Restauráltam a fejemen a pipirost, befejeztem a ruhát, hidratáló és napvédő pacsmagokat kentem magamra quantum satis, és még azt is megreszkíroztam ebben a nyárias melegben, hogy harisnya nélkül vegyem fel az újpiroscipőmet.
tavasz kategória bejegyzései
Eská 5/23 – Kockás küzdelem
Szép hosszú folyamat vége felé döngetek, ez az anyag keményen feladta nekem a leckét. Viszont legalább gyakorolhatom rajta a franciavarrást,
egy új ferdepánt-megoldást,
és időnként igen csinos kis részleteket engedélyez.
Holnap már remélhetőleg be is tudom mutatni, mi lett belőle.
5/233 – Psziú
Leeresztettem, mint egy léggömb, és kissé lehordottnak érzem, óh, Ádám, magam. Na sebaj, ma éppen speciel szabadnapom van, már ha nem tekintjük a diákoknak elküldendő anyagok adjusztálást és más efféle cukiságokat.
5/232 – Szikra
A mai napon kizárólag a lelkiismeretesség fog végigrobogtatni, mert ha nem lenne nekem olyan, nem tanítani mennék, hanem estig ott ülnék a teraszon háziklepetyusban, és írnék, mint a bolond. Nyilvánvalóan olyasmit, amit nem kér tőlem senki, aminek nincs határideje, és ami semmiféle szempontból nem lendítené előre a kariőrömet, hanem csak élvezetből csinálnám, mert az írás olyan drog, amiről ugyan elhitetheti magával az ember, hogy le tud jönni róla, de elég egy madárcsicsergős hajnal terasszal, kávéval és pár szikrázóan új ötlettel, miközben szirmokat havaz rád a cseresznyefa, aztán már megint ott vagy a szeren.
Ha volna két életem. De mivel nincs két életem, ebből az egyből próbálom kihozni a maximumot. Írni, varrni, tanítani, macskát simogatni, hajnalt fotózni, kenyeret sütni – mindent, ami belefér.
5/231 – Kukafedő
Ma egy olyan Külső világ tevékeny megismerése matematikai tartalommal zárótevékenységre megyek, amelyen a hallgató színes játék kukafedőkkel fogja megvalósítani azt a komplex feladatot, hogy a szelektív hulladékgyűjtés fontosságára hívja fel a figyelmet, de mindezt a hatos számkörön belül.
Gyanítom, vannak közületek néhányan, akik ilyenkor azt érzik, én tulajdonképpen kínaiul beszélek, ráadásul külső-shanghai dialektusban.
5/230 – Kariőr
Tegnap majdnem opponens lett belőlem egy doktori próbavédésen, és csak azért majdnem, mert az egyeztetéshez kinyitottam az előjegyzési naptáram. Mit mondhatnék, oáááá. A mostanihoz hasonló időszakokban az a legjobb stratégia, ha mindent szépen beleírok, aztán mindig csak a következő három napot nézem. Így már meg lehet birkózni a dologgal, és egészen elviselhetőnek látszik a zsúfoltság, vagy legalábbis nem kapok tőle sikítófrászt. Na hát ehhez képest tegnap szembesülnöm kellett a májusom első két hetével, ami vasár- és ünnepnapok kivételével olyan sűrűre van táblázva munkaügyice (a szombatok is), hogy egyetlen szabad napot tudtam volna felajánlani a tudomány oltárára, a május 17-ét. Minekutána egy ilyen partihoz minimum fél tucat embert kell összevadászni az akadémiai szférából, igazán nem várhattam el, hogy mindenki az én időbeosztásomhoz kötve ugráljon, pláne hogy az övék se néz ki jobban. (“És, picikéim, bizony így esett, hogy a gazdi tudományos kariőrje nem ugrotta meg azt a tripla toe-loopot, ami éppen időszerű lett volna ebben az érett korban. Poci, hagyod békén a kanapét, már most is rojtos a karfa!”)
Most viszont még nincs május, és a következő három nap egészen elviselhetőnek látszik, desőt, a mai (szinte) teljesen szabad. Szinte. Bötűk vannak ugyan benne quantum satis, de háromórás cocókázások meg munkahely nuku. A dekoratívan kusza és zsúfolt jövő ismeretében viszont az tűnik a legértelmesebbnek, ha megpróbálok minél több olyan feladatot betervezni mára, ami később akadályokba ütközne, és nem oldható meg hajnalban és/vagy egy laptop segítségével.
Úgyhogy most jól elmegyek több kiló macskaeledelért, nesze nekem kariőr.
Ezt a hajat viszont definitíve el kéne vinnem fodrászhoz. Mikor, kérdem én, mikor.
5/229 – Beszéljünk az időjárásról
Ma “csak” tanítani megyek, az időjárás meg a sírósabbik orcáját mutatja, úgyhogy megint mianyavalyátvegyekfel állapotok vannak, az ilyesminek meg nálam általában igen érdekes következményei. Mára mondjuk csak ennyi tellett, de leszezmégígyse.
A szoknyát még télen kaptam kedves ismerőstől, de mostanra érett meg hozzá a hőmérsék.
5/228 – Mese, vers
Most jönnek azok a muris napok, amikor reggel hűvös van, délben forróság, és az embernek lövése sincs arról, mi a fenét vegyen fel mindehhez, különös tekintettel az oda-vissza majdhogynem három órás munkába vonulásra, ami meg kiváló lehetőséget nyújt ahhoz, hogy úgy fessek estére, mint akit kiskutya szájából húztak ki.
No sebaj, mindig kitalálok valamit, és nagy örömemre a következő hetek ovisokkal lesznek kipitykézve. Ma például jöhet a mese, vers tevékenység vizionálása a Mókus csoportban, alig várom. Tényleg.
Azt azért megjegyezném, hogy bátor vagyok, miként egy vaddisznó: ez a cipő még sohasenem járt a lábamon, ehhez képest ma másfél kilométert fogok kutyagolni vele az ovitól a munkázóig.
Szaporulat a szekrényben 5/8 – Imelda akcióban
Igen, jól sejtitek, cipők. Nagyon sok cipő. Konkrétan hét pár. De meg tudom magyarázni. Bármit meg tudok magyarázni.
Először is, ezeket én jutifalatnak szántam magamnak, ha végre kint van a kötetem, meg végeztem a szakdolgozatokkal. Kötet kint, a szakdolgozatokból meg eddig hatot adtak le, és technikailag a hetedik is készen van, mármint ezt még nyomtatni meg köttetni kell, de nekem már nincs vele több dolgom. Mindehhez viszont roppant lendülettel kitört tájainkon a nyár (egen, megint az van, hogy a télből szinte átmenet nélkül a nyárba ugrottunk), és itt az új készletben van néhány igencsak kedves, nyárias darab, úgyhogy ideje nekilátnom hordani is őket, ha már megvettem. Amúgy nem egyszerre vettem meg őket, hogyisne (ez a “másodszor is”), hanem volt a télvégi akció meg volt a tavaszi akció meg volt a törzsvásárlói különakció – summa summárum, három részletben veszegettem cipőket azzal, hogy majd be is blogolom, amikor szezonjuk lesz, most pedig már az van.
Na mindegy, nem a pofázásért jöttetek ti ide, hanem cipőket nézni, úgyhogy lássuk a macikákat.
Mindenekelőtt: vettem ugyan hét pár cipőt, de ki is hajintok hetet, konkrétan ezeket.
A csizmák a hordatlanság és lehordottság előrehaladott állapotaiban vannak, a szürkét egész télen nem vettem fel, a barnát meg már asse tudom, mikor. A további három konkrétan a kukába megy helyrehozhatatlan kopásokból és repedt talpból meg effélékből kifolyólag. Az utolsó kettő valószínűleg Hosszunál fog kikötni, az ilyesmik nála szoktak. A fekete szandálcipő szinte új, de összesen talán háromszor volt rajtam kilenc év alatt, és ennyiért nem érdemes spájzolnom a szekrényben. A szép kis szürke tépőzáras izékét sajnálom legjobban, azt anutámtól kaptam, de mindig is kicsi volt egy pöppet, úgyhogy búsan ugyan, de leépítem.
És akkor, tadá, az újak.
Piros cipő, a sokadik a szekrényben. Nincs olyan, hogy túl sok piros cipő.
Olyan sincs, hogy túl sok tornacipő.
A tavaszi-nyári kiscsizmákat is nagyon szeretem.
Nyári papucsot ritkán hordok, de ezúttal megreszkírozom, ezüst cipőm még úgyse volt.
Kicsi hülye farmercipőre szükségem van, slussz.
Egyik tépőzáras-sportos szürke izéke ki, másik be.
Ez mondhatni kakukktojás, mert ez még nem is valamilyen brutális leárazásban volt, hanem egészpézér. Viszont már két éve vágyom rá. Tényleg.
Na, ennyi. Mostantól pedig szeptemberig ráülök a kezemre, és nem költök többet cipőkre, hacsak nem járok úgy, hogy egy gonoszabb darab lyukat vágjon a lábamra, és kénytelen legyek besántikálni egy kínaibótba valamilyen olcsó-puha vászontutyiért…
5/227 – Mosó
A tegnapi nap épp az előjelzéseimnek megfelelően alakult, zsákbunda lett belőle, bizony. Még visszaírtam az utolsó szakdolgozat végleges változatára, hogy az 1. és 2. számú ábrát helyezze át két bekezdés közé, ne pedig egy mondat közepén hagyja ácsorogni, aztán bumm.
Az ilyen nagy sürgiforgik után mindig van egy rövidke idő, amíg az ember ott áll kiüresedve, és csak lézengeni bír, de a zélet ezt általában megoldja, mert úgyse jut sok idő a lézengésre, jöhet a következő sürgiforgi. A következő hetekben például egészen random hétköznapokon fogok majdnemhajnalban indulni dolgozóba, a küszöb alatt ugyanis sunyin bekúszott a zárótevékenységek időszaka, amíg mi a szakdolgozatokkal tökölődtünk. Holnap reggel már ott fogok ülni egy óvodai kisszéken, és azt jegyzetelem, hogyan küzd meg a végzős hallgató a három lepke meséjével a Mókus csoportban.
Ma viszont végre időt kerítek olyan restanciáimra, mint gatyába rázni a teraszt, amit még mindig ujjnyi vastagon fed a tél mocska, és beblogolni az új cipőimet. Tessék várni türelemmel.
Elragadó gyűrött eleganszijám a terasz miatt van. Ha végeztem vele, minden megy a mosóba. Igen, én is.
5/226 – Zsákbunda
Kuruttyolhat odakint bármilyen mézédesen a tavasz, ha én hajnali négykor is szakdolgozatot javítok. Az utolsót. Előreláthatólag valamikor a mai nap során végre eldőlök, mint a zsák, és alszom egyet, mint a bunda.
De addig is piac.
5/225 – Cseresznye
Úgy tűnik, idén két hét alatt lezajlik a komplett tavasz. Reggel elmész dolgozóba, még agnoszkálod a cseresznyefákon az ökölbeszorult bimbókat, aztán jól elfeledkezel az egészről, meló van meg gondok, ki ér rá arra, hogy leüljön egy kőre, és azt nézze, hogyan nő a fű. Aztán este, amikor kimész a teraszra, megcsap valami hihetetlen illat: szerény és nem tolakodó, de átlengi az egész kertet. Szaglászol, szaglászol meghatottan, aztán felnézel, és a fejed fölött ott áll egy négyméteres menyasszony, habos fodrokba öltözve. Két pislantás között nyílnak és hervadnak a virágok, és merőn kellene figyelni, hogy az ember ne maradjon le mindenről, de persze nincs erre elegendő idő meg lehetőség, úgyhogy maradunk a munkamunkánál meg a kapirgálásnál, és így múlik el a zélet, hogy nincs időnk megállni és megnézni, hogyan csinálja.
A mai szép napon mindehhez a levelezősöknek tartok órát délután kettőtől, mégpedig épp a harmadéveseknek, akik most adják le a szakdolgozatukat, úgyhogy meg tudjátok tippelni, pontosan mennyire vannak megfelelő állapotban ahhoz, hogy órákon át döngicséljek a fülükbe válogatott okosságokat. Le a kalappal előttük, a legtöbbjük főállás meg család mellett csinálja ezt az egészet, és mostanra valószínűleg abba az állapotba jutottak, hogy a szemem láttára fognak kidőlni a padból, de ők is lelkiismeretesek meg én is, úgyhogy ott leszünk, és dolgozunk. A munka jó, és továbbra is igaza van Berend Ivánnak, hogy ez az egyetlen élvezet, aminek nincs rossz utóíze.
Mielőtt viszont azt hinnétek, hogy csupáncsak a nép szolgálata és a virágok szagolgatása elegendő nekem, és olyan spártai életet élek napi fél tálka rizsen, mint egy szerzetes, szeretném megjegyezni, hogy vettem egy kupac cipőt, és mihelyt jut majd rá időm, be is blogolom.
5/224 – Boglya
A legeslegutolsó szakdolgozat, amivel még foglalkoznom kell a héten, valahol a kanyarban dudál, és ideje is, hogy megérkezzen, mert már úgy festek, mint egy szénaboglya.
5/223 – A fűszál pici éle
(A bejegyzés egészségtelen mennyiségű kölcsönszöveget tartalmaz a Nem én kiáltokból.)
Költészet napja vagyon, én már öt óta fent csicsergek gépek, madarak, lombok és csillagok közepette, önmagam fürösztése helyett pedig másokban mosogatom az arcomat. (Nos, tulajdonképpen szakdolgozatokat javítok. Bocs, Attila.) Képzeljétek, már látszik az alagút vége, amit onnan lehet felmérni, hogy egyre nagyobb szeretettel gondolok a szakdolgozatokra, pontosabban a mögöttük álló hallgatókra, akik ugyan sose fognak többé tudományos szövegeket írni (hálistennek), de okosak és törekvőek és bátrak, mint egy vaddisznó.
Ó, szerelmes barátaim, amíg van frissen sült kenyér meg a kövek alatt bogarak*, addig dübörögni fog a föld. Akár borzalmas, akár nagyszerű, ez így lesz rendjén.
* “Aznap a gyerekek megcsodálhatták a pötyit, ami egy csótányféle, és találkozhattak a namíb ködivó bogárral meg Fülöpkével, akit nehéz észrevenni, mert egy levélre hasonlít.”
Csupáncsak bónusz track gyanánt nesztek egy közeli a táskámról is:
5/222 – Herót
A tegnapi napot egészen szépen átvészeltem attól a csekélységtől eltekintve, amikor két különböző buszon két különböző napszakban csapott le rám a hisztérikus vágy, hogy hagyjam az egész munkahetet a rittyóba, ehelyett menjek fel egy hegytetőre, és írjak verset halott macskáimról. (Nem ezekről a mostaniakról itt, hejj, ezek jól vannak. A korábbiakról.) Ez aztán elmúlt, de mindenféle kósza verssorok mégiscsak ott úszkálnak tudatom tengerében, és kékbálnák módjára dünnyögnek meg orgonálnak, úgyhogy mégiscsak lesz belőle valami, ha ezekkel a rühes szakdolgozatokkal végre végeztem.
Sohanapján, kábé, ahogyan most körülnézek. Ez a sohanapja amúgy egészen pontosan csütörtökön fog megérkezni, de ebben a pillanatban olyan messzinek tűnik a csütörtök, mint egy távoli galaxis. Mindehhez ráadásul az időjárás azt az engesztelhetetlenül derűs tavaszi pofáját mutatja, amikor az ember lányának leginkább arra lenne késztetése, hogy preraffaelita várúrnőnek öltözzön, és kimenjen andalgani a ződbe nárciszok meg a Kerek Asztal lovagjai közé, ehhez képest meg én szakdolgozatokkal szopok szünet nélkül, mondám búsan tegnap este a Castro előtt, amint ott cigiztünk, Hosszu meg majdnem rám emelt ezért egy retikült, mert az alliterative meterben írt verssoroktól már legalább annyira herótja van, mint nekem a szakdolgozatoktól.
Csütöööörtök, csütööörtök, gyere már ide a mamához, csütööörtök, cicc, cicc.
Úgyhogy ennek örömére megint úgy festek, mint akire ráestek a szekrényből ruhák, ő meg nem tudott elugrani, pedig ezúttal ezt még gondosan meg is komponáltam, csuhaj.
5/221 – Továbbá
Na dnye. Ez az “Éjjeli menedékhely” eredeti címe, és tudomásom szerint hozzávetőleg annyit tesz, hogy “A mélyből”. Kábé ott vagyok most odalent, kicsit pislogok felfelé, csüggedt vagyok és apatikus, mindehhez pedig kötelességtudó is a végletekig. Tegnap hét órán át korrektúráztam szakdolgozatokat, mert olyan nincs, hogy ebben az állapotban adják be, aztán némiképp elájultam, és éjfél után ébredtem fel. A Repülő Kutató megosztotta velem a választási eredményeket, én meg robot-üzemmódban és enyhe sokkban főztem magamnak egy kávét, aztán jobb ötletem nem lévén nekifeküdtem egy harmadik szakdolgozatnak. Ez az egy önmagában öt és fél órás törődés-gondoskodást igényelt, a lányka háromszor annyi vesszőt használt, mint amennyire szüksége lett volna, teljesen találomra szórva szét azokat hatvannégy oldalon, és minden második mondatát abszolúte indokolatlanul azzal kezdte, hogy “Pedig” vagy “Tehát” vagy “Így” vagy “Továbbá”.
Pedig tehát így továbbá. Pedig fogalmam sincs, mit kezdjek most magammal, de a munka az mindig ott van. Tehát dolgozni fogok, mint eddig is. Így. Továbbá hajat mosok, arcot festek, szoknyát vasalok, blogolok, elmegyek tanítani, szakdolgozatokat javítok, konzultációs lapokat írok alá, barátokkal találkozom. Pedig.
Ha valakinek van egy kis optimizmusa kölcsönbe, megköszönném. Vagy bármi megjegyzése “szép a pólód” kategóriában, mert akkor elmesélhetem, hogy azt magam varrtam. De küldhettek csokit is. Amíg az a fő gond, ami a fejemben van, a seggemnek úgyis mindegy.
És most vigyorogjunk, a leborult szivarvégit ennek a búbánatos világnak.
5/220 – Margaréta csoport
Indulok kötelességtudó, bár pesszimista körutamra a szavazókörzetig meg vissza. A poén kedvéért az enyém egy óvodában van. Szintén a poén kedvéért (bár leginkább kínomban) ehhez a programhoz magamra hajigáltam három szoknyát és két kardigánt, mert nem volt jobb ötletem.
Ha esetleg vágókép lesz belőlem “pismányai menyecske a környék jellegzetes népviseletében szavazni indul” felirattal, vagy ha meghajigálnak a szavazókörzetből kijövet a felháborodott népek (ki ezért, ki azért), mindenről hűségesen referálok.
5/218 – Jobb híján
Tegnap azt reméltem, hogy a holnap jobb lesz, és ma is ezt remélem, amit hívjunk jobb híján optimizmusnak.
Szakdolgozatok meg takarítás, sajdaridádá, mulassunk.
5/217 – Vedlés
A mai napot szeretném a macskaszőr világnapjának jelölni, indokaim erre pedig számosak és jogosak, hogy a fene vinné el őket.
Az egész a szokásos módon kezdődött, miszerint Celofán lehányta a kelimszőnyeget, én meg rendes kislány módjára feltakarintottam. Anasztázia nagyhercegnő gyakran merő passzióból hány, de ezúttal volt a matériában egy tisztes méretű szőrcsimbók is, úgyhogy megpucoltam a szemüvegemet, és alaposan szemügyre vettem a dolgokat, úgymint a szőnyegeinket. A dolgok nem álltak jól, úgyhogy némiképp káromkodva elővettem egy pár gumikesztyűt, és nekiláttam szőnyeget szőrteleníteni. A kelimszőnyegünk egy sunyi macskaszőr-csapda, ami majdhogynem feltűnésmentesen képes magába nyelni kiporszívózhatatlan mennyiségű vedledéket. Ezúttal összesen négymaréknyit sikerült, amit nem is igazán értek, mert ezeket a dögöket (mármint a macskákat) naponta fésülöm. Nyilván itt a tavasz, batynak a matykák, akik meg nem tudnak batyni, azok vedlenek, de azért mégiscsak sok ez a jóból. (Még szerencse, hogy annyira rémesek azok a kis kopasz szfinxmacskák, így végképp nem fenyegeti az a veszély ezt a két szőrös lakótársat, hogy lecseréljem őket.) Azt már csak a történelmi hűség kedvéért teszem hozzá, hogy az egész procedúrát valószínűleg még így is hagytam volna a rittyóba, amilyen rossz háziasszony vagyok, de holnap egy finn populizmus-kutató jön hozzánk alvóvendégnek, aztán mégiscsak a legjobb orcánkat kéne mutatnunk, nemdebár.
Más indokaim között az is szerepel, hogy két lehetőségem volt: vagy a macskaszőrről írok máma, vagy a szakdolgozatokról. A szakdolgozatokról meg, ha lehet, inkább nem írnék.
No sebaj, hátha holnap már jobb napunk lesz.
Amennyiben esetleg aziránt érdeklődnétek, van-e magyarázatom a mai öltözékre, férfiasan bevallom, hogy nincs. Maximum annyi, hogy ezek a holmik estek rám a szekrényből, én meg nem ugrottam el idejében előlük.
