Van úgy, hogy be kell látni: ebből már nem lesz énekes halott. Jövel, paplanok, gyógymacskák és a Coldrex ideje.
tavasz kategória bejegyzései
6/263 – Csak egy fél
Derűsen süt le ránk a nyári nap sugára, de melege nincs neki, vagy esetleg az én szervezetem kezd hülyén reagálni mindenfélékre, ezt nem tudni. Ma reggel például arra ébredtem, hogy a. folyik az orrom b. sajognak az ízületeim c. jézusmária, még nincs kész két dolgozat az ötből, amit ma akarok megíratni.
Azóta már csak egy fél dolgozat hiányzik, de az a. és b. pontoknál nemigen tapasztalok változást, pedig nekem holnap konferenciára kéne mennem Egerbe. IC-pótló busszal, természetesen. Erős a gyanúm, hogy a konferenciálásból ezúttal nem lesz semmi, mert ha ledarálom magam a hét hátralévő felében, az a jövő hetemet fogja betegállományba tenni, márpedig most éppen az hiányozna nekem, a rohadt életbe.
Eh, majd meglátjuk, mi lesz és hogyan. Most egyelőre futamodjunk neki a mai vizsgáknak, az árgyélusát neki – mindezt persze úgy, hogy a buszon fogok összehajigálni egy fél dolgozatot, és mindig kéznél lesz a zsebkendő.
Amúgy ez az egyik új tunika az egyik új szoknyával, a cakkos szélűvel. Mit gondoltok, hagyjam így, vagy egyenesítsem ki a cakkjait?
6/262 – Popont
A motolla ma sem nyugszik. Elvben ma nem kéne bemenni a dolgozóba, mert vége a szorgalmi időszaknak (ezt még mindig nem sikerült megérteni, elhinni, megszokni és így nyilván fellélegezni sem), vizsgáztatnom pedig csak holnap kell (igaz, hogy azt meg fél napon át), én mégis oda megyek. A magyar nyelv hete keretein belül tartok előadást középiskolásoknak, úgyám, mert én ilyen szétforgácsolt sokoldalú és balek kötelességtudó vagyok. Mikor még április elején megkérdezte a tanszékvez, hogy ki tudná elvállalni, a kollégáim olyan eleganciával siklottak el a feladat elől, mint az ángolnák, de hát nyilvánvaló volt, valakinek meg kell csinálnia. Ah, mily nagyon szeretném, ha ritkábban lennék ez a valaki, de sajna ezúttal is én vagyok. Jobb híján a nyelvújítás bizarrabb szóalkotási módszereiről fogom felvilágosítani közönségemet, hátha nem halnak bele az unalomba.
Summa summárum, ma is Esztergom felé hajózom ahelyett, hogy itthon kuksolnék a komplex vizsgám tételeivel, és vakációra áhítkozó középiskolásoknak fogom elmesélni, mi a belőrmész, a mindeményedelem meg a popont. A világ egy extrán hülye hely.
6/261 – Napszámos
Azt hiszem, a délutánt kiveszem vasárnapnak. Ez különösen azért hangzik hülyén, mert ma tényleg vasárnap van. De hát, könyörgöm, azzal kezdtem a napot, hogy fél hatkor jegyeket írogattam be a neptunba, szorgosan, mint egy napszámos, mégpedig a nemzeté. (Képezdész koromban átlagban hetente elmondták nekünk, hogy bezony, a pedagógusok a nemzet napszámosai, és erre készüljünk fel. A végére már úgy fel voltam készülve erre, hogy hajaj. Kapára, kaszára!)
Az elmúlt két hét után igencsak tartok attól: a mostantól kezdődő szabad vasárnapom úgy fog festeni, hogy az oldalamon fekve ostoba filmeket nézek, csokit zabálok, a kisujjam sem mozdítom, és semmi de semmi értelmeset nem csinálok. A baj az, hogy ettől már előre lelkiismeret-furdalásom van. Fujj.
A mai naphoz nyilván helyettesre van szükségem, mert ha déltől vasárnap van, akkor ugyan miért öltöznék át a munkareggel nyafogóruhájából bármi másba. Úgyhogy nesztek egy szundikáló Celofán.
Szegénykém, egyre kisebb és nyamvadtabb. De tegnap úgy ette a csirkemájat, hogy azt öröm volt nézni, hát akkor meg annak örülünk, amink van. Amíg van.
Szaporulat a szekrényben 6/7 – A bánatos bócorgások következményei
(Szárad a hajam. Ezt a folyamatot nem szabad megzavarni, mert akkor duplarobbantott lesz a végeredmény, úgyhogy most akkor gyorsan beblogolom, miket szereztem mostanság.)
A héten (asszem éppen kedd volt, de már nem vagyok benne biztos), amikor megint ráesett a fejemre egy új és halaszthatatlan feladat, a buszomra várva búsan bebócorogtam az esztergomi Hádába. Igen, egészen pontosan én voltam az, aki két évvel ezelőtt eldöntötte, hogy nem jár többé Hádába. Nos, azóta bezárt Esztergomban az a két turkáló, ahová eddig be-bementem, cserébe viszont kinyitott egy Háda. A buszmegállóval szemben. Ezt a zuniverzum újabb aljas húzásának tartom, és már elegem van abból, hogy a zuniverzum aljas húzásaival szemben dacoljak. Úgyhogy bementem.
Azon a ruhán kívül, ami tegnap rajtam volt, a következőket hurcoltam haza szatyorkámban a buszon:
Egy vadonatúj ruha, még a címke sincs leszedve róla.
Egy dzsörzé tunika.
Egy len tunika, amire eeeekkora betűkkel van ráírva, hogy NYÁR.
Ha már elkezdtem tunikákat venni, nesze nekem egy tüll darab is. (Ez most éppen mosóban van, de majd úgyis látni fogjátok.)
Meg két szoknya. Ezekben nemigen van semmi spéci, hacsak az elsőnek a cakkos alját nem számítjuk, amit viszont valószínűleg ki fogok egyenesíteni, mert inkább látszik véletlennek, mint szándékosnak. Na majd felveszem, akkor segítetek dönteni.
Vettem három sálat-kendőt is, de azok most éppen mosóban vannak a tüll tunikával meg más érzékeny darabokkal. (A többi holmi is oda megy majd, de előbb lefotóztam a bandát.)
És mivel a remény hal meg utoljára, két paplanhuzatot is elhoztam majd varrogatós időkre.
Attól tartok, eljön az a pillanat, amikor elharsogom majd, hogy pokolba a tudománnyal, én ma varrni fogok. Ha minden jól megy, ez nem ma lesz, bár a fene tudja, kezdek már kicsit belegárgyulni a ppt-be, amit hajnal óta csiszolgatok.
6/260 – Lipityánka
Tegnap este, miután egésznapos futkora után hazazuhantam, a macskák már ott gomolyogtak mind a ketten, hogy holakajám, úgyhogy előbb tápláltam őket, aztán befejeztem az e félévi doktori képzés utolsó leadandóját, elküldtem, végre átöltöztem házi lipityánkába, tápláltam magamat is, utána pedig eldőltem. Természetesen nem tudtam elaludni fél tizenkettőig, aztán ugyanolyan természetesen felébredtem háromkor, amikor is persze a szőrösök megint azt kérdezték, hogy holakajám, és aztán hatkor ismét.
A hétvége programja úgy fest, hogy elmegyek a postára feladni a komplex vizsgára jelentkezés rohadt kis papírkáit, amiket tegnap fél hatkor nyomtattam ki a munkahelyemen, menet közben megpróbálom megérdeklődni a kopiszalonban, ha egyáltalán nyitva van, hogy vállalnak-e A0 vagy A1 színes fénymásolást, aztán bemegyek a könyvtárba nyelvújításról szóló könyvekért, a környék egyetlen friss csirkemájat is áruló bótjába pedig Schrödinek csirkemájért. Miután hazajöttem, összeállítom két tárgyból a vizsgára szükséges anyag vázlatát, hogy elküldhessem a diákjaimnak, jegyeket írok be a Neptunba, aztán kiselőadást csinálok hétfőre, vizsga-feladatsorokat keddre és konferenciaposztert péntekre.
Tegnap véget ért a szorgalmi időszakom itt is, ott. Istenbizony nem úgy érzem, mintha bármi véget ért volna.
Egyszer majd be kell blogolnom, miket turkáltam a múlt héten kétségbeesésemben két mostazonnal feladat között, de egyelőre még nem úgy fest a zélet, hogy erre hirtelen sort tudnék keríteni, előbb a hétvégi listámról kéne lehúznom az elvégzendők legalább felét. Mindenesetre a ma felvett ruha is ebből a beszerzésből van, és igazából én őtet is házi lipityánkának szántam, de most valami nagyon-nagyon kényelmesre volt szükségem, talán megértitek.
Egy hajmosásra is szükségem lenne, de előbb fussam le köreimet a városban, addig esélytelen.
6/259 – Pontosvessző
Ma tartjuk a munkázó helyemen a felsőoktatási Kazinczy verseny országos döntőjét, aminek eddig minden évben kellő szervezési hisztériával ugrottunk neki, de mostanra olyan mértékben belefásultunk a félév eddigi monstre szerveznivalóiba, hogy ez már egészen aprócska feladatkának látszik, végül is csak kábé száz embert kell fel-alá mozgatnunk egyetlen zsürivel, nem pedig ötszázat huszoneggyel, és egyetlen napig, nem pedig háromig.
Nekem amúgy máma különösen nincs érkezésem izgulni a verseny miatt, a reggeltől-estig tartó futkora közben ugyanis még be kell fejeznem a komplex vizsga előtti utolsó beadandó dolgozatot a szakrális terekről, hogy aztán kitehessek a félév eddigi produktumai után ha nem is egy pontot, de legalább egy pontosvesszőt, mielőtt újabb feladatoknak veselkedek neki. A doktori legnagyobb rákfenéje, az “add meg uramisten, de most rögtön, és lehetőleg tegnapra” amúgy épp mostanra, a képzési szakasz legvégére csúcsosodott ki, kétnaponta jön valami újabb feladat, úgyhogy csak abban reménykedem, nem esik a fejemre újabb tennivaló a többi mellé, mert az már tényleg nem férne bele. (Ja, ezt mondtam a legutóbbi előtt is, aztán mégiscsak bele kellett férnie. Isten áldja a 880-as buszt meg Grisette-et, tegnap reggel is ott melóztam zötyögés közben egy kutatási beszámolón, és mire a “Kettőspince bejárati út”-hoz értem – igen, ezen a vonalon ilyen megállónevek vannak – be is tudtam fejezni.) Juteszembe, tegnap elolvastam egy cikket arról, hogy nagyobb figyelmet kellene fordítani a PhD-hallgatók mentális problémáinak vizsgálatára. (Na nem azokéra, amikkel a képzésre érkezünk, hanem azokéra, amelyeket menet közben szerzünk be a stressztől meg a túlmunkától.) Mit ne mondjak, nem tudtam meg a cikkből sok újdonságot a témában.
A mai hacacáréban viszont legalább egészen pontos szerepköröm van és konkrét feladataim, én szaladgálok a pontozólapocskákkal a díszterem és az összesítőszoba között, úgyhogy ezúttal is az volt a magamnak kitűzött direktíva, mint tavaly meg tavalyelőtt. Legyen rajtam kényelmes ruha, nemkopogós cipő meg sok zseb. Azt hiszem, legalább ennyit sikerült is teljesítenem.
Amik ellen viszont nem tudtam tenni semmit: a robbantott haj (pedig még olyan izéket is bevetettem, mint az extra erős lakk), a nyakamból éppen oldalt kifelé törekvő két gonosz ikertestvérem, valamint az általános nyúzottság, amitől épp olyan fiatalnak látszom, mint egy országút.
6/258 – Kegy
Most tényleg ott tartunk, hogy már az is a különleges kegy kategóriájába tartozik, ha tudom: hová megyek éppen és miért. Mondanám persze, hogy ez a hét még nehéz, de a következő is az lesz, az azutánival pedig még nem volt eddig időm foglalkozni.
Közben a Repülő Kutató hazaugrott tiszta gatyáért, de ezt tényleg így tessék érteni, este kilenckor érkezett, reggel hatkor már ő is indul, ezt pedig Celofán nem viselte jól, mert Celofán általában sem viseli jól a változásokat, hát még most, hogy beteg. Úgyhogy öt harmincötkor macskahányás törölgetése volt a program, öt negyvenkor simisimi, öt negyvenötkor újabb ételkínálgatás, most pedig már tényleg futnom kell, és Isten csudája lesz, ha valahol menet közben nem döntök úgy, hogy zárótevékenységek vizionálása, tancsitancsi meg kutatási beszámolók és tanulmányok helyett én most leszállok a buszról, aztán elmegyek remetének valahová a Pilis szívcsakrája mellé.
6/257 – Apróságok
Attól a néhány apróságtól eltekintve, hogy úgy érzem, sose fogok már ebben a életben megmelegedni, kipihenni magam, napfényben hagyni el a lakást, nyári (vagy akár tavaszi) holmikban lenni, nem reszketni határidők miatt, nem aggódni teljesítendő feladatok miatt, rendesen étkezni és lekiismeretfurdalás nélkül kikapcsolódni, nem küzdeni kicsinyhitűséggel, önsajnálattal és a “jaj-vajon-megfelelő-e-a-teljesítményem” szorításával meg azzal az egyre erősebb gyanúval, hogy rohanás közben fogok felfordulni valahol cikcakkruhában – minden szuper, sőt csúcsszuper.
6/256 – Kül- és bel-
Tutatiszra, ha ezt a hetet megúszom jelentősebb kül- és belsérelmi nyomok nélkül, az a zuniverzum csodája lesz.
Közben meg a Repülő Kutató Varsóban bulizik Professor Krtekkel. Inzultálni fogom. (Nem a vakondot.)
6/255 – Vagy úgy
Barátságos borús-szeles-napos-esős, és mindenestől összevissza időnk van, ami tulajdonképpen nem olyan nagy meglepi, merthogy most vannak nyakunkon a fagyosszentek, viszont eddig sem volt valami extra dögmeleg, és az előjelzésből kiindulva ezután sem lesz. Cserébe van meló csőstül, félévzárás meg minden anyámkínja. Ezt az egész káoszt ezúttal azon sajátos módon élem meg, hogy kábé negyedóránként váltják egymást az “eh, mindent megoldok… nyugivan…” meg a “jézusmária és össssszes szentek, sose oldom meg!!!!”.
Ne tessék aggódni, végül mindig minden megoldódik, vagy így, vagy úgy.
Az viszont, gondolom, nem egészen az évszázad meglepetése, hogy most éppen igen kevéssé megyek élményszámba.
6/254 – Implikál
Ah, te rohanó világ. Tájainkon most éppen a Repülő Kutató az, aki a fentnevezett rohanást produkálja, nekem csak az agyam száguldozik összevissza, legalábbis keddig, mert akkor persze megint kivágtázom az ajtón a buszomhoz, miként az meg vagyon írva. A pali viszont nem aprózza el: ma egészen Varsóig futamodik, aztán a jövő héten épp csak tiszta gatyát vételezni jön haza, és máris rohan tovább Bukarestbe. (Tegnap betekintést kaptam a júniusába is, az aztán tényleg káeurópai körút lesz, Karánsebes, Zágráb, Ljubljana, a többit ezúttal is elfelejtettem.) Mondám is neki a múlt héten, bmeg, Muci (igen, ezeken a tájakon így szoktak beszélni akadémiai doktor projektvezető urakkal, akiknek olyan hosszú a publikációs listája, mint a két karom), minek neked éppen most futni összevissza, amikor szükségem lenne rád? Mire ő, hogy de hát télen éppen az volt a bajod, hogy folyton itthon ülök, pedig olyan jól hozzászoktál, hogy hónapokra elmászok ösztöndíjjal. (Nos, mi tagadás. Roppant jól hozzá lehet szokni, hogy csak az van a mosogatóban, amit én belehajigáltam, és senki más jegyzetei nem tűnnek fel a lakás minden elképzelhető és elképzelhetetlen pontján.) Mire én, hogy de hát akkor nem volt rád szükségem, most meg lenne. Ki fog így néha egy kis meleg ételt lökni elém este, meg ki gardírozza a macskákat, amíg én a komplex vizsgára készüléssel meg effélékkel küzdök?… Úgyhogy jobb híján csinált nekem egy kakaót, mert a kakaófőzés ezeken a tájakon egy bevett szimpátiagesztus, az ember akkor kap kakaót, ha el van kornyadva.
További szimpátiagesztusaink közé tartozik az is, hogy színes zoknikat veszünk egymásnak minden apropó nélkül, a mai darabot például Bécsben vette nekem csak úgy cukiságból. Miután tegnap “megmentettem” a turkálós kötényruhát, az volt a minimum, hogy felvegyem, a megmentés módja pedig igen erőteljesen implikálta, hogy középcsoportos papagájnak öltözzek hozzá, mint a mellékelt ábra mutatja. Na és akkor magyarázzuk egy kicsit a bizonyítványt, mert engem általában ezért tartanak, hogy magyarázzak. Nem, nem fogjátok megúszni ti sem.
Mint ez sejthető volt, egy ilyen kötényruhából az ember akkor se képes elegáns-csinos darabot gyártani, ha fejreáll, tehát az volt az egyetlen opció, mókás legyen és megmosolyogtató a végeredmény. Egy fekete holmiból mókás darabot gyártani, úgy vélem, egyetlen módon lehet: megszórni tarkabarkával. Úgyhogy ezúttal eccerű voltam, mint egy pof, még Erik segítségét sem vettem igénybe, hanem csak kicseréltem a búbarna dekorációs gombokat színeskékre. Konkrétan csupán dísznek voltak ott az elején (dísznek? ezek? a világ egy hülye hely), funkciójuk egy szál se – nem volt hát kérdéses, hogy ebben az esetben akármekkora és akárhány gombot használhatok, például az eredeti hét helyett tizenkettőt. A zseb alatti kiégetett likat bestoppoltam, és azt is gombokkal takartam el, ami persze hozta magával az összes többi gombot is, hollári-hó. Ha egyszer lesz rá több időm, még melózhatok rajta: a középső sávon a színátmenetes gombkollekció minden bizonnyal megmarad, de a liktakaró gomb és annak testvérkéi helyett lehet, hogy egyszer majd valami teljesen más dolog jelenik meg, rátét vagy hímzés vagy horgolás vagy mittomén. Egyszer majd.
Most viszont inkább dolgozni kéne, mert ha az ember már blogbejegyzésban is olyan szavakat használ, hogy “implikál”, az az agyrágó bogarak tevékenységének pregnáns jele (már megint miket mondok), ergo ilyenkor kell nekiesni a következő leadandó tanulmánynak, hogy verné ki a ragya. Azt sem bánom, ha szivárványszínűre.
Mielőtt rákérdeznétek: igen, pontosan tudom, hogy hány éves vagyok, de nem zavar.
6/253 – Elrettentő
Szombat. Azt, gondolom, mondanom sem kell, hogy ma is ötkor bajnng. Most elmegyünk piacra, aztán egy borzasztóan kielégítő lustanapot fogok tartani, melynek valószínűleg az lesz az egyetlen kézzelfogható eredménye, hogy átalakítok egy kötényruhát, azkit még Pécsett a vonatom felé rohanva mentettem meg egy turkálóból, mivel igen biztosan nem vitte volna el őtet senki. Ha van még bennem annyi kakaó, leveszem a mintáját is további merényletekhez, de tényleg ez a vállalható maximumom. A jövő hét is őrült rohanással telik, és muszáj felszívnom magam valamiképpen, mielőtt elvisz a végkimerülés.
Ez utóbbi (a végkimerülés) kapcsán szeretnék megemlékezni arról a tegnapi akcióról dél körül az irodámban, amikor én zárótevékenység után, tancsitancsi előtt összehajtogattam egy pulóvert, odapakoltam az asztalomra, aztán rátettem a fejem, és elaludtam. Ülve. Háromnegyed órával később ébredtem arra, hogy folyik a nyálam, a padtársam pedig, aki éppen végzett a saját óráival, azt kérdezi tőlem, mit szólok ahhoz, mekkora irdatlan zivatar volt az imént, ő még nem is látott ilyen esőt, majdnem olyan volt, mint egy hóvihar. Öööö – mondtam sajnálkozva, és megpróbáltam fókuszba állítani szememnek sugárit, közben meg azon reménykedtem, nincsen ott orcámon a pulóver lustakötéses lenyomata – én azt, mi tagadás, átaludtam.
És ezután következett az, hogy összeciheltem magam, bevonultam a terembe, ahol nekem órákat kellett tartanom, bedurrantottam a gépet meg a projektort, bedugtam a pendrájvot, aztán leültem a katedrához. És vártam. Öt perccel az óra kezdete után, mikor még mindig csak ültem és vártam, elkezdtem halványan reménykedni, hogy talán nem jön senki, és én hazamehetek tovább aludni, közben meg iszonyúan szégyelltem magam, hogy ilyen züllött és csapnivaló paidagógosz vagyok én, szent kötelességeim teljesítése helyett a lógáson jár az eszem, fujj. Ekkor még úgy volt, hogy kábé hetven százalék szégyenből és harminc százalék reményből álltak az én zűrzavaros érzéseim, aztán ahogy múla az idő, egyre több lett a remény és egyre kevesebb a szégyenkezés, mire pedig húsz perccel az órakezdet után leállítottam a magányosan zúgó gépeket, és bezártam az üresen kongó terem ajtaját, már valószínűleg el is bőgtem volna magam, ha mégis szemberobog velem a folyosón valaki, hogy “elnézést a késésért, tanárnő, de hát látta, milyen irdatlan zivatar volt”. No de nem robogott szembe senki, én meg hazadöcögtem a legközelebbi busszal, és otthon bizony valóban végigestem a futonon, és valóban elaludtam. Megint. Ez az egész tragikus bolondokháza persze messze nem festene ennyire szarul, ha nem lenne benne a második doktori, továbbra is hol volt az én normális eszem, hogy belefogtam, nyilván az ágak hegyin, hol másutt. A szerdai hajnaltól-estig program teljesen kinyiffantott. Na sebaj, mindenki jó valamire – ha másra nem, elrettentő példának.
Az elrettentő példánál maradva: attól tartok, már lassan agyatokra mehetett a nyígás meg siránkozás, a blog statisztikája legalábbis extra siralmasan fest. És utoljára két hónappal ezelőtt volt itt eská-bejegyzés. (Leszámítva a húsvéti pipiskéket, de az mégiscsak más.) E pillanatban úgy sejtem, hogy a két tény között elképzelhető valaminő korreláció, de javítsatok ki, ha tévednék. Vagy helyeseljetek, ha igazam van.
Eh, tulajdonképpen csak arra akarlak rávenni, hogy mondjatok valamit.
6/252 – Egyszer csak
Az ember haja nem egyszerre nő meg hirtelen, hanem lassan-lassan, de aztán egyszer mégiscsak bekövetkezik a “hát most megnövesszük vagy levágassuk” állapot.
Na az van most. Meg zárótevékenység, meg délutáni tancsitancsi. Futok is.
6/251 – Három ká
Koffein, kötelességtudat és kétségbeesés, ezek az én motorjaim, bébi. Tegnap ugyebár négykor kellett kivágtáznom az ajtón, hát azt speciel még el sem mertem árulni nektek, hogy mindehhez, bajnnng, fél kettőkor ébredtem fel, pedig csak (csak!!) háromra volt beállítva az ébresztő. És este, bár a sors különleges kegyének köszönhetően már fél tízre itthon voltam (ha még öt perccel többet késik a Zengő IC, és nem érkeznek pöccre a metrók, csak az egy órával későbbi buszt értem volna el), de így sem tudtam elaludni tizenegyig.
A konferencia a szokásos mennyiségű abszurditást és mókakacagást hozta, amire számítani lehetett, a szervezőknek már reggel a fülén jött ki a kávé, a plenáris előadást pedig egy lengyel nő tartotta németül azzal a címmel, hogy “Das deutsch-polnische Forum als Instrument der bilateralen Verständigung (1976-1997)”. Tippjeim szerint arról szólt, hogy a német-lengyel Fórum-sorozat, amiből volt ebben a húsz tárgyalt évben vagy tíz darab, hogyan vált a kétoldalú megértés eszközévé, de a cím lehetséges értelmét is csak a negyvenöt percen át potyogó diákból raktam össze úgy-ahogy, én ugyanis nem értek németül. Naivitásomban azt feltételeztem, lesz valami felirat vagy efféle, de nem volt semmi. Úgy báloztam ülve abban a röhejesen festő teremben, mint kolleganőm Prücsök, mielőtt elcsavarta volna a futár fejét, még a horgolásom is elővettem kínomban, ott gyártottam a marokkói szíveket kazalba, és közben néha megpróbáltam inteligencsen nézni. Na most, ha ezt eddig esetleg nem említettem volna, ez egy pedagógiai konferencia volt, szóval hogy miafrancot kerestek benne a német-lengyel tárgyalások, fel nem foghatom. Miként azt sem, hogy ha egy konferencián (mint a megnyitóban elhangzott) van 167 előadó, hol a nyimnyámban van az a százharminc, aki be se dugta a képit a plenáris előadásra, és akiknek talán még csak nem is négykor kellett volna kivágtatnia az ajtón. És akik közül kábé száz biztosan jobban ért nálam németül, na nem mintha az olyan nagy teljesítmény lenne.
A szekcióm amúgy igen kollegiális volt – mindig az, amikor óvodákról esik szó. Hacsak nem módszertani kérdéseket tárgyalnak éppeg (arra lényegesen nagyobb a kereslet), általában jobb híján egyszerűen csak összecsapkodják mindazokat a népeket egy és ugyanazon szekcióba, akiknek az absztraktjában ott van az, hogy óvoda, aztán agyő. Ezúttal is két történeti meg egy attitűdvizsgálat volt összecsapkodva. Meg én. Arról, hogy milyen képet képeznek magukban mások az én nagy pofámról, valószínűleg igen szépen árulkodik az, hogy az egyik előadó, akivel még csak két és fél hónapja tengünk együtt a doktorin, örömét fejezte ki, amiért előttem van, mert utánam aztán nehéz. Hm. Na mindenesetre ott ültünk keveskén, én voltam az utolsó előadó, és úgy nyúlt az egész elfele, mint a rétes. Egy adott ponton az egyik kollegina hátrafordult, és aszondá az órájára mutatva, hogy “te már biztos lelőtted volna”, ami igen szép képet ad arról is, milyen emlékezetesen sárkány néni vagyok én akkor, amikor rám osztja a végzet a szekció levezető elnökének feladatát. Ezúttal viszont nem én voltam az, úgyhogy csak üldögéltem tovább angyali derűvel, mert abban, hogy csupán tíz perc jut nekem elhadarni a mondókámat, akkora praxisom van, mint a Bazilika. És valóban, ezúttal is csak tizenkét perc jutott, úgy mentem végig az egészen, mint fos a libán, a közönség pedig megpendült módon kérdéseket akart felém irányozni (addig nemigen volt nekik erre nagy affinitásuk), de hát már ott toporgott a következő szekció, úgyhogy a kérdések egy részére csak úgy tudtam válaszolni, hogy közben bezúdult az ajtón a nőnevelés, és elkezdtek pendrájvokat installálni. Egy kósza pillanatban felrémlett előttem, hogy a komplex vizsgán valószínűleg a teljes bizottság le fog fordulni a székről, amikor én berobogok, és lelkesen aszondom, “jaj de jó, végre ezegyszer végig elmondhatom, mit akarok csinálni, hoztak hideg ételt meg hálózsákot?”.
Hát ez volt tegnap, ma pedig végre lett volna nekem arra lehetőség, hogy kialudjam magam, de egy nagy bides frászt, ötkor már megint bajnng. Legalább nem kettőkor volt, no, ne legyünk telhetetlenek.Tápláltam a macskákat, akik már aggódtak, hol a kaja, behajintottam egy mosást, aztán magamat is behajintottam hajmosóba, és ha már úgyis ott voltam a felpuhult körmeimmel, manikűröztem, majd kipingáltam a körmöm agyrohasztó ciklámenszínűre, hadd legyen, ami majd du. ébren tartja a diákokat. Engem még egyelőre ébren tart a pörgés meg a koffein, és nagyon remélem, hogy ezek kitartanak holnap estig, mert holnap is hatkor kell indulnom, és előbb-utóbb elfogy az a hisztérikus enerzsia, amivel az életemen döngetek végig éppen.
Mindeközben persze továbbra is marha hideg van, ami igen kevéssé tölt el lelkesedéssel, és én már csak röhögni tudok azon, amint a cikcakkruhákat elpakolom, visszaveszem, megint elpakolom majd megint visszaveszem. De hát fázom, no.
És igen, kétségtelenül látszik rajtam némi mániás elszántság.
6/250 – Rekord
Ebből, ha egy kicsit is kegyes hozzám a zuniverzum, nem csinálunk trendet. Ma speciel négykor(!) megyek ki az ajtón, és késő este lesz, mire hazaérek. Hatkor indul a vonatom Kelenföldről Pécsre, ötkor indul vissza, közte meg konferencia, és mire háromkor eljutok oda, hogy megtartsam az előadásom, élőhúsnak kimérve sem leszek jó a lómészárszékben.
Természetesen nem volt más megoldás. Tegnap későig tanítottam Esztergomban, holnap megint tanítok ugyanott (hálistennek csak déltől), úgyhogy esélyem sem volt Pécsett éjszakázni, és hozzávetőleges-fitten jelenni meg a tudomány főlegvárában. Valószínűleg rekordot fogok beállítani “a legrosszabb előadás, amit valaha tartottam” kategóriában, pláne hogy még a ppt-m sincs kész, a Pécs felé döcögő vonaton fogom összedobni. Ilyenre sem volt még példa. Tényleg.
A mai konzervem viszont kész van. Mondanám, hogy én is kész vagyok, de még péntek estig hajtania kell valaminek (koffein meg kötelességtudat, az lesz). Amúgy természetesen pénteken is hatkor indulok, hogy aztán estig tancsikázzak, de a péntek az még olyan messze van, mint Makótól Jeruzsálem, és előbb a mai napot kell túlélni valahogy.
6/249 – Tóték
Mivel reggel hatkor csámpázom ki az ajtón, este hét előtt pedig nem csámpázom vissza rajta, és tegnap gyártottam konzervet a mai napra, akár be is blogolhatom, ha már készülődőben vagyok, nemdebár.
Jelzem, valószínűleg a tervezettnél vastagabb kabátot fogok a hátamra hanyintani, mert az imént kidugtam az orrom a teraszra, és olyan rohadt hideg van, hogy a Tóték lovának lefagynak a szarvai. Tegnap optimistábbak voltak az előjelzéssel kapcsolatban, azért voltam én is ilyen optimista.
6/248 – Ok és okozat
Minden cselekvésnek vagy cselekvéshiánynak oka vagyon, feleim, például annak is, ha délután háromig nem bírok összehozni egy nyamvadt blogbejegyzést.
Mert például máma, hát érdemes volt ezért itt fényképezőgépet-klaviatúrát-internetet ragadni?… Na ugye.
6/247 – Part
A búbánatos időre való tekintettel (nyafogóruhában kuksolok, és várom, hogy száradjon a hajam, tényleg nincs mit nézni rajtam) nesztek inkább egy kép az archívumból.
Útban Kőszeg felé, rövidke megálló a Duna-parton.
Mindeközben pedig ezt láttam, amikor felnéztem:
6/246 – Összeröfi
Már megjártuk a piacot meg a bótot, szereztünk zöld izéket meg más színű izéket, és én ezzel a mai napot akár befejezettnek is tudnám nyilvánítani, de délután még várható egy családi összeröfi.
