április 2015 havi bejegyzések

Amikor a kép készült, még reggel volt, csiripeltek a madarak, reggelit kunyiztak a macskák, én meg nemfriss voltam és nemüde, de legalább harcrakész.

Pedig akkor még nem is tudtam, ősztől milyen tárgyak esnek majd a nyakamba. Mit ne mondjak, szerfölött érdekes lesz. Azóta például még inkább harcrakész vagyok, mint reggel.

A világ jobban teszi, ha reszketni méltóztatik.

Ezt az útvonalat javasolta a Google Maps az egyik oviból a másikba. Ma is kettőben jártam, sejhaj.

Valamiképpen a mai nap lett az a mélypont, amin mindenképpen túl kell lendülni – valójában semmi okom nem volt arra, hogy épp ma következzen be, de egy csapásra nagyon fáradt lettem, nagyon nyűgös és nagyon bizonytalan. A jól bevált paidagógoszi eljárásnak megfelelően persze ezt csak itthonra tartogatom, a férjem még nem ért haza, a macskák pedig le se szarják, szóval annyi, mintha nem is lenne. Mégis: megvisel a folyamatos időjárás-változás, nem tudom kialudni magam (pedig most tényleg érzem, hogy kéne), képtelen vagyok formába hozni a bús fejemet, és még mindig fogalmam sincs arról, mit hoz majd az ősz, például nagy változások várhatók a munkahelyen, nekem meg csak június 30-ig van szerződésem. Kissé úgy érzem magam, mint akit mozsárban törtek apróra, és az a gyanúm, úgy is nézek ki.

Na mindegy, Isten neki, fakereszt, innen még van két és fél hét fékevesztett hisztérikus rohanás, aztán majd csak kialakulnak a dolgok. Akár így, akár úgy.

Ilyen zárófoglalkozások is vannak, bizony.

Indulok tanítani, ezúttal a holland oktatási helyzet van soron. Mit ne mondjak, irigylendő.

Ami a mai áutfitet illeti: egyrészt ma vettem fel a harmincadik darabot (a ruha az), másrészt meg felhívnám a figyelmet kiske átkötős kardigánomra. Amikor kiturkáltam, már mondtam, hogy a dupla póló a lebegő szárnyacskáival nem marad úgy, ahogy volt. Nem is maradt.

Nem lennék ilyen sürgefürge, ha nem néztem volna végig ma reggel a lakáson, de megtettem. Mamiii, hát itt aztán van kosz bőven. Úgyhogy már lement egy mosás, most hajintom be a következőt, aztán nekiesem a pormacskáknak.

A valódi macskák összeeresztése tegnap felemás eredménnyel járt: előbb megpróbálták felpofozni egymást, aztán konzekvensen kerülték a másikat egész nap, este pedig újra megpróbálták felpofozni egymást. Sajnálattal kellett megállapítanom, hogy mindkét pofozkodást az új kezdte, akinek amúgy hihetetlenül sunyi harcmodora van: előbb szívettépően és szánalmasan nyikorog, mint akit éppen bántanak, aztán ugrik. Külsérelmi nyomot egyiken sem látunk, a pofozkodást már kezdeti szakaszában sikerült leállítani (az én hangomat egy süket dédanya, egy tanítói végzettség és tizennégy felsőoktatásban töltött év edzette harsányra), de most visszalépünk a korábbi szakaszba, és csak résnyire nyitott ajtón át hagyjuk őket ismerkedni. Ahogy a férjem fogalmazott, amikor kukliprédikációt tartott a macskáknak: “A sírást még csak-csak elviseljük, de az erőszakot nem fogjuk tolerálni.” Igen, egészen pontosan ezt mondta. A macskáknak.

Megyek, legyakom a poregerészőket.

… éppúgy fél ötkor ébredt, mint az előző ötön, pedig ezúttal nem volt muszáj neki. Sőt. (Lebukik fejem, és úgy zokogok.)

Ma amúgy boldog és boldogtalan a könyvfesztiválra megy, én viszont annyira ki vagyok dögölve, hogy inkább itthon prüntyögök, pedig ezúttal még (horribile dictu) dedikálnom is lenne mit. Viszont van a lakásban két macska, akiket már bemutattunk egymásnak, és ma össze is eresztjük őket legalább első vérig. Unatkozni valószínűleg nem fogunk…

De előbb elmentünk a piacra. Én például ebben.

A Kazinczy Verseny országos döntőjén rohangáltam ma egész nap, ott hallottam ezt a frappáns megfogalmazást az egyik résztvevőtől, aki telefonon tudósította éppen valakijét, hol van ebben a pillanatban.

Gondoltam, erre a nemes napra kihasználom havi egy programon kívüli összeállításomat, úgyhogy ebben szaladgáltam fel-alá a pontozólapocskákkal. Következőkor viszont nem veszek kopogós sarkú cipőt ilyen alkalomra, úgy futkorásztam lábujjhegyen, mint egy rajzfilmfigura.

Az ott a nyakamban amúgy egy egészen igazi Frey Wille lánc egy egészen igazi Frey Wille medállal, a Hommage a Gustav Klimt sorozatból. Csak hogy rámutassak, nem azért hordok háromszáz forintos kínaibótos katicás nyakláncokat, mert nincs más.

(Tényleg le kell majd gyártanom azt a posztot úgynevezett ékszereimről, amelyek összértéke valószínűleg nincs annyi, mint ezé az egyetlen bigyókáé.)

Mert kora reggel, mikor még jobboldalrúl jöttek a fények, úgy gondolta, másfél óra buszút alatt úgyis kirúgja magát az a fránya ruha. És igaza is volt ebben.

Meg aztán ugyan ki tud a ruhára figyelni, ha ilyen katicabogaras nyakbavalót veszek fel hozzá.

Hatkor, mikor indulok, vaci van, délután, mikor hazaérek, dögmeleg. A táskámban ilyenkorra a papucs (váltócipő az oviba), a marha nagy jegyzetmappa és a laptop mellett felhalmozódik a sál, sapka, kiskabát is. És az egész együttvéve egy tonnát nyom.

Piszkosul hiányzik a masszőzöm, aki elment panziósnéninek a Balatonra.

Igazából egy sál is elkelt volna, nem csak a sapka.

Szép hosszú nap volt ez is. Hogy mást ne mondjak, három óvodában is jártam, plusz tancsitancsi.

Amikor kiturkáltam magamnak ezt a blúzt, örvendeztem vala. Most, hogy felvettem, némiképp tanácstalan vagyok vele kapcsolatban. Az anyaga még mindig tetszik, de a szabásában van valami csámpás és felemás, vagy legalábbis rajtam látszik csámpásnak és felemásnak.

Őszintén, azt se tudom, milyen irányból ugorhatnék neki, hogy átalakítsam…

Arany nem volt a piacon, de nem is azért mentünk.

Ma van a húszéves érettségi találkozóm, én meg légvonalban több száz kilométerre vagyok tőle, shit happens. Talán majd a következő nem félév közepén lesz, államvizsga-foglalkozásokkal és szépmagyarbeszéd-versenyek országos rendezésével súlyosbítva.

Ha már úgyis így alakult, elvittük a második számú macskát az állatorvoshoz oltásra. Ez egyrészt vidám kergetőzést jelentett a hálószobában, majd hosszú autókázást Budapesten, ahol nagyjából sehol sem lehetett balra fordulni. És még meg is karmoltak. A macska, nem a közlekedés.

A mai azon ritka napok egyike, amikor jobban nézek ki, mint ahogy érzem magam.

Ja, ma volt az. Április közepén.

Én amúgy még mindig szédülök, az árgyélusát neki. Ha ez jövő hétre is így marad, orvoshoz viszem a fejem. Csak tudnám, mikor, a következő hetekben nagyjából minden nap őrült rohanással telik majd.

Tegnap újabb bizonyítékot nyertem arra, hogy a munka jó: egész nap szédelegtem, leszámítva azt a másfél órát, amikor a szputnyiksokkról és a hatvanas évek reformpedagógiai elégedetlenségéről beszéltem, különös tekintettel az Ivan Illich nevű radikális őrültre, aki már 1971-ben kitalálta, hogyan lehetne az internet segítségével megszabadulni az intézményesített oktatástól. (A hibás ötletek is lehetnek szépek, no.)

Az idei április amúgy feltehetőleg cipőim lázadása révén fog megmaradni az emlékezetemben, mert a tegnap hordott csizmám balik felének talpa egy adott pillanatban klaffogó hangokat kezdett hallatni, majd a saroktól kezdve hámlott felfelé apránként és sunyin, amíg be nem estem az ajtón. Azt hiszem, ezt már nem fogom megjavíttatni, béke poraira, hat évig hordtam, és kényelmes ugyan, meg kedveltem is, de amióta fényképeken is szembesülök vele, meg kellett állapítanom, hogy nem a legelőnyösebb/legcsinosabb darab. Na mindegy, úgyis kimúlóban a csizmaszezon, remélhetőleg a többi öt cipő elég lesz erre a hónapra.

Egyéb híreink nemigen vannak, ma itthon ülök, órákra készülök és macskát szelídítek. Ma reggel már dorombolt is, mikor simogattam – ugyan még mindig az ágyneműtartóban dekkol, de én ezúttal optimista vagyok.

Még mindig egészen fura és nehezen leírható módon rosszul vagyok, mintha csak a fejem egy léggömb lenne, és ott lengedezne a nyakam fölött fél méterrel vagy valami ilyesmi.

No de azért megyek dolgozóba, azzal hiba nincs.

Vagyis hát vakáció vége, holnaptól megint tancsitancsi. Minden bizonnyal nem ez az oka, de ma meglehetősen bamba vagyok és szédelgős. Úgy is nézek ki, mint aki bamba meg szédelgős, bizonyítékom is van rá.

Az új macska még mindig az ágyneműtartóban dekkol, de hosszas duruzsolás és hízelgés árán még megsimogatni is hagyja magát. Egy kicsit.