Na, tudjuk le egy füst alatt a havi visszatekintőt is. Galéria!
április 2017 havi bejegyzések
Szekrénypurgálás, egy-két-hááá – 2. felvonás
Az elmúlt hetekben több-kevesebb kitartással játszottam a kidobjam-nedobjam játékot a szanálásgyanús holmikkal, de én most ezeket itt szépen kihajintom, ki én. (Igen, a félelmetes zöld virágos ruhát is – mondjuk ha az senkinek se kell, akkor inkább átszabom szoknyának, de így már nem akarom többé felvenni.) Ha bárkinek kell bármi, a következő hétben szóljon, mert mihelyst lesz annyi ráérő időm, elkutyagolok ezekkel a legközelebbi ruhakonténerig, uff.
Az igazán őszi-téli holmikat most nem pakoltam ide, azt majd az őszi szekrénypurgáláskor.
Ha bármi érdekel, megpróbálom előkotorni, hogyan és mikor hordtam az adott cuccot, mert így összehajtogatva meg fellógatva nem mutatják a legjobb képüket. Mindezzel együtt tárlatvezetés, balról jobbra és felülről lefelé:
- fent: ruha
- 1. tartó – négy póló, két tunika
- 2. tartó – két pulóver, öt kardigán, egy mellény
- 3. tartó – három nadrág (két farmer, egy kord)
- fellógatva: két ruha, két kötényruha, két kardigán, három szoknya, egy kötényruha.
Ugyancsak a szezonális használhatóság vezérelt a kihajítandó cipőknél, tessék:
Ősszel majd ebből is jön újabb felvonás, természetesen.
Vegyétek, vigyétek.
4/242 – Veszélyek leselkednek utamon
Verőfüttyös, madárfényes vasárnap van, ideális idő arra, hogy az ember bent kuksoljon, és a Fröbel-adományokról írt dolgozatával tököljön. Erősen tartok attól, hogy a mai nap prokrasztinálások sorozataként fog bevonulni magántörténelmembe.
A mai áutfitből két cucc is van, ami a kidobjam-nedobjam állványról származik. A pólót kábé tizenöt éve varrtam, úgyhogy az volt a sejtésem, már nem férek bele (az anyaga trikotázs, de nem az a különösebben rugalmas fajta). Meglepetésemre ez nem jött be, hurrá. A szoknya viszont repülni fog, mert szép is, jó is, de vasalás nélkül pont így fest, mint most a mellékelt ábrán, én pedig tényleg nem vagyok egy vasalós fajta. Igényeket a kiadóba kérünk.
4/241 – Smegintelölről
Ma reggel negyed hatkor előszedtem a futócipőmet, ami olyannyira nem volt használatban, hogy egy összemarék macskaszőrt szedtem ki belőle. Aztán a macskaszőr helyére tettem a lábamat, és nekivágtam a reggeli Szentendrének, de előbb összeszedtem a bokrok alól anyósomék napilapját, amit már ismét odabasztak a lábtörlőnkre, hogy aztán szétvigye a fél utcában a huzat.
Majd ha eredményeim is lesznek, mindenképpen referálok, de régen éreztem magam annyira értéktelennek, mint negyedórával a cipőhúzás után. A fizikai erőnlétem egy kupac trágya. Kis kupac. Egy filodendronra sem elegendő.
A múltkor a húgom nekem szegezte a kérdést, hogy hány éves szeretnék lenni most, ha választhatnék, mire én azonnal azt válaszoltam, hogy negyvenegy és fél, de jobb erőnlétben, mint a mostani. Mindezek után persze minden tőlem függ, de a testedzés sose volt központi helyen az életemben: az iskolában nem szerettették meg velem, a családom se volt az a hűdesportos fajta, különben meg én is úgy voltam vele, mint Paganel, aki bejárta a komplett Patagóniát fotelből. (Jó, ő aztán másképp is, de ez csak a szokásos pech volt.) Azt a kérdést például sose értettem, hogy “mennyi volt a versenysúlyod”, mert nekem ugyan nagyjából tizenhárom éves koromtól tizenkilencig egy versenyistálló volt a kamaszkorom, de ahhoz, hogy ott ülök mindenféle versenyeken, és körmölgetek, éppúgy lehettem volna nyolcvan kiló, mint negyvenhét vasággyal együtt. Úszni nem tudok, futni igazából nem szeretek, egyedül tornászni unalmas, csoportsporthoz csoport kellene, túrázáshoz pedig a jelenleginél több idő. Az egyetlen, amit igazán szeretek, az a tánc, de abból se a kötött fajta, hanem csak ugrabugra, úgyhogy nemigen látom magam előtt, amint beiratkozom zumbára vagy tangóra, pedig az út túlfelin a kisbót melletti szépségizében van mind a kettőből. Az út túlfelin jóga is van, de nem az inkább-mocorgós, hanem az ezoterikus fajtából, és én ugyan aszondom, virágozzon minden virág, de igen hamar kihajítanának a kiskertből, ha szétröhögném az összes csakranyitást meg ommmot. Egyetemistaént könnyű volt kielégíteni a táncigényem, de most… Az összes többi hátráltató tényező mellett (hol találok egy olyan helyet ebben a faluban, ahonnan gyalog is haza tudok kúszni, ahol nekem-jó zene van, és ahonnan nem néznek ki egy negyvenes nőt) az életritmusom sem kompatibilis az efféle mulatságokkal: én általában akkor fekszem, amikor mások még a hajukat bodorítják vagy egyenesítik vagy mit csinálnak a mai csajok a fejükkel, mielőtt elmennek bulizni.
Ilyen ergya erőnlétben viszont, ahogy jelenleg vagyok, nem maradhatok, úgyhogy próbálom szárazon tartani a puskaport és macskaszőrtelen állapotban a futócipőt. Ha semmiképpen sem boldogulok, legfeljebb levonulok majd reggelenként a pincébe, fülemben a zenegépeckével, és ugrálok fél órát a borospolcok meg a zongora között, mit nekem Hekuba.
Most viszont piac.
Ennek a ruhának ez az utolsó fellépése tájainkon, szóval bárkinek kell esetleg, kajabáljon.
4/240 – Kivirágos kivirradtig
Ma is tanítani megyek, héjjahó. Az időjárás sajátosságainak köszönhetően legalább a kis virágos bakancsomban teszem ezt, ami viszont igen meglepő öltözködési gondokat támasztott, úgy is mint “mi a fenét vegyek fel hozzá, höhh”. Talpig feketét meg talpigfarmert nyilván bármikor, de abban hol a truváj. Hja, a kihívások éltetnek. Meg a négy óra folyamatos beszéd ígérete negyed háromtól negyed hétig. (Jó, ne hazudjak, közben tartok negyedóra szünetet.)
A leadandó-beadandó-megírandó akármik közül eggyel már végeztem. Még van hátra öt. Hajrá, Mari néni.
4/239 – Krumpli
Meglehetősen derűsborús és összevissza időjárás van, én is közepesen derűsborús és összvissza vagyok – most megint azt az időszakot élem, amikor a muszájok mozgatnak, és piszok nehéz megtalálni a motivációt, hogy örömmel ugorjak fejest a szövegekbe meg a szakirodalmakba. Lehet ugyan örömtelenül is, de hát akkor megette a fene az egészet: eredmény ugyan így is lesz, de nem olyan. És ha neked éppen olyan eredmények kellenek, ahhoz nem elég, ha ott kuksolsz egész nap lényegében pizsiben, és mondatokat gyurkálsz.
Talán egy kis környezetváltozás jót fog tenni, úgyhogy most felmotyózom magam, és elporoszkálok egy kávéház erányába. Karinthynak bejött. (Megjegyzem, bár esélyem sincs olyan életművet összehegeszteni, mint neki, a problémáink nagyjából azonosak: én is úgy érzem, hogy úgy néznek rám, mint a krumplira, közvetlenül Európába érkezése után.)
Jó, mondjuk ilyen színű krumpli tán még Peruban sem terem, pedig ők aztán mindenre képesek krumpliügyben.
4/238 – Vissza a betűkhöz
Ó, édesjóistenem, már megint mennyi tennivaló gyűlt fel hirtelen. Nem, ne hazudjak: a tennivalók sose hirtelen gyűlnek fel, hanem lassan halmozódnak, de az ember nem foglalkozik velük, mert még egyáltalán nem aktuálisak, aztán azért nem, mert még csak kicsikét aktuálisak, és végül elkezdenek piszkosul aktuálissá válni, akkor meg az ember arra panaszkodik, hogy már megint mennyi tennivaló gyűlt fel hirtelen.
A felgyűlt tennivalóknál persze az a legnagyobb veszély, hogy ezek után előbb lebénulunk attól, melyikbe is kezdjünk a rengeteg meló közül, aztán a bénultság miatt egyikbe se kezdünk bele, és egy adott ponton már nemhogy piszkosul aktuálisak a tennivalók, hanem jézusmáriaszentjózsefmártúlkésőMINDENHEZ!!! módon aktuálisak. Na ekkor történik az, hogy a delikvens kapkodni kezd, aztán hol ebbe vág bele, hol abba, végül pedig két szék között ül a pad alatt siránkozva, körötte félkész munkák, és fogalma sincs, merre az arra. Én már jártam ezen a macskaköves úton, és most is roppant nagy a veszélye, úgyhogy most inkább ökölbe fogom az összes eszemet, sürgősségi (értsd: leadási határidős) sorrendbe helyezem feladataimat, majd nekilátok esszét, recenziót, konferencia-előadást meg házidolgozatot gyártani.
És ez mostantól május végéig így megyen. Mivel viszont nem csak bötűvel él az ember, át kell ugranom a pékségbe péksütiért is. Amilyen szedett-vedetten, úgy. Kéremszépen, nekem most sürgős kutatnivalóim vannak, és nem a szekrényben.
Asszem, a lila bálna ezúttal is megússza, hogy kihajintsam.
Szaporulat a szekrényben 6. – Imelda, te kacér nő
Sok beszédnek sok az alja, lássuk inkább a cipőket.
Plusz még a kis virágos bakancs. A parodontológus után tett körben feltűnt sárga kínai cipővel együtt hat, tehát hat pár cipőt fogok kitaszajtani cipeim végtelen gyűjteményéből. Ha minden jól megy, ez még holnap vagy holnapután megtörténend. Ha nem megy minden jól, legkésőbb vasárnap. Uff.
4/237 – Szokásos dilemmáink
A nyavalya se tudja, milyen idő lesz máma, délutánra meleg esőt mondanak, most meg hideg napsütés van. Mi a francot vegyen fel ilyen körülmények között az ember.
Van más bajom is éppen elég, de azokról már végképp nincs idő beszámolni, futnom kell.
4/236 – Békák és sárkányok
Mivelhogy Szent György napja van máma. Én ezúttal, zöld cuccok ide vagy oda, nem érzem magam különösebben sárkányinak, békának is csak olyannak, aki azt mondja éppen, hogy Björk (ez egy középcsoportos vicc, ha nem ismernétek). De azért megyek tanítani, abban nincs hiba – táskámban Cataflam, fejemen kalap, mert tegnap még arra se volt erőm, hogy hajat mossak, ma reggel meg már azt mondtam, egye fene, délutánra megacélozom a lelkem, és hajat festek.
Mintegy mellesleg most van az a pont a félévben, amikor éppen kitör a frász, hogy jáááj, már egy hónap sincs hátra a szorgalmi időszakból, és annyi mindent nem mondtam még el a diákoknak, és hová rohant el az idő, jáááj. Ilyenkor van az is, hogy azzal próbálom magam vigasztalni, mégiscsak fontosabb, hogy a lényeges részeket magyarázzam el, de azt kellő alapossággal, mintsem hogy úgy rohanjak át az anyagon, mint akit kerget a tatár. Szakirodalmi listájuk is van, kérdéseket is feltehetnek, mégiscsak felnőttoktatás ez, ők is utána tudnak nézni dolgoknak, előbb az alapokkal legyünk tisztában. Ez máskor se szokott istenigazából megnyugtatni, és most se teszi, de valahol a fejem hátülső részében ilyenkor mindig vigasztalóan azt mondja egy hang, hogy “nyugi, úgyis maximum csak a vicceidet jegyzik meg az egészből”.
A fejem hátülső részében lakó hangok ritka sötét gazemberekhez tartoznak.
Hozzám viszont nem csak a sötét gazemberek tartoznak, hanem végtelen mennyiségű táska is. A mai darabot olyan régen használtam utoljára, hogy az egyik zsebben egy 2014 áprilisi buszjegyet találtam. Aujnye.
4/235 – Nyugdíjas középcsoportos
Mivel ma valószínűleg nem vagyok sok mindenre alkalmas, és jelenleg is nyögdelve hevergélek a kanapén, megpróbálom eladni nektek újdonságként a tegnapi önfotókat, amik Celofán jóvoltából még nem jutottak fel az úgynevezett világhálóra. (Nem, nem másnaposság a bajom, hanem a női lét misztériumai, hogy izélné hegyesre az univerzum.)
Először is le kell szögeznem: olyan régen voltam bármiféle buliban, ami nem középcsoportosok részvételével zajlott, hogy mikor nekiláttam felöltözni, óhatatlanul is olyan cuccokat szedegettem magamra, amelyek egy opcionális Noelke és Szilamérka közös szülinapi zsúrján se ríttak volna ki az általános képből. Mindehhez viszont, izé, be kell vallanom, hogy a szakdolgozatok leadása után megjutalmaztam magam cipőknek vásárlásával. (Szekrényszaporulatos poszt is várható, amennyiben fel tudom majd vakarni magam a kanapéról.) Miután hosszan, ábrándosan és nyálcsorgatva nézegettem a húgomnak vett kis virágos bakancsot, úgy döntöttem, hogy nekem is kell egy, szóval ezzel máris megvolt az alaphang. A két régi póló és némi polármaradék közreműködésével készült, hosszúlábú madárkás felsőt már jó ideje terveztem, hogy összeütöm, pont így és pont ebben a formában, de miután megjelent a házban az enyimé kis virágos bakancs, végképp elodázhatatlan volt az akció. És akkor ehhez még elő a katicákkal is, hadd szóljon.
Tessék, itt egy közelkép is a releváns darabokról, vidulj, gyászos elme.
Kint se festettem (nagyon) másként, mint egy túlkoros középcsoportos.
A buli amúgy nyilván akkortájt kezdett kibontakozni, amikor mi eltotyogtunk az utolsó HÉV irányába, hogy hazajöjjünk falura, és addig is rém decensek voltunk, én például két sör után rátértem az újlipóciai csapvíz fogyasztására. Egyszerűen nem kellett több, no. Vénségünknek mégsem ez volt a legjelentősebb bizonyítéka tegnap este, hanem az, mikor még a bulira menet beugrottunk egy boltba, ahol a kettővel előttünk álló lány rápakolt a futószalagra egy liter gint meg egy nagy csomag mentolos rágógumit, és semmi mást. Mi ránéztünk a Repülő Kutatóval a saját cuccainkra a futószalagon (négy zsemle és egy doboz kávé), aztán megállapítottuk, hogy hell yeah, definitíve megöregedtünk: itt állunk szombat este fél nyolckor, és nem szombat estére vásárolunk, hanem már vasárnap reggelre.
4/234 – Isten állatkertje
Népeim végül este kilenckor zúgtak be összes motyójukkal és hangerejükkel, amitől Porcelán és Celofán némiképp idegesek lettek és tanácstalanok, mivel nekik ilyentájt van az esti levezető tornagyakorlatuk (=gurrogva rohangálni és pofozkodni, mielőtt visszafekszenek aludni), és ezért a gyávaság és kíváncsiság között ingadozva hol a kölykök közelében lófráltak, hol pedig tisztes távolból nézték őket gyanakodva.
A macskák és a kíváncsiság összefüggéseiről közmondás is van, és ezek a dögök sem kivételek, januárban például, amikor szintén itt voltak a csemeték, hiába mondtuk (a gyerekeknek), hogy csukják be a szobájuk ajtaját, mert bemennek a macskák, a kölykök rá sem bagóztak. Ennélfogva mikor valamelyik macska (feltehetőleg Poci) bement megszemlélni, mi van ezekkel az új háziállatokkal, Tosca a tőle elvárható hangerővel elüvöltötte magát, hogy “A cica itt van, és NÉÉÉÉÉZ!!!”. Mindez nekünk hülye felnőtteknek természetesen kiment azóta a fejünkből. Toscának nem. Ezúttal ugyan gondosan rájuk csuktam az ajtót (a gyerekekre), de kábé negyedóra békés felnőtti nyugalom után Tosca kijött a folyosóra, és beindította a torokharsonákat. “BEJÖTT a cica!!!” “De kicsim, nem mehetett be, be volt csukva az ajtó.” “De… de… be AKART jönni!!! És… KAKILNI KELL!!!” Mindezek után pedig kézzel-lábbal ráakaszkodott az anyjára, mialatt azt zokogta, hogy “Nem akarok ITT lenni!!!”
A gyermeki logika sajátosságaiból kifojólag ezt a helyzetet egyetlen módon lehetett orvosolni: lejönni a földszintre a felnőttek közé, ahol virágos párnák között lehet héderezni, mert ott garantáltan nincs macskaveszély.
Ehe, ehe. Ahogyan azt Móricka képzeli.
Gondolom, az viszont senkit nem lep meg, hogy a macska kézzelfogható közelsége ellenére sem volt a továbbiakban semmiféle szirénázás, cserébe viszont volt bealvás a kanapén. És mivel a Repülő Kutatónak isiásza van, a húgom meg negyvenkét kiló, én csaptam hónom alá a csemetét, hogy felfuvarozzam az ágyába. Konkrétan a hónom alá csaptam be, úgy tűnt a legkönnyebben szállíthatónak.
Reggel ugyanaz a parti volt visszafelé, mármint gyermek a hónom alatt, ezúttal egy másik. Ez nü:
És ő nagyon szerette a párnáimat.
Minekutána erős a gyanúm, hogy egyébként sem az én csámpás lábaimért jár ide a tisztelt olvasóközönség, egyelőre maradjunk ennyiben, Sisera hadai ugyanis az imént vonultak le, és én még mindig nyafogóruhában vagyok.
Csámpás lábaim délutánra várhatók, amikor is majd buliba megyek, és remélhetőleg addigra már lesz energiám önfotózni is. Minden elismerésem a húgomé, igen szép dolog az három gyermek, de szerfölött fárasztó.
U.i.: Lópikulába, éppen annyi időm lett volna, hogy beposztoljam indulás előtt a bulijelmezt, erre meg ez a piszok kis Celofán elkezdett hányni. Remek. Takarítás.
Nem baj, holnap is van nap.
4/233 – Auberge espagnole
Valamikor a mai nap során (a pipék tudják, mikor) becsámpázik a húgom Filomélával és Toscával és Giggüvel. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ilyenkor nekem egész nap egy piros lámpa villogja a fejemben, hogy “vacsora, kenyérsütés, törülközők, habfürdő, babalavór, kislámpa, 4 hálóhely, 4 hálóhely, paplanhuzat, kispárna, hová a nyimnyámba pakoljam el a Bűnök Barlangjában a gyermeki egészségre ártalmas tárgyakat, tű, olló, fércszedő, ááááá”. Filoméla nemsokára nyolcéves lesz, szóval nem valószínű, hogy gombostűket akar nyeldekelni, de Tosca négy felé araszol, és én kábé ebben az életkorban vágtam át csontig négy ujjat a bal kezemen egy kis cuki zöldnyelű solingeni bicskával, mert úgy gondoltam, kicsi kézhez kicsi kés jár, a hozzám hasonlóan kiskezű önálló felnőttek pedig egyedül is le tudják nyiszálni egy kartondoboz fedelét, és akkor lesz a Krisztike nevű babájuknak jó kis ágy. (Nem ágy lett abból, hanem mészárszék. Krisztike is épphogy megúszta.) Na most Toscához képest én egy nyámnyila és önállótlan kis prücök voltam ebben az életkorban. Ha az a kölyök megnő, meg se áll a világuralomig.
Ifjabb koromban nagyon nagy elismeréssel olvastam olyan történeteket, melyekben a hősi anya felpakolta egy lakókocsiba négy gyermekét, aztán európai körutazásra indult velük. A húgom erre valószínűleg azt mondaná, hogy bagatell, ő gyakorlatilag egy szappantartóba szokta begyömöszölni mind a hármat (plusz esetenként a negyediket is, a férjét), aztán mindenféle izgalmas időjárási körülmények között hajózik át velük három országon. Hogy mást ne mondjak, januárban éppen azon a napon araszolt le velük a Mátrából, amikor mindennémű médiákok azt sikoltozták, hogy ne indulj útnak még síkföldön se, ha nem muszáj.
Szóval ma megint az van, hogy rendet rakok meg szervezkedem, meg zsemlét sütök, meg vacsoráról intézkedem, meg fosok cefetül, hogy mikor és hogyan ér ide húgom meg az ő bolondkordélya. Mindehhez ráadásul be kell fejeznem egynihány díszpárnahuzatot, amit direkte őnekik varrtam, és a muszikák kajája is fogyóban, mert mikor máskor fogyna el az is, ugyi. Asszem, legalább ezt a feladatot kiadom dajkaságba a Repülő Kutatónak, ha ő éppen ráér.
Na, rúgjuk be a motorbiciklit, aztán uccuneki.
Az uccunekihez hajat is robbantottam, pedig festeni kellett volna. A nyavalyába már, hogy folyton csak a karbantartás meg a pintyölés, egészen vad vágyam támadt letúratni kopaszra, aztán amilyen színben visszanő, olyan marad.
4/231 – Vizet áraszt
Ragyogó áprilisunk van, neszpá. Gyermekkorom tavaszi vakációira emlékeztet. Sőt, gyermekkorom nyári vakációira is.
(A lábam se teszem ki ma a házból. A lábam se.)
4/230 – Gyószan, mielőtt szeggreeszne
Van még jövő hétfőig hat napom, hogy gyószan-gyószan kipihenjem magam. Igen, ez ugyanolyan röhejesen hangzik második olvasásra is, mint elsőre.
Kipihenős ütemtervem e pillanatban úgy fest, hogy legalább holnaputánig nem vagyok hajlandó úgynevezett szakirodalmat olvasni, valamint úgynevezett tanításra gondolni, desőt foglalkozni sem ezek létezésével. Úgyszintén nem akarok foglalkozni konferenciákkal, határidőkkel, előadásokkal, kutatásokkal, a témavezetőmmel, interjúkérdésekkel, Bronfenbrennerrel és Gyurgyákkal, magyarosítási kísérletekkel és az 1891/XV. törvénnyel (“a kisdedóvásról”). Ez egy roppantul egzakt és pontos terv, és elméletileg pusztán csak rajtam áll, be tudom-e tartani, bár nyilván még bárki bele tud köpni a palacsintácskámba. Reméljük, senki sem fog.
Azt viszont szeretném megjegyezni, hogy nyüvesmód hideg van, és meglehetősen vigasztalan eső esik. Mindeközben pedig a szekrényből szemrehányóan bámulnak rám a kis selyemruhák, a “kidobjam-nedobjam” állványról pedig egy csomó úgynevezett tavaszi holmi, de hiába, én most fázom. Legalább nem nyafogóruhában vagyok, és hajat is mostam, ezt értékeljétek.
Eská – Ruhát a manóknak! 1. – Csizma, sapka, pendely
Itt parkoltatok már egy ideje négy manóbabát a folyamatos félkészültség állapotában, úgyhogy végre nekiduráltam magam, és összehordtam mindet a szükséges kincsecskékkel együtt:
Nyilván varrtam nekik hirtelen hajat meg szemet is, a haj amúgy is megvolt már jó ideje, csak gombostűkkel volt feltűzve, mint egy viccesebb vudufilmben. De most fel van varrva nekik, sálálá.
És ha már volt hajuk, kaptak rá kucsmát is:
a lábukra pedig csizmát:
Eddig sima ügy volt, most jön a trükkösebbje: varrjunk alsópendelyt nekik. Tudjátok mit, megmutatom a fázisfotókat, abból már tudni, hogyan csináltam.
Nos, jelenleg itt tartunk. Folytköv.
4/229 – Szolgáltatás
A mai napot azzal kezdtem, hogy hajnali négykor nekifeküdtem az ezévi legislegutolsó szakdolgozat korrektúrájának. Hatra meg is volt az egész, úgyhogy megkönnyebbült sóhajjal elküldtem, aztán nekiacéloztam lelkemet a mai megpróbáltatásoknak (ha a szakdolgozat nem lett volna elég, ugye).
Ahogyan öregszem, egyre nyűgösebb vagyok a vízbevető hétfőtől, ami jelenlegi formájában csak egy fontos ünnep dicstelen vége, semmi több. Erőteljesen közelít az a pillanat, mikor összes bejáratainkra kiragasztok egy-egy cetlit, miszerint a macskák ivartalanítva vannak és beszariak, én meg mizantróp középkorú nő vagyok szaporodási ambíciók nélkül, aki utálja a pacsulit, szóval hagyjanak békén az elavult termékenységi rítusokkal. Ugyan minden alkalommal hálát adok azért, mert féltucatnyinál több locsoló sose jön, de hát akkor is, mindenkivel kell smúzolni vagy húsz percet, nekem meg egyszerűen nincs kedvem hozzá, slussz. Plusz a büdös kölnik.
Mindehhez még a RK nagybátyja, akinek meglehetősen sajátos humora van, kitalálta, hogy ő ezentúl pénzért fog locsolni minket, amivel csúnyán melléfogott, mert amíg elcsökevényesedett népszokásokról van szó, még beadom nagy duzzogva a derekam, de ha fizetni kell érte, akkor ez már egy szolgáltatás, ráadásul olyan, amit nem óhajtok igénybe venni, tehát a közgazdaságtan klasszikus szabálya szerint ha nincs kereslet, csengethet az ajtón a kínálat, amíg le nem esik az ujja. Nyilván be fogom engedni, persze, aztán a markába nyomok pár kétforintost, tízbanist vagy szlovák koronát (van itt ebben a kócerájban forgalomból kivont apróka is dosztig, miért éppen ez ne lenne), de aki engem meglocsol máma valami kölnivel, számíthat arra, hogy visszalocsolom. Lehetőleg olyasmivel, aminek még számomra is túl édes meg csajos az illata. (Igen, olyan is van ebben a kócerájban, stb.)
Pampogás és vekengés bezárva, felvonultam a Bűnök Barlangjába ruhát gyártani a félpucér babáknak, hogy legyen mára a duzzogáson kívül is beblogolnivaló. Folyt. köv.
Ma amúgy még mindig a “kidobjam-nedobjam” állványról válogattam, és jelen pillanatban úgy gondolom, a kötényruha meg a póló marad, a túl nagy papucscipő meg a túl öreg kardigán viszont repül, pápuszi.
4/228 – Fogjuk a nyuszira
A lakásom papagáj, én papagáj, lelkemben szivárvány, sálálá. Az élet, pillanatnyilag, szép, Krisztus pedig feltámadott, ergo bibamus. (Egész évben egyetlen olyan alkalom van, amikor alkoholikus italokat fogyasztunk reggelihez, szóval fogjuk a nyuszira meg a Matyi Mátkája nevű vörös kézműves sörre.)
A sáfrányos kalács viszont ezúttal nem viselkedett szépen, több helyütt is kidűlt az oldala. Eh, kicsire nem adunk. Boldog húsvétot.
4/227 – Dupla kontraszt
Minekutána szombat van, ugye nem kell magyaráznom, hová megyünk. Hazaérkezés után penig húsvétba rittyentem a lakást – ezt valamiért mindig csak szombaton vagyok képes megtenni, mert akkor már csak várni kell, a nehezén túlvagyunk. Addig kicsikét blaszfémiának érzem, hogy műcsirkékkel meg fröccsöntött tojásokkal szórjam tele a környezetet, szombaton viszont ujjé, jöhet minden. Jön is, mint a parancsolat, holnap majd szokásomhoz híven asztalt is fotózok.
És miközben a lakás még a szokásosnál is papagájabb állapotba kerül, én itt vagyok a fekete-vajszín cafrangjaimban, a RK pedig a piachoz favágónak öltözött, úgyhogy dupla kontraszt.
Minden nap más - mindennap más 