Újabb kegyetlenül szájbacsűrt hónapnak hágtunk a nyakára. Galéria!
április 2019 havi bejegyzések
6/242 – Ecet
Vissza az eceteshordóba, feleim, ismét szorgos munkanapok gyünnek, keddenként eddig is hatkor rontottam ki az ajtón, de a következő két hétben bizony csak estére bokázom haza.
Konzerv lesz majd ebből. Ecetkonzerv. Ma viszont még du. le tudtam fotózni magam, mielőtt átvedlettem volna nyafogóruhába.
6/240 – Szintkülönbség: 270
Amikor én azt mondtam tegnap reggel, hogy nefelejcset a síromra, azzal még vicceltem-forma, de amikor azt, hogy a Repülő Kutató biztosan fel fog majd mászatni valahová, azzal nem. Amit nem kalkuláltam bele, az volt, hogy ez a drága ember több ízben is lefelé fog mászatni, aztán onnan vissza. Mert az Óház kilátó még hagyján, oda felmászik az ember, aztán kilát, de a Mohás kutat meg a Hétforrás kutat csak úgy lehet megnézni, hogy rohadt meredeken ledülöngél az ember az oldalon, aztán vissza kell dülöngélnie ugyanoda, ahonnan kiindult, sőt, még annál is feljebb, és aztán megint ereszkedhet meg emelkedhet meg ereszkedhet meg emelkedhet.
Én ezt az egészet kábé a Hétforrásig értettem-forma, de aztán kiderült, hogy a további útvonal jó eséllyel úgy fest, hogy megint fel kell mászni az Óház kilátóhoz, pontosan ott, ahol már lejöttünk. Úgyhogy jobb híján elindultam felfelé, mivel mégsem maradhattam az erdőben, és egy ideig vitt a búbánat meg a kétségbeesés, de egyszer már nem bírtam tovább, leültem egy fatönkre, és eltörött a mécses.
Az igazat megvallva lófaszt volt ez mécses, viharlámpa volt a javából. Kakukkok bújtak fedezékbe, rigók hallgattak el döbbenten, én meg ültem a fatönkön, és bömböltem, mint egy hároméves. Mi a rohadásnak kell engem fel meg le mászatni, ha annyira fel-le mászkálhatnékod van, menjél inkább, keress magadnak valami Szentendrei Hegybaszók Egyesületét, biztos van olyan. Ez az egész út (deklamáltam visítva a fatönkön, a bokám körül pedig rémülten hervadtak el a madársóskák) olyan, mintha az egész életemet sűrítették volna egyetlen hegyes-völgyes szimbóleumba, folyton lemegyek valahová, ahol semmi keresnivalóm, aztán vissza kell jönnöm ugyanazon az úton, és az egész rohadtul fárasztó és mindenestől céltalan, és az ember egy ponton túl már azt sem látja, milyen szép az erdő, csak azt, hogy tennie kell a lábát egymás elé, bal-jobb, bal-jobb. És közben odalent a való világban dolgai lennének, és ott ül a lelkén mázsás súllyal az összes elvégezni való, és számos lelkifucik árán indul csak el valahová hétvégézni, de akkor meg nem kikapcsolódás van, hanem végkimerülés, és folyton vissza kell kúszni a hegyen oda, ahonnan lejöttünk.
A Repülő Kutató döbbenetesen megértő volt ebben a pillanatban, több ízben is hősiesnek nevezett, és még azt sem vetette fel, hogy akár ott is hagyhat azon a fatönkön, hadd lepjen be az iszalag, hanem újrakalibrálta az útvonalunkat, és így nagyrészt vízszintesen haladvást fél órán belül visszajutottunk Emeséhez, aki szerényen és varacskosan várt ránk egy erdei parkolóban. Én, miután kiüvöltöttem magam, végre megnyugodtam, és már némi optimizmussal is képes voltam szemlélni a jövőt, ami azért nem a legrosszabb végkimenetel. A jelek szerint amúgy háromévente jönnek ezek a menetrendszerű összeomlások, legutóbb akkor volt ilyen, amikor a doktorimra kellett beadni a jelentkezést, most meg ez itt a fatönkön, és nagyon remélem, három éven belül nem lesz újra ilyen.
Ja, egyébként az út, amit bejártunk, a Repülő Kutató utólagos számításai szerint összesen 5,8 kilométer volt, ami nudli. Volt viszont benne 270 méter szintkülönbség. Meg egy összeomlás. Ma már nem fog hegyre mászatni, viszont ezúttal nála készülődik egy összeomlás, mert négy olyan dokument, amit most a hétvégén csinált meg a hegymászás üresjárataiban, szőrén-szálán eltűnt a gépéről, és ma délben van a leadási határidő. Ezért nem is maceráltam azzal, hogy fotózzon le, inkább kilopóztam a sarkon a vármaketthez, oszt lőttem egy jó pocsék képet, amin rajta van az alulsó felem, plusz a Kaputorony.
6/239 – Nefelejcs
Ez most igenigen távirati stílben lesz, kéremszépen, merthogy a Repülő Kutató, egyem a szívét, egy “majdnem tájfutó minőségű” térképpel a kezében ül, és elragadtatottan cuppog. Grácia árva fejemnek, engem máma fel fognak mászatni valahová, erre mérget vehetek.
Mielőtt még felmászatott volna a hegyre, csinált rólam fotót is, azt is az elvárható majdnem tájfutó minőségben. Úgyhogy ezzel búcsúzom, a síromra majd ültessetek nefelejcset, mint Mama Top nevű kutyájának. Már persze ha megtaláltok valahol az erdőben.
6/238 – Rövid
Nemsokára indulunk világgá, hehehe. (Na jó, csak Kőszegre.) A Repülő Kutató, aki a jelek szerint még hisz az időjárás-jelentésben, rövidgatyában van. Én, asszem, húsz éve voltam utoljára rövidgatyában, és ezt a jó szokásomat szeretném továbbra is megtartani, sőt, egyre inkább.
De azért gatya, az még jöhet.
A fenti fotó egyébiránt annak demonstrációja, hogy az embernek még papagájtarkába sem kell öltöznie ahhoz, hogy kellően viccesen fessen.
Szaporulat a szekrényben 6/6 – Gimbelem-gombolom
Ma különleges világnap lesz, sőt, különleges világhétvége várható, merthogy feltarisznyálunk, aztán elvonulunk Kőszegre, ahol 2015-ben jártunk utoljára, és már piszkosul hiányzik. A különleges világhétvége szellemében különleges dolgokat is csomagolok, merthogy a héten vateráztam magamnak egy csodálatos-hülyén festő cipőt – ezzel jutalmaztam meg magam a múlt héten befejezett tanulmányomért, no, az vesse rám az első követ, aki nem csinált még effélét. Ha befejezem azt is, amivel most nyűglődöm (rohadt nehezen haladok), valószínűleg veszek magamnak még egy újabb cipőt, rút szibarita váz, aki vagyok.
Sok beszédnek sok az alja, ti biztosan inkább a medvét szeretnétek látni, hát tessék.
Imááádom. Egy 2013-as Clarks&Gloverall koprodukció eredménye, az eleje hasítottbőr, a hátulja bolyhos kabátlóden, teljesen hordatlannak látszik, az eredeti ár negyedébe fájt, és mindenestől meg van húzatva. (Azok a gombolók!) Sőt, még egy cetli is van benne, amire ráírhatom a nevem, rangjelzésem meg a vércsoportom, nesze neked desert boot.
Mivel persze továbbra is ragaszkodunk a “új cipő bejön – régi cipő kimegy” alapelvhez, ettől szabadulok meg a továbbiakban:
Már több mint két éve megvan, de valamiért nem tudott hozzánőni a szívemhez, úgyhogy nem hordom eleget. Eddig csak azért nem repült, mert folyton azzal dugtam vissza a polcra, hogy “de hát ez az egyetlen durung kék bokacipőm”. Nos, most már van mááásik.
Nyilván az új cipőhöz fogom igazítani öszves áutfitjeimet, pusztán az ellenség megtévesztése érdekében pedig nem a már jól megszokott papagájtarkákban fogok díszelegni, hanem könyvelőkékeket és krumplibarnákat pakolok össze. Muhaha.
6/237 – Glamúr
Ezt most tényleg, de tényleg csak azért, ha bármiféle téveszmétek lett volna azzal kapcsolatban, milyen glamúros meló tanulmányt írni. Még a számat is csak azért rúzsoztam ki, mert anélkül úgy festek, hogy esetleg azt kérdezitek meg tőlem, mennyire vagyok beteg, és ragályos-e ez képernyőn keresztül.
6/236 – Béka
Szent György napja van, esik az eső, és én fázom. Ez így összességében a gyermekkoromat juttatja eszembe. Gyermekkoromban viszont én még nem ismertem a finom meleg poláranyag csodáját, igaz, a human capital elméletét sem ismertem, márpedig úgy fest, a mai napomnak mindkettő igen szerves részét fogja képezni. Úúúgy van, ma tanulmányt írok. Jól bebónyálva.
Mivel már megegyeztünk arról, hogy én a fölös és haszontalan tudás két lábon járó kincsestára vagyok, most azt mesélném el netek, hogy a mai napon fogott békáknak állítólag csodás ereje van, aszú állapotukban porítva rendkívül hatásos összetevői a szerelmi bájitaloknak. Úgyhogy ezúton hívnám fel a figyelmeteket arra is, Szent Iván napján ne igyatok bele csak úgy bármibe, amivel kedvesen megkínálnak, mert lehet, hogy áprilisban még brekegett.
6/235 – Szummás
Ismét nyakunkon vannak a munkás hétköznapok, ami ugyan éppen nem száz százalékig igaz, mert hétfőig még elvben vakációm van, de a gyakorlatban anyagokat kell majd küldözgetnem a hallgatóknak, mindehhez pedig menetrend-szerűen közelg egy újabb tanulmány leadási határideje is, ugyan miért lenne ez másként. Mivel itt most éppen nincs semmi érdekes, macskák alszanak mindenfelé, én meg sanda és gyanakvó tekintettel kerülgetem a cédulakupacaimat, hadd mesélek nektek a múlt hétfő esti city trailről, az szórakoztatóbb.
A sors és az Esztergomi Futóművek jóvoltából (az utóbbiak organyizálták meg az eseményt) végül nem kellett a Szt. Tamás-hegyre (alias kálváriadomb) felmászni, hanem csak a Bazilika alatt-körül keringélni különböző teljesítendő feladatok listájával. Ezt a listát hálistennek teljesen analóg változatban kaptuk a kezünkbe, és nálam toll is volt, hogy a válaszokat be tudjuk írogatni olyan kérdésekre, mint például “7. Kanyarodj élesen balra lefelé. A sétány végén találsz egy lovasszobrot. Kit ábrázol?”. Na ilyen kérdésből volt vagy húsz, és igen gondosan körbemászatta velünk az egész Bazilikát meg a Szt. Adalbert központot meg a környező utcákat. Olyanokat kellett csinálni, hogy kocsma előtt szelfizni a csapatnak, feliratot fordítani át MDCCCXXVII-ről arab számokra, a sötétkapunál összeadni, hány évet éltek az emléktáblán szereplő hősihalottak, meg további effélék. Kétféle útvonal volt, és a csapatokat három perc különbséggel engedték útjukra, úgyhogy elvileg az is megtörténhetett volna, hogy nem is találkoznak menet közben egymással, de hát ne vicceljünk, akkora az a terület, mint egy zsebkendő.
Mint még a program legelején kiderült, a hallgatók egyáltalán nem voltak rászorulva támogatásra, maguktól álltak össze csapatokba, olyan csapatnevekkel, hogy ELTE01 meg Székölyök meg Szesztergom. (Ez utóbbitól elhatárolódom. Nem az én diákjaim voltak. Egyik se. Nem is láttam még őket sose. Leszámítva minden keddet és csütörtököt, a múlt félévben pedig minden szerdát is.) Mivel minél több a csapat, annál nagyobb a buli, a végén a resztliből összeálltunk hárman egy felkészítő tanárral meg egy PR-referenssel, és ábrándosan végigmásztuk az útvonalat a papírkánkkal. Körben mindenhol lelkes ifjak rohangáltak kurjongatva, “óóóóó, megvan! nem, mégsincs! ez nem szobor, hanem csak tűzcsap!”, mi meg öreges méltósággal vonultunk, sorra pipálva ki a feladatokat. Egyrészt minek siettünk volna, másrészt meg egyikünkön – nem rajtam – körömcipő volt, és Esztergom is a macskakövek városa. Mindennek ellenére még csak nem is az utolsó helyen végeztünk, mert összesen másfél hibapontot sikerült összegyűjtenünk. (A “Kikről készültek az ajtó melletti szobrok?” kérdésnél mi csak két szobor nevét írtuk fel, pedig összesen négyen voltak, az utolsó feladatnál meg már nem másztunk fel újra a fenébe egy újabb szoborhoz, hanem megtippeltük Balassi Bálintot. Mellé.)
Aztán persze másnap jött a verseny meg a többi ereszdelahajamat, én például egy adott ponton igen erős kísértést éreztem arra, hogy ráordítsak a roppantul fegyelmezetlen sokdiplomás doktorurakra és doktorhölgyekre, akik az istennek sem voltak hajlandóak megérteni, nekünk csak fél perc csend kéne, hogy beírjuk a számokat, aztán tőlünk nyugodtan vitatkozhatnak orrvérzésig azon, ki kapja a szummás különdíjat. Erről viszont majd valamikor egy másik üresjáratban mesélek.
Most ugyanis dógomvan. Pocinak is, de az övé valamivel élvezetesebb.
6/234 – Mockba
A ma reggeli öltözködés azzal kezdődött, hogy “na lássuk, mit kéne mosóba küldeni, annak nem árt a pacsulizás”. Előrelátásom korán meghozta gyümölcsét, már most is büdös vagyok, pedig még csak egyvalaki öntözött meg, de az legalább Krasznaja Moszkvával. Ezek után jöhet a Repülő Kutató meg a többi családtag akármivel, a helyzet csak eszkalálódni fog.
A vízbevető hétfőről vallott igen magvas véleményem nem változott semmit azóta, hogy ezt a blogot írom. Ha kíváncsiak vagytok rá, keressétek vissza, morgok róla minden évben épp eleget.
Eská 6/29 – Pipiskék
Ezt szinte minden évben megcsinálom, és mindig nagy macerával csalogatom elő az internet fenekéről, hogyan csináltam tizenévvel ezelőtt, úgyhogy most akkor rögzítsük itt, hogy visszaturkálhassam jövő húsvétkor is az archívumból.
A pipiske vagy más néven madársütemény állítólag a kétbodonyi húsvéti tradíció része, de szerintem máskor is igen jól használható ötlet – bár kétségtelen, hogy igencsak babramunka, tényleg szükség van hozzá valaminő Alkalomra. A tésztájában nemigen van semmi spéci, leginkább a formálás módja érdekes, szóval igen, fázisfotók is lesznek.
Hozzávalók 40 darabhoz:
- 25 deka rétesliszt
- 25 deka simaliszt
- 12,5 deka margarin, kockákra vágva
- 1 evőkanál só
- 3 deka élesztő
- 2,5 deci tej
- 1 teáskanál cukor
- 1 tojás
- félmaréknyi egész feketebors
A kétféle lisztet, a margarint és a sót összekevertem a dagasztótálban. Az élesztőt a cukorral, egy evőkanálnyi liszttel és egy deci felmelegített tejjel összekevertem, negyedóra alatt felfuttattam, majd a keveréket a maradék másfél deci tejjel hozzáöntöttem a liszthez és margarinhoz. Puha, képlékeny tésztává gyúrattam össze a géppel, majd vékonyan kiolajozott kelesztőtálban félretettem kelni.
Egy órával később könnyedén átgyúrtam a tésztát, majd ráborítottam a tálat, és hagytam még kelni negyedórát. Utána ismét átgyúrtam, négy részre osztottam. A négy tésztahurkát 10-10 részre vágtam, és az összesen 40 darabból ceruza hosszúságú rudakat sodortam. A ceruzányi rudacskákat csomóra kötöttem, a csomóból felülről kilógó részt ujjbeggyel hegyesre összecsippentettem, (Mondtam én, hogy kell majd fázisfotó.)
A fénykép minőségéért elnézést, ekkor még csak alig múlt hat.
A tésztára kötött csomóból alul kilógó véget ellapítottam, kiskéssel két helyen bevágtam. Ez lett a farka neki.
A készülődő pipiskéket szilikonos sütőpapírral kibélelt tepsire sorakoztattam. Két tepsire volt szükségem, tepsinként 20-20 darab szép szellősen elfér, mert a kelésnek is kell majd hagyni helyet. Miután már kész volt egy tepsinyi, bekapcsoltam a sütőt 180 fokra, hogy előmelegedjen. Lekentem a pipiskéket a felvert tojással, és a fejük két oldalába belenyomtam egy-egy borsszemet. (Jó alaposan be kell nyomni a szömit, mert másként sülés közben kiugrik. Ezért is szoktam akkor csinálni, amikor már le van kenve, a tojás ebben az esetben többé-kevésbé ragasztóként működik.)
Mikor bemelegedett a sütő, az első bandát bedugtam. Negyedóra múlva mehetett a következő adag is (légkeverős sütőm van, nagyon egyenletesen süt a drága alul-felül-elöl-hátul, másként nem mertem volna megreszkírozni az ilyesmit). Kábé huszonöt perc alatt sülnek aranysárgára a pipiskék, de ez nyilván sütőtől is függ. Nagyon piros-ropogósra csak akkor érdemes sütni őket, ha garantált, hogy még aznap bezabálják őket, mert az állástól megkeményednek kicsit.
Végül rácsra kiszedve hűtöttem fogyaszthatóra a seregletet.
6/233 – Szerva
Ma speciel háromkor ébredtem (futon, zip-fájl, tangóharmonika), kis rásegítéssel (Poci is ott volt a lábamnál mázsás seggével és minden megátalkodottságával, tehát én tényleg 120 centi hosszúra voltam összenyomva). Ha ez így megy tovább, kinyitom hevergélő verzióra azt a nyüves futont. Három változata van, üldögélő, hevergélő meg alukáló változat, a hevergélő már egészen jól szuperálna akkor is, ha megint elalszom rajta, és valahol fel akar kepeszteni rám egy mázsás seggű macska.
Mivel nem volt jobb ötletem, és írjuk ezt a korai óra rovására, felkeltem, és elkezdtem mélán élesztőt dögöleszteni meg más szabadprogramok. Úgyhogy hétre kész volt a sáfrányos kalács, a (vajon hogyan hívják ezt magyarul) hot cross buns, de még egy kisadag eperbefőtt-féleség is. Nem tudom, ti mennyire vagytok bevállalósak, de én ezt csináltam meg, és rendkívül nyamnyam. (Retrospektíve viszont lehet, hogy megálltam volna a portói és a balzsamecet hozzáadása előtt, akkor nekem még sokkal inkább nyamnyam volt, de hát tulajdonképpen a Repülő Kutatónak csináltam, ő meg így elégedettebb volt vele. De gustibus, a többit tudjátok.)
Mindenesetre összes küzdelmeinkkel és gondjainkkal (tegnap a keménytojás-főzés sikerült igen kalandosra, zengett tőle a ház is, a macskák meg úgy nézegettek minket, amint éppen lila fejjel visítunk, mintha Wimbledonban lettek volna, szerva itt, szerva ott), ezt sikerült összerakni a mai villásreggelire:
Voltunk már jobbak is, no.
Én is voltam már jobb, bár ma megpróbáltam tavasziasra venni a figurát, új cakkruha (igen, az, ami nem cik meg cakk, hanem csak cakk), zöldek meg kékek meg még mi nem, de hát három óta fent búgócsigázom, és egyáltalán nem lennék meglepve, ha egyszer csak hirtelen elnyomna az álom.
De előbb még kinyitom hevergélős fokozatra a futont.
Asszem ez mintaszerűen rossz kép lett, lábak természetes állásban, és a szemikám se látszik, de már itt hagyom. Éppen Celofánra mosolygok ugyanis, aki átmenetileg felébredt a Repülő Kutató ágyán, és a fotó pillantában lényegében azt kérdezi tőlem, mikor húzol már innen a sunyiba, hogy tovább alhassak.
6/232 – Karalábélevél
Amióta ez a kép készült, én már megjártam a piacot is, úgyhogy most már nem teljesen ugyanígy festek, leszedtem magamról néhány réteget, és azt sem felejtettem el, hogy kipakoljam a zsebemből az élesztőket. (Ne is kérdezzétek. A szatyrom dugig volt mindenféle törékeny zöld izével, aminek nem górhattam rá a tetejére.)
A piacramenetel amúgy tájainkon leginkább Pocit szokta feldobni, aki megérkezésünk után gondosan végigszagolja az árut, és kicsit dürrög a zöld leveleknek. Van egyébként saját zöld levele is itthon, metélőhagyma cserépben a padlón, annak is szokott dürrögni, és általában semmiféle növény nincs tőle teljes biztonságban, főként a nárcisz nem. Már lemondtam arról, hogy legyen a házban virág, akár vágott, akár cserepes. Úgyhogy ezúttal az ünnepi asztalon egy ízlésesen (nem) kidekorált metélőpetrezselyem lesz majd a virág-assortement.
Ha pedig nem hittétek volna el mindezt: tessék, ez itt Poci, amint éppen szerelmet vall a karalábélevélnek.
Ez meg itt én vagyok.
6/231 – Őskövület
Tegnap végül olyan sikeresen lejöttem a pörgésről, hogy a fal adta a másikat, lévén hogy a masszázs után eldűltem kicsit az oldalamon, aztán egyszer csak beütött az adásszünet. Legközelebb akkor ébredtem fel, amikor a Repülő Kutató, aki éppen Pocival az uszályában lefeküdni indult, irgalmasan leoltá a fejem fölött a lámpát, mert ő ilyen cukibogyó. Én meg mindeközben ott feküdtem zip-fájlba összecsomagolva a futonon, és már megint úgy festettem, mint egy tangóharmonika, csak a montmartre-i utcasarok hiányzott.
A nagycsütörtökről nagypéntekre virradó éjszakákkal spirituálisan én mindig nehezen vagyok, de ezúttal, ha már felébredtem, virrasztottam egy kicsit. Az alvásciklusaim ritka hülyén festenek, és erőltethetném ugyan, hogy ne így legyen, de az csak álmatlan forgolódást jelentene órákon át, azt meg minek. Az amúgy sokat segített, amikor megtudtam, hogy ez voltaképpen nem inszomnia, hanem a preindusztriális korok alvásmintája, hát na bumm, még annál is inkább őskövület vagyok, mint hittem volna. Az, hogy az éjszakát át kell aludni, egy olyan kornak lett a mintája, amelyben reggel azért dudál a gyár, hogy mindenki egyszerre kezdje a munkát. Amíg nem dudált a gyár, az emberek igenis felébredtek éjszaka, elmélkedtek meg imádkoztak meg zsolozsmáztak, aztán visszaaludtak. Én persze most nem zsolozsmázással töltöttem az időt, hanem horgolgattam kicsit, meg az alaszkai rákhalászokat néztem, amint éppen le akarják győzni a Bering-tengert (férfiak, mit ne mondjak), de amúgy csend volt, és nyugi. Átmenetileg ugyan senkinek nem volt szüksége rám, se szakdolgozat, se sürgiforgi, se tanulmányírás, de ha jött volna bárki, hogy izé, egy kis segítség kéne, legyen az férj, macska vagy akár Jézus, csak félretettem volna a horgolást, leállítom az alaszkai rákhalászokat (mamii, a Wild Bill hajóján ebben az évadban egy csivava is van, tényleg meg vannak ezek húzatva), és mentem volna segíteni.
Ma már nagypéntek van, ami (fura módon) nekem valahogy mindig könnyebb egy kicsit, mint előtte az éjszaka. Most már minden eldőlt, mindenki teszi a dolgát. Úgyhogy én is behajintok egy mosást, pakolgatok a szekrényeimben, meg kipucolom ecettel a kávéfőzőt. Rend a lelke mindennek.
Rajtam most, úgy érzem, nem sok mutogatnivaló van, úgyhogy beküldöm helyettesíteni Schrödinger macskáját. A körülményekhez képest (mármint hogy lassan három hónapja lemondtak róla) egészen jól van. Egyre lassabb és soványabb, de azért azt még pontosan tudja, hová érdemes kifeküdni napozni.
6/230 – Vákuum
Úgy éljek, ebben vagyok már múlt péntek óta, folyamatos szívó hatások terelgetnek innen oda, onnan ide: szakdolgozók, konferencia, fel a hegyre, le a hegyről, számoljuk meg, gyűjtsük össze, küldjük el, nézzük át, tanulmány, hivatkozások, statisztika, új bekezdés, nézzük át, korrigáljuk, mérlegeljünk, számoljuk össze, fordítsuk fejjel lefelé, aztán rázzuk ki.
Mostantól viszont vakációm van, és ez a vakáció egészen pontosan akkor kezdődött meg, amikor elküldtem a nyavalyás tanulmányt, aztán elküldtem magamat is masszázsra, úgyhogy már másfél órája vakációm van, de még mindig nem bírom elhinni.
Na, talán holnapra már sikerülni fog.
6/229 – Dutyi
Tudom, részletes beszámolót vártok (vagy nem) a hétfőkedd történéseiről, de én innentű tanulmányt írok, mert most már tényleg holnap van a leadási határidő, és roppantul lelkesítő adatokat találtam arról, többek között mit fordított le Kossuth a dutyiban. Úgyhogy most meló van.
6/228 – Üdvözlet a bolondokházából
Éppen egy olyan különleges negyedórában vagyok, amikor éppen nem kell csinálnom semmit, vagy legalábbis senki sem szólt, hogy valami dolgom lenne.
Akkor stresszoldásul neki bele!
6/227 – City trail
Most két és fél nap bolondokháza következik (jaj, a vakációm! jaj, a tanulmányom!), melynek során még csak haza sem jövök, hanem éjszakára egy esztergomi panzióban húzom meg magam. (Már persze amennyiben minden renden a szobafoglalással. Ha nem, az irodám padlója marad. Nemigen tetszene ez az opció.)
Ami az időjárást illeti, én még mindig rohadtul fázom, és a következő kétésfél napban sem kecsegtetnek sok jóval hőmérsékileg, úgyhogy némi morgolódással polárholmikban nyomom végig a diliházat, melynek szerves részeként ma este fél kilenckor fel kell kúsznom egy csomó látogató hallgatóval a Szt. Tamás-hegyre. Ez egy úgynevezett city trail bulika lesz, ami, ha jól értem, arról szól, hogy fel-alá kószálunk a zegernyében, az ifjak meg közben tereptárgyakat keresnek vajmi. Abszolúte jellemző egyébként a helyzetre, hogy midőn enyhe tanácstalansággal és növekvő kétségbeeséssel megkérdeztem, ugyan hol a túróban van a Szt. Tamás-hegy, a kollégáim szó nélkül kimutattak az ablakon a kálváriadombra, amit én fotózni szoktam. Pofám bőre gyere le. Na sebaj, legalább eltévedni nem fogunk, vagy ha mégis, nem esznek meg a farkasok. És túracipőt is viszek.
A holnapi nap esetében semmit nem tudok ígérni, vagy lesz bejegyzés, vagy nem, de az biztos. Jaj, a vakációm, jaj, a tanulmányom, ma reggel fél hatkor veselkedtem neki, hogy a két utolsó most-már-istenbizony-teljesen-kész szakdolgozatot átnézzem, mielőtt ráütöm a “leadhatod, édes lányom” pecsétet. Borzasztó két linkóci nőszemély, leesett volna az ujjatokról a karikagyűrű, ha nem utolsó percre hagyjátok, he? Egész hétvégén nem tudtam a saját teljesítendőimmel foglalkozni. No de most már megvan, leadható, visszadobni sem fogják, bár őszintén meg fogom mondani nekik, hogy igencsak meg fogok lepődni, ha hármasnál jobbat kapnak az irományaikra.
Közben meg továbbra is jaj, a vakációm, jaj, a tanulmányom, mire hazakeveredem, már szerda lesz, és nemigen bízom abban, hogy a rohanás közben tudnék dolgozni rajta, bár nyilván lesznek üresjáratok, de azok nem alkalmasak arra, hogy az ember tudománnyal foglalkozzék közben. Úgyhogy, kitalálhatjátok, viszek magammal horgolnivalót.
A kicsiny útitáskát a múlt héten vettem én préda nőszemély az Yves Rocher-nál, mikor felújítottam orgonaillatú tisztálkodóparkomat. Erről a csuda kabátról pedig már regéltem ugyan nektek, de még nem láttátok teljes pompájában. Némiképp trónokharcául érzem magam tőle, úgyhogy ne kekeckedjen velem máma senki, vagy előrántom a fegyvereimet. (Horgolótű lesz az. Bár, ami azt illeti, bicska is mindig van nálam. Olyan kicsike svájci.)
6/226 – Illeszték
A hétvégém olyan dekoratívan esett szét az illesztéseknél, mint egy elvénült turkálós muszlintunika. Időnként még mindig újabb és újabb szakdolgozat-változatok pottyannak a fejemre, ami persze azt is jelenti, hogy ezek miatt összesen annyi eszem marad pluszban, amennyi a horgolótű forgatásához elég. A helyzet persze lehetne sokkal-sokkal rosszabb is, tizennyolcadikán van a soron következő tanulmányom leadási határideje, nem pedig (vegyük) holnap, és óvatos becsléssel is kész van már a fele, de legalább negyven százaléka.
Ma azért megpróbálok némi rendet vágni a kuplerájban, mert holnap reggel kimegyek a házból, oszt előreláthatólag szerda délelőttig nem is jövök vissza. Ah, kötelességek.
Nem tudom, ti hogyan vagytok vele, de én fázom egy kicsikét.
Minden nap más - mindennap más 