarestbe. (És nem azért, mert ne lenne a többi zoknija tiszta.) Sőt, jelenleg a céklás a legnagyobb favoritja, pedig az aztán tényleg felemás, de hujujmód.

Zsák a foltját. Bezony, nem én vagyok az egyetlen a családban, aki néha egészen elképesztő dolgokat képes felvenni, ráadásul a legnagyobb örömmel.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2017/10/28 hüvelyk ajándék

 

Eská – 5/5 – A kisruha-varrónő

Ja, pontosan mint Malvinka a Kincskereső kisködmönben. Nemigen jutok hozzá ahhoz, hogy varrogassak, de ezúttal inkább ezt csináltam, mint mást, mert ennek minden bizonnyal több haszna lesz. Gyakorlatilag nincs annyi holmi, amit egy Giggü korú hölgy el ne szaggatna vagy ki ne nőne, úgyhogy összeütöttem neki gyorsan kettő ruhát pikk-pakk. Eredetileg persze megjárta a fejem az is, hogy mekkora poén lenne varrni neki egy komplett készletet, melyből mindegyik darab Bari rohadék kis barátai közül fog egyet-egyet illusztrálni, de persze időm arra nem vala, szóval ennyiben maradtunk. Sebaj, így is ő lesz a legegyénibben öltözött példány a Nagy Lapos Mezőváros bölcsijében.

 

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2017/10/22 hüvelyk ajándék, eská

 

Intermezzó – Ajándék, mert pom-pom-pom

Filoméla nevű unokahúgomtól ezt a portrét kaptam születésnapomra. Én vagyok rajta kék pongyolában és igazi cicás nyafogóruhában.

Mindenképpen varrnom kell egy igazi cicás nyafogóruhát. Majd ha újra összeálltam abból a tócsából, amivé a meghatódástól olvadtam széjjel.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2017/10/08 hüvelyk ajándék, blabla, eská

 

5/31 – Boule

A tegnapi nap egyetlen kézzelfoghatóan felmutatható teljesítménye a címben jelzett golyóforma kenyér volt, ami ugyan finom lett és megfelelő állagú (kívül ropis, belül puha), de olyan hóka, hogy a bűnjelek eltüntetése végett igen gyorsan meg fogjuk enni. Szólnom kell a Repülő Kutatónak, hogy ha még akar boule kenyeret, csavarozza át egy lépcsőfokkal lejjebb a sütőben a kihúzható rácsot, mert mivel felülre nem fért be a kenyér a vaslábassal együtt, amiben sütni kellett, a sütő aljában voltam kénytelen dekkoltatni, és így esélye sem volt arra, hogy megpiruljon.

A világ általában is gyakran mutatja a szétesés jeleit, és hallatja ennek recsegő-ropogó hangjait, de most kissé mintha felerősödtek volna ezek a jelzések nem csak nagy általánosságban, hanem a mikrokörnyezetemben is, a legbévülről nem is beszélve. Tegnap este vacsorára az Al Cuor Contentóban kötöttünk ki, ami alig egy év után éppen tegnap volt nyitva utoljára, mert Nicola hazamegy a szép napos Itáliába. Radai rosseb. Sose ettem seholse olyan jó gnocchit, mint nála. Emellé pontosan a tegnapi nyavalyás napon tudtam meg azt is, hogy a Dorothea bisztró és kávéház, ahová kisebb-nagyobb kihagyásokkal tizennyolc éve járok, elköltözik, fene sem tudja, hová. Ez volt az a kávézó, ahová én azzal léptem be, hogy egy törzshelyet akarok magamnak, ha már úgyis Szentendrére költözöm, aztán végigasszisztáltam majdnem két évtized tulajdonos- meg profilváltásait, közben pedig megírtam náluk egy negyed disszertációt és kábé harminc esszét, a könyvespolcukon ott van dedikálva az első kötetem. Úgyszintén radai rosseb.

Mindehhez ráadásul erős meghasonlottság állapotában leledzem, hogy finoman fogalmazzak. A hibát még augusztusban követtem el, amikor nekifeküdtem írni csak úgy passzióból, enyhe eufóriában tengve át a hónap kétharmadát, aztán persze le kellett jönni a szerről, vissza ebbe az muncas vilagbele, és én azt hittem, sikerült, de valószínűleg mégse. Tegnapelőtt, miközben az irodámban ültem, és ppt-t gyártottam, minden előzetes figyelmeztetés nélkül megszólalt a fejemben egy már túlságosan is jól ismert narrátorhang, és azóta sem hagyta abba. Én ezt a pasit úgy ismerem, mint a rossz pénzt (igen, pasiról van szó, és naná, hogy jól ismerem, én találtam ki), ennél kitartóbb hülyét pedig még nem pöktem a világra, úgyhogy szarban vagyok, feleim. Nekem most tantárgyleírásokat kell aktualizálnom és cikkeket írnom és az esszékötetemet szerkesztenem, nem pedig több száz éves controlfreakek nyavalygását hallgatnom. Ááááá.

A legrosszabb az egészben, hogy tisztában vagyok azzal, mennyire lehetetlen és mégis mennyire lehetséges felrúgni mindent, ami az előre eltervezett utamon van. Szeretek tanítani, és nagyrészt hasznosnak is érzem a munkámat, ebben a félévben meg különösen. Sikerült végre úgy alakítani át a képzési struktúrát, hogy olyanoknak foghatom a kezét az első lépéseknél, akiknek erre a legnagyobb szükségük van, és akik az előző évfolyamokban nagyjából trial and error módszerrel voltak kénytelenek boldogulni minden segítség nélkül. A munkámhoz hozzátartozik ugyan egy csomó nemszeretem adminisztratív lópikula is, de mindennek ára van, és én ezt hajlandó is vagyok megfizetni, ha muszáj, márpedig muszáj.

A felelősség kérdése most a kulcs. Amit tanítok és ahogyan tanítom, nem csak a diákjaimnak lehet fontos. Igazán nem akarom túldimenzionálni a munkámat, de minden egyes óvodapedagógus, akivel esetleg sikerült megértetnem valami lényegeset, tömegekre lehet hatással. Puszta matematika: ha egy nálunk végzett óvodapedagógus csak tíz óvodai csoportot nevel fel iskolába menetelig, az máris legalább kétszázötven ember, akire mind kihathat az, mit tanítunk mi a diákjainknak. Szorozzuk be ezt a minden évben végzettek számával, és máris szédítő eredményt kapunk. A második doktorim szintén nem csak az én dicső karrieremhez kell, hanem ahhoz, hogy legalább néhányan tényezőként tekintsenek majd az óvodákra, ne csak úgy, hogy ezek a helyek azok, ahol nénik gyermekekkel játszanak egész nap. (Az én dicső karrierem a felsőoktatás sajátosságainak köszönhetően amúgy is nagyjából a pózna tetején van már most, és nem valószínű, hogy húsz éven belül ennél magasabbra tudnék jutni.)

Mindemellett viszont magammal szemben is van felelősségem, és azt sem nagyon lehet elbagatellizálni. Az élet úgyis piszkosul rövid, miért ne érezzük legalább jól magunkat, amíg tart. Hát én most sajnos egészen pontosan tudom, mitől érezném magamat a legeslegjobban, de az is teljes embert kíván, amit most lehetetlen prezentálni. A legnagyobb baj viszont az, hogy mégiscsak lehetséges. Az írásból nyilván nem tudnék megélni, ez nem az a piac. Én viszont épp most nyáron adtam el a gyermekkoromat egy tál lencséért, mert muszáj volt. Az ilyen muszájok miatt ugyan hosszan vinnyognék egy sarokban, ha megtehetném, de akkor is, eladtam, és elég nagy tál lencse volt az, amit kaptam érte. Akkora, amekkorából legalább öt évig el tudnék ketyegni úgy, hogy semmi más jövedelmem nincs. Igen, természetesen azt mondja a Józan Én, hogy ezt most nem érdemes felélni, gondoljak a jövőre, pláne a nyugdíjas koromra, amikor a kor meglesz ugyan, de a nyugdíj jó eséllyel hideg vízre sem lesz elég. A Józan Énre kellene hallgatni, nem a gonosz kis Énkére, aki térdét csapkodja a röhögéstől, ugyan már, arra sincsen semmi garanciád, hogy megéled a nyugdíjas kort, képzeld el azt a szuperjó forgatókönyvet, amelyben öt év múlva leüt valami gyógyíthatatlan, ami fél éven belül elvisz, és ebben a fél évben arra sem lesz esélyed, hogy világot láss vagy jókat egyél vagy legalább megírd mindazt, amit meg szerettél volna.

Szóval itt pofáznak ezek bennem mindannyian, plusz még regényhősök boronganak és káromkodnak, hát nem csuda, hogy itt állok teljesen tanácstalanul, és istenbizony azt sem tudom, mit csináljak.

Ó, dehogynem tudom. Tantárgyleírásokat, azt. Hallgassatok egy kis zenét.

 

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2017/10/01 hüvelyk ajándék, blabla, eská, ősz