RSS

december 2018 havi bejegyzések

6/103 – Töretlenül

A maival együtt még három nap! Menni fog! Menni fog! Még mindig sikerorientált vagyok! És előrelátó is! Ma már messziről elkerültem a lábbalzsamot, nehogy azzal mossak arcot!

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/12/12 hüvelyk újracucc, eská, tél

 

6/102 – Balzsam

Az önsegélyző könyvek és nőimagazin-cikkek egyik fő sulykolnivalója, hogy tekints magadra úgy, mint olyanra, akinek sikerülni fog. Mondom, SIKERÜLNI FOG!!!

Ennélfogva tekintsük úgy, hogy a mai napom eddigelé csupa siker. Felkeltem! Tisztálkodtam! Felöltöztem! Sikerült az utolsó pillanatban elkerülnöm, hogy a hűsítő lábbalzsammal mossak arcot! Megetettem a macskákat! Csináltam fotót! Mindjárt kimegyek az ajtón! Dolgozóba megyek! Dolgozni fogok!

A mait belevéve összesen négy napig tart még a szorgalmi időszak, addig kell mindenképpen helytállnom a vártán. Oké, utána jönnek a vizsgák, már a jövő héten, mert én jó fej vagyok, és azokra is gondolok, akik még karácsony előtt le akarják tudni a vizsgáikat. A jelentkezettek számából ítélve a legtöbben le akarják. Mindenesetre ezek írásbeli vizsgák, úgyhogy akkor már az is elég, ha nyafogóruhában kornyadok a katedránál, amíg ők körmölnek.

Szóval, még egyszer: még négy nap! Sikerülni fog! SIKERÜLNI FOG!

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2018/12/11 hüvelyk újracucc, eská, tél

 

6/101 – Tökéletes

Ma is jobban járunk, ha beküldjük a helyettest. Ez már egy ilyen hónap.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/12/10 hüvelyk macs, tél

 

6/100 – Szabadnap

Minden sálálá, én viszont szünetet tartok mára, mert lusta vagyok.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/12/09 hüvelyk blabla, tél

 

6/99 – Tukán és csatni

Ma tartom az ezévi Diwalit, ami ugyebár mozgóünnep, ezért kimaxolom (brr, ez a kifejezés) a lehetőségeket, és oda mozgatom, ahová jólesik. Jó, legyünk realisták, valójában oda mozgatom, ahová tudom – például oda, amikor a) szabad vagyok b) a RK nincs itthon. Ez utóbbi azért fontos, mert én a nálam rendezett Diwalit mindig is csajbulinak terveztem, ahol egy adott ponton kiborítom a szekrényt és háziturkálót tartok, ennélfogva ebben a stádiumban félmeztelen nők lődörögnek a lakásban tükörtől tükörig. Nyilván nem csak ez történik, én például mindenféléket főzök, a népek pedig szocializálnak. Háromféle nőbaráti körömet próbálom ilyenkor összekergetni, és nyilván vannak átfedések, de a jelenlévők listája sosem ugyanaz, úgyhogy mindig különösen izgi megtalálni a közös pontokat.

Ilyenkor kicsit Bridget Jonesnak érzem magam, de nem azért, mert én kék levest tálalnék fel a bandának, bár azt is meg kéne próbálni egyszer, hm. Általában rettenetes nyüzsgést csapok, de most a takonykórból való lassú kivonulás azzal jár, hogy búgócsiga-pörgés helyett  roppantul nyájas ki-nem-szarja-le nyugalommal matatok, és békésen várom, ugyan mi lesz ezúttal ebből. Olyannyira, hogy még a nyafogóruhámat se cseréltem le másra, de azért felvettem hozzá egy pár felemás tukános zoknit, hátha ezzel elterelem a fejemről a figyelmet.

Nyilván bármikor előfordulhat, hogy a népek nem találják meg egymással a hangot, esetleg kiderül, hogy éppen olyanoknak próbálok felszolgálni indiai kaját, akik fél évet éltek Rádzsputánában, amikor éppen nem figyeltem oda az életükre, de ezt most a nyájas ki-nem-szarja-le nyugalom elfedi, mint Dunakanyart a köd. És tukános zoknijaim is vannak.

Tényleg.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/12/08 hüvelyk eská, tél

 

6/98 – Fényfüzér

Ha az ember két teljes napot cseszett el az életéből azzal, hogy az oldalán feküdt agonizálva, a folytatásban nyilvánvalóan (nekem legalábbis ez a nyilvánvaló) dupla fordulatszámon kell döngetnie. Kár, hogy én még mindig elég kajla vagyok, és marhára nem hiányzott nekem Alanis sem, aki 2:50-kor értesített arról, hogy a keze a zsebében, a Repülő Kutató pedig vett valamit Bostonban kártyával. Rohadt banki esemesek.

Jobb ötletem nem lévén, kimásztam az ágyból, aztán adtam jutifalatot Celónak, aki most már gyakorlatilag nem mozdul a tálkája mellől, és ahányszor a konyha felé indulok, nyivákolni kezd, a farkát rezgeti, és spiccel. Tegnap este adtam szaftos papit mind a két szőrös családtagnak, ez a balerina pedig előbb felszippantotta a sajátját, aztán odament a Poci tálkájához, és abból is bezabálta a maradékot. Azt hiszem, a következő néhány napban szaftos papit kapnak vacsorára, valamivel ugyanis muszáj lesz ellensúlyozni a bolondok- és átjáróházi fílinget. Holnapra (még akkor, mielőtt felfordultam volna, természetesen – már egy hónapja nekiláttam megszervezni a hepajt) vendégeket hívtam, ehhez pedig egyik dög sincs hozzászokva, mert barlangi morcok vagyunk, és vidéken vagyunk eltemetve. Na most meglátják, milyen életük is lehetne, ha mi kétlábúak kevésbé lennénk aszociálisak (és nem vidéken lennénk eltemetve).

Vendégeket hívni azért is érdemes, mert az ember ilyenkor végre körülnéz a lakásban, és rájön, mekkora dzsuvában él, úgyhogy dérrel-dúrral megpróbál rendet vágni benne. Vendégeket hívni viszont veszélyes is, és az ok ugyanaz. Jézusisten, hogyan vagyunk mi képesek élni ebben a kuplerájban? Mindenféle dolgok jönnek be a lakásba, könyv meg papír meg ezerféle miegymás, és azokat csak úgy letesszük valahová, aztán jól megfeledkezünk róluk. Amíg nem nézek körül azzal a szemmel, hogy “na vajon mit lát itt valaki más, aki nem mi vagyunk”, az összes aprócucc meg nagycucc úgy simul bele az ambianszba, mintha mindig is ott lett volna, aztán amikor tényleg körülnézek, az étkezőasztal mellett ott a padlón a nyáron vett fagylaltgép doboza, a lerakón több hónapja lejárt érvényességű szupermarket-katalógusok, a kiskomódon ötven kifogyott golyóstoll, a mandarinok mellett a tálban három nyaklánc, amiket hazajövetel után csak úgy letettem, mint kutya a szarát, és mindenhol nyavalyás cetlik halomszám. Marha szerencsénk, hogy még mindig nem vagyok a topon, mert vad vágyam támadt szétdúlni a komplett kupit, amire persze nincs energiám meg időm se, ma is tanítok. A végén még arra esnének be a vendégek, hogy térdig állok jegyzetben meg minden más miafrancban, aztán nekik is a kezükbe nyomok egy porrongyot, ha már úgyis itt vannak.

Továbbra sem lévén jobb ötletem (ja, ez egy ilyen hajnal volt) monstre rendrakás helyett elpakoltam néhány dolgot, ami túlságosan is szem előtt volt, aztán előkotortam a fényfüzéreket, és dúsan kizsinóroztam velük a nappalit. Óóóó, sokkal jobb. Főztem is egy kávét, aztán leültem a kanapémra megcsodálni, hogyan csillog minden a félhomályban. Ráértem, semmi kétség. A következő pillanatban, hopp, máris nyolc óra volt, Celofán pedig, miként a hobbitok, megkérdezte, hogy akkor most mi lesz a második reggelivel.

Kiválón haladok dolgaimmal, nem vitás. Most már csupáncsak annyi van hátra, hogy felszabadítsam és megterítsem az étkezőasztalt, székeket hurcoljak be a teraszról, áthúzzam az ágyneműket, kimossak és megszárítsak két gépnyi ruhát, vegyek egy kiló csirkemellet és két tábla vajat és egy fél kiló citromot, esetleg egy fél tököt is, aztán megfőzzem a tervezett tízféle izét, amit a vendégeim elé akarok pakolni, hogy ne legyen idejük meg lehetőségük észrevenni a dzsuvát. Bár lehet, hogy abból a tízféléből mégiscsak kilenc lesz. Vagy tizenegy. Bagatell. Ilyen kicsiségekre már nem adunk.

Ennélfogva, mivel minden a tervek szerint halad (nem halad minden a tervek szerint! két nap esett ki az életemből!), most elmegyek tanítani. A bennem dúló vad tettvágyat viszont nemigen tudom megtámogatni energiával, ami valószínűleg abból is látszik, hogy további ötlettelenségemben ugyanaz a gatya meg csizma van rajtam, mint tegnap. Őtözködős bloggerek szégyene, aki stb.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/12/07 hüvelyk eská, tél

 

6/97 – Bagyula

Abból nem élünk meg, ha az oldalamon fekszem taknyolva, és őszintén, nem is izgi annyira az ilyesmi, hogy esetleg mégiscsak megpróbáljam. Mindehhez most már roppantul dühít, hogy éppen egy olyan héten, amikor nekem a tanításon kívül is mindenféléket kellett volna nyüzsögnöm összevissza, két komplett napot töltöttem a nagy büdös nihilben, miközben eszem semmi, energiám semmi, és néha szinte elbőgtem magam a tehetetlenségtől. Most lázam már nincs, bár igen barátságosan rázogat a hideg, és nem nézek túl derűlátóan a szokásos buszkirándulásom elébe, de akkor is csapassuk, a nemjóját neki. (Arra már csak a “pech” nevű világmozgató erő adhat magyarázatot, hogy a buszaim nagyrészt fűtetlenek. Főként az odautasok. Vissza még csak hagyján.)

Most benyomok egy neocitránt, aztán kellő alapossággal bebagyulálom magam több réteg polárba, és eltotyogok dolgozóba. Ha túlélem, folytatjuk.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/12/06 hüvelyk eská, tél

 

6/96 – One hand in my pocket

Éppen egy új csomag papírzsebkendőért kúsztam be a Bűnök Barlangjába, amikor Poci is begaloppozott a nyomomban, hogy kicsikét pofozza meg rágcsálja a székről lelógó mérőszalagot. A laptopom pittyegni kezdett, mert a húgom szintén ebben az időpontban látott neki elújságolni cseten, hogy talált pár papírcafatot egy Münchenben kiadott vagy könyvkötött 1630-as Theologia Moralisból valami más könyvnek a borítójában vagy mi – nem értettem pontosan, én különben is egy csekély értelmű medvebocs vagyok takonytól eltömött fejjel, és az ilyen hosszú szavaktól fáj a takonytartóm. És szintén ugyanebben az időpontban kezdett el üvölteni az éjjeliszekrényről Alanis Morrisette, hogy az egyik keze a zsebében, és mindenestül leszarja a világot. A Repülő Kutató most ugyan közelebb van földrajzilag Alanis Morrisette-hez, mint a saját telefonjához, de ez a banki esemeseket nem érdekli. Természetesen nem tudom leállítani a rohadt telefont, mert nem ismerem a pinkódot, és egyébként is egyik kezem a zsebemben, a másikban meg egy taknyos papírzsebkendő, sálálá.

Ha jól ítélem meg a jeleket, definitíve kifelé mászok már ebből a hosszú lefolyású szarból, mert nyűgös vagyok, de mint kurvaélet. Viszont úgyszintén a tapasztalat alapján az is világos, hogy ha ma elrobogok a magam nyűgös állapotában, holnapra gebedek meg, márpedig holnap is meg holnapután is 5×45 percem van tanítóban, nem pedig kilencven, mint máma. Plusz még a jövő hét, örömbódottá.

Maradj a seggeden, Ofélia, és igyad szépen a neocitránodat.

Ez a kép még tegnapról van, amikor Celofán úgy gondolta, hogy gyógycicát játszik velem. Abban a fél percben lőttem, amikor éppen úgy gondolta. Mire a pokrócot ráteregettem magamra, távozott, és azóta felém sem nézett.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/12/05 hüvelyk eská, macs, tél

 

6/95 – Harákol

A mai időjárást a legegyszerűbben úgy lehetne leírni, hogy blöe, de én ezt most csak belülről fogom nézni harákolva. Valószínűleg még a tegnapi expedíció eredményeként belázasodtam, folyik az orrom, és csak krákogásra vagyok képes. Emellett csüggedt is vagyok, piszkosul. A mai óráim ugrottak.

Marhára nincs mit nézni rajtam. Szerintem maradjunk is ennyiben.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/12/04 hüvelyk újracucc, eská, tél

 

6/94 – Kelbimbós karaj

Expedíszijora kéne indulnom macskakajáért, de úgy zuhog az eső, hogy egyelőre az orrom sem merem kidugni, nemhogy végighurcolni a komplett városon hazafelé két kilónyi kipöszörőzöttcicus- eledelt. Pedig jobb lenne, ha rászánnám magam, mert már alig kotyog a doboz alján néhány szem.

Ma persze kivételesen nem kéne más miatt kivándorolnom a lakásból, de hát embertervez, az összes többi meg körülötte azt csinál, ami neki jólesik. Hab a tortán, hogy ez a büdös kis arisztokratikus dög (még mindig Celofán az, akit így illetek) nem hajlandó megenni az évek óta jól bevált papit, én meg nagyon reménykedem benne, hogy csak azért, mert elégedetlen a maradék pillanatnyi frissességével. Ha esetleg ugyanis másként áll a helyzet, akkor vagy princesszi allűrökről van szó, és két év nyugalom után már megint lehet kísérletezni, mi a csákováci rossebet hajlandó megenni Anasztázia nagyhercegnő, vagy pedig valami baja van nekije, és orvoshoz kell hurcolni. Az időzítés kiváló lenne, a Repülő Kutató éppen az Úr Gondviselésében van ahajt egy kontinenssel arrébb, én meg taknyomba-nyálamba habarodva döngetek a félév vége felé, és holnaptól péntekig alig van időm arra is, hogy a hajam megmossam, nemhogy fuvart és orvosidőpontot szerezzek, valamint bekanalazzak egy felháborodott mókusnyuszit a hordozóba.

A Repülő Kutató egyébként is kicsellózott velem, miként Garibaldi, mert mielőtt elrepült volna a francba, ábrándosan főzött egy kandérnyi kaját a CrockPotban (abban nem lehet keveset), aztán itt hagyta a nyakamon. Amikor bedobozoltam, és elrekkentettem a hűtőbe, már látszott, hogy legalább három napig kelbimbós karajt fogok vacsorázni, mert ételt nem fogunk kidobni, ha a fene fenét eszik is. Kettő már lement, és még mindig úgy fest, hogy a következő három napban is kelbimbós karajt fogok vacsorázni, én meg én egyre jobban rühellem. Megpróbálom rásózni anyósomékra, akik ugyan állandóan főznek, de háthahátha.

Nem mondanám, hogy különösebb lelkesedéssel nézek a közeljövőmbe, de egyúttal piszkosul szégyellem is a pofámat, hogy ilyen luxusgondjaim vannak, miszerint mit kajál a macska és mit kajálok én. Hogyanyavalyába. Az esőnek pedig méltóztassék elállnia, mert ezek a dögök lerágják a fülem, ha nem lesz mit enniük.

Mivel én még mindig egy átalakítatlan nyafogóruhában vagyok, és a fejem sem túl nézegetnivaló, beküldöm Anasztázia nagyhercegnőt helyettesítőbe. Ugye szerintetek sem néz ki betegnek?

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2018/12/03 hüvelyk eská, macs, tél

 

6/93 – Gondviselés

A Repülő Kutató ma hajnalban fél négykor kivágtázott az ajtón, hogy aztán egy hétig színét se lássam. Ezúttal New Englandbe repüle el, egy bostoni konferenciára, de előbb barátokat látogat Providence-ben, amit az isteni gondviselésről neveztek el. A ház összes szőr és plüss állata közül természetesen Krteket vitte magával, aki mostanra igazi globetrotterré nőtte ki magát, bár még mindig elfér egy tenyérben. (Abszolúte jellemző módon még egy olyan interjú fotójára is felkerült, amelyben a RK éppen ennen tudományos pályafutását és annak céljait magyarázta bárkinek, akit ez érdekel, még a Fulbright meg Palo Alto idején.) Én úgyszintén  természetesen itthon maradtam Luca széke gyanánt készülődő tetves tanulmányommal, valamint a muszikákkal, akiknek meg én vagyok a gondviselője, mint az Úr Providence-nek. Mondanom sem kell, én az Úrnál jelentősen morcosabb és nyűgösebb vagyok, amiben erős szerepe van Luca székének, verné le a ragya.

Mivel viszont nincs más hátra, mint előre, most lesunyom fejemet, kitakarítom a cicabudikat, aztán nekifekszem, és befejezem írásos feladataimat, hogy jusson idő beblogolható dolgokra is. A héten kimostam mindösszes polár nyafogóruháimat, melyek száma légió, ti pedig mindegyiket láttátok orrvérzésig, és én is unom már őket kissé. Mivel a tél itthon töltött napjait továbbra is effélékben óhajtom átfinteregni, igen eccerű eljárás lenne varrni néhány újat, de én továbbra is másként szállok le a bicikliről, úgyhogy inkább a régieket fogom renovírozni különböző módszerekkel, hadd legyen itt tényleg minden nap más.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/12/02 hüvelyk eská, tél

 

6/92 – Szezonális

A ma reggeli dudolka a “We wish you a merry Christmas” volt, amíg ki nem hajtottam egy kicsi kis Rammsteinnal, és ahhoz képest, hogy általában teljesen indokolatlanok és nem-szezonálisak a dudolkáim, ez most legalább tényleg a helyén volt többé-kevésbé. Mától kezdve ugyanis december van, és én ugyan annyira kerülöm a plázákat meg a fogyasztás más nagy templomait, amennyire csak megtehetem, de mikor tegnap bebokáztam a kisbótba egy doboz kávéért, a bejáratnál máris egy tonna csokimikulással meg egy csomó flitteres girlanddal találkoztam. És karácsonyi zenével. Rögtön fel is csavartam a fülemben a hangerőt, nálam pedig akkor éppen Stranglers ment, úgyhogy ezúttal megúsztam.

Minden évben roppant elszántsággal látok hozzá, hogy megvívjam hősi harcomat a könyökömönjönki karácsonyi zenékkel, de hát nyilván mindig vereséget szenvedek előbb-utóbb. Egyszerűen lehetetlen emberlakta helyeken forgolódni ebben a hónapban úgy, hogy semmi karácsonyi zene ne jöjjön szembe – ha másutt nem, a buszsofőrnél, ahol a jegyet veszem, vagy a boltban a pénztárnál. Néhol muszáj kiszednem a fülemből a fülhallgatókat, pedig az az egyik mentsváram decemberben. És a karácsonyi muzak kerülgetése, kéremszépen, gondos tervezést igényel. Nem mindegy, hogy hová mehetek be csak úgy gyanútlanul, amikor minden csapból valami efféle folyik. A zenegépeckém mindig fel van töltve csutkára, a memóriája tele van indusztriális metálzenével és depressziós-dühös nőkkel, szerdán pedig, amikor váratlanul rám döglött a fülhallgató, vettem egy újat abból a fajtából, amit fülviaszig be kell dugni, szóval mindenre készen állok. Mivel viszont a lehetetlent nem akarom és nem is tudom elérni, az elmúlt években már csak egyetlen ambícióm maradt: kihúzni a decembert anélkül, hogy valahol nekicsapódnék a “Last Christmas” című örökbecsűnek. A röhej kedvéért ez amúgy tényleg örökbecsű, és tudom, hogy sokan vannak, akik szeretik, de én kábé húsz évvel ezelőtt végleg meguntam, és most már embergyilkos hajlamaim támadnak, ha meghallom. Tavaly csodák csodájára sikerült is megúsznom nélküle, és kíváncsi vagyok, idén összejön-e. Rajtam nem múlik, az tuti.

Ha pedig ezek után azt kérdeznétek tőlem, hogy miért, ezek szerint én nem szeretem a karácsonyt?, arra csak azt tudom válaszolni, hogy ó, dehogynem. Éppen azért csinálom végig a komplett procedúrát a zenegépeckével meg az összes többivel, hogy ez továbbra is így legyen.

Ha már úgyis szezonalitásról esett szó, aggyunk neki teljes erőből, mielőtt ezt az évek óta tologatott kötényruhát végre szétvágom a francba.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/12/01 hüvelyk újracucc, eská, tél