Több mint egy éve húzódó projektet sikerült lezárni tegnap, amiről ugyan ti hallottatok időnként zöngeni, meg fel is tűntek ilyen-olyan fázisfotók a blogon, de a hülye nagynénik feladata nem egyszerű, amikor az unokahúgai közül ketten is olvassák a blogját, a harmadik pedig legalább megnézi a képeket.
Tavaly áprilisban kezdődött, mikor számbavettem kiinduló készleteimet,
bízván abban, hogy szopornyica ide vagy oda, valamiképpen pótolni tudom majd azokat, azt ugyanis előre tudtam, hogy mindahhoz, amit a fejembe vettem, ez bizony nem lesz elég.
És akkor nekiláttam.
Úgyhogy előbb elkészült ez,
aztán ez,
a harmadikra már Poci is elvesztette érdeklődését irántuk,
és még mindig nem volt vége.
Be kellett szegni, el kellett dolgozni mindegyiket, és jellemző módon mindez sokkal több időbe került, mint meghorgolni az összest, de tegnap reggelre végre-végre eljutottam a befejezéshez.
Meg az átnyújtáshoz, persze.
Perpéta rögtön fel is húzta a fejére a sajátját, és alatta maradt,
de annyira, hogy nem is volt hajlandó kimászni alóla.
Gondolom, sejtitek, hogy a távozás (a takarótól függetlenül) nem ment akadálytalanul, de Csicsóné végül mégiscsak beimádkozta kettő lányát retyerutyástól a kis kék szappantartóba, és elmentek.
A harmadik mindeközben már a teraszon ült sógornőm lányaival, és Jégvarázs Uno kártyajátékkal múlatta a szárnyas időt, minek annyit érzékenykedni, bleh. Ami az ő itt-tartózkodását illeti, egyelőre minden szép és jó, de még csak fél napja van egyedül, úgyhogy ki tudja, mit hoz még a következő hét. Mi mindenesetre részletes programot állítottunk össze karácsonymúzeummal, skanzeni vasutazással meg dunai hajókázással, szóval reméljük a legszebbeket.
A sorozatban érkező csapások hatása lehet, de kezdem már roppant sztoicizmussal viselni, amikor újra és újra használhatatlanná metélem magam. Tegnap a kenyérvágó késsel sikerült bevágnom a mutatóujjam első két ujjpercét, hosszában, csontig, ráadásul felül. Ezúttal nem volt itthon senki a macskákat kivéve, de nekem mégse jutott eszembe ordítani, valószínűleg mert túl keményen kellett azon dolgoznom, hogy ne ájuljak el.
(A macskákra persze épp annyira számíthattam, mint… á, úgyis tudjátok. Borsószem királykisasszonytól például épp ennyi reakció telt ki, amikor már befáslizva felvánszorogtam lerogyni.)
Ilyen seb amúgy már volt rajtam egy, pont ugyanazon az ujjamon. Az annak a nyoma volt, amikor Krisztike nevű babámnak próbáltam egy kartondobozból készíteni ágyat, és úgy gondoltam, elég nagy és elég ügyes vagyok ahhoz, hogy ne kérjek segítséget az elfoglalt felnőttektől, ehelyett magam nyiszáljam le a doboztetőt egy késsel. Akkor éppen csalhatatlan érzékkel egy solingeni zsebkést választottam e célra, a házban a legélesebbet, és négy ujjam vágtam vele végig. Nagy buli volt. Az üvöltésre befutott anyám meg apám is, az egyik a fürdőből, ahol a mosógépet táplálta éppen, a másik a konyhából mosogatás közbenről, az akkor még icipici húgom meg úgyszintén ordítani kezdett egy további szobában. Azt talán mondanom se kell, hogy utána a fürdőt is fel kellett mosni (kifolyt a mosógép), na meg a konyhát is (kifolyt a mosogató).
A fejlődés annyiban tapasztalható (ha egyáltalán), hogy ezúttal nem keletkeztek plusz árvizek, és én megúsztam egy ujjal négy helyett. Az is igaz viszont, hogy akkor négyéves voltam és Terveim is voltak, úgymint BABAÁGY! Ezzel szemben ezúttal csak egy szendvicset szerettem volna enni. Mindent összevéve sajnos kénytelen vagyok oda konkludálni, hogy sokat romlottam negyvenegy-két év alatt, mehh.
Nem mintha ezúttal ne lennének Terveim, de még mindig ott ülnek a teraszon becsomagolva,
és ugyan már elkészítettem egy remek folyamatábrát arról, hogyan rántom véglegesen gatyába a hálószobát szombat-vasárnap-hétfő alatt (plafonfestés, gardróbszerelés, kiskutyafüle), de annak most reszeltek.
Amíg elmásztam a legközelebbi boltba csirkemellért, hirtelen beütött a június, de nem baj, ennek a pulcsinak úgyis lassan elmúlik a szezonja, és idén még (asszem) egyszer sem volt rajtam.
Vízmizériánk átmeneti megnyugvást talált – bővebben tényleg csak annyit tudok mondani róla, hogy vajmi vajvalami vajmegyen vajvalahova, mert a családom férfitagjai* buheráltak valamit a tömítéssel, de lövésem sincs, mit. Mindenesetre ha a vízvezeték-szerelőre lettünk volna utalva, tényleg nem jutunk sehova, az ugyanis egy és három közöttre ígérte magát, de végül csak este negyed hétkor telefonozott. (Hát ezek miatt glettelem én magam a falakat, több-ez-is-mint-a-semmi alapon. Ekkorka melóra valószínűleg leghamarabb 2023-ra találnék bárkit, ha egyáltalán.)
Mindeközben a húgom tegnap este tízkor megérkezett, ma már be is rohant a székesfőfaluba találkozókra, délután visszarohan, pakol, mint Bogdán az üres boltban, majd hazafut. Itt ugyan volt világjárvány meg minden, de azért ez stabilan tartja magát, mármint hogy a húgom néha átront rajtunk, mint fos a libán, majd tovafut.
Én ezzel szemben nem megyek sehová (mekkora meglepi, mi?), cserébe viszont további vizsgaanyagokat meg szakdolgozatokat gyomrozok, és ha minden jól megy, holnapra le is tudom mindet. Kedvem hozzá nyilván semennyi, de a kötelességtudat megvan, abban semmi hiba.
* Mínusz Maci. Ő is részt vett volna az akcióban, de kicsukták. Skandalum.
Afféle finom közepesen posvány éjszakám volt, a zanyatermészet épp a keresztcsontomat akarta leszedni tompa fűrésszel (lehet, hogy éppen az a reszelő volt, amivel a múltkor két és fél órát szoptam), úgyhogy az éjjeli fetrengés következtében nyolc húszkor még ott szundikáltam a futonon, rajtam egy lepkemintás gyerekpaplan meg egy fehércirmos Poci. Ez volt az a pillanat, amikor megjelent a Bűnök Barlangja ajtajában a Repülő Kutató, futócucc volt rajta és dúlt arckifejezés, és még mielőtt megébredtem volna, azt akarta megtudni tőlem, mióta van a mosókonyha sarkában a kis kék csíkos szőnyeg, mert most durrant el a nyomásszabályozó szelep, amit apósom már hetek óta mókolgat, az egész házban nincs víz, kivéve a mosókonyhát, a cuccaink mentése közben széttört a kezében a szárító, és minden úszik a vízben, a kék csíkos szőnyegen meg van valami blöe, amit lehet, hogy a macskák raktak rá, de mikor és melyik.
Szerintem a folytatást nem akarjátok megismerni. Elképzelni se. Mindenesetre volt benne egy olyan jelenet, amikor én elilult fejjel visítom javaslataimat, hogy hová dugja a kék csíkos szőnyeget, amit nyilvánvalóan régóta nem használt senki, és amúgy is négy darab van belőle a házban.
Másfél év után először ma jön hozzánk alvóvendég. Innen szép nyerni, hogy az Úr rogyassza rá a magos egeket erre a vircsaftra.
U.i.: mégse hagyhatlak csupán jeremiádjaim listájával, úgyhogy tessék, valami igazi nézegetni való. Hálistennek nincs benne semmi, ami kék csíkos.
Ma elragadóan komplex kis vasárnap várható, délután kettőtől családi abajgással a grillsütő körül. Mint anyósom mondá a hét közepén, vasárnapra jövendölnek zuhárét, úgyhogy vasárnapra kell grillpartit szervezni, ez a minimum. Mindenesetre én felöltöztem az alkalomhoz és időjáráshoz, ámde korántsem évszakhoz illően, “brr, hideg van, és mi papagájok fázósak vagyunk” jeligére.
Esőkabát és gumicsizma bekészítve. Hívjuk ezt jobb híján előrelátásnak.
A grillparti amúgy valójában pizzaparti lesz, anyósom ugyanis vett egy pizzakövet a grillsütőbe, és azt fel kell avatni öszves unokája közreműködésével, gyermeknapi buli gyanánt. Ez nyilván azt is jelenti, hogy erős logisztikai kihívások elé nézünk, milyen feltét és milyen kombinációban, hány darabban, milyen sorrendben, sötöbö, sötöbö. Még olyan is van köztük, aki a hawaii pizzát szereti, képzelhetitek.
Én ehhez az akcióhoz pizzatésztával fogok hozzájárulni, amit tegnap óta kelesztek hidegen, és mostanra már így fest:
Van benne egy kiló liszt. Ha ez nem lesz elég, hát nem tudom, mit csinálunk. (Azzal a problémával pláne nem óhajtok foglalkozni, hogy mi van akkor, ha bocskorszíj lesz belőle délután kettőig. Aki képes olyan atrocitásra, hogy ananászt tegyen a pizzájára, valószínűleg így is megeszi. Ha nem, felültetjük a biciklijére, és elküldjük bóti pizzatésztáért. Gyermeknapra gyermekmunka.)
Mindehhez délután négy és este nyolc között valamikor megérkezik az IKEA teherautója 275 centi szekrénnyel. Hová az ángyom csepszébe teszem, kérdezhetitek. Óóó, nyugi, meglátjátok ti majd aztatat. Egyelőre csak annyit árulhatok el, hogy most lesz az én átalakítási dilinyóim kezdete óta az első olyan alkalom, amikor kifelé is megy majd némi fűrészáru, nem csak befelé. Itt ez a diliház úgy fest perpill, mint azok a kínai képkirakós játékok a nyolcvanas évekből, amelyekben egy kereten belül kellett toligálni kiskockákat körbe-körbe, és egy ideig úgy festett, mintha soha a büdös életben nem tudná kirakni az ember a képet, aztán egyszer csak hirtelen a helyére került minden. Na itt is így van, bútorokat tologatok innen oda és onnan ide, időnként összerakok meg szétszedek meg lefestek meg felcsavarozok valamit, aztán a végén, mintegy egy hatalmas böffenéssel, a helyére fog kerülni minden. És akkor hátradűlök, felrakom a lábacskámat valamire, aztán csodálom a munkámat.
Ez a pillanat persze még odébb van, de nem elérhetetlen távolban, fékevesztett toligálásaimat viszont nyilván nehezíti, hogy, minden látszat ellenére, nekem munkaügyi tennivalóim is vannak. (Az, hogy nem beszélek valamiről, nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Én kéremszépen minden más mellett szakdolgozatokat bírálok quantum satis, és vizsgaanyagokat állítgatok össze.) Mindemellett a vendégszobát muszáj volt legalább átmenetileg használhatóba rántani, mert holnap jön a húgom, és azt a szobát már több mint egy éve ebek harmincadjára hagytam, raktár lett belőle meg lomtár, semmi más. Nos, tegnap este megtörtént ez az átmeneti-használhatóba rántás,
és emelje fel a kezét, aki meglepődött azon, hogy a bides kis mókusnyuszik azonnal birtokba vették. (Felhívom a figyelmet a bútortetriszben való profizmusomra, mellyel sikerült egy dög nagy Aspelund komódot besuvasztani az asztal meg az ágy közé, csak úgy. Egy távlati – de nem túl távlati – ponton egyébként alaposan fontolóra veszem a komód és az asztal lefestését azonos színre, mert most nagyon üvöltenek egymásra, jelenleg viszont örülünk annak is, hogy végre legalább nincs mindkettőnek a tetején egy méter magas kazalnyi akármi. Eddig az volt.)
Na, ugorgyunk neki a mai napnak, mert jelenleg még a fürdőszobám is úgy fest, mint amin átrontott egy hurrikán, ez pedig tarthatatlan. Tényleg.
A szoba új fényviszonyaihoz még hozzá kell szoknunk, és valamit még machinálhatok összevissza, de egyelőre ez van. Eh, legalább kevésbé fogok úgy festeni, mint aki teliholdas éjjeleken kint röpköd a levegőégben, és random járókelők vérét szívja. És most beszéljünk ruhákról.
Néhány héttel ezelőtt, már fene se tudja, pontosan mikor, beadtam a derekam, és egy nagy sóhajjal rendeltem egy webáruházból hat darab capri cicanacit.* Most már az időjárás is megfelelő-forma lett hozzájuk, úgyhogy a jövőben valószínűleg az ildomosnál is több alkalommal láttok majd a középkorú nők és középcsoportos ovisok kedvenc kombinációjában, úgymint tunika cicanacival.
Na persze leginkább a középcsoportos ovis kinézet lesz a gyakori, QED.
* Bótba nem nagyon jutok el, még annyira se, mint korábban, a rendes hossz meg nekem mindig túl hosszú. A gyártók konzekvensen zsiráfban gondolkodnak cicanaci-ügyben, vagy legalábbis nem olyan kurtalábú példányokban, mint én. Általában muszáj visszahajtanom az aljukat (nem a gyártókét!), néha kétszer is.
Tegnap délután 14:32-kor letettem a pemzlit, körülnéztem a csatatéren, megittam egy negyedik kávét, majd felpucoltam a festékfoltokat, elmostam a vödörkémet a festéklehúzó ráccsal, összeszedtem a papírtörlőket, maszkolószalagot, mikroszálas kendőt, kevergetőfát, ollót meg portörlő pamacsot, aztán kinyitottam az ajtót a Paradisumu száműzöttjeinek, akik rittig bejöttek.
Nem volt abban semmi meglepő, hogy bejöttek, gyakorlatilag mindvégig ott ólálkodtak az ajtó előtt. Időnként persze aludtak egyet valahol, de nemigen tudtam úgy kijönni a hálószobából, hogy ne álljon ott nyakát nyújtogatva valamelyik Kíváncsi Fáncsi. Pocit egyszer konkrétan lábbal kellett visszakanalaznom a küszöbről, mert újra akarta játszani nekem Zrínyi kirohanását, épp csak befelé. Hja kérem, amikor itt az állatok ahhoz szoktak hozzá, hogy minden nyitva van! Máskor bezzeg felé se néznek a szobának estig. Na hát ezúttal bejöttek, körbetrappoltak, aztán rám meredt mind a kettő, hogy most meg mi lesz, mire volt jó ez a felhajtás.
Jótól kérdezitek, hej, még én se vagyok teljesen biztos. Mindenesetre a fal végül így nézett ki késő délután,
így meg ma reggel:
úgyhogy ki fog ez alakulni, mint púpos gyerek a prés alatt, csak idő kell hozzá.
Meg persze kikergetni Fáncsiékat, mert az alábbi képen két macskát rejtettünk el. Megint.
Ma kivételesen emberi öltözékben is leszek. Nédda.
Upszi. Bizony, így néz ki jelenleg az a hely, ahol én magamat szoktam fotózni. A bevakuzott szemű rémmacska csak ráadás.
A tegnapi nap folyamán heroikus módon összevissza vuzigáltam a hálószobában mindent, majd az a rész jött, amiről azt mondja a használati utasítás, hogy “a fellazult vakolatdarabokat eltávolítjuk”.
A használati utasítás kábé erre gondolhatott.
Én nem akartam erre gondolni, de hát így jártunk.
Summa summárum, az összes glettgipszet felkentem a falra, ráadásul még alkalmaztam egy “üvegfátyol hézagerősítő csík” nevű istencsapását is, ami szúr, mint a gedva. És aztán, mint a Heineken reklámban, vártunk.
Mivel a hálószoba szerencsére kívül esik a közlekedési útvonalakon (ellentétben a folyosóval), én itt most nem vuzigálok vissza semmiccse, amíg nem leszek kész, márpedig legkésőbb holnaputánig kész kell lennem, akkor ugyanis más dógom lesz. Addig maradunk így, ahogy vagyunk. A pasi meg tudja közelíteni az ágyat, nekem ehhez ugyan kicsikét át kell másznom két komódon, de ez legyen a legnagyobb bajom. A macskák viszont istenbizony élvezik a helyzetet.
Ha minden jól megy, ma végzek az összes glettelés-smirglizés-mélyalapozás dilinyóval, holnap meg átkenem az egész szobát, csakazértis. A színnel persze van egy aprócska kockázat, mert a választást rábíztam a Repülő Kutatóra, aki e ponton úgy nézett rám, mint aranyhörcsög a vécékagylóból, de hát nem csinálhatok meg mindent helyette, itt minden lakberendezési izét én találok ki és valósítok meg, ezúttal pedig én glettelem, csiszolom, alapozom és festem a falat, hát legalább a színét válassza ki, hejj. (Érdeklődve várom, a benne lévő sváb mennyire veszi fontolóra azt, hogy már van a házban két és fél liter Napraforgó, alias Narancsos Limonádé Sok Tartósítószerrel.)
De ma, mint már mondtam, ember elé való ruha is lesz rajtam. Törülközővel. Ma van a törcsinap, nem felejtettem el.
(Cikkünk majd még frissül, ha sikerül felőtöznöm. Egyelőre várok, hadd ébredjen fel az ember. A mázlista, ő csak átfordult a másik oldalára, amikor negyed hatkor elindult a mai Fapapucs Futam.)
*
Du.
Nna, nem állítanám, hogy gyors voltam, de előtte még abszolválni kellett A Fél Világ Végigglettelése programot. Viszont elmentünk vásárolni embereledelt, macskaeledelt, égigérő vascsicsergőt.
Meg Dáliát, akiről még kiderülhet, hogy Pudvás Fatönk, de ezt addig úgyse tudjuk meg, amíg fel nem kenem.
A lakásfelújítós hiszti tovább folytatódik, ma a hálószobát kapom szét, de mint foxi a lábtörlőt. Újabb meghitt nap következik a japán spatulyával meg a smirglivel meg a mélyalapozóval, képemen jó vastag krém, szívemben derű nagy fenekedések.
A tegnapi nap legkellemesebb meglepetése az volt, hogy a Poli-Farbe az általam pipeződnek nevezett színt mohának hívja. Miután nagy elszántsággal lezuhanyoztam, majd leápoltam a bibiket a lábamon, és felapplikáltam a csülkeimre változatos elrendezésekben egy csomó ragtapaszt, sokadjára is elvuzigáltam a glettelt meg mélyalapozott meg mittoénmizélt faltól a Hauga szekrényeket, aztán uccuneki.
(Őtözködős bloghoz illő módon felhívnám a figyelmet remek áutfitemre, mely az új festőcuccom, mert meguntam a régit. Ebben már felkentem az Ezüst Zsályát (Friss Cement), az Ezüst Cserjét (Másfajta Friss Cement), valamint tegnap a Mohát (Pipeződ), úgyhogy úgy is néz ki, mint egy új festőcucc, az eddigitől eltérő színű foltokkal megszórva. Túl nagy capri jeggings, házilag ácsolt tunika, kínaibótos bebújós tornacipő, valamint a fejemen egy kendő, amit egy tizeniksz évvel ezelőtti nyáron találtam az utcán a Ferences Gimnázium előtt.)
Az az egy literke festék, amit próba-cseresznye alapon vettem, el se fogyott teljesen, de nédda, milyen szép szemkifolyasztó színe lett a falnak:
Nyilván nem ebből fogok megélni továbbra se, de azért erős büszkeség dagasztja kebelemet, milyen faszán sikerült a glettelés meg mélyalapozás meg izé. Ahhoz ugyan túl hülye voltam, hogy lefotózzam a “teljesen előtte” állapotot, de a kurva macskák a fellazult vakolattól fellelkesedve ezeket a darabokat vakarták ki a falból az ablakpárkány sarka alatt.
Minden ahhozképestet is belevéve elég jó munkát végeztem, asszem. (Nahát, ebben a megvilágításban tényleg teljesen ződ.)
És aztán megint visszavuzigáltam a Haugákat.
(Pocit nem kellett vuzigálni, ő erősen önjáró darab, jelenleg pl. a csöcsömön ül dorombolva, és minden erővel akadályozza a blogolást.)
Ma a folyosó túloldalára fordítom figyelmem, mert ott ácsorog a Lábaspolc, és arra vár, hogy majd mi lesz vele meg körülötte. Ideje végre vele is foglalkozni ekkicsit. (Fúrógépek is lesznek a partiban, azám.) Mindenesetre ezt még azelőtt kéne abszolválnom, mielőtt ránk zuhan a délutáni grillezés, mert anyósom roppant elszántan eldönté, hogy most már pedig csakazértis grillszezon van. Az mellékszál, hogy éppen vigasztalanul esik az eső, és olyan hideg van, hogy brr.
Na persze a tegnap esti eget elnézve örülhetünk annak, hogy legalább a vogonok nem szálltak meg minket, hm.
Láttátok azt a cipőt, ami tegnap rajtam volt? Amit a Repülő Kutatótól kaptam névnapomra, és már volt rajtam ezelőtt is, minden probléma nélkül? Na az tegnap nekem megette a lábam, de nem ám csak úgy, hogy kicsi sajgás, majdelmúlik, hanem úgy, hogy öt helyen nyitott rajta egy-másfél centi átmérőjű lyukakat, plusz még csinált két kisebb vízhólyagot is. Ez utóbbiak legalább nem fakadtak ki, miközben hazafelé vánszorogtam, ellentétben az összes többivel. Velem már évek óta nem bánt el cipő ilyen rettenetes csúful, az utolsó kilométert hazáig már gyökkettővel tettem meg, hátamon a macskakaja, és eredetileg tervben volt ugyan, hogy hazafelé bemegyek a Mogorvák Klánjához, de nagyjából abban a pillanatban, amikor a harmadik vízhólyag pukkant szét a cipőben, és én még mindig fél kilométerre voltam otthonról, erősen gondolkodtam, megéri-e nekem azt az ötven méter kitérőt. (Tényleg ötven méter, egy szállal sem több, a festékáruház ott lakik a főúton.)
Végül, számot vetvén azzal, hogy a cipőben érzett mészárszék miatt valószínűleg nem akaródzik a következő napokban elhagyni a lakást, bevánszorogtam. Ott ért a nap egyetlen sikerélménye, nem vicc, mert rögtön felbukkant a klán egyik mogorvája, és megkérdezte, miben segíthet, mire én, hogy japán spatulyát keresek, mire ő odavitt egy állványhoz, és azon én találtam meg hamarabb, nem ő. Istenkém, micsoda szánalmas életem van nekem, hogy ezt győzelemként könyveltem el. Mindenesetre fizettem, majd délceg léptekkel távoztam, hogy az ajtó előtt visszaváltsak az eddigi nyomorult vánszorgásra. És még mindig háromszáz méterre voltam hazulról.
A japán spatulya azért kellett, mert a glettelési hadműveleteket én eddig a Repülő Kutató egyik lejárt bankkártyájával végeztem, szégyen fejemre. Az okos jutyúbvideók, amikből én megtanultam glettelni, szigorúan hangsúlyozták ugyan, mennyire nélkülözhetetlen egy glettvas, de hát könyörgöm, nem egy komplett lakást akarok én kiglettelni, csak a falainkon lakó kisded folytonossági hiányokat, minek nekem ahhoz egy akkora nagy dög. Utána csak elrakom valahová, hadd egye a rozsda, hát inkább kösz, nem. No de Kingha azt mondta, a japán spatulyát szeretni fogom, és az meg kicsi, úgyhogy megvettem, és ma azt fogom forgatni, mint egy marsallbotot. Mezítláb.
Amúgy persze nem kéne nekem egy glettvas és a tárolása miatt nyivogni, mert vettem magamnak Igazi Gépeksz. A kérdés persze a megfelelően röhejes formában úgy hangzott el eredetileg, hogy “nna, mit vegyek most magamnak, barkácsgépeket vagy cicifixeket”, mind a kettőre ugyanis nem volt keret az előirányzott büdzsémben. A reszelővel való szarakodás viszont eldöntötte nekem a dógokat, cicifixem van már néhány, de fűrészgépem nincs. Úgyhogy ebből ez lett, nédda.
Természetesen ilyenkor rögtön megjelenik Poci is, hogy lemeózza. Olyanok ezek, mint a mongúzok.
A Repülő Kutató persze azt mondta, hogy “na így kezdődött az is, ami a szerszámkamrában van, és így lesz az embernek féltucat fúrógépe”, de én azt válaszoltam erre, hogy te kukufej, nekem csak egy kell, az viszont enyimé, saját fúrófejekkel és saját csavarhúzófejekkel, mert a szerszámkamrában egy szál csavarhúzófej nincs, elhányták valakik, akik nem én voltam, és a fúrófejeket is vadászni kell.
Mondanom sem kell, ezek a gépeksz az emeleten lesznek tárolva összes kiegészítőikkel, mert nem bízok én ezekben a faszikban. A macskákban is alig.
Ma a Repülő Kutatónak ismét konferencianapja van, ennélfogva betelepedett a számítógépe elé az egyik kedvenc pulóverében, aminek szemkifolyasztóan virágzó repcemező színe van, és amit én szívből utálok.* Úgyszintén ennélfogva ma én vagyok az, aki elkutyagol macskapapiért.
Ha egy kicsit is értek az időjáráshoz, az út felében meg fogok főni, a másik felében meg vacogni fogok.
* Ez talán többé-kevésbé összefüggésben lehet azzal, hogy tizenöt évvel ezelőtt apám egy repcemezőben halt meg. Azóta se bírok ránézni a virágzó repcemezőkre. Shit happens.
Fél egytől pakolászás (festék, festék, kupi, festék, fúj), fél öttől nyolcig alvás, nyolctól tovább pakolászás (festés nyomai eltüntetve, Bűnök Barlangja visszarendezve), tizenkettőtől kettőig alvás a kolleginával,
utána egy tepsi zsemle megsütése, négytől vizsgára felkészítő konzultáció a harmadéveseknek, majd vacsora az indiai étteremből, házhoz szállítva.
A Repülő Kutatónak is remek napja volt, reggel fél tíztől konferencia, aztán megbeszélés, aztán megint konferencia. Vacsora ugyanaz, csak neki csípős volt a hagymás bhajija.
Mintegy mellesleg ma van a huszonegyedik házassági évfordulónk. A napunkat elnézve, valóban mellesleg.
Akkor adtam fel, és kúsztam ki az ágyból, amikor a ma reggeli Fapapucs Futam harmadszor rohant át a hajamon. Ez már egy órával ezelőtt volt, de nekem még mindig össze van ragadva a szemem, úgyhogy úgy vélem, az lesz tőlem a legkedvesebb, ha megkímélek mindenkit a látványomtól. A lakást nem érdemes fotózni, mert az emeleti tetrisz még mindig folyamatban van, a kert meg, hát na, az végképp érdektelenül fest.
Sok beszédnek sok az alja, még megvagyok. A folyosó is.
Kicsikét egysíkú vagyok mostanság, de hát nincs ebben semmi meglepi. Jelenleg így fest a világom alulról,
felülről,
meg természetesen oldalnézetből is.
Nyilvánvaló, hogy az átfestést nem tudjuk megúszni a folyosón. Arra a felvetésemre, hogy esetleg átkenhetném sárgára, a Repülő Kutató meglepő vehemenciával óvást jelentett be, mert neki hiányozna a pipeződ. Elrontottam a faszit, nem vitás. Mivel viszont a pipeződet hatszáz évvel ezelőtt kevertettem be, lövésem sincs már, milyen kóddal és milyenfajta diszperziós festékbe, most újabb fejesugrás következik a hülyeség és marhaság tengerébe.
Micsoda nyamvadt idő van, te jó ég, márpedig ma már nem halogathatom tovább, hogy csináljak is végre valamit, mert a tegnapot végighédereztem, toll a világ fülébe.
Voltak hozzá bűntársaim is, naná.
Most viszont már ténylegtényleg ideje felragadni azt a piros vödörkét, és elindulni a spaklival, a glettgipsszel és a mélyalapozóval, mert a büdös életben nem lesz ebből semmi, ha csak a pofámat tátom napszámba, miközben macskák bámulnak rám az összegyűrt szőnyegekről.
Mintegy mellesleg megjegyzem, hogy a tihanyi apátság 1211-es birtokösszeírásában szereplő személynevek között volt egy Vödörke is (jó, na, valójában Wederey, de kicsire nem adunk). Ő volt a mosónő. Nem viccelek.
