február 2018 havi bejegyzések

Próbálok mosolyogni meg a tanítás szépségeire és hasznosságára gondolni, de hát akkor is grrmrr. És az vesse rám az első követ, akinek ma hejehujás kedve volna kimenni a vízszintesen hulló hóba, elbuszozni a 45 kilométerre lévő munkahelyére, majd vissza.

Félelmetes mínuszok vannak mindenfele, én ráadásul pusztán csak a poén kedvéért ma a Hűvösvölgybe megyek tanítani, szóval bocsi mindenkitől, de ma nem kizárólagos módon ződlilázunk, hanem olyan holmikat veszek fel, amelyekben kevésbé fagy le a semekem.

Ugyanez valószínűleg a holnapra is érvényes lesz, mikor meg Esztergomba megyek tanítani. A vicces őtözködős projektek szórakoztatóak, a megfázás nem az.

Öszve vannak kavarodva ezek a dolgok rendesen, állítólag egész jövő héten farkasok fognak ordítani a hidegtől. Viszont legalább ma nem kell mennem sehová, és így nem is megyek. Nyafogóruha rulez. (A rettenetes pipeződ gumipapucsot a közönség szórakoztatására húztam fel, egyébiránt én őtet csak akkor, amikor egy kempingben kell átvágni a focipályán a vizesblokk felé a reggeli harmatban. Ez az én erdőbényei fesztiválpapucsom.)

A tegnapi expedíciók amúgy meglepő sikeresek lettek, Budapestre is be tudtam bumlizni, sörök és sportfröccsök fölött kedélyesen ordítozni a barátnőimmel. Az est egyik fénypontjaként betolongtunk a női budiba, és alaposan megnéztük egymás tetoválásait, szóval képzelhetitek. Mindemellett negyed tizenkettőre már itthon voltam fatornyos falumban és macskaszőrös lakásomban, öreg vagyok és konszolidált (és tetovált, hja). Az este azért nem múlt el egészen nyomtalanul: most sunyin folyik az orrom, úgyhogy ma tényleg kanapéndöglés lesz és sok kanna tea, valamint a remény, hogy ez nem valami hosszabbacska távú nyavalya, hanem csak a bumlizások, sörök és ordítozás következménye.

Mondjuk a vízszintes karácsonyfát is ideje lenne már lebontani, két hónapja áll a szemöldökfán. Mint az alábbiakban látható, még csak nem is túl romos.

A mai nap is úgy fest, hogy egyik lábam itt, a másik ott: délelőtt szakdolgozókkal konzultálok Esztergomban, délután lenyomok 5×45 percet szintén Esztergomban, majd váratlan fordulattal bebuszozom Budapestre, hogy a barátnőimmel találkozzam este. Ebben az egész tervben nyilván igen sok a hibalehetőség, például ha valamikor fél négykor vadul esni kezd a hó, semmi garancia nincs arra, hogy eljutok még Budapestre. (Nemigen szerepel álmaim között olyasmi, hogy ott ücsörögjem át az estét egy behavazott buszban valahol a Pilis közepén. Oké, ez nagyon pesszimista megközelítés, de a 10-es úttal kapcsolatban meglehetősen gyanakvó vagyok. Volt ott már olyan, hogy az egész megbénult egy faszállító kamion miatt, ami beszorult Pévörösváron.)

Az időjárási körülmények és a hülye napirend plusz a buszállomásig tartó két kilométeres út persze a “mi a nyavalyát vegyek fel” kérdését is magukkal hozzák. Hát, ma ezt bírtam összedobni.

„…Hogyha én ezt tudtam vóna,
köpönyeget hoztam vóna!”
Rásír a sok kis malac is!
„Én is, én is, én is, én is!”

Hábezony. Hogyha én ezt tudtam vóna, hogy ma ilyen remek időjárásban kell majd lecaplatnom a büdös kis mókusnyuszik papijáért, hétfőn hazafelé jövet inkább leszállok a buszállomáson, aztán bekóválygok az állateledel-boltba. A feladat halaszthatatlan, a doboz alján alig zörög néhány szem, a cicumicuk pedig nagyon verik a tamtamot, ha nem jutnak hozzá a kedvenc kipöszörőzöttmacska-kajájukhoz. (Konkrétan oda jutottunk, hogy már nem is igen esznek meg mást a kis szemétládák.)

Na, mindegy, eső után köpönyeg. Minekutána senki sem kényszerített rá minket, desőt önként és dalolva vettük a nyakunkba azt, hogy veszélyes ragadozókkal osszuk meg lakásunkat, kanapéinkat, párnáinkat és minden mást is, ami összeszőrözhető, én most önként és dalolva levonulok macskaeledelért, mielőtt a sötét kis dögök elharapják a torkomat. Viszont mivel a múltkor az állateledel-boltban hiányolták ruházatomból a szemkifolyasztó tarkabarkát, hát tessék.

Azt, gondolom, mondanom se kell, hogy úgy fel vagyok rétegezve a mélységekben, mint egy vidám kelkáposzta. Bundabugyi, bundakombiné.

Eddig általában úgy festettek a dolgok, hogy a Repülő Kutató hosszú, kitartó munkával elnyert egy ösztöndíjat, aztán érzelmesen búcsút intett nekem, és legközelebb három hónappal később láttam viszont. Na hát pusztán a poén kedvéért tavaly ősszel több év hosszú és kitartó munkájával elnyert egy akkora ösztöndíjat, mint a Kilimandzsáró meg a Kancsendzönga együttvéve. Körülbelül ez a legnagyobb darab ösztöndíj, amit Európában el lehet nyerni, nem vicc. A vicc abban van, hogy ez éppen egy ritkamód seggenülős ösztöndíj is, ami miatt nemigen van ideje meg lehetősége pár napnál hosszabb időtartamra elröpködni valahová. Jó, persze, így is lesz még itt még nyárig München, Graz meg New York, most is éppen Marosvásárhelyen pocol három napig, de a bolygóhollandiságnak egyelőre kampeca.

Summa summárum: most éppen ugyan szalma vagyok, de ez csak csütörtökig tart, és még arra sem elég, hogy hetvenhét skandináv szeretőmmel fetrengjek a páfrányosban (ez amúgy egy Sylvia Plath-parafrázis, mielőtt bármi rosszra gondolnátok). Pláne, hogy közben tancsitancsi van. Megyek is.

Mintegy mellesleg megjegyezném, hogy már megint havazik, izélné hegyesre a zuniverzum, és rohadt hideg is van, úgyhogy ismét itt a Michelin-gumibabák szezonja, de én nem vagyok hajlandó megadni magam, legalábbis egyelőre nem.

Jobb későn, mint soha, aszongyák. Hát ma éppen így sikerült.

… maradt feketének, merthogy már megint leesett suttyomban egy nagy bog hó.Tényleg suttyomban csinálta, sötétedés felé kinéztem az ablakon, és még nem volt semmi, aztán pár órával később ismét kinéztem, és hujuj. Na persze február 18-án teljesen más kinézni a behavazott világba, mint december 18-án tenném ugyanezt, a gyermeki öröm és izgalom helyett ilyenkor már a muszáj-ezt-de-tényleg? gondolata az első, és még nem vagyunk sehol attól, amikor március 18-án történik mindez, mert akkor már nem futja más reakcióra, mint egy elhaló nyögésre.

Mondjuk ez még mind semmi ahhoz képest, hogy a kettővel ezelőtti télen az első hószerű hó, ami nem vált azonnal undorító latyakká, március elsején esett le. Én éppen a világ leghülyébb órarendjével küszködve cocókáztam a 800-as busszal Budapestről Esztergomba, mert reggel és délután két különböző városban voltak óráim, egyik lábam itt, a másik ott, a tízes út mentén egyre magasabb lett a hó, engem meg egy ponton valahol Pévörösvár és Pécsaba között elkapott az ellenállhatatlan kínomban-röhögés. Ha esetleg nem tudnátok, az óvodák általában afféle epochális hetirendekkel dolgoznak, a farsang témaköre után jön a tavaszvárás, aztán a március tizenöt, aztán a húsvét, közte meg nőknapja, víz világnapja meg effélék. Éppen egy hétfői nap volt ez a március elseje, új témakör, tavaszvárás, óvónénik körbeültetik a gyerekeket, hoztam nektek az új hétre egy bábot/rajzot/kispárnát, milyen virág ez? hóóóvirág! melyikőtök tudja, milyen hónapot kezdünk most? mááárcius! úgy van, ügyesek vagytok, milyen évszak kezdődik ebben a hónapban? a tavaaaasz! Na ehhez képest viszont két évvel ezelőtt valószínűleg a Pilis összes óvónője kétségbeesetten próbált kitalálni valami egészen mást, miközben a térdig érő hóban caplatott az óvoda felé, hogy elkerülhesse azt a balesetet, ami akkor következik be, ha megkérdezi, milyen évszak kezdődik ebben a hónapban, a középcsoportosok meg lelkesen kibámulnak a csupafehérbe, és rábőgik, hogy tééél.

Azt nem tudom, ők szegények hogyan harcoltak meg ezzel a feladattal, de én azóta is mindig elmondom példaként az elsőéveseknek, amikor arról beszélek nekik, hogy mindig kell B terv. Az előre tervezett múzeumlátogatás reggelén kiderül, hogy csőtörés miatt zárva a múzeum. Mozgástevékenység köré épített napon üti le a fél csoportot a rotavírus. Épp akkor csúszunk meg a jégen, és kerül fásliba a kezünk, amikor papírcsipke hópihéket gyártanánk a gyerekekkel. Vagy éppenséggel hiába készültünk fel az Ének-zene az óvodában vonatkozó dalocskáiból  és gyűjtöttük össze a tavaszi virágos matricanyomdákat meg az oviban fellelhető összes zöld krepp-papírt, ha éppen aznap esik le az első hószerű hó.

Mint a mellékelt ábra mutatja, mára nem várható cocókázás a hóban, azt majd holnap. Ma csak itthonmaszogás van gyapjúzokniban, valamint hajak mosása és robbantása. Ez utóbbi még folyamatban.

Kezd túl jó dolgom lenni, ma még masszázsra is elmegyek. Nyilván nemsokára be fog puszilni a képbe valami előreláthatatlan, de mivel az ilyesmit ugyebár nem lehet előre látni, egyelőre nem is idegeskedem miatta. Az viszont nem előreláthatatlan, hogy be fog következni. Ah, ezek a finomságok, el-különböződés, világban-benne-való-lét, előre-nem-láthatatlan.

(Mondjuk reggel már írtam egy hörgős-morgós levelet, de oda se neki. Ezek csak a mindennapi élet piszlicsáré pütypürüttyei.)

A leborult szivarvégit, megint konzerv. És a megvilágítás sajátosságainak köszönhetően kifejezetten mustársárga.