Én megmondtam még előtte, hogy ez a május egy vesszőfutás lesz. Az is lett.
május 2019 havi bejegyzések
6/273 – Rajzszög
Édes jó csokoládés brátyuskáim (kap egy piros pontot, aki kitalálja, ez honnan van), attól tartok, vicces pöttyös zokni ide vagy oda, valamikor még ma úgy fejre fogok állni a fáradtságtól, mint egy rajzszög.
Csak reménykedni merek abban, hogy vizsgáztatás után, nem pedig előtte vagy közben.
Szaporulat a szekrényben 9. – LTF
Mámegin cipőket vettem magamnak jutiba, és mivel végre leadtam a lényegében-tézisfüzetet, amiért megjutalmaztam magam, akár meg is nézhettem ezeket a cipőket, azkik persze jóval hamarabb megjöttek, mint hogy én befejeztem és elküldtem volna a leadandót, amit hívjunk ezentúl LTF-nek, úgy is mint LényegébenTézisFüzet. (Vagy, figyelembe véve mindazt a káromkodást, nyivákolást, picsogást és átkozódást, amit megírás közben levágtam, akár úgy is mint Lovak Túrós F… f… fuszeklije. Na.)
Igen, jól értettétek: mivel direkt a leadásért vettem magamnak jutiba cipőket, addig nem nézhettem meg azokat, amíg nem adtam le a fuszeklit. És mivel a LTF felőrölte az időm és energiám minden apró morzsáját, arra sem nagyon volt lehetőség, hogy megbizonyosodjak arról, tényleg ki kell-e hajintanom azokat a cipőket, azkik helyett bejönnek a juticipők. A kihajítandó cipők ugyanis ahhoz nem állnak elég jól, hogy átpasszoljam őket valaki másnak, de nem biztos, hogy eléggé rosszul állnak ahhoz, hogy egyből kidobjam őket. Magyarán, ezekre még vár egy alapos mosás és azutáni helyzetfelmérés, szóval még az sem biztos, hogy ki lesznek dobva. (Nem, nem állítanám, hogy túl egyszerűen szoktam megoldani a dolgokat.)
Mindenesetre itt vannak teljes koszos és lehordott feketeségükben, voálá.
A juticipők viszont frisszek és capkodószak, mint fickándozós aranyhalak.
Itt ebben a vircsaftban már volt minden, de aranycipő még nem. Na most már az is van, és csak a nyár hiányzik hozzá, hogy felvehessem.
Gondolom, előbb-utóbb az is lesz. Majd. Valamikor. És egy kis szerencsével meg is érem, bár ebben most nem vagyok hundertprocent biztos.
6/272 – Tradíciók
Alkalmassági vizsga napja. Ilyenkor szoktam elharsogni, hogy nem árulunk zsákbamacskát, szent kötelezettségem a jövendő hallgatóknak bemutatni jóelőre, mitől fog majd három/négy éven át kisülni a szömik, úgyhogy ilyenkor különös csínnal válogatom össze a háromszáz réteget, amiben majd az asztal túloldalán ülök, míg a folyamatos szembántalmak jövendő áldozatai Gombóc Artúrt meg más efféléket olvasnak fel nekünk. Nos, nem tapodhattam lábbal a tradíciókat, bár hozzá kell tennem, nálam már beütött a majomketrec-effektus, úgyhogy ezt most afféle “csak-könnyed-hétköznap-erőfeszítések-nélkül” áutfitnek látom.
A tradíciókhoz való ragaszkodás nem csak az én asztalom (meg szőnyegem meg kanapém meg macskamászókám), Poci a jelek szerint úgy gondolta, hogy ebben a házban kötelező elem egy rezidens hányómacska, Celofán hiányában pedig rá hárul ez a nemes feladat. Úgyhogy hajnalban elhelyezett egy csinoska boát azon a kisszekrényen, amin Celofán kuporogni szokott anno. Más baja láthatólag nincs, és ne is legyen, mert az elmúlt hónapok után azonnal bedobozoljuk és orvoshoz hurcoljuk, ha csak egyet is köhent. Amúgy amióta egyedül maradt, éppoly virgonc és ugribugri, mint korábban, de mindehhez ráadásul roppantul bújós lett, még önmagához képest is. Nem könnyű dolog ez, feleim, mi ugyanis ellennénk egyetlen macskával, de lehet, hogy neki meg szüksége lenne egy másik macskára, akit abajgathat. Amikor Celofán beteg lett, Poci továbbra is játszani akart vele, és nem értette, miért nincs többé pofozkodás meg gurrogva kergetőzés, amikor pedig ő ezt annyira szeretné. Nagyseggű Maruszja azonban nemcsak erősen szociábilis, hanem legalább annyira territoriális is, én lakásom, én szőnyegem, én rabszolgáim, és ha hozunk neki egy másik macskát, fene tudja, hajlandó lesz-e meghaverkodni vele. Az első néhány hét nyilvánvalóan a macskák zsilipeléséről szólna, ehhez pedig szükségünk lenne néhány hétre, amikor éppen egyikünk sem rohangál valahová, és ki tudjuk logisztikázni, mit-merre-hogyan. A mit-merre-hogyant egyébként egészen részletesen le tudnám most vezetni nektek minden elemével, ha ráérnék. De nem érek rá.
Amiben ugyanis szintén nem vagyok képes lábbal tapodni a tradíciókat, az a határidőkhöz való ambivalens viszonyom, a rohadt lényegében-tézisfüzet még mindig nincs készen, márpedig ma el kell küldenem a témavezetőmnek. Azt, gondolom, mondanom sem kell, hogy el is fogom küldeni, ezek a dógok már csak így műkszenek, hogy valahol Gombóc Artúr mellett-fölött-között megtáltosodom, és rettenetesmód befejezem, amit be kell.
Különösen, hogy holnap már megint más feladatok várnak, verné szájba a zuniverzum.
6/271 – Lényegében
Ezen a szép borús-ködös reggelen is nyivácskolva keltem fel, és mostanra már az az érzésem, hogy soha de soha nem utáltam annyira valamit, mint azt a rohadt lényegében-tézisfüzetet, amit még ma be kéne fejeznem, hogy leadhassam.
6/270 – Bodrász
Ma lesz annak különleges világnapja, amikor én átcsámpázom az országúton a szemközti nagy piros házba, hátrahanyatlok a széken, aztán aszondom: “Lívia, csinálj ezzel a fejjel, amit akarsz!”
Ami azt illeti, akkor sem zokognék, ha belül is rendet rakna ebben a fejben.
A mai napra rendelt fölös és haszontalan, ámde szórakoztató tudnivaló, amit megosztok veletek: a “fodrász” szavunk a nyelvújítás korának szüleménye, és, bizony, ezek után jól sejtitek: a “fodor” szótőből képezték. A “friseur” (“frizőr” – lásd “frizura”) szakma megnevezésére kellett egy magyar szó, és több opció is volt kezdetben arra, hogyan oldják meg: “hajfodorító”, “hajbodorító”, “hajfodrász” vagy “hajbodrász”.
Szerintem még így jártunk a legjobban.
6/269 – Potyolt
Új hét, új nekigyürkőzések. Én mindenesetre legalább öltözködésileg kivágtam a hatalmas tiritarka-kék cét a város (és feltehetőleg az őtözködős bloggerek nemzetközi közössége) legfehérebb és leginkább össze-vissza potyolt lábaihoz.
Ez, ha ti esetleg más regionális köznyelven beszéltek, azt jelenti, hogy klopfolt. A hejesírásellenőrző mindenesetre aláhúzza, pedig. *insert részletes fejtegetés a nyelvjárások és regionális köznyelvek jelentőségéről*
6/268 – Lufi
A mosógép még mindig zakatol, és az agyam is elkezdte. Ma hajnalban például, amikor felébredtem egy időre (ezúttal úgy határoztam, hogy törik-szakad visszaalszom, és csekély fél óra munkával sikerült is), fiktív szörnyetegek dilemmái és a disszertációm nagyon is valós megírandó izémicsodája mentek a fejemben, szimultán. Komolyan, ha nem lenne ez az átok második doktori, egyik legbékésebb vizsgaidőszakomat élhetném: az e héten keddre (mamám, mintha egy másik hónapban lett volna) összezsúfolt hét darab vizsgán máris megjelent a népség-katonaság usque kétharmada. Ezt úgy tessék érteni, hogy e pillanatban már csak három tárgy esetében vannak még feladataim, a többi hat le van zárva, akár a kulcsaikat is elhajíthatom. (Kettő gyakorlati jeggyel zárult, azokra már 18-án rákerült a lakat.)
Ehhez képest viszont itt a nyakamon a megírandó izémicsoda, ami műfaját illetően leginkább tézisfüzet kell hogy legyen egy még meg sem írt disszertációhoz, fából vaskarika, hajókötélből cérnacsipke. Egy hámozott lufi. El nem tudjátok képzelni, mennyire rühellem most éppen, különösen így az agyrágó bogarak és kreatív kukacok összehangolt támadása közben. A Bűnök Barlangja takarítása alatt mindenféle válogatott fél- és negyedkész projekteket találtam meg “egyszer-kelljen-s-jó-ha-van” szép színes micsodácskákat, amik azt kiabálják, hogy hagyjam a dagadt ruhát másra, közben pedig a fiktív szörnyetegek is azt üvöltik, hogy velük kéne inkább foglalkozni, mert augusztus végén otthagytam őket egy nagy leszámolási jelenet küszöbén, és azóta is ott toporog az egész banda.
Mindeközben pedig, tortahabon cseresznye, egyre inkább kezd hasonlítani a fejem egy Pumukli nevű illetőére, és ezzel kapcsolatban is lépni kéne, de hirtelen.
6/267 – Minta
Közhely ide vagy oda, az élet megy tovább. Celofánt elástuk a kertben a nyírfa és a lonc között, ittunk egy viszkit az emlékére, aztán én nekiláttam, hogy kellő alapossággal kitakarítsam a Bűnök Barlangját. Az utolsó napokban leginkább ott gubbasztott szegénykém, úgyhogy a szobának határozott betegmacska-szaga volt a végére, mert bármilyen szerényen és kulturáltan is csinálja valaki, májelegtelenségben haldokolni akkor sem rózsaillatú. A futon matracát is ki kellett pucolnom, amit lepisilt, úgyhogy rárepültem a netre, mit mond a folttisztításról, aztán belefutottam egy ilyenbe, hogy “minél gyorsabban lássunk neki a folt kitisztításához, egyes szakemberek szerint ugyanis két órával a keletkezés után az már nem folt, hanem minta”. Ehe, ehe. Szinte láttam magam előtt, amint lerántom a szerencsétlen macskát a futonról, aztán gyors iramban nekilátok samponhabot tunkolgatni a matracon. Kuss legyen, cicu, tessék másutt haldokolni, itt nekem lépnem kell, mielőtt minta lesz a foltból.
Bánat ellen szinte mindig hatásos a munka, főként az, amit az ember a két kezével csinál, de, be kell vallanom, nem vagyok annyira bánatos, mint hinnétek. Mostanra leginkább, bármilyen rémesen hangzik, kicsike megkönnyebbülést érzek. Az elmúlt négy hónapban mindvégig attól féltem, hogy lassú és fájdalmas lesz a vége, a cica láthatóan élni akar még, de nem megy neki, mi pedig úgy leszünk kénytelenek kihívni az állatorvost, hogy a macska még ereje utoljával is tiltakozik ellene. Az nyilvánvaló volt, hogy ha rosszra fordul a dolog, orvost hívunk, nem pedig beszállítjuk – a konyhai polcon január vége óta ott várt az a tízezres, amit direkt azért tett félre a Repülő Kutató, hogy ha minden rosszra fordul, biztosan legyen a házban annyi készpénz, amennyire szükség lehet az altatáshoz. Meg aztán, ismerve azt a jojót és búgócsigát, amelyben mi élünk, attól is féltem, hogy valamelyikünk éppen nem lesz itthon, amikor. De hát Celofán kivárta, hogy mindenki itthon legyen, és ettől is könnyebb egy kicsit. Ha elmentem volna a konferenciára, csak ma értem volna haza, és most éppen nagyon hálás vagyok mindenért, azért is, hogy a takonykór nem engedett el a konferenciára.
Ezután pedig, mint mondtam, az élet megy tovább. Én még etetem egy ideig a betegszagú lakástextilekkel a mosógépet, a Repülő Kutató meg máris indul egy újabb konferenciára (ezúttal hálistennek csak Budapestre). Most viszont, mivel szombat van, irány a piac.
6/266 – Búcsú
Tegnap este hazajött a Repülő Kutató, éjjel pedig meghalt Celofán. Szeretném azt gondolni, hogy még hazavárta. Este még összepisilt ezt-azt, ledülöngélt, próbált enni, feldülöngélt, aztán hajnali ötkor megtaláltam, amint félig a futon alá fordulva fekszik. Már kezdett kihűlni.
Mit mondhatnék, sokkal de sokkal rosszabb is lehetett volna a vége.
Ez a kép április elején készült, és ez a kedvenc fotóm róla.
6/265 – Bekerítve
Egy komplett napot töltöttem dögölészve, mindösszesen annyi felmutatható tevékenységgel, hogy néha megetettem a macskákat meg a mosógépet. Attól tartok, annyira kellett ez nekem, mint egy falat kenyér. Ha elmentem volna a konferenciára, most valószínűleg enerváltan vonszolnám magam ide-oda, dallamosan ugatérozva, ehelyett viszont ma ismét hajnalban és tettre készen ébredtem, lelkem esmérete pedig újult erővel harapdálta a belső részeimet. Ujjé, és megint csak ujjé. Ismét indul a mókuskerék, készülni kell a komplex vizsgámra, például harmincadikáig le kell gyártanom negyvenezer leütésnyi povedálást arról, hogy mit csináltam eddig a disszertációmmal és mit óhajtok csinálni a következő két évben. Már eddig is a kelleténél többet vacakoltam a képzés eddigi ideje alatt azzal, hogy mindenféle beadandókban a bizonyítványom magyarázzam, ez pedig most lesz csúcsra járatva ezzel az egy ívnyi izével, ami helyett ugyebár akár azt is csinálhatnám, hogy írom azt a rühes disszertációt ahelyett, hogy csak pofázzak arról, hogyan fogom írni. Na mindegy. Ezen a szaron is túlgázolunk valahogy.
A szaron való átgázoláshoz ma hajnalban, miközben a hajamat mostam, a pofámon holt-tengeri iszappakolással (tudok én élni, mi?) gyártottam egy nagyvonalú ütemtervet, melynek szellemében innentűl kezdve minden nap dolgozom négy-öt órát a komplex vizsgára készüléssel, már persze amikor éppen nem zabálja fel az adott napot az Esztergomba pendlizés. Ha van rá lehetőség, a vasárnapokat viszont kiveszem szabadnapnak, mert akkor még az Úr is megpihent, és nekem ugyan minden nyávogás ellenére kisebb melóval kell megbirkóznom, mint Neki, de az Úr nagy és dicső, én meg kicsi vagyok és taknyos.
Hősies elszántságomban még azzal is elkezdtem kokettálni, elmászok még ma a könyvtárig, hogy vaskos könyveket hurcoljak haza tanuláshoz, de aztán rájöttem, a gépemen is van vagy három kiolvasandó könyv pdf-ben, úgyhogy nem megyek én ma sehová.
Különösen, hogy be lettem kerítve, nédda.
Szaporulat a szekrényben 6/8 – Jutiba
A múltkor olyan jólesett, hogy cipőt kaptam jutalomba egy befejezett tanulmányért, hogy ezt a kellemes érzést továbbra is szeretném újraélni. Az, hogy magamtól kapom a jutalmat, nem számít, ha vesztegetésre van szükségem ahhoz, hogy megcsináljam a feladataimat, én igazán nem érzek semmiféle morális nyomást, hogy ne vesztegessem meg magamat, mert elég a jól végzett munka is jutalom gyanánt. Egy lótúrót elég.
Úgyhogy vettem szép új kék szaladgálócipőt gumis strapatalppal, kívül-belül bőrből. Eccerélünk.
Mint a mellékelt ábra mutatja, valamelyik lidlis vagy aldis (asszem lidlis) látogatás alatt vettem egy új szürke tornacipőt is, de azt a rémesen lehordott szegény kis darabot, ami helyett vettem őkelmét, már csak képen tudom megmutatni, mert a legutóbbi szeméttel ki vala dobva.
A kék helyett viszont ez fog távozni, mert végtelen ideje megvan, és csak néhányszor volt rajtam, amikor is mindig feltörte a sarkam a bides. Kár lenne azért, hogy itt foglalja potyára a tárhelyet.
Ha valakinek esetleg ez hiányzik a boldogságához, ne fogja vissza magát. Harmincnyolcas amúgy.
U. i.: Úgy fest, máris elkelt. 🙂
6/264 – Énekes
Van úgy, hogy be kell látni: ebből már nem lesz énekes halott. Jövel, paplanok, gyógymacskák és a Coldrex ideje.
6/263 – Csak egy fél
Derűsen süt le ránk a nyári nap sugára, de melege nincs neki, vagy esetleg az én szervezetem kezd hülyén reagálni mindenfélékre, ezt nem tudni. Ma reggel például arra ébredtem, hogy a. folyik az orrom b. sajognak az ízületeim c. jézusmária, még nincs kész két dolgozat az ötből, amit ma akarok megíratni.
Azóta már csak egy fél dolgozat hiányzik, de az a. és b. pontoknál nemigen tapasztalok változást, pedig nekem holnap konferenciára kéne mennem Egerbe. IC-pótló busszal, természetesen. Erős a gyanúm, hogy a konferenciálásból ezúttal nem lesz semmi, mert ha ledarálom magam a hét hátralévő felében, az a jövő hetemet fogja betegállományba tenni, márpedig most éppen az hiányozna nekem, a rohadt életbe.
Eh, majd meglátjuk, mi lesz és hogyan. Most egyelőre futamodjunk neki a mai vizsgáknak, az árgyélusát neki – mindezt persze úgy, hogy a buszon fogok összehajigálni egy fél dolgozatot, és mindig kéznél lesz a zsebkendő.
Amúgy ez az egyik új tunika az egyik új szoknyával, a cakkos szélűvel. Mit gondoltok, hagyjam így, vagy egyenesítsem ki a cakkjait?
6/262 – Popont
A motolla ma sem nyugszik. Elvben ma nem kéne bemenni a dolgozóba, mert vége a szorgalmi időszaknak (ezt még mindig nem sikerült megérteni, elhinni, megszokni és így nyilván fellélegezni sem), vizsgáztatnom pedig csak holnap kell (igaz, hogy azt meg fél napon át), én mégis oda megyek. A magyar nyelv hete keretein belül tartok előadást középiskolásoknak, úgyám, mert én ilyen szétforgácsolt sokoldalú és balek kötelességtudó vagyok. Mikor még április elején megkérdezte a tanszékvez, hogy ki tudná elvállalni, a kollégáim olyan eleganciával siklottak el a feladat elől, mint az ángolnák, de hát nyilvánvaló volt, valakinek meg kell csinálnia. Ah, mily nagyon szeretném, ha ritkábban lennék ez a valaki, de sajna ezúttal is én vagyok. Jobb híján a nyelvújítás bizarrabb szóalkotási módszereiről fogom felvilágosítani közönségemet, hátha nem halnak bele az unalomba.
Summa summárum, ma is Esztergom felé hajózom ahelyett, hogy itthon kuksolnék a komplex vizsgám tételeivel, és vakációra áhítkozó középiskolásoknak fogom elmesélni, mi a belőrmész, a mindeményedelem meg a popont. A világ egy extrán hülye hely.
6/261 – Napszámos
Azt hiszem, a délutánt kiveszem vasárnapnak. Ez különösen azért hangzik hülyén, mert ma tényleg vasárnap van. De hát, könyörgöm, azzal kezdtem a napot, hogy fél hatkor jegyeket írogattam be a neptunba, szorgosan, mint egy napszámos, mégpedig a nemzeté. (Képezdész koromban átlagban hetente elmondták nekünk, hogy bezony, a pedagógusok a nemzet napszámosai, és erre készüljünk fel. A végére már úgy fel voltam készülve erre, hogy hajaj. Kapára, kaszára!)
Az elmúlt két hét után igencsak tartok attól: a mostantól kezdődő szabad vasárnapom úgy fog festeni, hogy az oldalamon fekve ostoba filmeket nézek, csokit zabálok, a kisujjam sem mozdítom, és semmi de semmi értelmeset nem csinálok. A baj az, hogy ettől már előre lelkiismeret-furdalásom van. Fujj.
A mai naphoz nyilván helyettesre van szükségem, mert ha déltől vasárnap van, akkor ugyan miért öltöznék át a munkareggel nyafogóruhájából bármi másba. Úgyhogy nesztek egy szundikáló Celofán.
Szegénykém, egyre kisebb és nyamvadtabb. De tegnap úgy ette a csirkemájat, hogy azt öröm volt nézni, hát akkor meg annak örülünk, amink van. Amíg van.
Szaporulat a szekrényben 6/7 – A bánatos bócorgások következményei
(Szárad a hajam. Ezt a folyamatot nem szabad megzavarni, mert akkor duplarobbantott lesz a végeredmény, úgyhogy most akkor gyorsan beblogolom, miket szereztem mostanság.)
A héten (asszem éppen kedd volt, de már nem vagyok benne biztos), amikor megint ráesett a fejemre egy új és halaszthatatlan feladat, a buszomra várva búsan bebócorogtam az esztergomi Hádába. Igen, egészen pontosan én voltam az, aki két évvel ezelőtt eldöntötte, hogy nem jár többé Hádába. Nos, azóta bezárt Esztergomban az a két turkáló, ahová eddig be-bementem, cserébe viszont kinyitott egy Háda. A buszmegállóval szemben. Ezt a zuniverzum újabb aljas húzásának tartom, és már elegem van abból, hogy a zuniverzum aljas húzásaival szemben dacoljak. Úgyhogy bementem.
Azon a ruhán kívül, ami tegnap rajtam volt, a következőket hurcoltam haza szatyorkámban a buszon:
Egy vadonatúj ruha, még a címke sincs leszedve róla.
Egy dzsörzé tunika.
Egy len tunika, amire eeeekkora betűkkel van ráírva, hogy NYÁR.
Ha már elkezdtem tunikákat venni, nesze nekem egy tüll darab is. (Ez most éppen mosóban van, de majd úgyis látni fogjátok.)
Meg két szoknya. Ezekben nemigen van semmi spéci, hacsak az elsőnek a cakkos alját nem számítjuk, amit viszont valószínűleg ki fogok egyenesíteni, mert inkább látszik véletlennek, mint szándékosnak. Na majd felveszem, akkor segítetek dönteni.
Vettem három sálat-kendőt is, de azok most éppen mosóban vannak a tüll tunikával meg más érzékeny darabokkal. (A többi holmi is oda megy majd, de előbb lefotóztam a bandát.)
És mivel a remény hal meg utoljára, két paplanhuzatot is elhoztam majd varrogatós időkre.
Attól tartok, eljön az a pillanat, amikor elharsogom majd, hogy pokolba a tudománnyal, én ma varrni fogok. Ha minden jól megy, ez nem ma lesz, bár a fene tudja, kezdek már kicsit belegárgyulni a ppt-be, amit hajnal óta csiszolgatok.
6/260 – Lipityánka
Tegnap este, miután egésznapos futkora után hazazuhantam, a macskák már ott gomolyogtak mind a ketten, hogy holakajám, úgyhogy előbb tápláltam őket, aztán befejeztem az e félévi doktori képzés utolsó leadandóját, elküldtem, végre átöltöztem házi lipityánkába, tápláltam magamat is, utána pedig eldőltem. Természetesen nem tudtam elaludni fél tizenkettőig, aztán ugyanolyan természetesen felébredtem háromkor, amikor is persze a szőrösök megint azt kérdezték, hogy holakajám, és aztán hatkor ismét.
A hétvége programja úgy fest, hogy elmegyek a postára feladni a komplex vizsgára jelentkezés rohadt kis papírkáit, amiket tegnap fél hatkor nyomtattam ki a munkahelyemen, menet közben megpróbálom megérdeklődni a kopiszalonban, ha egyáltalán nyitva van, hogy vállalnak-e A0 vagy A1 színes fénymásolást, aztán bemegyek a könyvtárba nyelvújításról szóló könyvekért, a környék egyetlen friss csirkemájat is áruló bótjába pedig Schrödinek csirkemájért. Miután hazajöttem, összeállítom két tárgyból a vizsgára szükséges anyag vázlatát, hogy elküldhessem a diákjaimnak, jegyeket írok be a Neptunba, aztán kiselőadást csinálok hétfőre, vizsga-feladatsorokat keddre és konferenciaposztert péntekre.
Tegnap véget ért a szorgalmi időszakom itt is, ott. Istenbizony nem úgy érzem, mintha bármi véget ért volna.
Egyszer majd be kell blogolnom, miket turkáltam a múlt héten kétségbeesésemben két mostazonnal feladat között, de egyelőre még nem úgy fest a zélet, hogy erre hirtelen sort tudnék keríteni, előbb a hétvégi listámról kéne lehúznom az elvégzendők legalább felét. Mindenesetre a ma felvett ruha is ebből a beszerzésből van, és igazából én őtet is házi lipityánkának szántam, de most valami nagyon-nagyon kényelmesre volt szükségem, talán megértitek.
Egy hajmosásra is szükségem lenne, de előbb fussam le köreimet a városban, addig esélytelen.
6/259 – Pontosvessző
Ma tartjuk a munkázó helyemen a felsőoktatási Kazinczy verseny országos döntőjét, aminek eddig minden évben kellő szervezési hisztériával ugrottunk neki, de mostanra olyan mértékben belefásultunk a félév eddigi monstre szerveznivalóiba, hogy ez már egészen aprócska feladatkának látszik, végül is csak kábé száz embert kell fel-alá mozgatnunk egyetlen zsürivel, nem pedig ötszázat huszoneggyel, és egyetlen napig, nem pedig háromig.
Nekem amúgy máma különösen nincs érkezésem izgulni a verseny miatt, a reggeltől-estig tartó futkora közben ugyanis még be kell fejeznem a komplex vizsga előtti utolsó beadandó dolgozatot a szakrális terekről, hogy aztán kitehessek a félév eddigi produktumai után ha nem is egy pontot, de legalább egy pontosvesszőt, mielőtt újabb feladatoknak veselkedek neki. A doktori legnagyobb rákfenéje, az “add meg uramisten, de most rögtön, és lehetőleg tegnapra” amúgy épp mostanra, a képzési szakasz legvégére csúcsosodott ki, kétnaponta jön valami újabb feladat, úgyhogy csak abban reménykedem, nem esik a fejemre újabb tennivaló a többi mellé, mert az már tényleg nem férne bele. (Ja, ezt mondtam a legutóbbi előtt is, aztán mégiscsak bele kellett férnie. Isten áldja a 880-as buszt meg Grisette-et, tegnap reggel is ott melóztam zötyögés közben egy kutatási beszámolón, és mire a “Kettőspince bejárati út”-hoz értem – igen, ezen a vonalon ilyen megállónevek vannak – be is tudtam fejezni.) Juteszembe, tegnap elolvastam egy cikket arról, hogy nagyobb figyelmet kellene fordítani a PhD-hallgatók mentális problémáinak vizsgálatára. (Na nem azokéra, amikkel a képzésre érkezünk, hanem azokéra, amelyeket menet közben szerzünk be a stressztől meg a túlmunkától.) Mit ne mondjak, nem tudtam meg a cikkből sok újdonságot a témában.
A mai hacacáréban viszont legalább egészen pontos szerepköröm van és konkrét feladataim, én szaladgálok a pontozólapocskákkal a díszterem és az összesítőszoba között, úgyhogy ezúttal is az volt a magamnak kitűzött direktíva, mint tavaly meg tavalyelőtt. Legyen rajtam kényelmes ruha, nemkopogós cipő meg sok zseb. Azt hiszem, legalább ennyit sikerült is teljesítenem.
Amik ellen viszont nem tudtam tenni semmit: a robbantott haj (pedig még olyan izéket is bevetettem, mint az extra erős lakk), a nyakamból éppen oldalt kifelé törekvő két gonosz ikertestvérem, valamint az általános nyúzottság, amitől épp olyan fiatalnak látszom, mint egy országút.
6/258 – Kegy
Most tényleg ott tartunk, hogy már az is a különleges kegy kategóriájába tartozik, ha tudom: hová megyek éppen és miért. Mondanám persze, hogy ez a hét még nehéz, de a következő is az lesz, az azutánival pedig még nem volt eddig időm foglalkozni.
Közben a Repülő Kutató hazaugrott tiszta gatyáért, de ezt tényleg így tessék érteni, este kilenckor érkezett, reggel hatkor már ő is indul, ezt pedig Celofán nem viselte jól, mert Celofán általában sem viseli jól a változásokat, hát még most, hogy beteg. Úgyhogy öt harmincötkor macskahányás törölgetése volt a program, öt negyvenkor simisimi, öt negyvenötkor újabb ételkínálgatás, most pedig már tényleg futnom kell, és Isten csudája lesz, ha valahol menet közben nem döntök úgy, hogy zárótevékenységek vizionálása, tancsitancsi meg kutatási beszámolók és tanulmányok helyett én most leszállok a buszról, aztán elmegyek remetének valahová a Pilis szívcsakrája mellé.
Minden nap más - mindennap más 