Újabb galéria, újabb hónap. Ismételten felhívnám a figyelmet a legutolsó képkockában ücsörgő mucira. Ő most éppen bebújt a mosókonyha leghidegebb sarkába a fémpolc alá, de nem merem felvinni az emeleti összkomfortos Filoméla-szobába, mert december 31-e van, a ház előtt a szoborparkban süstörgős istennyilákat fognak eregetni, az emeleten pedig teljes hangzatos pompájában érvényesül az összes idióta durrogás.
Boldog új evet nektek is.
Tegnap, december 30-án este megjelent a teraszunkon (Szentendre, Dunakanyar körúti szoborpark, a 21-es kilométerkő szomszédságában) egy éhes szürkecirmos macska. Jelenleg a mosókonyhában pocol, de mi becsületes megtalálók vagyunk, úgyhogy már állatorvosnál is járt, chipet kerestettünk benne. Chipje nincs, az orvosi jelentés szerint “miskárolt, színe hamu, kábé 3-4 éves, általános állapota rendben, érdeklődő”. Szép, nagydarab, szelíd állat, kézhez szokott, simogatásra dorombol, a macskahordozót is ismeri, bemenni nem szeret, bent ülve kislányhangon miákol. A doki szerint fülgyulladása van, kapott rá fültisztítást meg Orilan cseppet (ez utóbbit mi fogjuk majd belehajkurászni napi egyszer, ha nem jön érte senki. Ha érte jön, a fülcseppet is adjuk a mackával együtt, természetesen.).
Kérlek, kedveskéim, terjesszétek, ahol csak lehet, mert ha nem jelentkezik érte senki, nincs többé neki kinti élet. Mi, amióta három kijárós macskát vesztettünk el, az egyiket pláne gerinctöréssel, nem engedjük ki a macskáinkat. Emellett, ha a nyakunkon marad, én elnevezem Galócának, és Lócinak fogom becézni, márpedig ilyen sértés nem érhet egy macskát, aki amúgy valószínűleg Duke of Imsee-Wimsee, épp csak inkognitóban, mint a Koldus és királyfi szép történetében.
Így néz ki felemelve:
A füle hegyén az a kis pösz a mosógép mögül került rá, nem szériatartozék. A mohikántaraj se, mint láthatjátok.
Minden megosztást köszönünk Galóca nevében is, a blog vagy annak fb-oldalán hozzászólásban jelentkezzen, aki felismeri.
U. i.: Azt hiszem, nem voltam elég pontos: azt akarjuk megtalálni, akitől eltűnt, mert nyilvánvalóan házi macska, és valakinek biztosan hiányzik. Ha az illető nem kerül elő, Galóca újra meglátogatja az állatorvost (örülni fog nagyon), és ha nincs valami olyan betegsége, ami kizárná, hogy egy egészséges macskával éljen együtt nálunk, akkor itt marad. Poci persze ezért még le fogja vakarni rólunk a glazúrt (ezek a piszok posszeszív szőrös családtagok már csak ilyenek), de valamit valamiért.
Megint egy olyan reggel, amikor csak leülök, körülnézek, aztán nem akarok menni sehová.
Ez voltam én nyolc óra ötvenkor.
És ez voltam én kilenc óra húszkor.
A közbeeső időt a kanapén töltöttem magzatpózban vacogva, majd odanyomtam a Repülő Kutató kezébe egy deákferencet, és azt mondám neki, vegyen olyan halat, amilyet akar, én inkább kivárom itt csendben, amíg hatni fog a háromnegyed liter víz meg a tőzegáfonya-kapszula.
Ha tippelnem kéne, mi bajom, nem a vízvezetékben keresném, hanem az agyi huzalozásban. Pszichoszomatikus vesebajom eddig még ugyan nem volt, de gyanús vagyok magamnak, valójában talán csak azt akarta mondani a szervezetem, hogy ne menjek ki a házból. Ezt viszont sürgősen meg kéne beszélnem vele, ugyan mit képzel magáról.
Mivel térdig járok a polárhuladékban, és ez itt még csak az a kosár, amiben a nagyobbacska darabok vannak – ahhoz már túl kicsik, hogy dekoráción túl szerepük legyen a ruhakészítésben, de ahhoz túl nagyok, hogy pusztán csak bábok tömőanyagaként lássam hasznukat -,
úgy gondoltam, ideje végre új tányéralátéteket gyártani az étkezőasztalunkra. Mivel csak ketten vagyunk, értelemszerűen kettőt akartam csinálni, és nyilván úgy lett volna szép, ha elkészül karácsonyra, de hát nem ezt dobta a gép, úgyhogy akkor legalább szilveszterre legyen meg, azangyalát.
Az egész különböző szélességű csíkokkal meg egy kiszuperált párnahuzattal kezdődött,
Erik pedig széles cikcakkal felvarrta nekem a csíkokat egymás alá a huzatból kivágott megfelelő méretű alapra.
A csíkos izé széleit elegyengettem,
aztán középen szépen kettévágtam a cuccot.
Ezeknek a lapoknak a magassága 30 centi volt, a szélessége meg kábé húsz, és a jövendő tányéralátétek hozzávetőeleges közepére szántam őket, majd meglátjátok, miért.
Mindenesetre a folytatáshoz kivágtam még néhány 30 centi magas csíkot úgy, hogy összesen kábé negyvenöt centi széles téglalapra legyen majd elég, és szépen egymásra pakoltam a két alátéthez szánt anyagdarabokat, nédda.
(A rozsdanarancs csík végül nem került rá, de sebaj, annak is találok helyet valamiben.)
Egy jótartású ikeás vászonból (abból, amit annak idején meghackeltem díványpárnákhoz) kivágtam az alátét szándékolt méretének megfelelő, 30×45 centis téglalapot, aztán felvarrtam rá az alátét darabjait. Eleve csak merevítőnek szántam a vásznat, nem hátlapnak, a hátlap ugyanis egy 34×49 méretű polár-téglalap lett, amit úgy varrtam fel a majdnem-kész alátét hátuljára, hogy visszáját visszájára fordítva, a széleken mindenhol két centis ráhagyással. Ez nem tudom, mennyire érthető, de mutatom, ni.
Na ezt a hátulsó lapot szántam arra, hogy egyúttal az alátét szegélyét is kiadja. Ehhez előbb levágtam a sarkokat,
aztán nekiláttam rávarrni a felső részre az alsó rész szélét így:
A cél afféle borítéksarkok kialakítása lett volna, amikben én még mindig igen csapnivaló vagyok géppel, de ezért van nekem kettő kezem, hogy ezt Erik nélkül megcsináljam.
A hátsó laphoz a két alátétnél két különböző anyagot használtam, részint a “hadd legyen érdekes”, részint meg amiatt, hogy egyikből sem volt már elegendő a készletekben.
Egy ideális világban itt már véget is ért volna a munka, két szép alátét, hurrá.
Az én világom azonban sajna nem ideális. Az én világomban csak későn jön rá az ember arra, hogy a szegély felvarrása előtt ki kellett volna cserélni a varrógéptüvet, mert a cikcakkot bizony időnként kihagyta.
Hát ilyenkor jön az effektfonal, elfedni kisebb csiszlikségeinket és bűneinket.
Az egyik megoldás, amit ilyenkor alkalmazni szoktam, hogy a fonalat (a bogyósak kivételével, azok nem férnek át) szépen átbújtatom a varrógéptalp lyukacskáján,
és így nem kell arra is koncentrálnom, hol vezetem, vezetődik magától.
Úgyhogy ez lett a vége az effektfonalazásnak:
Bevallom, az effektfonal előtti stádiumban jobban tetszett, így nekem már épp a határán van a túlcsicsázásnak, de ha én ezeket az izéket használni és mosni akarom, nem hagyhatom ott lifegni a szegélyt a kihagyott öltésekkel.
Úgyhogy a végére ilyen lett az asztal az alátétekkel:
A tányért mintegy illusztrációnak tettem rá az egyikre, hogy láthassátok: a tarkaság nagyját éppen takarja, úgyhogy nem kell amiatt aggódni, nem tud az ember arra koncentrálni, ami a tányérjában van. És azért került a bal oldalára a legnagyobb egyszínű darab, hogy továbbra is lehessen használni mintás szalvétákat anélkül, hogy mintamérgezést kapna az ember.
Elnézve a polárhulladékaim kimeríthetetlen készletét, valószínűleg húsvétra is gyártok majd új alátéteket. Például zöldet. Most viszont még próbáljunk kihozni egyet-mást a pirosokból, narancsokból és lilákból…
Az elmúlt néhány napom úgy festett, mintha éppen jetlagből térnék magamhoz: mindenféle váratlan időpontokban elalszom, éppolyan váratlan időpontokban felébredek, és a kettő között olyanokat álmodom, hogy egyre gyanakvóbban tekintek a tudatalattimra. Tegnap vacsora után például azt álmodtam, hogy le kellett mondanom A Klánok És A Jövő Alakítója címéről, mert nem bírtam a strapát. Átadtam a titkos grimoire-okat meg krónikákat utódaimnak (csak ketten vállalták a melót felesben, mert azt mondták, ez nem egyetlen embernek való), majd átrepültem volt birodalmam fölött, alacsonyan, mint egy stukker. Mármint úgy, hogy méltóságteljes szárnycsapásokkal szeltem a levegőeget. A határon persze, ahol le kellett szállnom a levegőegekből, hogy a talajon folytassam utamat, mert csak a volt birodalmam határáig tartott ki a varázserőm, rájöttem, hogy nincs nálam egy kanyi vas se. Csak egy harminckét színű filctollkészlet volt a farzsebemben (jaja, szerintem is), úgyhogy muszáj volt lopnom egy egykerekű biciklit, mert valamivel mégiscsak el kellett jutni haza a realitásba. És mivel igencsak tartottam attól, hogy valahol lekapcsolnak a zsaruk az egykerekű biciklimmel, olyan dűlőutakon próbáltam hazajutni, amik a lelket is kirázták belőlem, közben meg quadosok kerülgettek, és válogatott sértéseket meg röhögéseket meg kiürült sörösdobozokat vágtak hozzám. És nekem már nem volt varázserőm, hogy lótetűkké meg kolorádóbogarakká változtassam őket, pedig, hujuj, rohadt nagy kedvem lett volna hozzá.
Ezek után felkeltem, annyira szédelegve, hogy lefejeltem az asztalt, ami alól színes ficniket akartam kiszedni, és most van a fejemen egy klassz kis pukli. Utána maszogtam kicsit Poci hathatós hátráltatásával, meg néztem pusztán csak a változatosság miatt egy kis japán bonctermi krimit, mert ilyet eddig nem láttam. Olyat se, mint ezutáni álmomban, amikor egyetemista voltam, és szüleim, egy kedves konzervatív meleg pár (ez, képzeljétek, álmomban nem volt oximoron) mindenképpen ragaszkodtak hozzá, hogy legyek tanár, mert az stabil, megbecsült és biztos állás (álmomban ez sem volt vicc, hanem komoly igazság). Én viszont mindenáron kém és művész akartam lenni (a kettőt így együtt – na ennyire hülye nem voltam én kérem még egyetemista koromban sem), úgyhogy elmentem egy jamesbond-képzőbe, és első küldetésre rögtön kivágtak a komplett évfolyamommal együtt egy olyan szigetre valahol a Karib-tengeren, ahol egy titokzatos milliárdos szövögeti világhódító terveit, de amúgy egész nap kalipszózene szól, és a népek egy szál bikiniben ténferegnek. Az évfolyamom egész nap meg egész éjjel bulizott ahelyett, hogy melóztak volna, és én sem melóztam, fene a pofámat, hanem ültem a hotelszobámban lepedő alatt összeégve, és könyörgő leveleket írogattam haza M-nek, hogy helyezzenek át valahová, ahol hideg van, sötét, és farkasok orgenyálnak, mert én ezt nem bírom. Na persze az egésznek az lett a vége, hogy az évfolyamomat egy buli alatt, amikor patakokban folyt a pina colada, felrobbantották a bárral együtt, amiben voltak, és nekem kellett kibogoznom az összes merényletet meg összeesküvést meg anyámkínját.
Áááá. Ááááá.
Tudom, hogy már jó ideje nem mutogattam itt a képemet, de higgyétek el, nem is akarjátok ti aztat.
Tegnapelőtt nagylelkűségi rohamomban átvittem a házból az összes sütit a szomszédba, és igen rendes pusztítást műveltek benne a fiatalkorúak, úgyhogy azt gondoltam, hadd garázdálkodjanak vele tovább is, pápá sütik. Tegnap este viszont, mikor arra vártam, hogy centrifugáljon végre a mosógép (nyafogóruhákat mostam, ofkorsz), kedvem szottyant sütni még egy kicsit. Amúgy is, ezúttal csak négyféle süti volt az adventi tálon, és még mindig tele van alapanyaggal a lakás – például vettem még kandírozott izéket is, amiknek helyet kell találni valamiben. Ezúttal nem a kandírozott izéknek ugrottam neki, hanem egy olyan receptnek, amit pár hete próbáltam ki először, de nagy tetszést aratott, úgyhogy fel fogom venni a repertoárba. Olyan repedezett tetejű csokis süti ez, ami belül puha, mint a brownie, és elkészíteni is igen könnyű (bár koszolós) munka, szóval jó lesz ez nekünk. A múltkor kérték tőlem magyarul is a receptet, és ugyan találni hasonlót magyar oldalakon is, de ez egy annyira jó kis recept, hogy leírom, legalább nekem is lesz honnan visszakeresnem.
Hozzávalók (a mennyiségek leginkább bögrében vannak, egy bögre az ilyen receptekben 250 ml, vagyis két és fél deci):
Liszt, kakaópor, sütőpor, só összekeverve az egyik edényben; tojás, cukor, olaj, vanília a másikban. A nedves összetevőket robotgéppel összemixeltem, majd a szárazakat apránként hozzáadagoltam. A masszát én ezen a ponton edényestül kitettem negyedórára a teraszra, hadd dermedjen kicsit, mert golyókat kell formálni belőle, és minél ragacsosabb a massza, annál kétségbeejtőbb a feladat.
Ebből a mennyiségből nekem ezúttal 38 darab jött ki diónyi golyókban (35-40 szokott, erre van kitalálva a sütési idő – ha több-kisebb darab lesz, akkor értelemszerűen csökkenteni kell a sütési időt, ha kevesebb-nagyobb, akkor növelni). Ezeket rápakoltam egy szilikonos sütőlappal kibélelt tepsire, aztán kitettem újabb fél órára dermedni a teraszra.
Fél órával később bekapcsoltam a sütőt 180 fokra, behoztam a tepsit a teraszról. Kibéleltem egy másik tepsit szilikonos sütőlappal, egy tálkába beleszitáltam a porcukrot, majd a golyókat egyenként beleforgattam a porcukorba, és rápakoltam a tiszta sütőtepsire. Mire kész lettem, a sütő is bemelegedett. Tíz percig sütöttem. (Az én sütőm nagyon egyenletesen süt elöl-hátul, de ha a tiétek nem, félidőben érdemes megfordítani a tepsit.) A tepsin hagytam kihűlni a sütiket, és majd átrakom egy tálra, de egyelőre jól vannak ott, úgyse látja senki, hogy milyen trehány háziasszony vagyok (leszámítva persze az internetnek népét).
A recept azt mondja, érdemes légmentesen záró dobozban tárolni, de én nem szoktam magam strapálni ilyesmivel, a múltkor majdnem egy hétig tartottak ki anélkül, és a végére ugyan kissé szárazabbak lettek, de még mindig puha volt a belsejük.
Meg aztán, ha a megfelelő közönségnek tálaljátok fel (értsd: nem csak két középkorú ember van a házban, akik megfontoltan sütiznek, plusz egy macska, akit hidegen hagy minden, ami nem nyers hús vagy simogatás), úgyse fog sokáig tartani…
A fényképezőgép most merült le, én meg újra csak nyafogóruhában vagyok, szóval mára ez van.
Még nyáron lett nekünk egy friss, ropogós családtagunk, a Repülő Kutató unokahúgának a kisfia, úgyhogy nyilvánvaló volt (legalábbis számomra), hogy a bolond Kata néninek elő kell rukkolnia valamivel ajiba.
Na hát kérem ez még szeptember végén kezdett el készülni,
és aztán egyre nagyobb lett,
a végén meg már külön szatyorban hurcoltam magammal az én rendszeres vándorútjaimra a buszon. (Erről nincs kép. Mindennek van határa.)
Természetesen, mivel hosszú munkához sok idő kell, csak néhány nappal ezelőtt jutottam el végre oda, hogy már majdnem kész lett, de akkor már esténként is melóztam rajta Poci legnagyobb gyanakvására.
És aztán, képzeljétek, egyszer csak kész lett. Akkor már csak két rövidpálcasor kellett, hogy szegélykét gyártsak rá, majd pedig a leginkább rühellt feladat, a fonalvégek eldolgozása.
Persze csak ma reggel jutottam végre addig, hogy teljesen a finisbe fordítsam a dögöt.
Azt hiszem, elég szépen sikerült eldolgozni a hátulját.
És kifejezetten gyermektakaró méretű darab lett belőle.
Egész pontosan 110×78 centi.
Ja, meg nyolcvan deka.
Használd egészséggel, Boti.
Köszönöm a sok kedves vigasztalást, ami a brünnyögésemre érkezett, azóta már összevakargattam magam romjaimból, bár ez persze azért véleményes: most is nyafogóruhában vagyok, és nem is igen szándékozom egyebet felvenni az év végéig.
De hát, legyünk őszinték, ugyan miért is kéne mást hordani itthonra, mint nyafogóruhát felemás zoknival.
Tegnap este átlátogattunk a szomszédba a rokonsághoz ajándékokat osztani a gyerekeknek. Valahogy úgy alakult az elmúlt időkben, hogy a felnőttek már kimaradnak a szórásból, mindenki vegye meg magának, amit akar. A kislányok frissen ácsolt tomtékat kaptak, a legíny meg fenyegetéseimnek megfelelően a csokicsók receptjét meg a kimért hozzávalókat. Ez kérem aranyvaluta lesz a kezében, és mielőtt azon sopánkodnátok, hogy micsoda egy keményszívű asszonyállat vagyok, gyorsan megjegyezném, hogy a recipiens tizenöt éves, szokott és szeret is sütni, a csokicsókért meg különösképpen odavan.
Anyósom valamiért úgy döntött, hogy öszves ráncainkkal és ősz hajszálainkkal és doktori fokozatainkkal meg köteteinkkel egyetemben mi még mindig gyereknek számítunk, úgyhogy mi is kaptunk ajándék, én például ezeket, ni:
Az őrült macskás nőknek szóló társasjáték és az amarettós kávé különösen odavág, a csipketerítőcskéken meg (“majd csak felhasználod valamire, neked annyi projekted van”) már csak röhögni tudok, mert a Bűnök Barlangja odajutott, hogy kilószámra van benne csipke, én meg még semmit nem tudtam kitalálni velük.
No sebaj, időm továbbra is annyi, mint a tenger. Ebbéli nekipezderkedésemben kiborítottam a polármaradékos kosarat, és most így állunk, térdig ficniben.
Lássuk, mire megyünk vele.
Ilyen velem nemigen szokott történni, de tegnap éjjel fél egykor, amikor már leülepedett a libavacsora, a lakásban pedig nem mocorgott semmi, csak a kialvóban lévő gyertyák lángja,
nekem olyan Ebenezer Scrooge-pillanatom lett hirtelen, hogy a fal adta a másikat.
Nem jelent meg ugyan semmiféle karácsonyok szelleme, de egyszerre csak vadul hiányozni kezdett, hogy valaki felmásszon az ölembe egy mesekönyvvel, és azt mondja, hogy “Eeeezt olvasd!”. A közvetlen családomra nyilván nem számíthattam ebből a szempontból, éppen boldogan horkoltak* egymáson** egy szobával odébb, én meg ülhettem a nagyinégyzetek között csendben hüppögve, és szidhattam magam, hogy nekem is jókor kezd hiányozni olyasmi, ami nem van.
Anyám, borogass, mekkora közhely ez, hogy éppen karácsonykor legyen az embernek hirtelen egy ekkora lik a szívében, de hát ez volt, nincs mit szépíteni. És itt most ugyan ismerem az összes vigasztalást arról, hogy mégiscsak értelmes meg értékes életem van nekem akkor is, ha nincs senki, aki csokimaszatos kézzel mesekönyveket hurcolna nekem felolvasásra, de attól még el vagyok kenődve, és buksisimit kérek.
Nem többet, nem kevesebbet, csak egy buksisimit.
* Mindketten. Leellenőriztem.
** A Repülő Kutató volt alul, nyugi.
Bruttó időben három napot pazéroltam rá az életemből (és, ami még inkább húsbavágó, a vakációmból), de a Bűnök Barlangja végre megint ki van civelizálva. Kábé mint Huckleberry Finn.
Ezen az oldalon nincs sok változás, leszámítva a lecserélt futontakarót meg a végre-végre felszabadított nagy lapos kosarat, ami eddig teljesen kihasználatlanul tárolt ilyen-olyan lomokat a polc tetején, foglalván a helyet, és nem nyújtván lényegében semmi hasznot. Most végre bele tudtam pakolni a folyamatban lévő nagyobb darab horgolásokat. A tetején az a kék bébitakaró már be is van fejezve, csak egy mosás kell neki. A szőnyeget kicseréltem a Filoméla szobájában lévőre, mert erről könnyebb felszedni a szöszmőt (igaz, észrevenni is könnyebb, de valamit valamiért). Az égősort is lecseréltem melegebb fényűre, és felapplikáltam rá a másikról leszedett gömböcskéket.
Az igazi munka a túloldalon volt, nédda.
Lehet, hogy nem tűnik nagy bummnak, de az Enetri polcról leszedtem mindent de mindent. Átszerveztem, bedobozoltam, felcímkéztem, utána meg erisszed neki tetrisz, mi fér be mi mellé-fölé-alá, hogy minden könnyen elérhető és beazonosítható legyen. Végre mindenről tudom, hol lakik, és még a burdákat is átszerveztem évszakok szerint, meg kiválogattam és felcímkéztem a tuti szabásmintákat tartalmazó darabokat.
Most pedig előttem a végtelen lehetőségek tárháza: angyalkákat csináljak-e a nappaliba, tányéralátétet a karácsonyi asztalunkra, vagy a horgolt gömbjeimet rakjam-e fel ide-oda, mielőtt Poci elviszi őket a dobozból.
Itt van ez a mámorítóan ronda párna is, amire esetleg összeüthetek egy huzatot, már megvan rá a terv, hogyan csináljam.
De, ami a legfontosabb, akár azt is választhatom, hogy felrakom a rókás zoknis lábamat ííígy, és nem csinálok semmit.
Boldog karácsonyt meg hanukát meg kwanzát meg saturnáliát meg további téli napfordulós ereszdelahajamokat.
… hát így esett meg az, lelkecském, hogy reggel nyolc óra két percre már vissza is tértünk a lidliből…
Mármint a nap, az. Mától. Juhéééé.
Itt tovább folytatódik a vakációs szöszmöteprogram, és már vannak sütik. Sok sütik. Rohadtul sok sütik.
A sütisütő démon ugyan igencsak bizget belülről (“csak négyféle van, ugyan mit fognak szólni a népek”), de a sütisütő démon csak kussoljon. Ha kettőnkre lenne bízva a Repülő Kutatóval, valószínűleg februárig se fogyna el, a sógornőm gyerekei meg csak 25-én jönnek, úgyhogy addig rá kéne ülnöm a kezemre.
Azazhogy mit is mondok, méghogy ráülni a kezemre. Ez a kupleráj még mindig ugyanúgy fest, mint legutóbb.
Emeld csak szépen fel innen a segged, Ofélia.
Előrebocsátom, ez nem mostani munka (dejóislenne), viszont most fogom installálni a télre való tekintettel az őszi falvédő helyére, úgyhogy előkotortam a készítés közben készült képeket úgy jó hét évvel ezelőttről. Kábé. (Azért tudom hét évvel ezelőttre lőni be a melót, mert 2012 nyarán vette nekem a Repülő Kutató Tamperében azokat a gombokat, amik rá vannak varrva.)
Csámpás is meg minden más baja is van, de én akkor is végtelenül büszke vagyok rá: a keretül használt egy méternyi lilásbordó mikrokord kivételével minden de minden részéhez a Bűnök Barlangja reciklált hulladékait használtam. ha jól figyeltek, láthatjátok például azokat a darabokat, amik különböző pólók és kötényruhák kivágása után maradtak meg, hogy aztán felkerülhessenek a falvédőre. 🙂
Sok beszédnek sok az alja, beszéljenek magukért a képek.
Az év legrövidebb nappala van máma, úgyhogy abból gazdálkodunk, amink van. Ez itt most esetünkben a káosz, zűrzavar és általános közröhej, különös tekintettel az hajamra, amihez hasonlatosat eddig kizárólag Grimm-illusztrációkon láttam a lusta asszonyon, Csipkerózsika kastélyának szakácsnéján meg Jancsi és Juliska elhanyagoló hideg mamszikáján. Mentségül csak azt tudom felhozni, hogy ők mindehhez likas zoknit is hordtak, az enyém meg nem likas. Remélem, ezt elhiszitek nekem.
Ha minden jól megy, ma még további poszt(ok) is előfordulhatnak, de biztosra ígérni semmit se tudok, de nem ám.
A legnagyobb luxusban van most részem, ami elképzelhető: VAN IDŐM. Annyi, amennyit éppen akarok magamnak, és arra, amire akarom. Olyan idő, amit ugyan áldozhatnék a disszertációmra is, de nem, nem és nem, ezt az időt a családommal, sütikkel, álmodozással és színes ficnikkel akarom eltölteni. A lakást fogom pucolgatni meg rendezgetni, mindennap rendes vacsorát akarok főzni rendes emberi vacsoraidőre, és annyit maszogni a Bűnök Barlangjában, amennyit csak lehet. Illatos mécsesek lesznek a következő heteimben meg almás-fahéjas teák meg Erik meg talán Béla. Az is elképzelhető, hogy írni fogok, de az nem tudomány lesz, nagyon nem. Olyan dolgokkal akarok foglalkozni, amiktől majd garantáltan bűntudatom lesz később, hogy miért nem valami előremozdítót és kariőrközpontút csináltam helyettük, de én most igenis ezt akarom, és mivel megengedhetem magamnak, meg is engedem. Úgyhogy tegnap kimostam két gépnyi ruhát, főztem vacsorára tökös gnocchit sajtszósszal, sütöttem egy normandiai almás kenyeret, és hetek óta először fordult elő, hogy úgy feküdtem le: sem a mosogatóban, sem pedig a konyhapulton nem volt semmi, ami reggel a figyelmemet követelte volna.
Cserébe viszont elő akartam túrni valamit a Bűnök Barlangjában, és kipakoltam a szajrét, aztán Poci is beszállt, ennélfogva most így néz ki az egész, ni. Valószínűleg a muhi csata festett volna hasonlóképpen, ha tíz négyzetméteren vívják fonalgombolyagokkal és ficnisdobozokkal, de nem baj. Elrendezni is van időm, amennyit csak akarok.
A szőrös hátramozdító amúgy a fonalgombolyagok mellé felfedezte a horgolt gömböket is, de nem kötik le hosszú időre a figyelmét, mert nem lehet legombolyítani róluk a matériát és nem is csörögnek, tehát nem teljesítik a labdával kapcsolatos elvárásait sem. Attól persze még reménykedik, hogy hátha a következő már megfelelő lesz, úgyhogy szép lassan ki fogja szedni a dobozból mindet, de nekem meg van időm arra is, hogy visszarakjam.
Újraolvastam, amit eddig leírtam ide neki bele, és ez az egész máris úgy hangzik, mint amikor valaki kétségbeesett-lazán fütyörészik a sötét erdőben hazafelé menet: már a jelenben a jövendő bűntudatot vizualizálom, és még a terveim előszámlálása közben is úgy érzem, hogy megérdemeletlenül hejdejónekem. De azért most például hajat mostam meg manikűrözni fogok, és délután elmegyek könyvtárba, ahonnan kézimunka- meg szakácskönyveket fogok kivenni magamnak, mert lehet ugyan, hogy nem érdemlem meg a jódolgomat, de nekem ez most KELL.
Ha minden jól megy, ebből a sok szedett-vedett micsodácskából, amit a Bűnök Barlangja különböző zugaiból kotortam elő, végül valami cuki lesz. Több darab is.
Tudjátok, mit szokott mondani Hannibal Smith, emlegetem épp eleget. Nos, ezúttal is csak őt tudom visszhangozni, én is imádom, ha egy terv összejön – még akkor is, ha az a terv mindösszesen annyiból állt, hogy vizsgáztatni, hazajönni, elzuhanni, aztán éjfélkor felébredni, és bevésni a jegyeket a Neptunba. Akkor most már csak a terv további részét kell megvalósítanom, ami arról szól, hogy két lábbal ugrani az adventbe meg a nagybőgőbe.
Én most nem nézek ki igazán érdekesen (a robbantott hajamat leszámítva, de olyat már láttatok), viszont tegnap sikerült lefotóznom a pofát, aki már három éve minden decemberben kitöret a frásszal. Esztergomban lakik a régi vám mellett egy erkélyen, és én tényleg minden alkalommal berezelek tőle, amikor meglátom.
Közelről sem kevésbé ijesztő. És estére még ki is világítják, nehogy ne lehessen észrevenni.
Tegnap megírattam és kijavítottam negyvenkilenc dolgozatot, ma megíratok és kijavítok negyvennégyet. Ebből harmincnégy már most ott csücsül az asztalomon az irodában, mert ma még vizsgáztatás előtt teszek egy iramodást az egyik oviba, és fene tudja, lesz-e így elég időm a vizsga kezdete előtt kinyomtatni a komplett hóbelevancot. A nappalisok és levelezősök vizsgája között további dolgozatokat javítok, valamint rendet teszek azon az inkriminált asztalon. Végül pedig felülök a 17:45-ös buszra, hazacsorgok kislakomba a nagyDuna mentében, majd Vízkeresztig a színem se látják Esztergomban, hacsak be nem üt valami vis maior.
Megint fél egykor ébredtem, úgyhogy a hasznosság jegyében jobb híján elküldtem egy másik oviba a harmadévesek komplex gyakorlati tájékoztatójának átírt változatát, hogy szupervájzolják benne a javításokat (azt is tegnap a vizsgák között vezettem át), majd, ha már úgyis fent voltam, beírtam a tegnap szerzett jegyeket a Neptunba. A hétvégén az egyik levelezős hallgató mondá nekem, hogy “úgyis tudjuk, hogy a tanárnő addig nem fekszik le, amíg be nem írja a jegyeket”. Én egy kicsit ott maradtam tátott szájjal, de aztán inkább nem vallottam be, hogy amikor ők mindenféle Istentől elrugaszkodott hajnali időpontokban értesülnek a telefonpittyegésből, hogy új jegy került a Neptunba, én nem még, hanem már fent vagyok, és ott kuvikolok vagy kukorékolok, ízlés szerint.
Úgy ledarált engem ez a félév, mint a vöcsök, és ez a lakás meg a szekrényeim állapottyán is jól látható, merthogy minden fut, és a legutóbbi három mosás teljes készlete Filoméla szobájában van lezúdítva az ágyra ahelyett, hogy a szekrényben üldögélne. Süti nincs a házban egy szál se, és kenyér is csak azért van, mert a Repülő Kutató karácsonyi munkahelyi bulijára sütöttem közkívánatra két kicsi savanyúkápis kenyeret, és az egyiket visszahozta. (Állítólag már volt ott egy csomó más kenyér, azért. Nem azért, mert nem ízlett volna. Nemtom, nem voltam ott. Éppen hazafelé csorogtam, a buszon is dolgozatokat javítgatva.)
Ma viszont, mikor este hétkor beesem az ajtón, előbb eldőlök, mint a zsák, aztán hajnalban felkuvikolok, beírom a jegyeket a Neptunba, és utána két lábbal ugrom az adventba meg a nagybőgőbe. Ezt vehetitek fenyegetésnek is.
A legyalultság jellemzően szép példája, hogy ugyanaz a sapka van rajtam, mint tegnap, és ugyanaz a sárga táska, ami lényegében egész félévben, őtözködős bloggerek szégyene, aki vagyok.
A félév első vizsgájára menet. Szinte biztos vagyok benne, hogy a diákok részéről kitörő lelkesedés fogja övezni, de attól persze majd jól megjelennek, hogy letudják.
Nos, én is azért megyek oda, nem lelkesedésből.
 | mák - 10/207 – Hallo, Wie… |
 | Retyusa - 10/207 – Hallo, Wie… |
| mák - 10/205 – Teekanne |
 | Kiss Mari - 10/205 – Teekanne |
| mák - 10/203 – Diszkrét |
Minden nap más - mindennap más 