Mivel az eredmény(ek) meglepiajándékba készül(nek), igazából csak azt tudom teljes terjedelmében megmutatni, honnan indultam, és hová jutottam.
Így állt a helyzet április 28-án (plusz még ezek),
és így áll ma:
Ezúton szeretnék köszönetet mondani a kolerának, szakdolgozóimnak, a Neptun Meet Streetnek, az Unipollnak és az online államvizsgáztatásnak, mert ha ezek nem darálták volna le ezen a tavaszon az agyamat, értelmesebb dolgokra is képes lettem volna.
Az én munkahetem még kinézett valahogy (bár az se volt egészen sétagalopp az értekezletekkel meg vizsgákkal), de aRepülő Kutató olyan mértékben legyalulta magát, hogy már szerdán azt mondám neki, öregem, ez a helyzet tarthatatlan, menjünk el a hétvégén piknikezni. Ő meg aszonta, jó.
Na azóta úgy figyelem az időjárást meg annak jelentését, mint egy szorgos levelibéka. Kicsikét borúlátó levelibéka. Tegnap délután ugyanis ezt láttam a fürdőszoba ablakából:
Ott hátul lenne egy domb. Jó nagy. Nem látszik az esőtől.
Ma reggel megint kinéztem a fürdőszoba ablakán, és ezt láttam:
Ott hátul még mindig van egy domb, de ezúttal a ködtől nem látszik.
Ha a fene fenét eszik, akkor is elmegyünk piknikezni. Legfeljebb esőkabátban.
Asszem a tegnap mintegy kvintesszenciája volt ennek az idióta kolerás tavasznak az összes távolléti hülyeségével egyetemben, merthogy egész nap vizsgáztattam. A futonomon. Nyafogóruhában. És gyakran éppenséggel alva.
Mint ezt már mondtam egy párszor, a jelen vizsgaidőszak nagyjából annak bizonyítására lesz alkalmas, hogy egy teremnyi makimajom egy teremnyi írógépen ki tudja-e kopácsolni a Hamletet, ha elég időt adnak neki hozzá. Nagyjából ezt csináltam én az elektronikus vizsgához használt Unipoll-kérdőívekkel, mármint hogy addig kopácsoltam rajtuk, amíg összejöttek. Arra persze seholse volt garancia, nem cseszek-e el valamit tőből, de úgy tűnik, a zuniverzum ezúttal kegyes volt hozzám: az én oldalamról minden dolgozat révbe ért, és a fogadói oldalon is csak ketten lettek a körülmények áldozatai: egyiküknél egész napra elvették az utcában a villanyt, a másik meg bőgve írt nekem levelet, hogy kétszer fagyott le nála a net, és nem mentődtek el a mentőkék. No problem, írtam vissza mind a kettőnek, ez csak az első vizsgaidőpont volt a háromból, és nincs az a Gépben Lakozó Szellem, ami megakadályozhatná, hogy végül jegyet kapjanak tőlem.
Az elektronikus vizsgáztatás amúgy tényleg teljesen röhejes: időnként rápislogsz a statisztikákra, hogy hányan kezdtek el vizsgázni és mikor, aztán hogy hány perce fejezték be, közben meg időnként esetleg szundikálsz egyet (amit, ismerjük el, nem csinálnál a katedránál ülve), a végén pedig kijavítod az egész hóbelevancot. Ha elég jól raktad össze, nem is puskáznak többet, mint általában. (Én a puskázással és általában a vizsgázói becsületességgel kapcsolatban igen mérsékelten vagyok optimista, ami véleményem szerint igen józan gondolkodásmódra vall – bizonyos Cézár Gyula mondá, hogy aki nem reménykedik, nem is csalódhat soha.)
Úgyhogy tegnap szimultán vizsgáztattam, szundikáltam meg horgoltam összevissza,*
este pedig kijavítottam az összes dolgozatot, és most úgy állunk, hogy a diákok nyolcvan százaléka levizsgázott, és túléltük.
Bevallom, már minimum két hete fosok az egésztől, mint egy fostos bugybóka (az a búbos banka egyik igen szép népi neve, teljesen el vagyok ragadtatva tőle), úgyhogy most csak azt tudom mondani, hollárihó. Mázsás kövek gördültek le a szüvemről, és végre csinálhatok valami szépet és jót is ahelyett, hogy az Unipoll-kérdőívekkel baszakszom. Még mindig van egy csomó festékem, például.
Első lépésként viszont hirtelen fordulattal inkább kiporszívóztam a nagy kelimszőnyeget (Poci nyilván rögtön fejest ugrott a futon mögé)**, aztán bevágtam egy szatyorba, és elküldtem a Repülő Kutatóval a tisztítóba. Lesz itt még rend meg tisztaság, a kirelejzumát neki.
* Nekem Terveim vannak. Ha élünk, meg is látjátok, mik azok.
** De azóta kijött.
Már megint és sokadjára nincs jobb ötletem, mint hogy Csipike példáját kövessem, vagyis elharsogjam, hogy “eddig és netovább”, aztán példátlanul gonosz leszek összerakjam magam emberformájúra, és fejest ugorjak a feladataimba.
Annyira elegem van, hogy csak. Elegem van ebből a nyúlós-nyűgös, vacogós-nyafogós tavaszból, a távoktatásnak nevezett szörnyszülöttből, elegem van abból, hogy tutimegmondó kisiparosok dörgölik az orrom alá, ugyan miért ültem otthon két és fél hónapig, és elegem van abból is, hogy most már kimehetnék, de minek: a tavaszi félévvel nyűglődni nem szabad nekünk továbbra sem másként, csak zsebkendővégről és távlatosan, ami rengeteg fölösleges pluszmunkával és pluszmajréval jár tanárnak és hallgatónak egyaránt. Elegem van abból, hogy folyton prokrasztinálok, és sehogyse haladok a dolgaimmal (ja, itt üt be a pluszmajré), és még az olyan pötiproblémákból is elegem van, hogy március közepe óta alig hordok rendes cipőt, és teljesen elszokott tőlük a lábam.
Már megint nincs más megoldásom, mint dühöngeni egy sort, aztán összeharapni a fogam, és dérrel-dúrral megcsinálni mindent, amit kell. Rendes cipőben, akár van annak értelme az ittésmostban, akár nincs.
Leginkább nincs. Verné szájba enmagát a zuniverzum, teljesen le vagyok gatyásodva agyilag, és hosszú órákat töltök azzal, hogy mingyámingyá megcsinálom, és persze már régen megcsinálhattam volna ahelyett, hogy a hülye kiscicát simogatom,
meg hogy a hajnali órákon fölös horgolékokat gyártok halomba.
Gyerünk, igazi munka, engem azért tartanak.
Valahogyan vissza kell térni valamifajta rendszerhez, úgyhogy tessék, itt a májusi galéria. Attól, hogy nem mentem sehová, még nem volt teljesen üres ez a hónap se.
Pirozspünközsd napja, melynek tiszteletére nagyjából februári itthoncsücsü öltözékben fogom tengetni munkás életemet. Ne számoljátok össze, hányszor mondtam már ezen a tavaszon, hogy fááááááázom.
A tegnapi nap még a délben bejelentettnél is jobban gajra ment, egy adott pontján ugyanis visszaszereztem a vasalódeszka fölötti uralmat, gatyába ráztam egy adag vásznat, és nekiláttam szabni. Nyilván a hátramozdítónak is meg kellett jelennie, ezt szokta:
A probléma amúgy ezúttal nem ő volt, hanem én, aki már úgy megszokta a nyafogóruhák szabásmintájának használatát, hogy álmából költve is tudja, hogy félbehajt, ráilleszt, nyissz. Ezúttal a nyissz után viszont valahogy nem úgy festettek a dolgok, ahogyan nekik kéne, úgyhogy elővettem a szabócentit (tudom, hiba, az elején kellett volna), és ekkor derült ki, hogy az anyag száznegyven széles, nem százötven. Eddig mindig százötven volt. A félbehajt-ráilleszt-nyissz százötven széles anyagra van inicializálva. Képzelhetitek érzéseimet úgy általában, különös tekintettel a világ hiábavalóságával kapcsolatosakat, kurvaéletretkeshalálfasza és más motívumok.
Ezután persze keserves brünnyögés következett, valamint a kiszabott izé kétségbeesett forgatása. Hogy a nyimnyámba tudnék én ebbe beletojni még tíz centit, hogy a szabásminta is megmaradjon, és a késztermékbe is beleférjen a megrendelő segge, mert persze ez itt nemrugis anyag, tehát még az az opció sem áll, hogy belegyömöszöli valahogy. Nyilván meg lesz oldva, én mindent megoldok valahogy, csak brünnyögés van hozzá meg nyivácskolás meg dupla annyi munka.
Úgyhogy most például ilyesmik vannak Felicia körül,
és végül majd minden fasza lesz meg egyedi meg csudaszép (francba a fölös álszerénységgel), de ez most épp annyira kellett nekem, mint ablakos tótnak a hanyattesés.
Befejezendőim és megcsinálandóim további listáján amúgy szakdolgozati bírálatok is vannak meg az elektronikus vizsgás dolgozatok meg egy fazék minestrone meg egy tepsi focaccia is a minestronéhoz. Innen szép nyerni, mi?
Roppantmód szájbacsűrt nap ez a mai, még csak a felénél tartok, de már fél tucat tervem ment gajra.
Az egyik a vasalóval volt összefüggésben.
Ma reggel a fb, ami hajlamos arra, hogy szembesítse az embert azzal, vajon mit csinált tavaly nyáron (bár kampókezet, asszem, nem hord hozzá), egy hét évvel ezelőtti képet dobott fel nekem, ezt:
Elég jól emlékszem erre, elég jól. Éppen megérkeztünk Tamperébe, hogy aztán továbbrobogjunk Jyvaskylabe, és a két út közötti szünetben kitotyogtunk a Tammerkoski partjára, ahol éppen huszonhat fok volt, és fűben ülő finnek tömegei örvendeztek a nyárias melegnek. Mi totyogás közben bekószáltunk egy közértbe, vettünk magunknak kicsike sört, lapos kenyérkét meg egy kis krémsajtot és lazacot, aztán kitelepedtünk mi is a finnek közé a fűbe, és meguzsonnáztunk.
Akkoriban épp volt bajom elég: többé-kevésbé fölöslegesnek éreztem magam a munkahelyemen, és szegény voltam, mint a templom egere. Az utamat meg a sörömet meg a lazacos szendvicskémet is a Repülő Kutató fizette, aki néhány hajszállal kevésbé volt templomegér nálam, és leginkább azért utaztunk Jyvaskylabe, mert egy ösztöndíja részeként előadást kellett tartania nemzetközi vizekben*, mert ez is teljesítendő feltétel volt hozzá. Ő se volt a legjobb passzban, akkoriban éppen úgy festett a kariőrje, hogy csak melózik-melózik, mint a güzü, de alig jön rá visszajelzés. Szóval volt bajunk elég, de ez akkor ott nem számított. A múltból a legtöbbször afféle kimerevített pillanatképek maradnak meg “ez a boldogság” címke alatt, és nálam ezek a pillanatképek mindig valami kicsi és kevéssé reprezentatív, mondhatni jelentéktelen eseményhez kapcsolódnak. Az “életem legboldogabb pillanatai” nem a vaskos nagy élet-mérföldkövekhez kötődnek – ha össze akarnék rakni egy tízes listát, véletlenül sem kerülne bele az esküvőm vagy a diplomázásom vagy a doktori avatás vagy effélék. Ez a hét évvel ezelőtti uzsonnázás a Tammerkoski partján viszont talán igen.
Úgyhogy, ha már úgyis felültem a nosztalgiavonatra vagy -repülőre, előkotortam a szekrényből azt a cipőt meg kötényruhát, amit hét évvel ezelőtt hordtam, mert én tényleg alig dobok ki valamit, sem emléket, sem ruhát. Még akkor se, ha olyan csámpás, mint ez itt.
Holnap, ha igényelitek, a jyvaskylai iparművészeti múzeumba fogunk ellátogatni.
* Na az is emlékezetes volt. A RK megjelent az angol nyelvű ppt-ivel, az előadást bejelentő professzor pedig körülnézett a termen, aztán azt mondá ékes magyar nyelven: “Mivel a jelenlévők közül mindenki tud magyarul, úgy vélem, nincs akadálya, hogy magyarul tartsa meg az előadását”. Én ebben a pillanatban, kábé húsz szóból álló finn szókincsemmel, úgy éreztem magam, mint a Reichstag, “vuhh, és már végig is égett”.** Perkele.
** Ezt az EC egyik igazgatója mondta egy elszabadult pezsgős foci után mintegy véletlenül felgyúlt seprűről, és most persze ez is eszembe jutott hirtelen a nagy nosztalgia-árukapcsolás folyamatában.
Kábé március 14 óta (emlékeim szerint 13-án még elkúszott a levéltárba azzal a felkiáltással, hogy úgyis bezárják – be is zárták, ezt eltalálta) ülünk összezárva a Repülő Kutatóval. Ezidő alatt a Seggenülő Kutató összes ismérvét felmutatva sose hagyta el két óránál hosszabb időre ezt a kukutyint, és azt is csak akkor, ha hosszú volt a sor a szupermarketben. Na hát ehhez képest ma reggel felőtözött embernek, beült Emesébe, aztán estig nem látom.
Leginkább persze Emese miatt kellett elmennie hazulról, drágaszágomnak most van a kötelező éves szervize, úgyhogy ennek tiszteletére a mosóba is elvitte. A kocsi sokkot fog kapni, előre látom. Ilyen nem szokott történni vele. Őszintén, szerintem ilyen még nem történt vele. Mindenesetre szervizzel meg mindennel együtt előreláthatólag estére fognak hazabokázni.
Mindezt csak azért részleteztem el, mert két hónapnál is több ideje, hogy egyedül vagyok itthon, egészen egyedül, juhé. (Oké, Poci is itthon van, de, ha megnézitek az alábbi illusztrációt, rájöhettek, hogy ez most nem oszt, nem szoroz.)
Abszolúte megérdemli, tegnap a rettenetesen sok sistergéssel és mikrofongerjedéssel járó értekezletem után terápiás ellátásban részesített,
úgyhogy most ennek jutalmául nem fogok porszívózni a füle mellett.
A lényeg az, hogy egyedül vagyok a lakásban, egyedüüüüÜÜÜÜl vagyoooOOOOK, csillárom, haj, rutyutyu, ereszdelahajamat!
Úgyhogy ennek a boldog, szabad magánynak a végtelen örömére, pont azt fogom csinálni, amit egyébként is csinálnék.
Tegnap este végre eljutottam oda is, hogy nekilássak együttbandázni Feliciával, aki az én új varrógépem. Régi-új varrógépem, nyilván – a világvégét jósoló számos lehetséges jel (sáskák, véreső, kolera, a platformcipő és a haspóló visszatérése meg effélék) között én magánhasználatra egy olyat is számon tartok, hogy “és az ég elfeketüle, villámok csapkodának, MÁK pedig veve magának új varrógépet, bótból”. Nos, ezek alapján a világvége még várat magára (bár a platformcipők és haspólók esetét még gondosan monitorozni kell), mert Feliciát is a Vaterán szedtem össze magamnak.
Mivel még egyszer nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy olyan varrógépet vaterázok, akinek csak évekkel később találom meg a neten a félig angol, félig kínai használati utasítását, melyben kiderül, hogy ő nem is Primera, hanem Feiyue (gondolom, ez a kantoni kifejezés arra, hogy “házsártos némber, aki nem hajlandó kooperálni”), még vásárlás előtt szörföztem egyet a világhálón, hogy megkeressem, ki ez a Felicia.
A Husqvarna volt olyan kedves, hogy minden, nyomozásaimhoz fontos információt rástemplizzen a gépre: már a névtáblájából
kiderült, hogy az Optima 150 E környékén kell keresgélnem az ő családfáját. Az Optimák, ha jól súgott nekem a net, általában drapp és szarbarna színkombinációban érkeznek, ezzel szemben Felicia fehér és piros.
Mint a gép megérkezte után kiderült, ezért:
A cég háromszáz éves fennállásának jubileumára lőttek ki a piacra néhány csajosabb darabot, és ha jól súgott nekem a net, Feliciát egyes helyeken Carmennek is hívják. Ő a piros. Van kék is, aki Sofie névre hallgat, és állítólag van Claudia nevű is, akiről nem találtam képet, de gondolom, ő zöld lehet. Mivel a Husqvarna alapítását 1689-re datálják, ez azt is gyönyörűen megmutattya, hogy Felicia 1989-es. Nos, voltaképpen Erikhez (meg hozzám) képest csitri, de a “régi varrógépet vegyél, jó lesz neked az” feltételrendszernek igenis megfelel.
Bár a fő részletek vasból vannak, Felicia minden eddigi varrógépemhez képest egy szilfid tündér, ráadásul félelmetesen halk. (Ha van ok arra, hogy miért nem nevezem át pl. Ingeborgnak, hát ezért.) Ő az első gépem, akivel azt is meg merném reszkírozni, hogy akkor varrjak vele, amikor a családom még durmol. Bár nem akarom alvó oroszlánok bajszát húzkodni, ez még jól jöhet az én érdekes cirkadián ritmusomhoz. Befűzni bizony még csak a neten talált Optima 150 E használati utasítással tudom, de majd csak meg fogom tanulni ezt is. Ezenfelül ez az első varrógépem, amelynél az alsó spulni cérnával való megtöltéséhez nem az az üzletmenet, hogy kifűzöd a gépet, spulnizol, aztán visszafűzöd a gépet, és varrsz, hanem az ide-oda fűzögetés ki van spórolva belőle. A spulnizója nem a gép tetején van, hanem a jobb oldalán lent, a varráshoz már befűzött cérnát kell átvezetni oda, ha kifogyott az alsó orsóból, és pótlásra szorulna. Egyszerű és nagyszerű megoldás, el vagyok tőle ragadtatva.
Ami az alsó spulnit illeti, természetesen ehhez a géphez is egy ikszedik fajta, a házban eddig nem tárolt kerekecske gombocska kell,
de a géppel együtt kaptam összesen tizenegy darabot, ezzel elleszek egy ideig.
Mindenesetre tegnap este végre megnéztem, hogyan tudunk együttműködni Feliciával, úgyhogy próbaüzemként megpróbáltam reprodukálni egy olyan projektet, amit Primerával nem lehetett, mert ordítva gyártott nekem gubancot.
Eleve nem csavaroztam át a gépben a varrótüvet sztrecsvarróra, hanem maradtam az eredetileg kapott példánynál, mert kíváncsi voltam, mire jutunk így.
Nos, arra jutottam, hogy Feliciát megtartom.
Csak remélni tudom, hogy mi még igen sokat fogunk hulladékból nemhulladékot gyártani így együtt.
Az emeleti folyosón jelenleg iszonyú káosz uralkodik (aki nem dolgozik, nem koszol, nemdebár), de már van egy elem, amit meg tudok mutatni, hogyan is kenek én le mindent, ami muszáj (meg persze azt is,. ami nem muszáj).
Kezdjük ezzel itt, ni:
Mint mondani szoktam, a lakás bútorzata hetven százalékban Ikea, harmincban meg uraságoktól levetett holmi, ez utóbbi viszont egyaránt tartalmaz régiségbolti kincseket meg lomtalanításból összeguberált himmihummit, valamint a kettő között bármit, amitől a családtagjaink meg akarnak szabadulni, mert nekik van már jobb.
Nos, ez a komód a “nekünk már nem kell, vigyétek” kategóriába tartozik, desőt mi már a harmadik tulaj vagyunk az utcában lakó rokonságból. Ránézvést úgy ’99-ben vehette meg az eredeti tulajdonosa, az ezredforduló cukrászdáinak színvilágát felidéző türkizes ménta szín és a hülye kis szárnyas fogantyúk legalábbis erre utalnak. A komódot vándorlásai alatt kellő alapossággal megrágta az idő vasfoga: már a fenti képen is látható a tetején nekünk jobbra két kerek folt (talán égés, talán valami más merénylet), de a bal oldalán is volt neki némi szépséghibája, ni:
Ezeknek a szépséghibáknak mindegyike annyira csak a felszínt érinti, hogy még sérülésnek is alig mondható. Rondának ronda ugyan, de az emeleti folyosó eleve egy raktár (ezt próbálom mostanság orvosolni), másrészt meg a komód maga továbbra is kiváló állapotú, funkcionális dromedár darab. Ágyneműket tartok benne, és nekünk aztán van ágyneműnk quantum satis. (Az elvárható összetételben, csak ezúttal fordítva: harminc százalék ikeás, a többi turkálós. Asszem lassan már tíz éve lesz, hogy nem vettem igazi üzletben ágyneműt.)
Mindenesetre a komód újabb lehetőség volt arra, hogy bevessem a szivacshengerkét meg a 1050 B40G-t. Gondos portalanítás után lekentem a tetejét, aztán leszereltem a fogantyúkat, és kicsavaroztam az egyik fiókot is.
Ez, mint sejthető, a “kuss, én így szállok le a bicikliről” direktíva része – sem a fióknak, sem a fogantyúknak nem volt szüksége mázolásra, de én szerettem volna összhangba hozni a kékeket, hogy szándékosnak látsszék a kenegetés. “Látványelem ez, kéremszépen, nem kényszerűség!”
Úgyhogy a lecsavarozott-kicsavarozott izéket leszállítottam a teraszra, aztán uccuneki.
(A kartonlap, amin melózom, még mindig a Jyskből jött a komódcsomagolással, akárcsak a kis derékszögű izékék is, amikre a megszokott ragacsos micsodácskával ragasztottam rá festéshez a fogantyúkat.)
Két réteg, száradás, visszacsavarozás. Voálá.
Természetesen folytköv.
Amikor tíztől onlány tanszéki értekezleted lesz egy még sose próbált platformon, neked meg semmi jobb ötleted, mint hogy kirúzsozd a szád, és reménykedj a legjobbakban.
Rohadt morcos vagyok máma, de ha elmondom, miért, valószínűleg jót fogtok nevetni rajtam. Arra ébredtem, hogy éppen azt álmodom, kitettem a tányéromra az utolsó kurkumás panírozott csirkecombot kis sajtocskák meg effélék közé, aztán elmentem kezet mosni, és mire visszajöttem, a Repülő Kutató megette. Ott álltam nyafogva a sajtocskákkal, ő meg roppant bocsánatkérően magyarázta, hogy “azt hittem, neked már nem kell”, mire én, hogy “mit csináljak máskor, harapjak bele?”
A házban természetesen nincs kurkumás panírozott csirkecomb, tervbe sincs véve, hogy legyen, és őszintén nem is érdekel annyira, hogy tervbe vegyem, de ez nem segített azon, hogy (már az éber valóságban) ne közöljem a Repülő Kutatóval, hogy rettentő igazságtalan volt tőle, amiért megette a csirkecombomat.
És akkor most képzeljétek hozzá, milyen arcot vágott erre az igaztalanul megvádolt férfiú.
Én közben, mint látható, továbbra is fázom, de egészen “cicarátétes nyafogóruha karácsonyi mézeskalácsos zoknival” mértékben fázom.
Nem tudom, mikor tér vissza, vagy egyáltalán visszatér-e valaha a modzsóm, mert minden, amit írnom kell, olyan lassan készül, mint Luca széke, és annyit prokrasztinálok közben, hogy ihaj. Eddigelé még csak egyetlen dolgot sikerült mindig betartani, mégpedig a határidőket (komolyan, teljes fennállásom alatt talán két alkalom volt összvissz, hogy haladékot kértem valamire, márpedig lassan harminc éve írok ide-oda-amoda).
Mivel ma is a határidős izéimmel szenvedek, a közönség mulattatására jobb híján beküldöm a tegnapi vacsorámat,
meg természetesen a macskát.
Igen, az ott az ő itatóbögréje. Lüxüsben tartjuk a dögöt, nem vitás, az etető edénykéje is Konda Brigitől van.
A lüxüs jegyében viszont most megyek, kipucolom a macskabudit, megpucolom magamat, aztán leülök a fogamat csikorgatni a laptop elé.
Attól tartok, március eleje, a kolera beköszönte óta nem mondtam még itt (és másutt se) olyat, hogy “hű de melegem van”. Két és fél hónapja fázom rendületlenül, az meg már a röhejesség határát súrolja, hogy mindjárt itt a május vége, én meg továbbra is polár cikcakkruhában leledzem, kardigánnal.
A nap ugyan süt, de az erejét nem érzem (pedig biztos van neki), és éjszakára egy olyan vastag térdzoknit bányásztam elő magamnak az alváshoz, amilyet február után nem szoktam használni se kint, se bent.
Mindemellett azért próbálok helytállni a vártán, sőt, vártákon, mert persze továbbra is mindent akarok (mindent IS), ez pedig munkás feladat. Tegnap lemázoltam kékre egy csomó cipősdobozt,
de ehhez az akcióhoz be kellett hurcolkodnom Filoméla szobájába, mert kint a teraszon a szél elfújt volna dobozostul-mindenestül. Ennélfogva viszont felszámoltam a lakás egyetlen olyan helyiségét is, ahol eddig nagyjából civilizált körülmények uralkodtak. A helyzet súlyára nincs is jobb jellemző, mint hogy ebben a pillanatban öszves termeink közül a Bűnök Barlangja van a leginkább mutogatható állapotban, ojvé.
Most kell valahogy megteremteni az új normalitást, és átcsempészni bele a régiből annyit, amennyi belefér. Például ezt itt ni,
mert ezt mi minden május vége felé megfőzzük. Besameles újkrumpli frissen fejtett zöldborsóval, parmezánnal és több maréknyi fűszernövénnyel, egy lábasnyi szezonális öröm a piacról. A piacon egyébként ezúttal bedühödtem, és azt mondtam, rosseb ebbe a világba, ahol nem vehetek vágott virágot se, mert a szőrös terrorista rögvest meg akarná zabálni. Úgyhogy a bedühödés eredményeképpen igenis megajándékoztam magam egy csokor rózsával, és most ott van a teraszon,
egy olyan csuporban, ami eredetileg mézesbödönkének volt szánva, és sok-sok éve vettük a Skanzen pünkösdi vásárán. A háttérben persze további kék mázolmányok láthatók, mert a “mindent IS” projektek sose nyugszanak, az emeleti folyosó mostanra teljesen felrobbant, a terasz fut, a konyha (az csak időhiány miatt) szintén fut, és ha nem ülök rá a kezemre, előbb-utóbb még új szőnyeget is fogok horgolni az emeletre, mert olyan még eddig úgyse volt.
Most viszont muszáj lecövekelnem a gép mellé, és esszét gyártani, mert engem többé-kevésbé ilyesmikért tartanak, az összes többi csak ráadás.
Hadd mutatok be egy vérengző vadállatot, ni:
Ne tévesszen meg senkit az “ártatlan pamacska vagyok, mindjárt elalszom” ábrázat, csal a büdös. Tegnap este bejött a Bűnök Barlangjába egy éjjeli lepke, első tippre valami szenderféle. Nekem nem sikerült megfognom, és egy ideig Pocinak se, de attól még nem adta fel a próbálkozást. Sajna csak magamra vethetek, amiért bealudtam a futonon, másként valószínűleg nem arra ébredtem volna négykor, hogy valaki ráugrik a fejemre, majd bevonul a futon mögé, és ott csámcsogni kezd. Így jár mindenki, aki ragadozókat fogad be a házába, grr.
Mivel ma szombat van, piac is van,
nekem meg úgy ötödik próbálkozásra sikerült összehoznom egy olyan képet, amin a fényzőgép hajlandó felismerni, hogy a nyakamon arc van, nem pedig maszat. Hurrá.
Egyébként a Bűnök Barlangjába bejött a lepkén kívül ez is,
őtet Feliciának hívják, és hosszas megfontolások meg teszetoszák után vateráztam magamnak ajiba, mert Primerával továbbra sem tudunk együttműködni, hiába teszek annyira nagy és hiábavaló erőfeszítéseket, mint egy bántalmazó kapcsolatban élő nő, aki már maga is elhiszi, hogy mindennek ő az oka. Úgyhogy Primerának megmondtam, ide figyelj, te luvnya, ha nem értesz a szép beszédből, és fölöslegesen strapálom magam, mert te továbbra is gubancot gyártasz ordítva, mécc szépen a sarokba. Kifejezetten megkönnyebbültem, hogy végre megmondtam neki a magamét, bármit is áruljon el ez a szellemi és általában vett állapotomról. Nyilván az új gép, amit ki se próbáltam előtte, fejesugrás volt a semmibe, de hát a zélet általában is ilyen (huhh, de filozofikus voltam). Majd meglátjuk, mire jutok vele.
Majd meglátjuk, höhö. Mikor, höhöhö. Egyre nagyobb restanciáim vannak: varrásban (másnak és magamnak is), mázolásban (a tegnapi napot kidobhattam az ablakon), rendrakásban (az, hogy bejött két komód meg elkezdtem Dógokat lefesteni, csak a káoszt növeli), ezenfelül írnom kell egy esszét, egy félévi beszámolót (ezeket hétfői határidővel, persze), fel kell pakolnom majd az elektronikus vizsgákat is a neptunba, és behatóan összeismerkedni a Microsoft Teams nevű anyaszomorítóval, mert június 15 és 18 között minden egyes nap államvizsgáztatunk rajta. Vele. Az anyájával, azzal.
Úgy tűnik, jöhet itt eső, aszály, kolera vagy hegycsuszamlás, csak egy dolog biztos, mégpedig az, hogy folyton a számig ér a szarlé, akár ezért, akár azért. Ja, meg egy másik: valahogy mindig kilapátolom magam belőle. Na lássuk, Uramisten, ezúttal mire megyünk mi ketten.
U. i.: Mivel felmerült, hogy mi van Lócival, publikálnék róla egy mérsékelten előnyös fotót, melyet a Repülő Kutató lőtt róla a múltkorában. Ha nem sikerülne beazonosítani az ojjektumokat: a képen a RK lába látható (felemás zoknikkal, melyek most már jóvoltomból csúnyán elharapóztak a családban), fölötte meg egy szőrös bálna. Na az Lóci.
Erről szép részletesen akartam írni, de speciel most annak is örülök, hogy élek, úgyhogy nesztek fotók. Kérdezzetek, ha akartok.
Na ilyen arcot vág egy macska, aki nem érti, miért nyöszörgök én az oldalamon fekve, és miért vettem be mindehhez gyógyszert is, teljesen magamtól, anélkül, hogy bárki lenyomta volna a torkomon. De hát miért is értené, ő egy macska, és különben is ki van pöszörőzve.
Azt hiszem, a mai napra már keresztet vethetek, izélné meg a nagy anyatermészet.
Mivel én most is a festékfoltos gatyámban vagyok, és a fényképezőgép arcfelismerő micsodája egyre makrancosabban viselkedik, nesztek mára a helyettes. Elkúsztam a teraszra egy leszerelt fiókkal, hogy átmázoljam.
(Olyan lassan haladok, mint a csiga, és egyre nagyobb körülöttem a káosz, ajaj.)
Kétezerhúsz május huszadika, a huszadik házassági évfordulónk. Hihetetlenül bizarr érzés.
Akkor ehhez most beteszek egy fotót csak úgy találomra.
 | mák - 7/314 – Hiányában |
| mák - 7/314 – Hiányában |
 | vica57 - 7/314 – Hiányában |
| vica57 - 7/314 – Hiányában |
| mák - 7/314 – Hiányában |
