tavasz kategória bejegyzései

Ma elragadóan komplex kis vasárnap várható, délután kettőtől családi abajgással a grillsütő körül. Mint anyósom mondá a hét közepén, vasárnapra jövendölnek zuhárét, úgyhogy vasárnapra kell grillpartit szervezni, ez a minimum. Mindenesetre én felöltöztem az alkalomhoz és időjáráshoz, ámde korántsem évszakhoz illően, “brr, hideg van, és mi papagájok fázósak vagyunk” jeligére.

Esőkabát és gumicsizma bekészítve. Hívjuk ezt jobb híján előrelátásnak.

A grillparti amúgy valójában pizzaparti lesz, anyósom ugyanis vett egy pizzakövet a grillsütőbe, és azt fel kell avatni öszves unokája közreműködésével, gyermeknapi buli gyanánt. Ez nyilván azt is jelenti, hogy erős logisztikai kihívások elé nézünk, milyen feltét és milyen kombinációban, hány darabban, milyen sorrendben, sötöbö, sötöbö. Még olyan is van köztük, aki a hawaii pizzát szereti, képzelhetitek.

Én ehhez az akcióhoz pizzatésztával fogok hozzájárulni, amit tegnap óta kelesztek hidegen, és mostanra már így fest:

Van benne egy kiló liszt. Ha ez nem lesz elég, hát nem tudom, mit csinálunk. (Azzal a problémával pláne nem óhajtok foglalkozni, hogy mi van akkor, ha bocskorszíj lesz belőle délután kettőig. Aki képes olyan atrocitásra, hogy ananászt tegyen a pizzájára, valószínűleg így is megeszi. Ha nem, felültetjük a biciklijére, és elküldjük bóti pizzatésztáért. Gyermeknapra gyermekmunka.)

Mindehhez délután négy és este nyolc között valamikor megérkezik az IKEA teherautója 275 centi szekrénnyel. Hová az ángyom csepszébe teszem, kérdezhetitek. Óóó, nyugi, meglátjátok ti majd aztatat. Egyelőre csak annyit árulhatok el, hogy most lesz az én átalakítási dilinyóim kezdete óta az első olyan alkalom, amikor kifelé is megy majd némi fűrészáru, nem csak befelé. Itt ez a diliház úgy fest perpill, mint azok a kínai képkirakós játékok a nyolcvanas évekből, amelyekben egy kereten belül kellett toligálni kiskockákat körbe-körbe, és egy ideig úgy festett, mintha soha a büdös életben nem tudná kirakni az ember a képet, aztán egyszer csak hirtelen a helyére került minden. Na itt is így van, bútorokat tologatok innen oda és onnan ide, időnként összerakok meg szétszedek meg lefestek meg felcsavarozok valamit, aztán a végén, mintegy egy hatalmas böffenéssel, a helyére fog kerülni minden. És akkor hátradűlök, felrakom a lábacskámat valamire, aztán csodálom a munkámat.

Ez a pillanat persze még odébb van, de nem elérhetetlen távolban, fékevesztett toligálásaimat viszont nyilván nehezíti, hogy, minden látszat ellenére, nekem munkaügyi tennivalóim is vannak. (Az, hogy nem beszélek valamiről, nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Én kéremszépen minden más mellett szakdolgozatokat bírálok quantum satis, és vizsgaanyagokat állítgatok össze.) Mindemellett a vendégszobát muszáj volt legalább átmenetileg használhatóba rántani, mert holnap jön a húgom, és azt a szobát már több mint egy éve ebek harmincadjára hagytam, raktár lett belőle meg lomtár, semmi más. Nos, tegnap este megtörtént ez az átmeneti-használhatóba rántás,

és emelje fel a kezét, aki meglepődött azon, hogy a bides kis mókusnyuszik azonnal birtokba vették. (Felhívom a figyelmet a bútortetriszben való profizmusomra, mellyel sikerült egy dög nagy Aspelund komódot besuvasztani az asztal meg az ágy közé, csak úgy. Egy távlati – de nem túl távlati – ponton egyébként alaposan fontolóra veszem a komód és az asztal lefestését azonos színre, mert most nagyon üvöltenek egymásra, jelenleg viszont örülünk annak is, hogy végre legalább nincs mindkettőnek a tetején egy méter magas kazalnyi akármi. Eddig az volt.)

Na, ugorgyunk neki a mai napnak, mert jelenleg még a fürdőszobám is úgy fest, mint amin átrontott egy hurrikán, ez pedig tarthatatlan. Tényleg.

Tegnap délután 14:32-kor letettem a pemzlit, körülnéztem a csatatéren, megittam egy negyedik kávét, majd felpucoltam a festékfoltokat, elmostam a vödörkémet a festéklehúzó ráccsal, összeszedtem a papírtörlőket, maszkolószalagot, mikroszálas kendőt, kevergetőfát, ollót meg portörlő pamacsot, aztán kinyitottam az ajtót a Paradisumu száműzöttjeinek, akik rittig bejöttek.

Nem volt abban semmi meglepő, hogy bejöttek, gyakorlatilag mindvégig ott ólálkodtak az ajtó előtt. Időnként persze aludtak egyet valahol, de nemigen tudtam úgy kijönni a hálószobából, hogy ne álljon ott nyakát nyújtogatva valamelyik Kíváncsi Fáncsi. Pocit egyszer konkrétan lábbal kellett visszakanalaznom a küszöbről, mert újra akarta játszani nekem Zrínyi kirohanását, épp csak befelé. Hja kérem, amikor itt az állatok ahhoz szoktak hozzá, hogy minden nyitva van! Máskor bezzeg felé se néznek a szobának estig. Na hát ezúttal bejöttek, körbetrappoltak, aztán rám meredt mind a kettő, hogy most meg mi lesz, mire volt jó ez a felhajtás.

Jótól kérdezitek, hej, még én se vagyok teljesen biztos. Mindenesetre a fal végül így nézett ki késő délután,

így meg ma reggel:

úgyhogy ki fog ez alakulni, mint púpos gyerek a prés alatt, csak idő kell hozzá.

Meg persze kikergetni Fáncsiékat, mert az alábbi képen két macskát rejtettünk el. Megint.

Nyilván ennek a két gumidominónak is a legnagyobb káosz közepén kellett elaludni,

ráadásul egymás seggében,

de mindjárt jövök én, és kiűzöm őket a paradicsomból.

Épp csak nem lángpallos lesz nálam, hanem porszívó meg maszkolószalag.

Ma kivételesen emberi öltözékben is leszek. Nédda.

Upszi. Bizony, így néz ki jelenleg az a hely, ahol én magamat szoktam fotózni. A bevakuzott szemű rémmacska csak ráadás.

A tegnapi nap folyamán heroikus módon összevissza vuzigáltam a hálószobában mindent, majd az a rész jött, amiről azt mondja a használati utasítás, hogy “a fellazult vakolatdarabokat eltávolítjuk”.

A használati utasítás kábé erre gondolhatott.

Én nem akartam erre gondolni, de hát így jártunk.

Summa summárum, az összes glettgipszet felkentem a falra, ráadásul még alkalmaztam egy “üvegfátyol hézagerősítő csík” nevű istencsapását is, ami szúr, mint a gedva. És aztán, mint a Heineken reklámban, vártunk.

Mivel a hálószoba szerencsére kívül esik a közlekedési útvonalakon (ellentétben a folyosóval), én itt most nem vuzigálok vissza semmiccse, amíg nem leszek kész, márpedig legkésőbb holnaputánig kész kell lennem, akkor ugyanis más dógom lesz. Addig maradunk így, ahogy vagyunk. A pasi meg tudja közelíteni az ágyat, nekem ehhez ugyan kicsikét át kell másznom két komódon, de ez legyen a legnagyobb bajom. A macskák viszont istenbizony élvezik a helyzetet.

Ha minden jól megy, ma végzek az összes glettelés-smirglizés-mélyalapozás dilinyóval, holnap meg átkenem az egész szobát, csakazértis. A színnel persze van egy aprócska kockázat, mert a választást rábíztam a Repülő Kutatóra, aki e ponton úgy nézett rám, mint aranyhörcsög a vécékagylóból, de hát nem csinálhatok meg mindent helyette, itt minden lakberendezési izét én találok ki és valósítok meg, ezúttal pedig én glettelem, csiszolom, alapozom és festem a falat, hát legalább a színét válassza ki, hejj. (Érdeklődve várom, a benne lévő sváb mennyire veszi fontolóra azt, hogy már van a házban két és fél liter Napraforgó, alias Narancsos Limonádé Sok Tartósítószerrel.)

De ma, mint már mondtam, ember elé való ruha is lesz rajtam. Törülközővel. Ma van a törcsinap, nem felejtettem el.

(Cikkünk majd még frissül, ha sikerül felőtöznöm. Egyelőre várok, hadd ébredjen fel az ember. A mázlista, ő csak átfordult a másik oldalára, amikor negyed hatkor elindult a mai Fapapucs Futam.)

*

Du.

Nna, nem állítanám, hogy gyors voltam, de előtte még abszolválni kellett A Fél Világ Végigglettelése programot. Viszont elmentünk vásárolni embereledelt, macskaeledelt, égigérő vascsicsergőt.

Meg Dáliát, akiről még kiderülhet, hogy Pudvás Fatönk, de ezt addig úgyse tudjuk meg, amíg fel nem kenem.

A tegnapi nap legkellemesebb meglepetése az volt, hogy a Poli-Farbe az általam pipeződnek nevezett színt mohának hívja. Miután nagy elszántsággal lezuhanyoztam, majd leápoltam a bibiket a lábamon, és felapplikáltam a csülkeimre változatos elrendezésekben egy csomó ragtapaszt, sokadjára is elvuzigáltam a glettelt meg mélyalapozott meg mittoénmizélt faltól a Hauga szekrényeket, aztán uccuneki.

(Őtözködős bloghoz illő módon felhívnám a figyelmet remek áutfitemre, mely az új festőcuccom, mert meguntam a régit. Ebben már felkentem az Ezüst Zsályát (Friss Cement), az Ezüst Cserjét (Másfajta Friss Cement), valamint tegnap a Mohát (Pipeződ), úgyhogy úgy is néz ki, mint egy új festőcucc, az eddigitől eltérő színű foltokkal megszórva. Túl nagy capri jeggings, házilag ácsolt tunika, kínaibótos bebújós tornacipő, valamint a fejemen egy kendő, amit egy tizeniksz évvel ezelőtti nyáron találtam az utcán a Ferences Gimnázium előtt.)

Az az egy literke festék, amit próba-cseresznye alapon vettem, el se fogyott teljesen, de nédda, milyen szép szemkifolyasztó színe lett a falnak:

Nyilván nem ebből fogok megélni továbbra se, de azért erős büszkeség dagasztja kebelemet, milyen faszán sikerült a glettelés meg mélyalapozás meg izé. Ahhoz ugyan túl hülye voltam, hogy lefotózzam a “teljesen előtte” állapotot, de a kurva macskák a fellazult vakolattól fellelkesedve ezeket a darabokat vakarták ki a falból az ablakpárkány sarka alatt.

Minden ahhozképestet is belevéve elég jó munkát végeztem, asszem. (Nahát, ebben a megvilágításban tényleg teljesen ződ.)

És aztán megint visszavuzigáltam a Haugákat.

(Pocit nem kellett vuzigálni, ő erősen önjáró darab, jelenleg pl. a csöcsömön ül dorombolva, és minden erővel akadályozza a blogolást.)

Ma a folyosó túloldalára fordítom figyelmem, mert ott ácsorog a Lábaspolc, és arra vár, hogy majd mi lesz vele meg körülötte. Ideje végre vele is foglalkozni ekkicsit. (Fúrógépek is lesznek a partiban, azám.) Mindenesetre ezt még azelőtt kéne abszolválnom, mielőtt ránk zuhan a délutáni grillezés, mert anyósom roppant elszántan eldönté, hogy most már pedig csakazértis grillszezon van. Az mellékszál, hogy éppen vigasztalanul esik az eső, és olyan hideg van, hogy brr.

Na persze a tegnap esti eget elnézve örülhetünk annak, hogy legalább a vogonok nem szálltak meg minket, hm.

Kicsikét egysíkú vagyok mostanság, de hát nincs ebben semmi meglepi. Jelenleg így fest a világom alulról,

felülről,

meg természetesen oldalnézetből is.

Nyilvánvaló, hogy az átfestést nem tudjuk megúszni a folyosón. Arra a felvetésemre, hogy esetleg átkenhetném sárgára, a Repülő Kutató meglepő vehemenciával óvást jelentett be, mert neki hiányozna a pipeződ. Elrontottam a faszit, nem vitás. Mivel viszont a pipeződet hatszáz évvel ezelőtt kevertettem be, lövésem sincs már, milyen kóddal és milyenfajta diszperziós festékbe, most újabb fejesugrás következik a hülyeség és marhaság tengerébe.

Meg a reményhal.

Micsoda nyamvadt idő van, te jó ég, márpedig ma már nem halogathatom tovább, hogy csináljak is végre valamit, mert a tegnapot végighédereztem, toll a világ fülébe.

Voltak hozzá bűntársaim is, naná.

Most viszont már ténylegtényleg ideje felragadni azt a piros vödörkét, és elindulni a spaklival, a glettgipsszel és a mélyalapozóval, mert a büdös életben nem lesz ebből semmi, ha csak a pofámat tátom napszámba, miközben macskák bámulnak rám az összegyűrt szőnyegekről.

Mintegy mellesleg megjegyzem, hogy a tihanyi apátság 1211-es birtokösszeírásában szereplő személynevek között volt egy Vödörke is (jó, na, valójában Wederey, de kicsire nem adunk). Ő volt a mosónő. Nem viccelek.

Tegnap megtartottam a nettó nyolc óra pofázás helyett hét negyvenet, mert a végére már úgy néztem ki, mint akit kiklopfoltak. A diákjaim is. Ugyan mi a túrót vártunk, szombat délután fél ötre már akkor is keresztbe állt volna a szemünk, ha offlány mennek a percepciós elméletek meg Morton logogén modellje, amivel szemben viszont a kohorsz-modell azt állítja, hogy… mamiii, ugyan kit érdekel, hogy mit állít a kohorsz-modell.

Vannak tanárok, akik számára az az alap, hogy ülnek, mint a kopott gyöngy (nekik találták ki a katedrát a székkel meg a kis távirányítót, amivel kényelmesen váltogatni lehet a ppt diái között), de én mászkálós-gesztikulálós tanár vagyok, mindig is az voltam, úgyhogy ezek a seggenülős szeánszok a gép előtt jobban lefárasztanak, mint amikor karomat lengetve kilométerórázok a tábla előtt. Ennélfogva amikor berekesztettem az ülést, épp arra voltam csak jó, hogy lekússzam a nappaliba, megigyak egy viszkit, megegyem a RK által elém tálalt vacsorát (tepsiben sült újkrumpli és harmatgomba, az utóbbi fele juhtúróval, fele taleggio sajttal töltve), majd visszakúsztam az emeletre, és eldőltem, mint egy zsák. Háromnegyed tizenegykor megébredtem, beírtam a neptunyba a gyakorlati jegyeket, hogy ne érje szó a ház elejét, majd ismételten visszaaludtam negyed hétig, amikor a Fapapucs Futam zajszintje elérte azt a decibelhányadot, amelytől már nem lehet tovább aludni, ehelyett olyan dógokkal kell foglalkozni, mint a holakaja.

Ma amúgy glettelni akartam, meg lemenni a piacra, ahol minden hónap harmadik vasárnapján válogatott himmihummikat lehet kapni, de olyan vigasztalan szemerke van, hogy gőzöm sincs, mi jön össze mindebből. Addig is nesztek random macskafotó tegnapelőttről, amikor épp mindenki rajtam akart hemzsegni.

Szemfülesek az ajtó mellett felfedezhetik a tervezett lakásfelújítós merényletek kicsiny halmát is, vödörke meg minden.

U.i.: Juteszembe, hadd dicsekszem el azzal, a férgyem micsoda nóbel úr, tegnap hozott nekem rózsákat a piacról. (Én oktatási elfoglaltság miatt nem tudtam lemenni.)

Egyébként épp most olvasom, hogy a szemerke miatt a mai himmihummis piac elmarad. Hát jó. Akkor már csak a gletteléssel kéne kezdeni valamit…