tavasz kategória bejegyzései

Ezen a szép borús-ködös reggelen is nyivácskolva keltem fel, és mostanra már az az érzésem, hogy soha de soha nem utáltam annyira valamit, mint azt a rohadt lényegében-tézisfüzetet, amit még ma be kéne fejeznem, hogy leadhassam.

Közhely ide vagy oda, az élet megy tovább. Celofánt elástuk a kertben a nyírfa és a lonc között, ittunk egy viszkit az emlékére, aztán én nekiláttam, hogy kellő alapossággal kitakarítsam a Bűnök Barlangját. Az utolsó napokban leginkább ott gubbasztott szegénykém, úgyhogy a szobának határozott betegmacska-szaga volt a végére, mert bármilyen szerényen és kulturáltan is csinálja valaki, májelegtelenségben haldokolni akkor sem rózsaillatú. A futon matracát is ki kellett pucolnom, amit lepisilt, úgyhogy rárepültem a netre, mit mond a folttisztításról, aztán belefutottam egy ilyenbe, hogy “minél gyorsabban lássunk neki a folt kitisztításához, egyes szakemberek szerint ugyanis két órával a keletkezés után az már nem folt, hanem minta”. Ehe, ehe. Szinte láttam magam előtt, amint lerántom a szerencsétlen macskát a futonról, aztán gyors iramban nekilátok samponhabot tunkolgatni a matracon. Kuss legyen, cicu, tessék másutt haldokolni, itt nekem lépnem kell, mielőtt minta lesz a foltból.

Bánat ellen szinte mindig hatásos a munka, főként az, amit az ember a két kezével csinál, de, be kell vallanom, nem vagyok annyira bánatos, mint hinnétek. Mostanra leginkább, bármilyen rémesen hangzik, kicsike megkönnyebbülést érzek. Az elmúlt négy hónapban mindvégig attól féltem, hogy lassú és fájdalmas lesz a vége, a cica láthatóan élni akar még, de nem megy neki, mi pedig úgy leszünk kénytelenek kihívni az állatorvost, hogy a macska még ereje utoljával is tiltakozik ellene. Az nyilvánvaló volt, hogy ha rosszra fordul a dolog, orvost hívunk, nem pedig beszállítjuk – a konyhai polcon január vége óta ott várt az a tízezres, amit direkt azért tett félre a Repülő Kutató, hogy ha minden rosszra fordul, biztosan legyen a házban annyi készpénz, amennyire szükség lehet az altatáshoz. Meg aztán, ismerve azt a jojót és búgócsigát, amelyben mi élünk, attól is féltem, hogy valamelyikünk éppen nem lesz itthon, amikor. De hát Celofán kivárta, hogy mindenki itthon legyen, és ettől is könnyebb egy kicsit. Ha elmentem volna a konferenciára, csak ma értem volna haza, és most éppen nagyon hálás vagyok mindenért, azért is, hogy a takonykór nem engedett el a konferenciára.

Ezután pedig, mint mondtam, az élet megy tovább. Én még etetem egy ideig a betegszagú lakástextilekkel a mosógépet, a Repülő Kutató meg máris indul egy újabb konferenciára (ezúttal hálistennek csak Budapestre). Most viszont, mivel szombat van, irány a piac.

A motolla ma sem nyugszik. Elvben ma nem kéne bemenni a dolgozóba, mert vége a szorgalmi időszaknak (ezt még mindig nem sikerült megérteni, elhinni, megszokni és így nyilván fellélegezni sem), vizsgáztatnom pedig csak holnap kell (igaz, hogy azt meg fél napon át), én mégis oda megyek. A magyar nyelv hete keretein belül tartok előadást középiskolásoknak, úgyám, mert én ilyen szétforgácsolt sokoldalú és balek kötelességtudó vagyok. Mikor még április elején megkérdezte a tanszékvez, hogy ki tudná elvállalni, a kollégáim olyan eleganciával siklottak el a feladat elől, mint az ángolnák, de hát nyilvánvaló volt, valakinek meg kell csinálnia. Ah, mily nagyon szeretném, ha ritkábban lennék ez a valaki, de sajna ezúttal is én vagyok. Jobb híján a nyelvújítás bizarrabb szóalkotási módszereiről fogom felvilágosítani közönségemet, hátha nem halnak bele az unalomba.

Summa summárum, ma is Esztergom felé hajózom ahelyett, hogy itthon kuksolnék a komplex vizsgám tételeivel, és vakációra áhítkozó középiskolásoknak fogom elmesélni, mi a belőrmész, a mindeményedelem meg a popont. A világ egy extrán hülye hely.