január 2016 havi bejegyzések

Ma garantáltan nem megyek élményszámba, és ez valójában nem is zavar, mások a prioritásaim. A pénteki, sárban és belekben való tapicskolás, miközben bús szitáló eső áztatott bőrig, meghozta az elvárható mellékeredményt: egészen elragadóan taknyolok és dunnyogok, de nyugi, semmi világvége, feltehetőleg holnapra már el is múlik. A világvége hiányára elég jó bizonyíték, hogy ugyan ez az az állapot, amikor este nyolckor úgy érzem, enyhe elesettségemre igen jól esne valami lélekmelengető sós rágicsálnivaló, de mivel a házban (meglepetésemre) nem találok semmit, ami megfelelne az elvárásaimnak, gyorsan összeütök magamnak egy tálca sajtos muffint.

Ma is azt eszegetem a molyolgatás mellé. Sőt, ha nem akarom, hogy akkora legyen a fenekem, mint egy ól vagy víztartály, holnap is.

Azt nem állítanám, hogy a hetem meredeken tart lefelé, de csak azért nem, mert holnap feltehetőleg elérjük a mélypontot. Nagy családi disznóvágás. Falun. Ma délután már indulunk is, hogy az estét egy kondér hagyma pucolásával töltsük, aztán holnap pitymallatkor megöljük szegény állatot, és estig turkáljunk a beleiben.

Ha nem venném tudomásul, hogy húsevőnek lenni azt jelenti, olyasmit eszik az ember, ami tegnap még szuszogott, hipokritának érezném magam, ha viszont nem is érdekelne a dolog, akkor érzéketlennek. Így viszont itt állok félúton, és feltehetőleg egy hétig zöldségeken fogok élni.

Meg vagyok én áldva ezekkel a dögökkel, nem vitás – Anasztázia nagyhercegnő ma reggel ránézett a tálkájába frissen kiadagolt paradicsomos lazacra, aztán arisztokratikusan elokádta magát, és még arisztokratikusabban távozott, hogy elheverjen az emeleten az egyik radiátoron. Hát most komolyan, mikor szedte fel ezeket a princessz-tempókat? Nyilván nem kivertmacska-korában Csobánkán, úgyhogy feltehetőleg mi vagyunk a ludasak. A rossz nevelés, bakker. És még én próbálok pedagógusokat tanítani, fuj.

A tegnapi napot amúgy valószínűleg sokáig nem fogom elfelejteni: először találkoztam alkalmassági vizsgán egy olyan hallgatójelölttel, akinek minden bizonnyal valamilyen pszichés zavara van. Természetesen a “nem felelt meg” rubrikába húztuk bele az ikszet, de azóta is rágódom azon, vajon mit lehetett volna még tenni. Az, hogy megjelent nálunk, valószínűleg azt jelenti, ő nincs tudatában annak, hogy baj van vele, mi meg nem kérdezhettük meg tőle, hogy “elnézést, nem áll esetleg pszichiátriai kezelés alatt?” Egyikünk sem rendelkezett a megfelelő szakképzettséggel ahhoz, hogy akár megsaccolhassa, mi baja (bár tippjeink persze vannak), viszont az biztos volt, ezt a lányt nem engedhetjük pedagógusi pályára.

Prioritások, mondogatom magamnak, nekünk most a gyerekekre kellett gondolnunk elsősorban, nem pedig szegény zavarodott hallgatójelöltre, meg egyébként is, mit tehettünk volna mást. De attól még rágódni fogok ezen egy ideig. És vajmi kevéssé vigasztal, hogy ezek a rágódások tehetnek (esetleg, tényleg csak esetleg) jobb tanárrá.

Egyébként, hogy némi pozitívummal zárjam a bejegyzést, miután kicseréltem valami büdös macskapástétomra az ínycsiklandóan illatozó paradicsomos lazacot, Celofán zokszó nélkül becsámcsogta az egészet.

Ma reggel tényleg csak egy maszat vagyok, de elszántan nézek teendőim elé, melyek lesznek majd intézményi nyílt nap, pótvizsgáztatás meg a jegyek lezárása, az intézményi nyílt napon belül pedig úgynevezett előalkalmassági vizsga is. A nyári alkalmassági vizsgán volt az, amikor a rácpácegresi Nagyszederfával kínoztuk a jelentkezőket – nos, ma valószínűleg Gombóc Artúr lesz soron.

Viszek magammal szendvicskéket is, mert amíg végighallgatom, hogy huszonöten felolvassák Gombóc Artúr menüjét, garantáltan megéhezem.

Királyian nyuhhadt időpontban indulok máma, a kinti hónak köszönhető csupán, hogy valamivel több látszik belőlem egy maszatnál, de azért a szép nekem-új mályvaszínű blézer jobb fényviszonyokat érdemelt volna. Az egészen félelmetesen testhezálló barna plüssbársony ruha is, amit Nelli barátnőmtől kaptam egy szekrényritkításkor, és valamikor régen már megígértem, hogy egyszer tutira megmutatom blézer nélkül, mert abban a változatban úgy festek benne, mint egy kivénhedt pin-up girl.

Nyugtassatok meg, hogy – a magam keretei között – elegáns vagyok és államvizsgához illő. (A blézert természetesen igen szolidan begombolva fogom viselni.)

Muszáj volt pimpillázkodó-napot tartanom, na jó, valójában pimpillázkodó-reggelt, de akkor is. A fejemen a helyzet már tarthatatlan volt, úgyhogy sok morgás és nyafogás közepette bevonultam a fürdőszobába a rossz szagú pacsmagokkal, hogy renováljam a fejemen a pipirost. Holnap államvizsgáztatni megyek, nem nézhetek ki úgy, mint aki két macskával és három varrógéppel él egyedül, még ha valójában ez is a nagy büdös helyzet. A varrógépek nem szóltak semmit a nagy akcióhoz, Celó éppen a pillanatnyilag-legkedvencebb pokrócán héderezett, és rám se bagózott, Poci viszont a kanapé támlájáról megszagolta a fejemet, majd határozott léptekkel elvonult, és mindaddig elő se jött, amíg le nem mostam a festéket. Abszolúte megértem, én se tettem volna másként.

Mindenesetre ha már úgyis ott voltam pirosra kenve, rááldoztam egy félórát arra, hogy további pacsmagokat kenjek magamra. Valahol kilencnél abbahagytam a számolást, de elhihetitek, került rám minden izlandi termomaszktól ránctalanító szérumig és talpfinomító kencétől nyakfeszesítő pütypürüttyig. Minimum a fele egészen nyilvánvalóan hatástalan, persze. Pillanatnyi komfortomhoz viszont roppant mértékben hozzájárultak, minekutána mindjárt neki is esem a fürdőszoba kipucolásának, egy hajfestés mindig disznóóllal jár. És ennek örömére ma manikűrözni is fogok, mert muszáj lesz, dixit.

Ma egyébként akkor sem hagyom el a házat, ha kisbalták potyognak az égből (sőt, akkor pláne nem). Ha vénasszonyok potyognak, akkor persze muszáj lesz kivételt tennem, hogy forró teával kínálgassam és macskaszőrös pokróckákba takargassam őket, de, valljuk be, ennek minimális az esélye. Kábé annyi, mint annak, hogy a ránctalanító szérumtól újra hamvas húszévesnek fogok kinézni.

Őszintén, ha visszagondolok húszéves koromra, a “hamvas” az utolsó jelzők egyike, ami eszembe jut. És akkoriban még ilyen csodálatos katicás nyakláncom és szívecskés-kockás zoknim se volt, bebebe.

Arról nem is beszélve, hogy ha lett volna is, túl gyáva lettem volna ahhoz, hogy felvegyem.

Ma is kellő röhejességgel rétegeztem fel magamat, sőt még a csüngüt is előkotortam a nyakamba.

Amikor 1957-ben a Szovjetunió fellőtte az első szputnyikot, az esemény közvetett következményeként az USA, de részben Nyugat-Európa közoktatása is más irányt vett: elsősorban a természettudományos tárgyakra és a curriculum-központú oktatásra került a hangsúly, a reformpedagógiai törekvések pedig átmenetileg háttérbe szorultak. Ez volt az, amit a pedagógiatörténet “szputnyiksokknak” nevez.

A tegnapi nap folyamán én is sokkot kaptam, több ízben is – hát kellett megkérdeznem a dolgozatban, mi a fene az a szputnyiksokk? Megtudtam, hogy “az oroszok fellötték (sic!) a putyikot (sic!)”, meg hogy ” a szputnyik ami addig merőben akadémiai vita volt, közüggyé változott”, meg hogy “Oroszország hamarabb juttatott a világűrbe interkontinentális rakétát” (he? HE?).

Szegénykéim nagyon kihúzták a gyufát a következő évfolyamnak, akik majd kimerítő magyarázatot kapnak a hidegháborúról és csatolt kellemetességeiről, ha már a középiskola mellőzte ezeknek az információknak az átadását (vagy ők mellőzték meghallgatni anno, ez sincs kizárva). Viszont legalább nem bukott meg senki, melyhez hasonló szépeket mára is kívánok mindannyiunknak. Imádkozzatok a lelkemért, ma a neveléselmélet van soron, már előre be vagyok rosálva. Mint a putyik.

(Egyébként tegnap a portáshölgy megdicsérte a szép borsózöld kabátomat, és egyetértettünk abban is, hogy a turkálókban kapni a legjobb holmikat, amik ráadásul nem jönnek szembe az utcán. A portán mindig értékelni szokták az áutfitjeimet.)

Nyilván nem a vásárba indulok, hanem vizsgáztatni, de amióta felébredtem, ez a dalocska megy végtelenített szalagon a fejemben. Na sebaj, mindjárt kiporzok az ajtón, aztán bedugom a zenegép fülhallgatós végit, hogy eltöröljem a fülbemuzsikát, melyet egyébként a Fekete gyémántokban Jókai “dudolkának” nevezett, szokása szerint összeütvén hirtelen egy magyarítást, ezúttal a “Singedl”-ről.

Ó, atyám, mi fölösleges információt tárolok én a fejemben. Oké, dugjunk mellé egy kis zenét is, talán Rammsteint. Az mindig hatásosan kifújja a helyükről a dudolkákat. Kárikittyom.

Természetesen kabátot is veszek. Zöldet.

Alapvetően nem hiszek abban, hogy a Sors ott üldögél minden sarokban, és ahányszor tervekről hall, kajánul vihogva próbálja megakadályozni azokat, de valószínűleg nem fogok többet olyat mondani, hogy “elszánt és termékeny varrónapot tartok”. Az elszántsággal nem volt semmi gond, de egy adott ponton az a kísérteties érzésem támadt, hogy egyidejűleg vagyok Kőmíves Kelemen és Kelemenné: befalaztam magam a lakásba, és amit építek, az szinte azonnal ledűl. (Tudtátok, hogy egy tíz másodpercig berregtetett cikcakkvarrást nyolc perc kibontani? Primera annyira szoros öltéseket produkál, hogy még a jól bejáratott fércbontóval is kínszenvedés visszafejteni.)

A varrás, főként az újracucc-varrás olyan program, amihez nagyon nem jó frusztráltnak lenni, de én ezt mindig elfelejtem, és fogcsikorgatva próbálkozom akkor is, amikor már minden normális ember feladná. Eh.

Mindehhez az állatkák is meghülyültek, testületileg. Szerintem mostanra esett le nekik, hogy ez nem csak átmeneti állapot, itt valóban egyrabszolgás háztartás lesz egy ideig, úgyhogy mind a kettő folyton köröttem gomolyog, amikor nem alszik (hálistennek sokat alszanak), és Celofán tüntetőleg az én fürdőszobámba vonult be hányni, pedig az ilyesmit rendszerint a földszinten szokta produkálni. (Vannak nemhányós macskák és vannak hányómacskák – Celofán, aka Anasztázia Nagyhercegnő jellemzően az utóbbi fajtába tartozik az én nagy örömemre. Megyek, bevágom a rongyszőnyeget a mosógépbe. Vajon miért van az, hogy minden, padlócsempével burkolt helyiségben elsősorban a szőnyeget célozzák meg a boázó macskák? Rejtély.)

Egyébként nem történik semmi, dolgozatokat gyártok, és a holnapi időjárás-előrejelzést nézegetem Esztergom város meteorológiai állapottyára való különös tekintettel, reggel fagyos, délben fagyos, este fagyos, -8 és -2 fok közötti hőmérséklet-ingadozással. Hurrá.

Kezeket fel, akinek a lábszárvédőkről nem valamelyik nyolcvanas évekbeli táncikálós film jut eszébe! Én sajnos nem vagyok ilyen szerencsés, így csak örülhettek annak, hogy nemigen hordtam eddig lábszárvédőt, és nem volt emiatt arra sem ellenállhatatlan késztetésem, hogy mindenféle cukorkarózsaszín holmikat pakoljak magamra hozzá.

Hogy a macskákról is beszámoljak az érdeklődők számára, ma reggel sikeresen demobilizáltak a kanapén, az egyik egyik oldalról dőlt nekem, a másik a másikról, és mindkettő úgy nézett rám, hogy na akkor most mi lesz azzal a simogatással. Megpróbáltam eleget tenni a feladatnak, már csak önvédelemből is, mert ha nem kötöm le őket, előbb-utóbb csépelni kezdik egymást, én meg nem éreztem késztetést arra, hogy rajtam legyen a csatatér.

Celofán amúgy tegnap reggel megegzaminálta a kérdést, és gyógyultnak nyilvánította Pocit, ami főként abban áll, hogy ismét elkezdett morogni meg pofozkodni. Amíg a másik siralmas képpel és varrott hassal ődöngött, addig béke volt és nyugalom, de most megint elkezdték a kergetőzést a lakásban. Mondjuk amíg ez úgy folyik, hogy kirohannak a nappali ajtaján, elöl A jelzet, hátul B jelzet, aztán viszarohannak fordított sorrendben, és egyiken sincs külsérelmi nyom, addig nekem belefér.

Amúgy ha azt gondolnátok, höhh, otthon bárki olyan hülyén nézhet ki, ahogy csak akar – én ebben az ancúgban mindjárt ki is megyek a házból. Épp csak még magamra hányok hozzá néhány plusz réteget.

Ma akkor ezt próbáljuk ki. Gatya van, duma nincs.