Nédda, ennek is mindjárt vége. Galéria!
tavasz kategória bejegyzései
5/272 – Változatlanul
Az eddigi években mindig elharsogtam alkalmassági vizsgára menet, hogy nem árulunk zsákbamacskát. Nos, továbbra sem.
5/267 – Eszetok
Tegnap nagy örömmel berontottam a laptopért a javítóba, ahol azt mondták, egy pillanat, és elém hoztak egy vadidegent. Kábé olyan volt az egész, mint a nagyjelenet egy Dickens-imitátor kétpennys regényében, amikor a főhősnő találkozik végre régen elvesztett fiával, akit fondorlatosan elraboltak tőle, aztán becsuktak egy zárvaházba. Főhősnőnk térdre rogy öszves gyászfodraiban, fátylas kalapja alatt a hála könnyei vizesítik meg fáradt, ámde csillogó szempárját, “gyere ide a mamához, kicsim”, a gyerek meg hűvös és indifferens tekintettel bámul vissza, és hiába van ott a könyökén pontos ismertetőjele, a Tasmánia formájú anyajegy, anyja megszakadt szívvel konstatálja, hogy ez nem az a gyerek, akire várt. Na valahogy így, mínusz fátylak, könnyek, térdrerogyás meg Tasmánia. Egy laptopról beszélünk, végül is, ha nem felejtettétek volna el.
Az viszont definitíve világos volt, hogy ez itt nem az én jól lehordott háziállatom. Először is tiszta volt, ami az én laptopjaimtól merőben szokatlan. Másrészt üres, mint egy tisztítótól hazahozott kabát zsebe. (A legfontosabb dolgokat hálistennek lementegettem a javítóba cepelés előtt egy külső memóriára, legalábbis nagyon remélem, hogy ott van minden, ami fontos.) És amitől aztán tényleg olyan lett az egész, mint Lady Ezmegaz találkozása Charles Edward David Ezmegazzal, harmadikkal e néven: a dög nemcsak lemagázott engem, de Ágnesnek is szólított. Radai rosseb és shocking és incroyable, nem szólít engem Ágnesnek senki, maximum a banki reklámlevelek, amik egymilliós hitelt akarnak rám sózni, “ebből megvalósíthatja álmait!!!”. (Zárójelben megjegyzem, az én álmaim vagy sokkal drágábbak, vagy sokkal olcsóbbak, mint amit egy millából el lehetne érni, úgyhogy falra hányt borsó az összes igyekezetük.)
Hát bizony, a laptop esze tokját megmentették nekem, de az eszet kiütötték ebből a tokból az újrainstallált rendszerrel meg más ilyen izékkel. Úgyhogy azt tettem, amit minden igazi, magára valamit is adó Lady Ezmegaz tett volna ilyen esetben: fizettem, mint a katonatiszt, aztán bevágtam a hónom alá Charles Edward Davidet, harmadikat e néven, és elutaztam az Ingyákra. Az Ingyák persze nem voltak éppen elérhetőek (hm, talán mégis el kellett volna fogadni a banki ajánlatot az egymillás hitelre?), úgyhogy gyorsan behelyettesítettem Bombay és Calcutta romantikus desztinációit az Ázsia-boltra, ahol a stílustörés kedvéért kimondhatatlan nevű arab fűszereket vettem és soba-tésztát és citromcirokot. Aztán persze hazajöttem huzatos udvarházamba vidékre, ahol a madár se jár (leszámítva a napi harmincezer kocsiból álló átmenő forgalmat, helló, Dunakanyar szépségei), és megpróbáltam szelíd paidagógoszi módszerekkel emlékeztetni Charles Edward Davidet arra, ki is ő valójában. Egy ilyen komplex feladat persze erőfeszítéseket és időt igényel, plusz még Lord Ezmegaz segítségét is. Ő tegnap amúgy nem volt elérhető, éppen az Északnyugati Átjárót kereste a királynő megbízatásából (Soroksáron volt egy egésznapos konferencián, na). Úgyhogy Charles Edward David jelenleg már rendelkezik Irfanview-val meg Total Commanderrel, és Chrome-ot használ, de még mindig Ágnesnek szólít, márpedig erről le kéne szoknia, de kurvagyorsan.
Máma rábízom Charles Edward Davidet nemes atyjára, ha már az úgyis hazatért az Északnyugati Átjáróból Soroksárról, mert nekem persze vizsgáim vannak. Természetesen ma van annak napja is, hogy egy egész heti esővel fenyegetés után tényleg zuhog, mint a fene, de ez engem sose szokott zavarni abban, hogy öszves fodraimmal vonuljak elfele. A fátylas kis kalapot viszont ezúttal mellőzzük.
5/266 – Varnyú
Képzeljétek, ma már mehetek is a fényzőgépet látó laptopért a gépek kórházába, tegnap du. kaptam esemest, hogy “javításra beadott gépe elkészült”. El se hiszem.
Elvileg így holnaptól már nem kell konzerveken tengődnünk, amit, bármi meglepő, sajnálok kicsikét. Egyrészt pazarlásnak érzem (olyan remek áutfiteket raktam össze fényképmentes napokra!), másrészt meg legjobban hajnalban tudok blogírni. Béke, nyugalom, kávé a teraszon, ordító madarak meg loncillat, és lassúcska kopácsolás a gépen.(Legalábbis ha az upici nem dönt éppen úgy, hogy bűnös pazarlás internetet adni a pénzünkért. Ma hajnalban is úgy gondolta egy ideig.) Hajnalban viszont, még ha éppen kegyes is hozzám az upici, a fényképezkedés ütközik akadályokba. Egyrészt nincs elegendő fény fotózkodni, másrészt meg a fénykép helyszínétől másfél méterre ott durmol a Repülő Kutató, és az ember inkább ne húzgálja alvó oroszlánok bajszát.
Apropó alvó oroszlán: ilyentájt Poci őfelsége is a Repülő Kutatót boldogítja. Ideális esetben csak a térdhajlatába vackolja be magát a paplanon, de volt már olyan is, hogy konkrétan a vállán aludt. Amikor először agnoszkáltam ezt a helyzetet, óhatatlanul is eszembe jutott a “na figyelj, királyfi, ha megmondod, hogy mi ez a varnyú a vállamon, jutalmul magadévá tehetsz” vicce. Miután abbahagytam a szordínós röhögést, természetesen lefotóztam őket, mert ez a téma annyira az utcán ágyon hevert, hogy nem lehetett kihagyni. Sajna, ezt csak szűk családi körben lehet mutogatni, bár kattintgatás közben hirtelen eszembe jutott, hogy a múltkor valamilyen interjúhoz fekvő fotó (mármint szélesebb, mint magas, no) kellett volna, és alig találtak olyat. Na, ez minden szempontból fekvő fotó lenne – gondoltam magamban, aztán mikor elképzeltem azt az interjút, melyben a Repülő Kutató tudományos pályafutásának narratíváját magyarázza, illusztrációként meg betesszük, amint szivárványcsíkos paplan alatt alszik, vállán egy macskával, olyan erővel tört rám újólag a röhögés, hogy ki kellett menekülnöm a hálószobából.
Summa summárum alvó oroszlán: felébreszteni a pasast még hagyján, de szembesülni a macska megvető tekintetével, amint éppen enmagam fotózom… Ezeknek a dögöknek általában is roppant elítélő véleményük van az őtözködős blogolásról, és ezt mindig közlik is velem a szemükkel, mikor éppen az ágyon heverésznek, én pedig a szekrény előtt fotózkodom.
Igen, ezúttal is megvetően fixíroztak, amikor ez az alábbi készült.
Ha már idejutánk összetett dilemmáinkkal, kis olvasói körkérdést tartanék. Nektek mi lenne fontosabb itt ebben a blogban (mármint ha egyáltalán fontos valami): mindennap az “éppen-itt-éppen-most”, vagy inkább az “ilyen-is-lehetne” bemutatása? Magyarán: mit szólnátok ahhoz, ha lábbal tapodnám tradícióimat, és fantáziakonzerveket mutatnék be minden nyomós ok nélkül? Én ugyan eredetileg úgy gondoltam, ennek a blognak épp az a lényege, hogy mindennapi látleletet ad éppen aktuális magamról, de egy blog milyensége legalább annyira függ az olvasóitól, mint a szerzőjétől, szóval tényleg kíváncsi vagyok a véleményetekre.
5/265 – Piros bálna
(Mivel úgyis felébredtem. És mivel úgyis ezt fogom majd felvenni máma.)
Mint eddig is kiderülhetett, nálam érthető okokból nemigen szokott felmerülni az a probléma, hogy nincsegyrongyomse. Inkább a “mennyi csodálatos rongyom van, és milyen kevés nap ahhoz, hogy felvehessem”, na ilyenfélék szoktak felmerülni.
Nyilván akármennyi rongya van az embernek, a legújabb rongyokban van a legtöbb izgalom, úgyhogy ma az új piros bálna kerül bemutatásra, azkit még egyelőre csak úgy lehet hordani, ha ujjatlan pólót veszek alája, föléje meg egy ápol-és-eltakar kardigánt, mert tényleg akkora, mint egy ház. Be fogok majd venni belőle, semmi kétség, de azt nem várhatja tőlem senki, hogy azután már ne vegyek alája-föléje egy csomó más holmit, mert nekem nemcsak csodálatos rongyaim vannak, de igen erős rétegzési hajlamom is.
Emellett, mint a képen is látható, nekem van a legfehérebb lábam a környéken. Ennél ugyan jelentősen több veszett Mohácsnál, ott a királyt is alig találták meg végül a patakban, de akkor is. Hosszú évek óta először zavarni kezdett, hogy úgy festek, mint aki most jött egy zacskónyi sós pácléből, ennélfogva vettem magamnak egy flakon önbarnítót. A remény hal meg utoljára: mikor legutóbb, még ante blog, ilyesmivel kísérleteztem, elragadóan csíkos lettem és párducfoltos. Na de most, amíg a nagyobbik laptop nem jön meg a gépek kórházából, úgyis konzerveket kaptok nézegetni, úgyhogy annyit kísérletezhetek hóka bőrömmel, amennyit csak akarok, muhaha. (És nem, a napozás nemigen jöhet számításba. Egyszer majd, merő elrettentésből, azt is megmutatom, mennyiféle napvédő terméket használok magamra. Hókának lenni még mindig jobb annál, mint amikor nem csak a ruhám meg a hajam pipiros.)
5/264 – Intenzív zivatarok
Ezt jósolnak mára, kiáltsunk rá egy elhaló hurrát. Intenzív zivatarok ide vagy oda, az elintézni valóimat nem szállítják házhoz.
Mivel életünk nagy fordulópontjai megérdemlik, hogy feljegyezzük őket kéménybe korommal, és nekem itt van kéménynek ez a blog, rögzítsük: 2018. május 22-én 0:06-kor, majdnem négy évvel azután, hogy ebbe a házba megérkeze, Celofán felmászott mellém a kanapéra, ahol éppen heverésztem. Elfeküdt az ülő/fekvőfelületen öt centire tőlem, velem párhuzamosan, majd kitartó dorombolás közepette négy percig hagyta, hogy simogassam, és közben elragadtatottan nyáladzott. Most kérdezhetnétek, hogy mi ebben a kunszt, de ezt még eddig sose csinálta. Kicsikét autisztikus szegénykém: nehezen hajlandó új dolgokba kezdeni, és mindene a rituálé, úgyhogy az is fél évembe telt, hogy ugyanezen kanapé karfájára felcsalogassam. Ezen a “feküdj le ide mellém, kapsz simit” programon még csak egy hónapja dolgozom. A pedagógia és a macskaidomítás csodája vagyok, nem vitás.
Intermezzó – Gilingalang
(Ezt csak azért, mert miért ne.)
A fél világot tegnap a legújabb királyi esküdözés tartotta lázban, én viszont őtözködős bloggerhez méltatlan módon le se tojtam az egészet. Annyit tájékozódtam az egészről, amennyit egy híroldalon beúszó egyszál fotó adott. Megállapítottam, hogy az ifjú ara nem habcsókban volt, helyes, aztán tovább görgettem a híreken az egérrel.
A királyi esküdözések általában rettenet hidegen hagynak, a Windsor-ház bulijai pláne. A huszonegyedik században élünk, a kiskésit neki, királyi esküdözésből éppen elég nekem annyi, amennyit a Once upon a time produkált három átok meg két igaz szeretet/szerelem csókja között. Ott ráadásul ezek után legalább felgyűrték az ingujjukat, és elmentek szörnyekkel kardozni, nem pedig szalagokat vágtak át a legújabb tűzoltóállomás avatásán Hellhole Magna Derbyshire-Whatnotban. Eleve az egész ügy szinte kínosan anakronisztikus: lófejű királyfiak elveszik a csinoska leányzókat, aztán a csajoknak nem marad semmi, csak reprezentálni, és sorozatban potyogtatni a tündibündi aranyszőke kisgyerekeket, akikből aztán úgyszintén lófejű királyfiak lesznek valamikor. Ennek a legújabb példánynak még ráadásul saját élete meg hozzávetőleges karrierje is volt azt megelőzően, hogy a fél világ megnézte, hogyan rebeg igent, ezentúl meg egy kétszáz oldalas szabálykönyv szerint kell ketyegtetnie napjait, és a szoknyahossza, kabátfazonja, de még a körme színe is meg lesz szabva az utolsó árnyalatig. (Nem, azt nem tartom karriernek, hogy a továbbiakban stílusikonként tartják majd számon, és percek alatt elkapkodják a boltból azt a pöttyös kék zsabós ruhát, amiben átvágta a szalagot Hellhole Magna Derbyshire-Whatnotban.)
Nyilván mindenki azt csinál, ami neki jólesik (kivéve a hercegnéket, akiknek ott a kétszáz oldalas szabálykönyv és a monarchikus szaporodási program), ha valakinek az a pöttyös kék zsabós ruha meg a királyi menyegzők fontosak, én aztán nem szólok bele. Ha pedig azt a kérdést tennétek fel, hogy “és akkor mi van az igaz szerelemmel”, arra csak azt tudom mondani, hogy annak vajmi kevés köze van túlpublicizált esküvőkhöz és csinoska ifjú emberekhez, akár van azoknak lófejük, akár nincs. Az egész nyüves Windsor-ház legigazabb szerelmi története két nem különösebben szimpatikus, középkorú, csúnya emberről szól, akik harminc évig nem házasodhattak össze, és eközben akár akarták, akár nem, tönkretették egy csomó más ember életét. A szerelem nem szép, nem kedves és nem fiatal, nem kellenek hozzá sem menyegzői gilingalangok, sem pedig őtözködős bloggerek által körülrajongott ruhák. A szerelem csak van, és nem mindig úgy, ahogyan az jól festene a szalagcímek alatt.
Na de ha már őtözködős blogot írok, aggyunk neki: speciel éppen ma van a tizennyolcadik házassági évfordulónk a Repülő Kutatóval, úgyhogy, ha már lúd, legyen döglött: nesztek itt van alulírott abban a teljes harci díszben, amiben esküdözött, a hajában huszonöt hajtű meg két kábelkötöző szalag, a kezében pedig egy kétkilós csokorbumeráng.
Ez a fotó amúgy már vagy tíz éve nem került a kezembe, és némiképp tartottam is attól, mikor kinyitottam az albumot, hogy mennyire lesz kínos az egész, de csak mérsékelten volt az. Na persze a háttérfüggöny egy röhej, a szkennelés minősége meg hátizé, viszont összességében elég vállalható vagyok, asszem. Néhol viszont, bevallom, visítva röhögtem akkori magunkon. A fotós remek és elcsépelt ötleteinek nagy hányadát ugyan már a helyszínen kiszórtuk, például azt, amelyen a bőlegény a begyasszony harisnyakötőjét fogdossa. (Rajtam amúgy konkrétan harisnyanadrág volt és kényelmes-praktikus pamut alsóneműk, a fene fog még a fehérneműkkel is bohóckodni.) Az albumban azért mégiscsak található néhány röhejes zsánerkép, például az, amelyen a Repülő Kutató a ruhám cipzárját fogja olyan képpel, mint egy tizenkét éves szexmániákus (a jelenből visszatekintve mind a kettőnknek rettentő duci bébifeje van, de neki aztán tényleg), én meg kacéran sandítok hátra a fejemen lévő összes növényzet alól. Ezt viszont, ha megbocsátotok, nem publikálom, mindennek van határa.
5//262 – Bőgatya
Asszem, majd kéne ebbe néhány zseb. Meg, ha esetleg olyanom van, bevehetnék a bőségéből is, bár ebben a pillanatban éppen emiatt tetszik, hogy olyan, mint egy felnőttrugdalózó.
Mivel anyám itt van átutazóban, tiszteletére anyósom nagy grillhepajt fog csapni a teraszon, úgyhogy talán jobb ötlet lett volna valami olyat felvenni, amibe kevesebb sült tarja fér bele. Eh, egye fene, egyszer élünk.
5/261 – Egyedi
Asszem mindent elmondok erről a városról azzal, hogy ma még csak nem is én voltam a leghülyébben öltözött nő a piacon. A Repülő Kutató megnézett magának, aztán óvatosan és diplomatikusan azt mondta, milyen egyedi.
Nos, mi tagadás.
5/260 – Esszencia
Ebben a vicces világban minden gyorsabban vagy lassabban történik, mint kéne, esetleg nem a megfelelő időpontban. Jelenleg például kifejezetten úgy fest, mintha épp most rontottak volna ránk a fagyosszentek. Ez mondjuk nekem nem probléma, a meleg miatt úgyis többet nyígok, mint az még elviselhető, de ti normálisabb népek valószínűleg nem nagyon örvendeztek.
A mai napomat amúgy a kávéfőzővel és egy palack ecetsav-esszenciával indítottam, csak hogy valami meglepővel is szolgáljak. Van az a mondás, hogy ha egy férfi megígér valamit, bízhatsz abban, hogy meg fogja csinálni, fölösleges havonta emlékeztetni rá. Nálunk most ez a kávéfőző kitisztítása volt, de nem fogadtam meg a jó tanácsot, két hónap alatt több ízben is emlékeztettem rá a Repülő Kutatót. A szokásos eredménnyel, persze, de hát sajnos nem tudtam megállni. (Asszem a rekord egy porcelán szekrényajtó-gomb felszerelése volt, ami majdnem egy évig húzódott, aztán végül úgy elordítottam magam, hogy rögtön felhozta a pincéből a fúrógépet. Én esetenként nagyon hangos vagyok.) Végül azért vettem kézbe az ügyeket meg a kávéfőzőt, mert tegnap a fotókonzervek gyártása közben, hogy ne unjam halálra magam, ostoba kicsiny szerelmesfilmeket vizionáltam a Hallmark Channel jóvoltából. Ismeritek ezt a típust: másfél órányi tisztára csiszatolt, szinte kínosan családbarát huzavona, melyben ivarérett felnőttek csak a nyolcvankilencedik percben csókolják meg végre egymást, de addig mindenféle válogatott hülyeségeket csinálnak. Na hát én most kettőt is láttam, amiben a csajok csak álltak, mint Bálám szamara, és a herceget várták fehér lovon. Úgyhogy inkább kipucoltam én a kávéfőzőt, nincs nekem türelmem kivárni, amíg a herceg kipányvázza fakó gebéjét a kapuzábéhoz.
Egy ilyen jó gorombítóeszközt kár lenne parlagon hevertetni, úgyhogy ma is megnézek néhány izét nagyvárosi szőke lányokról, akik Valentin-napkor találják meg az igaz szerelmet egy behavazott vermonti zsákfaluban. A mosókonyhára ráférne egy alapos takarítás, és a szekrényben sem ártana rendet rakni.
Intermezzó – Münchhausen bárónő kalandjai
Megáldott éngemet a tyehnyika, semmi kétség. Kettő darab laptopom van – mind a kettő piros, egy őtözködős blogger adjon magára -, és mindkettő betegeskedik. A tizenegyésvalamennyi colos Dell (az, amibe augusztus végén beleöntöttem fél deci vizet) lassú, mint egy csigusz, és teljesen kiszámíthatatlan időközökben/okokból lefagyik. A kettőazegyben táblagép törpe Asus (ő már túlesett egy akkucserén) valamiféle csatlakozási bibében szenved, szintén teljesen kiszámíthatatlan időközönként közli, hogy a legutóbb csatlakoztatott minekhíjákot nem ismeri fel, tegyek valamit. A legutóbb csatlakoztatott minekhíják persze maga a billentyűzet. Ürömben öröm, hogy a gép csak pofázik, de a figyelmeztető csipogások közepette a billentyűzet köszöni szépen, jól. Ámdeám a billentyűzetbe épített egyetlen USB-lik tényleg beteg, a gép nem lát semmit, amit abba dugok, legyen az pendrájv vagy fényképezőmasina. Mindehhez persze az Asus összes fantomfájdalma ellenére is fürge, mint a zerge.
Asszem, most már kezd körvonalazódni nektek is, hogyan állunk. Igen, mint abban a régi rendőrviccben, amelyben az egyik tud írni, a másik meg tud olvasni. A Dell látja a fényképezőgépet, de mire feltölteném a képeket, ötven százalék eséllyel lefagy, az Asus pedig bármit fel tudna tölteni bárhová, mint a villám, de nem csatlakoztatható hozzá semmise. Ez így természetesen nem maradhat, javítóba kell nekik menni, mielőtt megütne engem a guta. Ha viszont mindkettőt egyszerre küldöm orvoshoz, leesem a térkép széléről, és elérhetetlenné válok a világ számára.
Meghányván-vetvén a dolgokat arra jutottam, hogy valószínűleg gyorsabban kapok gutaütést a váratlan kékhaláloktól, mint attól, hogy időnként hülye csipogás emlékeztet arra, javíttatni kéne a gépet. Ennélfogva a Dell megy hamarabb a gépeknek kórházába, és viszi magával annak lehetőségét is, hogy napi áutfitjeimet lefotózhassam, feltölthessem és bemutathassam. Hurrá. Megtehetném persze, hogy most lehúzom egy időre a rolót, de ehelyett inkább ma délután felgyűrtem a képletes ingem ujját, és legyártottam egyheti konzervfotót, aztán a kellő mennyiségű káromkodás közepette megvágtam, majd felbűvöltem őket a Dellel a blog médiatárába.
Szóval a továbbiakban lesznek ugyan szép folyamatos bejegyzések arról, hogy éppen mi történik, és én fel is leszek öltözve minden nap, de arra semmi garanciát nem tudok adni, hogy pontosan abba, amit az aznapi képen láttok. Tekintsétek a következő hetet kirándulásnak egy őtözködős fikcióba, ahol alulírott mindenféle holmikat mutat be, miközben esetleg nyafogóruhában és zokniban ül otthon, száraz kenyércsücsköt majszolgatva.
Aztán persze egy kis szerencsével visszatérünk a realitásba.
5/259 – Két laptop között, egérpad alá
Rettentőséges csatákat folytatok a két döglődő laptopommal, alapvetően az a kérdés, melyiket juttassam el előbb javítóba, mert csak a kettővel együtt sikerült összevakarnom egy fotót, amit beposztolhatok, halleluja.
Holnap részletezem mizériáimat is, most egyelőre örüljünk annak, amink van.
5/258 – Rio
Ma reggel is arra ébredtem, hogy Tankcsapda megy a fejemben, de hogy miért éppen a Rio, arról lövésem sincs. Most sem egy kabrióba fogok beszállni, hanem a 880-as buszra fel, és nem oda megyek, ahol mindig kék a tenger, és sohasem éhesek a cápák, hanem Esztergomba zárótevékenységre.
Az viszont kétségtelen, hogy ha megnéztem, mit csinál a hallgató a kicsikkel, majd betotyogtam a tanszékre dolgozatokat javítani, adminisztrálni, jelenléti ívet írni, jegyeket pötyögni be a neptunba, és némi rendet teremtettem a félév végi káoszban az asztalomon, már csak élvezem a dolce vitát. Amíg el nem kezd teljes energiával döngetni körülöttem a vizsgaidőszak, persze.
Ami a fotót illeti: képzeljetek ide azt, ami csak jólesik. A laptop nem hajlandó felismerni a fényképezőgépet, sőt, egyáltalán tudomást sem akar venni róla.
Frissítés, du.: Megoldottaaaaam!
5/257 – Hirtelen
Vidám esős időnk van, egészen igazi tavasznak látszik, és hosszú nap várható, úgyhogy akkor csapjunk bele egy kis tarkabarkát. Ma oviba is megyek, pofázni is fogok a katedráról meg dolgozatot is íratok, és mindehhez technikailag ma van a félévem utolsó tanítónapja. Innentűl már csak ovik, vizsgák, dolgozatjavítások és a neptunnal való küzdelem várható.
Hová repült el ez a félév is, kérdem én. Az ember csak egyet pislant, aztán már itt a vizsgaidőszak.
(Egy barátnőmnél – négy gyerek! – a tanévkezdet a “holazoknim szezon” névre hallgat. Nálam, az a gyanúm, a félévek kezdete meg vége a “döglődikalaptop szezon” névre fog. Ezt a mai képet csak úgy tudtam felhanyintani, hogy a Repülő Kutató feltöltötte a saját laptopjára, aztán átküldte nekem cseten. Szépen állunk, hej.)
5/256 – Restanciák
Szorgalmi időszak utolsó hete, iiinn-dul. Most még három napig vad rohangálás várható, aztán elvileg végre lesz időm beblogolni az elsőáldozást (báliruhával meg mindennel), a csodálatos ajándékokat, amiket a Repülő Kutató hozott nekem New Yorkból egy héttel ezelőtt, valamint mindazokat a dolgokat, amelyeket két rohanás közben turkálok magamnak.
Most viszont elrobogok tanítani.
Ez egy igen hosszú szoknya, ennélfogva normál körülmények között nem látszanak a csodálatos felemás céklás zoknijaim, de azért én most megmutatom nektek. Móka, kacagás, hejehuja, business on the top, party at the bottom.
5/254 – Kódváltás
Mivel ma rettenetes nemzetközi rohangálónap van, és ennélfogva már úgyis mindegy, reggel fél hatkor betettem a zsebembe egy konyhai ollót, és elindultam bodzavirágot szedni.
Bodzavirágot én általában temető mellett szedek, ott rendszerint vannak bodzabokrok, és a holtakat sem zavarja. (Azért ilyenkor mégiscsak beteszem a zsebembe a személyit, hogy ha egy élő esetleg aziránt érdeklődne, mijafaszt csinálok itt hajnalban egy “Bortársaság” feliratú papírszatyorral meg egy narancssárga Fiskars ollóval a kezemben, felajánlhassam neki a kicsike kirándulást ahajt kétutcányira, ahol megmutathatom a kamrában a felcímkézett szörpös üvegeket.) Amikor még fiatalok voltunk meg ráérősebbek, és nem igényelt többhetes szervezést, hogy elmenjünk egy étterembe vagy kibóklásszunk valahová a zöldbe, a Repülő Kutatóval ilyentájt mindig felkerekedtünk, és elbuszoztunk Pilisszentlászlóra. (Emese se volt még hajh, régi szép/csúf idők. Ifjú zöld gyalogbékák voltunk, no.) Szedtünk a temető mellett egy szatyornyi bodzavirágot, aztán, amíg megjött a visszafele busz, beültünk a Janosík Krcmába. Emlékezetes alkalmak voltak ezek, a krcmában mindig sandán megnéztek a trzvendégek minket mint pesti gyüttmenteket, aztán elkezdtek szlovákul beszélgetni, amíg el nem feledkeztek arról, hogy ott vagyunk, és akkor visszaváltottak magyarra. Azóta is ezzel magyarázom a kétnyelvű közösségek nyelvi kódváltásának okai közül a kizárást a hallgatóimnak, mert ha tanár vagy, semmi sem megy kárba, legfeljebb veszendőbe.
Summa summárum, a nap kiválóan indult, fél hétre már a pincében volt az ezévi bodzaszörp, egyelőre még fazékban. Egy hét múlva kell majd leszűrni meg elpalackozni, és a fene se tudja ugyan, mi lesz egy hét múlva, de valahogyan szakítok rá időt, mert ezekre a dolgokra muszáj. Most elmászunk piacra, mert erre is muszáj időt szakítani. Utána viszont felmotyózzuk magunkat (including az elsőáldozós bálhercegnő ruha, akit tegnap este fejeztem be nagy elszántsággal, kézzel hajtván fel az alját, mind a két méternyit), és elmegyünk felszedni anyámat a Keletiben, hogy elautózzunk Mucsa-Külső-Szentkátára elsőáldozást vizionálni. Természetesen ebben a pillanatban fogalmam sincs, mit veszek fel majd holnap a nemes alkalomra, de még van kábé két órám, hogy kitaláljam. Lehet, hogy kalap is lesz benne, mit nekem Hekuba.
Azt viszont már tudom, hogy a vámosnak azt kell majd válaszolni, hogy “Szamo licsne sztvári”, mert a nyelvi kódváltás okai között az udvariasság is ott szerepel, mint ezt úgyszintén el szokom mondani a hallgatóimnak.
Majd a hercegnőruháról is lesz beszámoló, ígérem, de valójában abban reménykedem, hogy be tudom mutatni Filomélástul, végül is úgy az igazi.
5/253 – Prrréntek
Helló, bő ruhák, szaladgálócipők, vászontáskák és robbantott hajak szezonja. Ma van a félév utolsó órája levelezős hallgatókkal, és a jövő héten vége a szorgalmi időszaknak is. Emellett jelentős előrehaladásokat tettem az elsőáldozós bálhercegnő ruhával, konkrétan már csak az alját kell elszegni, hurrá.
5/252 – Kuksi
Elszántságom rendkívüli, a takony mennyisége csökkenőben, elmentem zárótevékenységet vizionálni.
Ma csak minimális szaladgálnivalóm lesz, nagyrészt kuksolok és figyelek, úgyhogy megreszkíroztam a vicces kicsi farmercipőmet, melynek elvben kényelmesnek kellene lennie, de majdmeglássuk.
Hé, azt mondtam, hogy elszánt vagyok, nem pedig azt, hogy derűlátó.
5/251 – Nyivács
Tegnap délután következett be az, hogy megadtam magam sorsomnak, de ehhez ne képzeljetek semmiféle romantikusan elomlót, nálam ez is morogva, vonyítva és nyivácskolva történik. Miután elővakartam íróasztalom alsó fiókjából a legutolsó tartalék csomag papírzsebkendőt, és csukló-a-homlokra módszerrel próbáltam megállapítani, most éppen van-é lázam, vagy sincs, brünnyögtem magamban egy kört. Majd, miután felmerültem az önsajnálat bugyraiból, írtam egy levelet az ovinak, ahol ma lett volna jelenésem Rajz, festés, mintázás, kézimunka zárótevékenységre, hogy ha meg tudnák oldani nélkülem, piszok hálás lennék. Persze meg tudják, ők ügyesek és találékonyak, és valószínűleg még az orruk sem folyik. Az enyém viszont még mindig az teszi, és ennek már soha, de soha, de soha nem lesz vége.
Mindehhez ráadásul megint arra ébredtem hajnalban, hogy nem kapok levegőt. Mire megtöltöttem két papírzsepit, Celofán is úgy döntött, hogy ez a helyzet ebben a formában tarthatatlan, itt rá túl kevés figyelem jut, úgyhogy ődöngött körülöttem egy kicsit nyivákolva, majd megállt a kelimszőnyegen, és némiképp szemrehányóan leboázta. Kösz, muci. Mivel amúgy is megette már a fene a világot, ezek után főztem magamnak egy kávét, aztán beültem a fürdőkádba, és megmostam a hülye hajamat. És visszaaludtam. Ez roppant jót tett az úgynevezett frizurámnak, eh.
Most viszont visszavonulok papírzsebkendőimmel a Bűnök Barlangjába Luca székéhez (aka elsőáldozós bálhercegnő ruha), mert annak se jutok soha de soha a végére, és szombaton délelőtt már vállfán és befóliázva kell behajintanunk Emesébe.
