Elmentem a büdös francba, vasárnapig ne is várjatok tőlem semmi jót. Úgy kell nekem ez az egész, mint a hátamra egy púp. Vagy kettő.
tavasz kategória bejegyzései
6/201 – Özönvíz
Ma van a tavaszi napéjegyenlőség, és tulajdonképpen ez önmagában is elég jó ürügy lenne arra, vajon miért vagyok ennyire ideges és feszült, de persze nem kenhetem rá simán mindenféle csillagászati izékre, hogy megint itt ülök összehuttyanva, és azon siránkozom, hogy újra csőstül jön az áldás. Csak és kizárólag magamat hibáztathatom azért, mert jövő szerdáig kétszer járom meg Pexet, ráadásul mindkétszer Esztergom érintésével, kellett nekem második doktori. Az órarendjeim ezúttal igazi tömegkarambol módjára csúsznak bele egymásba, a kormányt tekerd, Tibiiiii, a kormányt tekerd, ne a keresztet hányjad, és nem tudom, hogyan vakarodom elő a végére. Ó, édesjóistenem. Lehet, hogy ma inkább varrni fogok minden más helyett, utánam az özönvíz.
A fentebbiekből kikövetkeztethetően rajtam ma sincs mit nézegetni, égnek álló hajjal és harmonikázó zokniban próbálok úrrá lenni a fejemben uralkodó káoszon, úgyhogy magam helyett ezúttal Celofánt, alias Schrödinger macskáját küldöm be, aki ma ismét megtévesztő módon neki van pendülve az életnek, bezabált reggelire egy komplett tasakost, majd felhevert a kanapéra, hogy ott simogattassa magát.
6/200 – Elmúla, nem múla
Már itthon vagyok, ma délelőtti műszakom volt, vagyis reggel ismét hatkor csámpáztam ki az ajtón.
A múlt hét végén már azt hittem, elmúla a polár cikcakkruhák szezonja, de egy nagy frászt múla el.
6/199 – Negyedkész
Á, tudjátok mit, a nyafogóruháimat már mind ismeritek, inkább beküldöm helyettesíteni Pocit, egy fél Eriket meg egy negyedkész párnahuzatot.
Eská 6/28 – Tavaszi párna kockásban
Amikor nekiláttam végre összepofozni a nagyinégyzetek és más effélék tömegeit, ránézésre azt tippeltem, hogy itt ezen a képen kábé öt díványpárna látható.
Nos, itt a második.
A fejemben jobban festett, mint készen, de sebaj, vannak a folytatáshoz további ötleteim… (És ha időmilliomos lennék, mindet meg is tudnám valósítani. Hát, jah.)
6/198 – In a few beers
Máma Szt. Patrik napja van, úgyhogy ennek tiszteletére az egyik legeslegkedvencebb videoklipemmel szerettem volna indítani, de szerzői jogok miatt le van tiltva az én országomban, úgyhogy ehelyett nesztek csak a zene meg a szöveg, az is ölég jó.
Mint ígértem amúgy, mára egy egészen rettenetes merényletet kaptok, amit pár százasért turkáltam ki magamnak, és feltehetőleg ma veszem fel először és utoljára, de hát nem tudtam ellenállni neki, és az vesse rám az első követ, aki nem járt még ilyenformán. Ha már lúd, legyen egészen döglött, és ha merénylet, akkor legyen hozzá megfelelő körítés, úgyhogy hazudozom is hozzá, mint egy ír kocsmatöltelék. Tessék, így néznék ki akkor, ha a mai napot kurjongatva tölteném Chicago utcáin, mert Dublinban azért valószínűleg kicsikét visszafognám magam.
Természetesen a folytatásban le a kalappal meg csizmával, és átváltok valamelyik keshedt házi tornacipettyűmre, mert még mindig tart a hosszú hétvége meg a “csináljunk új párnákat” projekt. A jövő héten úgyis annyit fogok rohangálni, mint pók a falon, legalább ma még használjam ki, hogy itthon ülhetek a fenekemen.
Eská 6/27 – Tavaszi párna marokkói szívekkel
Állítólag Talleyrand mondta a Bourbonokról, hogy nem tanultak és nem felejtettek semmit. Nagyjából hasonlóképpen állok én is a horgolással, pontosabban igen nehezen tanulok meg valami újat, de ha igen, aztán azt nyomatom orrvérzésig. Tavaly nyáron megtanultam a nagyinégyzeteket, úgyhogy azóta legyártottam belőlük kábé ötszázat (nem viccelek, tényleg volt ennyi), ősszel megtanultam kerek izéket horgolni (nem hívnám mandalának, azért ezek roppant egyszerű kerek izék), és azokból is ábrándosan gyártogatok újabb és újabb darabokat. Legutóbb pedig megtanultam a marokkói szíveket, és erős a gyanúm, hogy azokat is addig fogom produkálni, amíg nem lesz körülöttem tele velük a fél világ.
Ha ti is szeretnétek marokkói szíveket gyártani, itt van angolul a leírás egy gyűjtőoldalon, de ami még jobb, van hozzá videó is a Tejiendo Perú csapatától, szép részletes, érthető és logikus. Igaz, spanyolul van, de ez ne zavarjon senkit, én sem tudok spanyolul, ráadásul olyan vagyok a horgolásban, mint a Bourbonok, oszt mégis összehoztam. Gracias, Esperanza y Ana Celia!
Nyilván azt nem lehet megúszni, hogy én ne kisbencézzek meg valamit, amibe belevágok, az eredeti recept fehér alapszínnel és öt kitöltőszínnel operált, nálam meg ezek hajlamosak a szivárvány összes színátmenetes hülyeségeivé válni, de az eljárás ugyanaz maradt. Ha valamelyikőtök esetleg ki akarja próbálni, én tényleg csak bátorítani tudom, gyors is, csinos is, tessék belevágni.
Nekem például egy este meg egy délelőtt alatt sikerült összehajintani belőle egy kábé 35×35 centis négyzetet. Jobb helyeken persze azt is elmondanák, hány sor kellett hozzá meg soronként hány szem és milyen tű és melyik fonal milyen színéből hány deka, de ez nem egy jobb hely, én csak beleszabadulok egy kosárnyi Cataniába meg Kartopu Organicába, ábrándosan totyogok végig a sorokon, és közben Air Crash Investigationst meg efféléket nézek félszemmel.
Mindenesetre mielőtt elkezdtem volna, már nyilvánvaló volt, hogy ez is ugyanúgy végzi, mint nálam szinte minden, mégpedig poláralapon, úgyhogy csak arra törekedtem, legyen nagyjából-egészében négyzet alakú, úgyis lesz még hozzá szegély, hogy pontosan passzoljon a 38×38-as párnára. (Erre itt. Elvileg ugyan 40×40, de tapasztalataim alapján érdemes úgy számolni vele, mintha egy kicsit kisebb lenne, amennyiben az ember nem különösebben kedveli, ha a huzatban kotyog a párna. Az én díszpárnáimban belül amúgy szinte mindig az aktuálisan legolcsóbb ikeás párnák laknak.)
Előbb kivasaltam a horgolást (gőzölős vasalóval, színével lefelé két frottírtörülköző között, mert én ilyen óvatos vagyok), aztán előrántottam végtelen készleteimből egy alkalmatos színű polárdarabot, hogy rávarrjam. Az alsó meg felső szélt, amelyek pofásak voltak és problémátlanok, rejtett öltéssel fel is varrtam szépen kézzel, de az oldalsókkal valami mást kellett kezdenem.
Mint a fenebbiekben is látható, az én horgolásaim kruxa az oldalsó szél, ami minta esetén mindig olyan egyenletes lesz, mint az ökörhugyozás. Úgyhogy ezeket én el szoktam takarni, ha lehet.
Ezúttal lehetett.
Végiggombostűztem,
aztán erisszed rajta széles cikcakkal végig, fiam Erik.
A hátlapot a szokásos anyagból és a szokásos eljárással csináltam, mert persze még mindig rühellek gomblyukakat varrni.
Színt színre fordítva összegombostűztem egymással a kész elejét meg hátulját, összevarrtam, kifordítottam, belepofoztam a párnát. És voálá, már kész is.
A hátulja pedig így fest, helló újabb tamperei fülesgomb.
Na, nesztek még egy közelit is a sarkáról nekije.
6/197 – Cifrább
Bakker, pedig ezúttal még csak nem is félálomban válogattam a szekrényből. Na sebaj, a piacon láttak már tőlem ennél cifrábbakat is, és, azt hiszem, ti sem panaszkodhattok ezügyben.
Szaporulat a szekrényben 6/5 – Zőőőd
A turkálás általában teljesen kiszámíthatatlan, mármint hogy éppen miket küld elém a sors, milyen színekben és milyen méretben. Idén tavasszal (tavasz felé) azonban mintegy az látszik-forma, hogy a zuniverzum zöldekkel beszél hozzám, mégpedig leginkább azokkal a fura kékeszöldekkel, amelyeket balti-zöldnek hívnak, és a Balti-tengernek tényleg ilyen színe van júliusi estéken, tanúsíthatom.
Ezúttal például egy látszatra semmire-se-jó pulcsi esett a fejemre ebben a színben: áttetszőcske meg formátlanka, ugyan minek az embernek ilyesmi. Csakhogy nekem pontosan ebből a pulcsiból már van egy piros, és ezért tudom, hogy a látszat hujujmódon csal, én meg valószínűleg ronggyá fogom hordani tunikák fölött. Az egyetlen lehetséges probléma, hogy a piros pulcsinál, ami éppen jó rám, ez két számmal nagyobb. Na mindegy.
Az alig egy hónapja turkált lila jeggings repül (folyton ráncigálni kellett felfelé, azt meg én nem szeressem), így hát próba-szerencse megnéztem, nem akar-e valaki hazajönni helyette, aztán kiderült, hogy igen.
Reméljük, ezt nem kell ráncigálni, remek tavaszias bokalegyezős hossza van.
A következő darabra rá kell gyürkőznöm, mielőtt bemutatom, mert ilyenre nemigen van példa ezeken a tájakon. Én ugyan sok hülye holmit hajlamos vagyok kiturkálni és megvarrni, köztük olyanokat is, amiket másvalaki messze elkerülne, de nagyon-nagyon ritkán szoktam venni vagy varrni olyasmit, hogy “höhö, de vicces, ugyan valószínűleg csak egyszer fogom hordani, de belefér”. Ledlámpákkal világító karácsonyi csúnyapulcsi, na, effélékre gondoljatok.
Ehhez képest viszont tegnap nem tudtam otthagyni az alábbi merényletet, ami egy miniruha, és vasárnap, Szent Patrik napján úgyis felveszem, úgyhogy most csak a mintájából mutatok egy közelképet.
Mit mondhatnék mentségemül, ez is ződ.
6/196 – Zip
Idus napja, széllel és esővel. Állítólag negyvennyolcban is szar idő volt, legalább ragaszkodunk a tradíciókhoz. Az utóbbiak (mármint a tradíciók) itt loco is éppúgy ketyegnek, mint általában, nekem például az ünnep tiszteletére ötkor sikerült felkuvikolnom. Tegnap este némi méla horgolgatás közben-után ráadásul tangóharmonika formátumban nyomott el az álom a futonon, úgy kellett kicsomagolnom magam belőle, mint egy zip-fájlt.
Ami, úgy tűnik, most már szintén a tradíció része lesz: idén is az ment ébredéskor a fejemben, mint tavaly. Ez.
Menni az égegyadta világon sehová nem szándékozom ebben a remek időben, úgyhogy kokárdát sem teszek, pedig ezúttal nem is ette meg a nyehőce, megvan mind a kettő. Cserébe viszont, úgyszintén a tradíciók szellemében, én öltözöm (hozzávetőleg) kokárdának.
Igen, tudom, megígértem, hogy átalakítom ezt a ruhát (megint – eredetileg ez egy bokáig érő szoknya volt), de még nem jöttem rá, mit csinálhatnék vele. Az ihletet ki kell várni, anélkül csak nyiszálgatnék összevissza.
Amúgy ami az ihletet illeti, tegnap elvergődtem végre turkálóba meg rövidáruboltba, beszereztem pár új cuccot, és vettem új sztrecsvarrótűket meg korallszínű cérnát, az igenigen hiányzott. A hosszú hétvége alatt remélhetőleg arra is lesz majd időm, hogy kezdjek valamit a buszútjaimon összefabrikált “egyszer kelljen, s jó ha van” nagyinégyzetek egy részével, úgyhogy valószínűleg igen termékeny napok elé nézünk blogice…
6/195 – Zordonbordon
Íme, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.
A zöld a remény színe meg a libafosé, és én ezúttal megacélozott lélekkel és harcrakészen, valamint végre fejfájás nélkül távozom a dolgozóba. Ha ez mégsem látszik, nem az Önök készülékében van a hiba.
Közben persze csupán a móka és kacagás kedvéért ma van a Pi Nap (március 14., vagyis 3.14), amikor én általában megpróbálok pirosba öltözni, de most ehelyett a zöld volt soron. Shit hap-pipipipi.
6/194 – Gyöngy
Itthoncsücsü nap, melyben én soraimat rendezgetem, és a susnyásban próbálok rendet vágni, mindehhez pedig úgy fáj a hülye fejem, hogy majdnem szétdurran. Mit mondhatnék, ezek a tavaszok egyre nehezebben túlélhető időszakai az én gyöngyéletemnek. Lehet, az egész magasztos sorrendezgetésből is csak annyi lesz végül, hogy belődörgök a Bűnök Barlangjába egy kosárnyi színes fonallal, aztán utánam a vízözön, de ha ezt csinálom, előbb-utóbb tényleg jönni fog, és nem utánam, hanem a pofámba bele. A levegőben lehet amúgy valami, a Repülő Kutató is hörögve-morogva csapkodott egész reggel a konyhában azzal, hogy “holabicskám”. (A sajton akarta használni, nyugi, nem rajtam.)
Már megint sűrűsödik a gedva, mintha eddig nem lett volna bajom elég. Idén tavasszal három olyan konferencia van, amelyeken jó lenne részt vennem, mert ha nem konferenciálok és publikálok, megeszi a fene a doktorimat, de ebből a háromból természetesen kettő is olyan időpontokra esik, amikor én orrba-szájba tanítok, és sehogy de sehogy nem tudom megoldani, hogy valahogyan máskor bepótoljam az aznapi óráimat. Emellett fel kellett volna töltenem egy prezentációt valahová, de természetesen az oldalon semmilyen “feltöltés” vagy “ide lökjed” opció nincs, leszámítva egy derűs, ámde határozott kijelentést, hogy “Ön nem jogosult megjegyzéseket írni”, pedig én marhára tudnék most olyan megjegyzéseket tenni, hogy csak úgy füstölne tőlük a monitor. Ó, és természetesen a jövő heti doktori óráimról semmilyen információm nincs azt leszámítva, hogy lesznek, pénteken és szombaton is, és valószínűleg ezúttal is kitaláltak a teljesítésükhöz valami válogatott hülyeséget és marhaságot, amiről én még nem tudok. A fejem pedig tényleg mingyá háromba szakad, mint Gallia.
Hej, élet, de gyöngyélet, ennél szebb sem lehet.
Mamiii, ez aztán mindennek az alja. Éppen úgy festek, mint ahogyan érzem magam.
6/193 – Konzerv
Tegnap délután, mikor konzervet készítettem mára, ezeket terveztem felvenni.
Szerintem maradjunk is ennyiben.
6/192 – Műveleti terület
Az én hétfőim csak igen mérsékelten hasonlítanak a normális emberek hétfőire, általában ugyanis ez nálam nem munkanap abban az értelemben, hogy “fel a cipővel, aztán sipirc a munkahelyedre”. A hétfő rendszerint a “készülj az óráidra, irgumburgum” napja énfelém, és ez ugyan egy rövid hét lesz (pénteken már indul a hosszú hétvége, és még Pexre sem kell elvágtatnom), de azért mindig akad munkamunka.
A munkamunka mellé a lakást is most ráncigálom át éppen tavaszba. Ráncigálnám, hogy pontosak legyünk, mert a fő műveleti területen éppen ott hever kiájulva a szőrös bűnszövetkezet. A kezdetekben, amikor milliomosa valék az időnek, minden évszakra új dekort kapott a lakás, de mostanra ez tavasz-nyárra (zöld-sárga-narancs) meg ősz-télre (piros-lila-narancs) redukálódott, és így március közepe felé már tényleg ideje volt lépni. Ez persze ezúttal azzal járt, hogy kénytelen voltam realizálni: több a párna, mint a huzat. Végül is logikus: az ősz-tél folyamán négy új párnahuzatot gyártottam, de most azokra a párnákra nincs tavasz-nyári huzatom. Afranc. A múlt héten éppen lett volna lehetőségem is effélékkel tökörészni, de nyilván most kellett rájönnöm, mikor kimostam a tavaszi-nyári szortimentet.
Ahogy elnézem, lehet, hogy ez az egész a hosszú hétvégére marad, addig meg élünk tovább a szokásos káosznál is nagyobb káoszban. És ha azt hinnétek, hogy túlzok: tessék, így fest most éppen a fő műveleti terület.
És én sem vagyok egy matyóhímzés.
6/191 – Szordínó
Vasárnap tiszteletire ma valószínűleg reggeltől estig zúgni fog a mosógép, mert Celofán éjjel lehányta az egyik rongyszőnyeget, amellyel ordenáré módon romos huzatú sarokkanapénkon mímeljük a civilizált körülményeket. (Amúgy egy nagy frászt mímeljük, én mímelem. A Repülő Kutató egészen jól be van oltva lakberendezés ellen.) Ha már úgyis ki kell mosni a lehányt rongyszőnyeget, akkor miért ne mosnám ki mindkettőt, meg még további rongyszőnyegeket, meg díszpárna-huzatokat, meg… Asszem értitek az általános szisztémát, melynek eredményeként egyszer csak ott találjuk magunkat, hogy én kimostam egy csomó lakástextilt, és ha már úgyis ez történik, miért ne rántanám át a lakást tavaszba, az már bagatell. A tavasz amúgy is vadul vicsorog az ablakon túl, apósom tegnap elővette a lombfűrészt, de nem volt igazi formában, nem vágott ki tőből semmit. A nyírfáról viszont eltávolított egy pofás alsó ágat, amit én aztán elkunyeráltam egy halványan körvonalazódó merénylethez. Még nem tudom pontosan, mi lesz vele, egyelőre a teraszon áll haptákban.
Nekem, bár ez tulajdonképpen rémesen hangzik, ezúttal sikerült kihagynom a már megszokott március eleji ugrásra-kész hisztérikus állapotot, amikor rám jön az írásdüh. Ilyenkor afféle őrült-asszony-a-padláson állapotok uralkodnak, világgá akarok menni egy laptoppal, és hetekig nem nézni hátra. Ezúttal még lett volna is egy hetem, hogy beszippantson az űr, de erre nem elég egy hét, úgyhogy gondosan elfoglaltam magam Erikékkel meg más ilyesmivel, és remélhetőleg megúsztam, hogy kitörjön rajtam a dili. Azt persze nem lehetett megúszni, hogy ne társalogjanak közben fiktív alakok a fejemben, de egyelőre szordínóval teszik, és ez remélhetőleg így is marad, mert nyárig nem érek rá ilyen hívságokkal foglalkozni.
Olyan kedves-szép békés létezésem lehetne, ha beérném annyival, hogy tanítgatok, blogolgatok, új cipőket vásárolok, és időnként varrogatok magamnak egyet-mást, de neem, nekem írni is kell meg második doktorit csinálni meg még mit nem. Ha lenne két életem, garantáltan tudnék mit csinálni mind a kettőben, de mivel csak egy van, ebbe az egybe kell megpróbálnom belezsúfolni mindent, amit tenni akarok, és istenbizony jobb lenne nekem, ha kevesebb volna bennem az akarás.
Eská 6/26 – Tunikaruhák
Vénségemre igencsak megkedveltem azokat a kényelmes, bő felsőket, amik kicsivel térd fölé érnek, kiválóan felránthatók egy farmer titanadrág (=jeggings) fölé, de ha minden kötél szakad, akár ruhaként is be lehet vetni őket. Na mármost kábé tavaly nyár óta kísérletezem A Tökéletes Tunika Szabásmintával, és az a gyanúm, amit mostanra sikerült összehozni a Burda segítségével és hátráltatásával, kábé a maximum, amit el tudok érni ezügyben.
Mint tudjuk, én igen lusta vagyok, vagy ha nem is éppen lusta, de nagyon kényelmes, a varrnivalóimat mindig a lehető legkevesebb strapával akarom megoldani. Emellett éppen megpróbálok minél többféle izét feldolgozni a Bűnök Barlangjából: átalakítandó holmikat, ilyen-olyan anyagokat, mindenfélét.
Úgyhogy a fentieket is figyelembe véve most éppen két elvénült póló és némi kellemes tapintású trikotázs nyakára akartam hágni, ni.
A pólók ujját kioperáltam, hogy majd beleilleszthessem a tunikákba, és ezzel spóroljak egy csomó időt meg melót magamnak, a törzsük anyagából lettek a zsebek (imááádom a zsebeket), a nyakkivágáshoz pedig egy színben harmonizáló trikotázsból vágtam ki egy-egy csíkot. A kék-zöld anyagból (legalábbis ebben a darabban) nem volt annyi, hogy a tunika térdigérőre sikerüljön, úgyhogy az a nyakkivágás paszpóljából kapott az aljára egy szegélyt, a rózsaszín-drappot meg egyszerűen körbecikcakkoltam.
Jelzem, az egész nagyon addiktív, már legyártottam azt a kettőt, amit akartam, de még mindig tunikavarrhatnékom van…
6/190 – Ocsúdik
Ezúttal tényleg olyan gyorsasággal estek fejemre a dógok a szekrényből, hogy mire felocsúdtam, ugyan miket válogattam össze, már úgyis mindegy volt. Tanulság: így jár az, aki még azelőtt elkezd öltözködni, mielőtt rendesen felébredne.
Eh. Elmentem piacra.
6/189 – Suttyom
A mai nap hajnali háromkor kezdődött azzal a jólismert érzéssel, hogy valaki éppen tompa fűrésszel próbálja leszedni a helyéről suttyomban és orvul a medencémet. Csak tudnám, mire kellett neki, én ebben a pillanatban akkor is kétszer meggondolnám, kell-e nekem ez a medence, ha utánam dobnák, teljesen ingyér.
Jobb híján persze felcihelődtem, fogat mostam, kávét főztem, tápláltam Celofánt, aki továbbra is stabilan dolgozik azon, hogy kicsellózzon az orvostudománnyal, és a korai óra ellenére ott állt a tálka előtt, hogy müeee, aztán két fordulónyi kaja után még fésülgettem is egy ideig, mert akkor meg arra volt igénye. Megetettem a kovászt is, ha már arra jártam. Ezek után pedig nagy meglepetésemre roppant édesen visszaaludtam, és boldogan csámcsogva álmodtam válogatott marhaságokat mindaddig, amíg fél nyolckor üvölteni nem kezdett a telefon, én meg pánikban riadtam fel, és botorkáltam hozzá, hogy ki halt meg. Csak anyám akart boldog nőnapot kívánni, mert mindenki tudja, hogy én ilyenkor már fent vagyok. Nos, ezúttal nem. És ezúttal tényleg bírtam volna még aludni.
Itt közben ez a hét szintén suttyomban és orvul úgy elszelelt, mintha sose lett volna, ma már péntek van, a nemzetközi nőnap mellé pedig böjtidő is, mert minek egyszerűen, ha lehet bonyolultan, neszpá. Én amúgy annak a híve vagyok, hogy potenciálisan nagyobb bűnt hordoz az, ami kijön az ember száján, mint ami bemegy rajta, de azért a Repülő Kutató ma este halétterembe visz vacsizni, így mindenki megkapja a magáét. Estére ki is puccantom magam, mert ugyebár ezt teszi az ember, amikor a férje vacsorázni viszi, de addig sem hagyhatlak titeket kontent nélkül, úgyhogy nesze, így festek éppen.
Most befordulok a Bűnök Barlangjába, és ott is maradok délutánig. Mivel a vacsorához nyilván fel kell vennem a pizsiből-ruhámat, mert ha varrtam valamit, addig nem nyugszom, amíg másnak is ki nem üti a szömit, délután majd újabb fotó is lesz, várjatok türelemmel.
Du. Na ez az. És még felveszek rá egy szőrös gallérú kiskabátot is, jollári-hóóó.
Eská 6/25 – Pizsiből ruha 2.
Nem akarok beszélni róla. Gyakorlatilag ugyanaz történt, mint a múltkor. Fércbontók, véletlenszerű szűkítők, girbegurba varrások, a fatönk meg az irokéz kenu, még a bugyigumi is.
Most pedig, ha megbocsátotok, megyek és felkeresem a Von Trapp családot, hogy énekeljek nekik az élet szépségeiről.
6/188 – Lestrapa
A tegnapi értekezlet nagyjából éppen olyan volt, mint amire számítottam. Nyilván minden efféle előre mozdítja a dolgokat (nem, nem fog rám szakadni a plafon, én ezt tényleg komolyan mondom), de azért mindannyian eléggé lestrapáltan jöttünk ki róla. És az én peripeteiáim csak ezután kezdődtek.
Mindennek az édes anyatermészet az oka, persze, és a tegnapihoz hasonló napokon csak az vigasztal, hogy ez a hülyeség és marhaság már maximum tíz évig tart, bár nyilván a menopauza sem lesz egy sétagalopp. A hazafelé buszon már felszálláskor sem voltam a legjobb formámban, bevettem a táskám egyik zsebében kóborló egy szál Ibubetát, és Dömösnél elkezdtem számolni a kilométereket meg a megállókat, mert egyre határozottabban éreztem, hogy én nem jutok haza soha de soha, itt fogok elájulni a buszon, és közben ereszteni fogok alul is, felül is, mint egy rotavírusos középcsoportos. Hát majdnem. Tahitótfalunál kénytelen voltam leszállni, abban bízva, hogy ott van civilizáció meg vendéglátó helyiség vécével, és onnan akár már haza is taxizhatok, ha nem jön elég gyorsan a következő busz. Egy hányás meg egy hasmenés után már valamicskével jobb volt a helyzet, de persze taxit nem tudtam fogni, úgyhogy negyedórát báloztam ülve egy padon, és úgy rázott a hideg, hogy csattogott bele a fogam. Miután végre hazaértem, eldőltem, és szinte azonnal elaludtam, három órával később ébredtem fel. És akkorra már nem volt semmi bajom.
Mindezzel együtt továbbra sem szimpatizálok az édes anyatermészet ajándékaival, legutóbb akkor voltam ennyire rosszul, amikor a húgom éppen terhes volt valamelyik prüntyőkével a három közül, ezúton is csókoltatom a cihémet. Gondolom, most a Repülő Kutató unokatesója miatt van az egész, nyárra vár egy Talán-Mátyás-De-Még-Nem-Döntöttük-El-A-Nevét.
Most viszont nem akarok a cihémmel foglalkozni, varrni akarok egész nap, mert nemsokára megint tancsitancsi, én meg le akarom szakajtani ennek a többé-kevésbé szabad hétnek minden virágát, punktum.
A kép ezúttal leginkább annak illusztrációja, hogy a) még megvagyok, és egészben vagyok, b) ezt a ruhát elég alaposan elpacsáltam anno, akkora, mint egy bálna, c) a rózsaszín cicás zoknik mindig jól jönnek, d) a szürke házi tornacipettyűt nem bírom kidobni, pedig tényleg el van repedve a talpa.
